"A hangok nem mindenkinek való. Ha viszont szeretsz rágódni a látottakon és érdekelnek az intelligens, sokkal inkább a lélekre reflektáló filmek, tetszeni fog. Na meg akkor, ha Reynolds-ot tényleg valami jó szerepben akarod látni."

Ryan Reynolds. Tökéletes érzéke van, hogyan lehet elrontani egy amúgy teljesen ígéretes karriert néhány szánalmas, teljes érthetetlen filmmel, amivel nem csak a stúdiókat fogja előbb-utóbb eltántorítani, de a nézőket is: persze még sokat javíthat a 2016-os Deadpool-lal, aminek már az előzetes előzetesén teljesen felrobbant az internet, nem hogy majd amikor teljes egészében kijön a film. Egyébként én bírom Reynolds-ot, a Fogoly és a Hölgy aranyban sem olyan rossz, mint amire számítottam, de a nagy áttöréstől még mindig messze van. Kár, hogy nem kapott akkora figyelmet Marjane Satrapi A hangok című alkotása.

Persze egyik stúdió sem számíthat túl nagy kasszasikerre egy olyan filmnél, ahol a főszereplő egy macskához és egy kutyához beszél miközben emberi fejeket gyűjt a hűtőjében, de bármennyire is sok ember nevezte betegnek és furcsának, sokkal inkább egy fontos mondanivalóval bíró különleges hangulatú, meghatározhatatlan műfajú gyöngyszem, ami ugyanúgy magával ragad az első és az utolsó percben is.

A történet főszereplője Jerry, aki első ránézésre egy kissé félénk, amúgy rendes ember, az igazság azonban az, hogy hallucinációi vannak, és amikor nem szedi a gyógyszerét, hangokat hall. Méghozzá állatoktól. Kutyája és macskája egyaránt testesíti meg a lelkében zajló ellentmondásos gondolatokat és döntéseket, valamint alátámasztja azt a tényt, hogy ezek az emberek, bármit is követtek el, nem börtönt vagy kötelet érdemelnek, hanem rendes gyógykezelést és segítséget, mivel nem ők követik el az esetleges bűncselekményeket, hanem a lelkükben zajló elképesztő méretű zűrzavar, esetleg egy gyerekkori trauma, mint például főhősünknél is.

A film további erényei között van az, hogy egyáltalán nem fájdalmas módon akarja bemutatni Jerry történetét, hanem egy fekete komédia keretében, hisz többször is viccet csinál az állatokkal való kommunikálásból és a levágott fejekből, akik folyamatosan új és új barátokat akarnak keresni.

Furcsa. Tagadhatatlanul furcsa, és aki nincs hozzá szokva, esetleg nem szimpatizál az ilyen típusú filmekkel, valószínűleg borzasztó élménnyel kel fel a film végén a székéből, rosszabb esetben a közepénél. Ha viszont ráérzel a hangulatára és erre a furcsa, abszurd humorra, akkor garantáltan élvezni fogod minden pillanatát.

Viszont beszéljünk egy kicsit a műfaji keveredésekről, melyek számomra egyáltalán nem voltak zavarók, egyes portálokon hozzászólók 90%-a azonban ezt hozta fel negatívumnak. Nem nevezhető se horrornak, se vígjátéknak, se drámának, egyfajta keveréket képvisel a három között, ettől pedig (meglátásom szerint) csak még üdébben hatott, na meg a színek játéka, melyet a fényképezés sok helyen dicséretre méltóan kiemel.

A direktori székben ezúttal egy nő, bizonyos Marjane Satrapi ül, aki 2007-ben a Persepolis című filmjével vált ismertté, a forgatókönyvet jegyző Michael R. Perry pedig a Parajelenségek második részét is jegyzi. De ha már itt tartunk: az egyik legnagyobb probléma A hangok-kal talán a szkript, azon belül is a párbeszédek, amik szó szerint ordítottak egy alapos átdolgozásért, ezen kívül viszont egy páratlan élményt nyújt azoknak, akik tesznek(!) érte, hogy szeressék.

Mert tenni kell érte. Minden pillanatban oda kell figyelni rá, mert gyakran eltér egy kicsit a tárgytól és akkor könnyen el lehet veszíteni a fonalat, és ha valaki nem pont arra az elgondolkodtató, ugyanakkor abszurd poénokkal is operáló furcsa fekete komédiára vágyik, inkább hagyja ki.

A Kutya:

A Kutya vonultatja fel a rendesebbik, normális énjét főszereplőnknek. Gyakran ő próbálja eltántorítani egy újabb baklövéstől és felesleges gyilkolástól, a végén pedig, spoiler nélkül, ő győzedelmeskedik, és nem a macska.

A Macska:

A Macska bizony egy alattomos, gonosz állat a fejében és minden erejével azon van, hogy vegyenek egy újabb és újabb hűtőt, hogy még több fejet raktározzanak el benne. Jerry-be is ő táplálja bele azt a hazugságot, hogy gonosz, miközben egyáltalán nem az, csak beteg és emiatt teljességgel kiszámíthatatlan.

Fiona és Lisa

Érdekes dolog, hogy Fiona és Lisa, a két “nagy” szerelmét kénytelen megölni, pedig pont őket nem akarja. Ez felteszi a kérdést, vajon minden ember így járt volna, aki kicsit is közelebb kerül Jerry-hez, vagy mindkettő egyszerűen csak a hallucinánáció következménye. Én sajnálom, hogy mondjuk húsz perccel nem hosszabb a játékidő, hisz egy ilyen elgondolkodtató és mellőzött téma mellett érdekelt volna Jerry teljes énje és jelleme, viszont így is remek karakterábrázolásokkal van dolgunk.

A színészek is remekül teljesítenek, ugyan se Gemma Arteton, se Anna Kendrick karaktere nem kap sok szerepet, hisz a fő hangsúly Jerry-n van, mégis, ezt a kis szerepet is jól alakítják, Ryan Reynolds karrierjében pedig egy maghatározó pont mind a film, mind a kivételesen érdekes alakítása. A cselekmény is érdekes, csak azt találtam kissé furcsának, hogy a rendőrség tényleg csak az utolsó pillanatokban vesz részt, pedig azóta már három ember is eltűnt, beleértve Jerry-t is, négy.

Összefoglalva A hangok nem mindenkinek való. Ha viszont szeretsz rágódni a látottakon és érdekelnek az intelligens, sokkal inkább a lélekre reflektáló filmek, tetszeni fog. Na meg akkor, ha Reynolds-ot tényleg valami jó szerepben akarod látni.

Értékelés: 10/8

"Ha nem akarsz tudomást venni néhány fájó igazságról a mai társadalomról vagy csak egy könnyű, szombat esti szórakozásra vágysz és nem egy elgondolkodtató, néhol igazán durva thrilerre, ne nézd meg. Mindenki más számára kötelező darab."

A Fogságban egy borzasztóan depresszív film. Lehet, hogy csak én vettem észre és nekem tűnt fel, de a film szinte minden egyes percében szakad az eső vagy esik a hó: és ez nem feltétlen annak tudható be, hogy tél van. Sokkal inkább Denis Villeneuve rendező a hangulatot akarta még sötétebbé és fájdalmasabbá tenni, szavak nélkül. 

De nem csak a hangulatkeltésből vizsgázott jelesre rendezés szempontjából a direktor. A Fogságban, mint azt a címéből is sejteni, egy emberrablós sztorit tár a néző elé, és ha nem lettem volna olyan jókedvemben azon a napon, amikor rávettem magam, hogy megnézzem, valószínűleg sosem éreztem volna többet, hogy Jackman és Gyllenhaal főszereplésével készült drámát nekem feltétlen látni kéne.

Az emberrablós történetek lassan a found footage műfajhoz kezdenek hasonlítani: egy tucat megjelenik belőle, egyik sem tartalmaz semmi eredetit, emellett pedig borzasztóan klisés.
A Prisoners is ilyen lenne? Hála Istennek egyáltalán nem, sőt, megkockáztatom, ember még ilyen jól nem kerülte el a kínos közhelyeket, mint Villeneuve. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a film sokszor a nézőre bízza az adott szituáció végkifejletét, gondoljunk csak az utolsó jelenetre.

De nem feledkezhetünk meg a Coen fivérek házi operatőréről, Roger Deakinsről sem, aki a csodálatos képsorokat szolgáltatta a filmhez és akinek tényleg kijárna már egy Oscar, de a Gravity mellett esélye sem volt a díjátadón.
A tizenkét alkalommal jelölt, de egyszer sem nyertes Deakins egyébként a mesteri fényképezéssel a hangulatot, feszültséget is jócskán megemelte.

A történet szerint a Dover család látogatóba megy egy szomszédos családhoz, az önfeledt beszélgetést azonban megzavarja a két kislány eltűnése. A család és a rendőrség, bár sokkal inkább előbbi, mindent megtesz a felderítésük érdekében, a nyomozás azonban nem várt meglepetéseket tartogat.
Én személy szerint örülök, hogy nem vettek elő századjára is egy pedofil szálat, bár ha jobban belegondolunk sok emberrablós film az egész cselekményét erre építi. (A fogoly)

De ha már megemlítettük Egoyan heves kritikai visszhangot kapott filmjét, vessük össze a kettő alkotást, mivel több közös van bennünk, mint az elsőre tűnik.
- Mindkettő a fagyos időjárással teremt feszültséget
- Mindkettőben gyanús az apa viselkedése a rendőrség szerint
- Mindkettő jó (A fogoly csak fenntartásokkal)
- Mindkettőben remek a fényképezés

Villeneuve és Egoyan filmje között persze a minőség a legnagyobb különbség, mégis nagyon érdekes látni, hogy mennyire is egy kaptafára épülnek az emberrablós témájú filmek és mégis mennyire különbözőek tudnak lenni.

Na és a mesteri színészek.. Gyllenhaal talán a második legjobb alakítását nyújtja az Éjjeli féreg után, Jackman is nagyon erős alakítást nyújt, (a szakálla még nagyobbat), de Viola Davis, Terrence Howard, Paul Dano, Maria Bello és Melissa Leo is páratlanok.

Jóhann Jóhannsson, az Oscarra jelölt Mindenség elmélete zeneszerzője készítette a Fogságban scoreját is, nem is akárhogyan. A muzsikájától folyamatosan azt várod, hogy kitörjön, mint egy vulkán, mert addig csak szép lassan szól, de ez a kitörés nem történik meg, így minél nyugodtabb és lágyabb a zene, annál nagyobb feszültséget kelt: mesteri!
Nem mondanám, hogy unatkoztam, de a 150 perces játékidőt kissé túlzásnak tartottam. Máshogy fogalmazva úgy éreztem, ki lehetett volna vágni egyes részeket vagy nem kellett volna annyit foglalkozni egy-egy eseménnyel vagy karakterrel.

SPOILER
Itt van például a pedofilra vágott hajú Paul Dano figurája, akiről kiderül, hogy tulajdonképpen nincs is sok köze az egészhez, mégis, végig kell néznünk minden vele kapcsolatos cselekményt, de ez természetesen csak az én szegénységi bizonyítványom.
SPOILER VÉGE

Megdöbbentő, fájdalmas, izgalmas, nem mindennapi, érdekes, látványos, sötét, depresszív. Nem minden ember számára jelentenek jó dolgokat az amúgy egy film számára pozitív szavak, így, ha nem akarsz tudomást venni néhány fájó igazságról a mai társadalomról vagy csak egy könnyű, szombat esti szórakozásra vágysz és nem egy elgondolkodtató, néhol igazán durva thrilerre, ne nézd meg. Mindenki más számára kötelező darab.

Értékelés: 10/8

"A főszerepben egyértelműen a család, a családi összetartás és a szeretet áll."

Al Pacino talán újra elkezd színészkedni? Ez a kérdés járta át az agyamat, miközben a Danny Collins Rotten Tomatoes adatlapját néztem. Nagyon úgy tűnik, hogy nem csak filmbéli karaktere, de saját maga is próbál megváltozni, ott van például a 2013-as Wilde Salomé, ami ugyan nem jutott el sok emberhez, de azok jókat mondanak róla, vagy a Phil Spector, viszont az olyan félresiklásokat sem felejthetjük el, mint a Jack és Jill, vagy a 88 perc. Legújabb filmje egy kellemes, kiváló hangulatú alkotás olyan mesteri színészek mesteri alakításával, mint Pacino, Annette Bening és Bobby Cannavale.

Dan Fogelman, a rendező első ízben ült rendezői székbe, leginkább forgatókönyvi munkáiról ismert, ő jegyezte a Last Vegas, a Verdák és az Őrült dilis szerelem szkriptjét is, és rögtön egy nagyon érdekes, nem utolsó sorban pedig igaz történetet tárt a néző elé.

Danny Collins, a kissé öreg, de remek formában levő énekes menedzsere talál egy levelet, amit még anno a '70-es években írt neki a legendás John Lennon. Ekkor úgy dönt, hogy teljesen megváltoztatja az életét, felkutatja a családját és beköltözik az egyik New Jersey-i Hilton hotelbe, ahol pedig megismerkedik a vezetővel, Mary-vel.

Lehet, hogy kicsit korai kijelenteni, de szinte biztos vagyok benne, hogy 2015 összes filmje közül a Danny Collins biztosan benne lenne a TOP5-be a "Legszórakoztatóbb mozgóképek" listáján. Egy percre sem éreztem azt, hogy leült volna a film, az elejétől a végéig pörgős és érdekes marad, annak ellenére is, hogy nem igazán tudta eldönteni, melyik irányba is menjen.

Az alapszituáció az lenne, hogy Danny annyi év után a levél hatására meg akar változni és felkeresi családját. Aztán kiderülnek egyes nem túl pozitív dolgok a fiával kapcsolatban, kicsit klisésen ugyan, de nem is ez lenne a legnagyobb probléma, hanem a fia lányának teljesen felfoghatatlan jelleme. Nem túl nagy spoiler, hogy a lány kissé hiperaktív, ami egyrészt borzasztóan idegesítő volt, másrészt meg teljesen felesleges, mivel az elején említették meg néhányszor, de utána egyáltalán nem foglalkoztak vele, ezért is érthetetlen a dolog, hogy miért kellett egy borzasztóan idegesítő kisgyereket csinálni, ha a történettől függetlenül simán lehetett volna egy kedves, nyugodt lány is, aki miatt nem mászik minden második percben a falra a néző.

Viszont ezektől az apró dolgoktól eltekintve a Danny Collins egy borzasztóan szerethető film borzasztóan aranyos karakterekkel. Itt van például Mary, a hotel vezetője, akit Annette Bening alakít olyan kedvesen és szerethetően, hogy rögtön azt kívánjuk, Danny és ő jöjjenek össze! De nem túl nagy csoda, hogy Bening jól alakít, egy leszbikus nőtől kezdve egy kisvárosi, ugyanakkor boldogtalan feleséget/anyát is épp olyan kiválóan játszik, mint ezt a "könnyebb" szerepet.

Bobby Cannavale alakítja Collins fiát, szintén jól, viszont egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy ennek a pasinak miért nem adnak már egy igazi főszerepet? Én legalábbis csak félresikerült sorozatokban láttam, de ha minden igaz, A Hangyában lesz majd egy mellékszereplése.

Ugyan nem vagyok énekes, konkrétan semmi közöm a zenéhez, de én legalábbis elgondolkodtam rajta, mi lenne, ha a nagyvilágban számomra is létezne egy ilyen levél, teljesen mindegy, hogy milyen, témától függetlenül, amit írhatott akár egy rokon vagy egy barát és ami miatt akár az én életem is 180 fokos fordulatot venne. Mondjuk annyi biztos, Lennon tuti nem írt..

Nem tudom biztosan, hogy Fogelman, a direktor a forgatókönyv írása közben már tudta, hogy Pacinó-ra osztja a főszerepet, vagy egyszerűen castingoltak, de mesteri ötlet volt, ez egy ízig-vérig Pacino film, sőt, az egyik legszórakoztatóbb.

A Danny Collins nem a show businessről, nem a jó nőkről szól, ezek mind a háttérben vannak, a főszerepben egyértelműen a család, a családi összetartás és a szeretet áll. Bármikor újra lehet kezdeni és mindent meg lehet bocsátani.. Collins-ék esete persze nem mindig olyan vidám a való életben, mint a filmvásznon.

Értékelés: 10/8

"A félelmetes maszk, a sok vér, a kíméletet nem ismerő erőszak mind fellelhető a filmben, aminek tagadhatatlanul vannak hibái és retro, '90-es évekbeli utóérzése, de ettől függetlenül a horror alkotások egyik legszínesebb, legfrissebb darabja."

Ha egy 1996 előtti horrorfilmet egyszer sem említenek meg a Sikoly című alkotásban, az tulajdonképpen nem is egy igazi horrorfilm. Wes Craven hosszú életű tetralógiájának első része ugyan lassan betölti a huszadik évét, ami viszont egy kicsit sem érződik rajta, sőt, ahogy telnek-múlnak az évek, rá kell jönnünk, hogy gyakorlatilag bármit megadnánk, ha a mostani időkben sikerülne egy újabb ilyen nagy hangulattal és feszültséggel bíró filmet elkészíteni, de úgy tűnik, a minőségi borzongás mára már csak a múlt része.

A horrorokkal szemben, bevallom őszintén, kissé rasszista vagyok, hisz teljesen más módon tekintek rá, mint mondjuk egy drámára vagy egy thriller-re, mivel a legtöbb esetben hatalmas minőségi különbség van egy-egy sikoltozós és egy középosztálybeli család fájdalmas különválását bemutató film között. Persze mindenhol vannak kivételek, és ez esetben szerencsére a Sikoly ezen csekély létszámú tábort erősíti.

Craven agymenésének első percei páratlanul izgalmasan kezdődnek, pattanásig feszült a hangulat, amikor Drew Barrymore karaktere, Casey felveszi a telefont, majd kénytelen rádöbbenni, hogy igazából egy őrült, horrormániás gyilkossal társalog a vonal másik végén, aki rendületlenül az életére tör.

A beszélgetés nyugodt mederben indul. Megszólal a telefon, Casey felveszi, először azt gondolja, hogy a hívó félretárcsázott. Semmi gond, semmi izgalom. Majd újra megcsörren a mobil, a gyilkos ismerkedni akar, ezután pedig elterelődik a téma a popcorn és a horrorfilmek irányába. Egy kis traccs után azonban csak kibukkan a szög a zsákból, a maszkos fickó elárulja magát, majd mire azt hinnéd, hogy a szöszinek sikerül megúsznia az egész balhét, felakasztva találod az egyik fán, és kiderül, hogy nem is ő a főszereplő. Craven már megint bolondot csinált belőlünk..

Az adrenalinbombával teli nyitójelenetet kicsit kompenzálja a viszonylag nyugodt fél óra a film közepénél, viszont még sem mondanám, hogy ez valamennyire is negatívum, mert a rendezőnek sikerül egyensúlyba hozni a közepét az izgalmas nyitással és a mesteri befejezéssel, ami egyrészt happy end, másrészt egy nagy adag sokk, és mire vége van, azt veszed észre, hogy megállt a lejátszó, mivel a stábtag utolsó neve is lepörgött a listán, te pedig még mindig tétován nézel a semmibe.

Egy horrorfilmben alapelvárás, hogy néhány szereplő kelletlen-kéretlen eltávozzon, azaz meghaljon a cselekmény folyamán, a Sikolyban hét ember veszti életét, azok viszont szinte egytől-egyig főszereplők, ezért olyan érzésed támad, mintha az egész csapatot lemészárolták volna, pedig a "jók" nagy része életben marad, gondolok itt Sidney-re, Dwight-ra, vagy az undokból hőssé vált riporternőre, Gale-re.

Ugyan az egyik gyilkos személye a végéig kérdéses marad, legalábbis számomra, a másik őrültre viszont hamar gyanakodni kezd az ember, hisz magától értetődik az egész: először ő a gyanúsított, ezután kiderül, hogy semmi köze hozzá, egészen az utolsó percekig, amikor levetkőzi kedves, romantikus énjét, és egy mocskos vadállat válik belőle, aki mondvacsinált indokkal, pusztán játékból öli meg a tinilányokat. Erről egy kicsit Hitchcock a Kötél című filmje jut az eszembe.

A rengeteg baki, ami a 110 perces játékidő során "belepofátlankodik" a kellemes szórakozásomba, kicsit idegesítő, néhol már nevetséges, de ennek ellenére mégis sikerül komolyan venni a filmet, ami ugyan beszaratós/behugyozós pillanatokat már nem vált ki senkiből, mégis tartogat izgalmas, érdekes dolgokat.

Mi a kedvenc horrorfilmed? - avagy a mondat, amire egyetlen tinilány sem akar válaszolni este kilenc után.

Craven még humoros perceket is tudott okozni a nyitójelenet egyik legfélelmetesebb részében, amikor a gyilkos a kedvenc horrorfilmjéről kérdezgeti Barrymore-t. Az egyik válasz a Rémálom az Elm utcában, amit "meglepő" módon ugyanaz a Wes Craven készítette, mint a Sikolyt is.

A színészekkel sem volt probléma, a kilencvenes évek közepén, amikor a film kijött, mindenki azt hitte, hogy fényesebbnél fényesebb karrierük lesz a szereplőknek, de végül aztán a sors csak úgy akarta, hogy egyikük se legyen igazi világsztár, kivéve Drew Barrymore-t, aki ugyan nem tekinthető főszereplőnek, mégis magasan kiemelkedik a többi aktor közül. Neve Campbell is lassan eltűnik a Hollywood-i süllyesztőben, mostanában már csak sorozatokhoz adja a nevét, de így van ezzel a tökkelütött rendőr karakterét eljátszó David Arquette is, aki viszont nem mondható elveszettnek, különféle botrányairól a mai napig hangos a sajtó.

A félelmetes maszk, a sok vér, a kíméletet nem ismerő erőszak mind fellelhető a filmben, aminek tagadhatatlanul vannak hibái és retro, '90-es évekbeli utóérzése, de ettől függetlenül a horror alkotások egyik legszínesebb, legfrissebb darabja, melyben csak megcsörren egy-két telefon és csak felhangzik egy-két vészjelző aláfestő zene, de a mostani, horrornak nem nevezhető felhozatalból a Sikoly a horrorfilmek Űrodüsszeiaája.

Értékelés: 10/8

"A Selma egy nagyon fájdalmas alkotás és csodálatosan mutatja be, mennyire is elvetemült és ostoba emberek éltek a '60-as években, és azokat a személyeket, aktivistákat bántották a legjobban, akik tenni akartak ez ellen a tarthatatlan állapot ellen, amit nem hogy megélni, de nézni is rossz."

Lassacskán már szokássá válik az évek során, hogy egy-egy filmet biztosan nem tudok megnézni különböző okok miatt az Oscar jelöltek közül, tavaly a Dallas Buyers Club, most pedig a Selma járt így, mentségem is csak annyi, hogy azóta már mindkettőt sikerült bepótolnom, most pedig utóbbival fogunk foglalkozni. Ava DuVernay, aki eddig leginkább csak dokumentum- és rövidfilmeket rendezett, olyannyira bátor és merész felfogásban értelmezte újra és mutatta be Martin Luther King életét, hogy az mindenképpen elismerést érdemel.

A rendezőnő elsősorban a gyönyörű fényképezés mellett a feszültségkeltésre figyelt oda nagyon: még magamon is alig akartam elhinni, hogy milyen heves érzelmeket váltott ki belőlem például az a jelenet, amikor a rendőrök gátlástalanul és gyakorlatilag a semmiért elverik a feketéket. DuVernay ügyesen adagolja nekünk az "erőszakbombákat", ahol már kezdenéd úgy érezni, hogy kissé leül a film, be�vet valami megdöbbentő és emberi szemnek elviselhetetlen jelenetet, de ennek ellenére mégsem éreztem azt, hogy az egész Selma csak az erőszakra, a bántalmazásra menne ki.

Sokkal inkább azt akarták, hogy belelássunk Martin Luther King fejébe: miért hozta a döntéseit, és hogyan, és összességében, mit érezhetett, amikor annyi bántás és fájdalom után még több probléma hullott az ölébe.

A menetelés csak egy része volt a szavazati jognak, a szavazati jog pedig része volt annak, hogy az afroamerikaiak tényleg úgy érezzék magukat az akkori kiközösítéssel és mérhetetlen sok rasszizmussal szemben, hogy ez az otthonuk. A szavazati jog nem azt jelentette, hogy na most akkor az ember elmehet szavazni, meg hogy végre ő is beleszól a politikába. Ezzel a joggal a feketék és a fehérek végre egyenrangú társai lettek egymásnak, ők határozzák meg az életüket, vagy hogy kit szeretnének elnöki pozícióban látni, és ezáltal is befolyásolják a saját életüket.

David Oyelowo mesterien alakítja Luther King-et, remek volt látni, hogy ennyire beleélte magát a szerepbe és teljesen átadta magát a karakternek, egy férfi főszereplő jelölést simán kaphatott volna az Akadémiától, de ne feledkezzünk meg a többiekről sem, akik szintén remekül játszanak: Carmen Ejogo, Oprah Winfrey, vagy Common is minden tőlük telhetőt megtesznek, de meglepő módon a "Cast" között fellelhető még Tom Wilkinson, Giovanni Ribisi, és Tim Roth is. Utóbbi például nagyon csekély szerepet kapott, talán túlzok, ha azt mondom, a leghosszabb jelenete tartott két percig, Wilkinson-nak viszont meglehetősen sok szerepe volt, és 100%-ban helyt is állt.

A finom és lassacskán tökéletesnek mondható kameramunka Bradford Young nevéhez köthető, aki egyébként A Most Violent Year operatőre is volt. E mellett a forgatókönyvet is az egekig magasztalnám, ha nem lett volna a filmben egy köztes negyedóra, amikor igazából semmi nem történt, ráadásul az is unalmasan.

A Selma egy nagyon fájdalmas alkotás és csodálatosan mutatja be, mennyire is elvetemült és ostoba emberek éltek a '60-as években, és azokat a személyeket, aktivistákat bántották a legjobban, akik tenni akartak ez ellen a tarthatatlan állapot ellen, amit nem hogy megélni, de nézni is rossz.

Ava DuVernay tehát letette a 2014-es év egyik legjobb filmjét az asztalra, ami méltón mutatja be Martin Luther King életének egyik legfontosabb pillanatait, és nem fél megmutatni azt a fajta könyörtelenséget, amit épeszű ember főleg a mai világban már nem tudna elviselni és legfőképpen, megérteni. A Selma szóljon azoknak, akik átélték ezt a borzalmas időszakot, és szenvedtek miatta, és persze szóljon nekünk, filmszerető embereknek a film, mely egy remek korrajz a '60-as évekről, nem mellesleg pedig egy kiváló történelmi dráma.

Értékelés: 10/8

�

"Egy mondatban összefoglalva: ha tetszett az első rész, ez is betalál nálad, úgyhogy irány a mozi!"

Tudjátok milyen érzésekkel foglaltam jegyet a premiernapon az Argo 2-re? Látni fogok kilencven percen keresztül értelmetlen, ugyanakkor megmagyarázhatatlanul vicces jelenetek sokaságát, amelybe egy csepp értelmet sem kell keresni, és akkor garantáltan tetszeni fog Árpa Attila új agymenése. Szóval mondhatjuk azt, hogy nagy reményekkel ültem be a filmre, hisz Balogh Tibi és bandája mellett Kulka János is feltűnik, no nem mint Mágenheim doktor: ő alakítja János san-t, a kegyetlen japánt, aki senkit és semmit nem kímél. Ilyen felhozatal mellett persze, hogy moziban kellett megnézni, sőt, az sem tántorított el, hogy a kezdeti jó kritikák után az emberek leginkább vegyesen fogadták a filmet.

Sokan azt hiszik, az Argo első része azért lett kultfilm, mert trágár: nos, nem. Azért lett kult, mert iszonyúan poénos, meglepően határozott, vagány, és a 2000-es évek közepén, amikor leginkább buta romantikus filmeket támogatott a Filmalap, igazi üde színfolt volt ez a gyatra felhozatal mellett.

Meglepő módon pedig Árpa Attila a maga flegma módján annyira kitanulta a filmkészítést, hogy az Argo 2 első percein azt éreztem, mintha egy amerikai rendező között lenne ez a film.

Továbbá azért is örülök, hogy moziban néztem meg, mert ha esetleg internetről, letöltve kezdtem volna neki, lehet, tíz perc után abbahagytam volna. Mert be kell vallani, az eleje, attól függetlenül, hogy magyar filmesektől rettentően meglepő és érdekes, ugyanakkor unalmas is, és a történet szempontjából semmi szükség rá.

Már az járt a fejemben, hogy ebből jó tutira nem sülhet ki, de miután a nagy szakállú Tibi kijött a börtönből, egy más fajta mederbe kezdett el folyni a film. Ahogy egyre jobban ismerjük meg, mi történt a szereplőkkel mostanra, a poénok is özönleni kezdenek, ezek közül kimagasló például az, amikor internetes tanfolyamra indulnak, mert nem tudják, mi az az operációs rendszer, vagy az adathordozó, vagy egyáltalán, a számítógép.

Bodri karaktere egyszerűen fenomenális, szinte biztos vagyok benne, hogy Scherer Péter a való életben is ugyanolyan kedves és jóakaratú, mint az általa megformált szereplő, Tibin pedig egyre jobban jöttek ki Árpa Attila jellemvonásai: annyira magabiztos, annyira vagány lett az utolsó buli óta, hogy lehet azt gondolta, ő maga Uma Thurman férfiváltozata a Kill Bill-ből.

Történetünk tehát tíz évvel később játszódik, amikor is a banda újra összejön, Tibi kijön a börtönből, Bodri egy saját ételfutári vállalkozást indít a találó BodriFood néven, Tyson-nak pedig olyan kicsi az agya, hogy az őt ért lövés nem érintette teljesen az agyát, így nem halt meg. Psycho pedig, Psycho.

Ha már a karaktereknél tartunk, a Tejesember például már megint felbukkant egy kis szerepre, Bodri őt üti el a film kezdő perceiben, és a végén is tiszteletét teszi, de szükség nem igazán volt rá, olyan érzésem van, hogy mivel Árpa Attila szinte mindenkit behívott az első részből, Oszter Sándort sem akarta kihagyni.

Van itt minden, ami szem, szájnak ingere: tigris, a tank, briliáns cigányok és briliáns cigány esküvő, Tibi kisgatyában, és mit ad Isten, Tyson balszerencséje a fejlövése után sem ér véget.

Hogy egy kis negatívumot is keressünk a filmben, az akciójelenetek, bármennyire is sok volt belőlük, nem voltak annyira kidolgozottak, de az elején a BodriFood kocsival az üldözés tényleg baromi jó volt, és azok a lassítások...

A színészek mesteriek, az operatőri munka szintúgy, Árpa azzal a Christoph Vitt-tel dolgozott együtt, aki már az első rész kamerázásáért is felelt, plusz még valamit meg kell említenem: ritkán van olyan, hogy én a moziban 'majd kiesek a székből, de az Argo 2 egyes poénjain valóban így történt. (Úgy szoktam csinálni, hogy direkt visszafogom a nevetést egyes filmeknél, és ha ez nem megy, tudom, hogy az egy kiváló vígjáték. Bár simán nevetek egy horrorfilmen is, csak az Asylum filmstúdió kezei közül kerüljön ki.)

Szerintem megérte várni a nézőknek ennyi éven keresztül, sőt, többször a premierdátum is tolódott, de ha képesek voltak kitartani, kaphatnak másfél órányi szórakozást, ahol elfelejted, hogy holnapután megint túlóráznod kell, vagy a főnök megint leszidott, mert átadod magad Balogh Tibi és csapatának teljesen esztelen és furcsa kalandjainak, amelyet még az a tény sem tud lerontani, hogy többet hangzik el a filmbe mindenféle trágár szó, mint amit egy, amúgy agresszív természetű ember az életébe valaha is kimond.
Ráadásként még annyit tennék hozzá, hogy kicsit úgy éreztem, mintha se eleje, se vége nem lenne, de lehet, hogy csak annyira jót tudtam szórakozni rajta, hogy észre se vettem az idő múlását. Egy mondatban összefoglalva tehát: ha tetszett az első rész, ez is betalál nálad, úgyhogy irány a mozi!

Értékelés: 10/8

"A nagy Gatsby végre egy méltó film Scott Fitzergald regényéhez, amit többször kell látni ahhoz, hogy teljesen megfogjon és megértsd, szóval nem ajánlott egy könnyű, szombat esti szórakozásnak."

Jay Gatsby történetét már többször is próbálták megfilmesíteni, a siker azonban mindig elhagyta a készítőket. Talán azért is lehet, mert F. Scott Fitzergald regényét nagyon nehezen lehet helytálló módon vászonra vinni, annyira harsány és extravagáns. Ezért is nem csodálkozhatunk, ha a '70-es években egy ilyen látványos sztorit nem tudtak megfelelő módon a néző elé tárni, de az idő vasfoga jót tett a regénynek, a nagy költségvetésű romantikus filmek nagymestere, Baz Luhrmann pedig elérte, hogy a 2013-as adaptációja egyben a legjobb Gatsby adaptáció legyen.

Az Ausztrália, a Moulin Rouge!, és a Rómeó és Júlia filmek direktora olyan színészeket vonultat fel a stáblistán, mint Leonardo DiCaprio, akinek filmbeli arckifejezése sok internetes mémet szült, Carey Mulligan, a csaj a Drive-ból, akit valamiért én speciel nem csípek, és Tobey Maguire, aki nem a gonoszokat üldözi Pókember ruhában, hanem barátja különös lelki világát próbálja boncolgatni egy szanatóriumban.

Gatsby egy nagyon különös alak. Amerikában járunk a szesztilalom idején, amikor is Nick Carraway orvosának meséli el, hogyan is ismerkedett meg a '20-as évek egyik leghíresebb alakjával, aki villájában minden hétvégén party-t tart, őt azonban sosem lehet ott látni.

Carraway és Gatsby szomszédok lesznek, és szoros barátságot kötnek. Kiderül, hogy utóbbi az egész életét arra szentelte, hogy meghódítsa egykori szelemét, Daisey-t, a bulikat is ezért csinálja. Amikor pedig a két ember találkozik, az élet csúnyán közbeszól.

Luhrmann egy nagyon különös módon közelíti meg a karakterek ábrázolását: a film első harminc percében egy pillanatra nem látjuk meg Gatsby-t, mégis, Carraway leírása és a különböző történetek alapján szinte teljesen megismerjük a különc, érdekfeszítő és romantikus énjét, mely csak a fiatal lányért dobog, aki viszont sokszor nem viszonozza a szeretet, amit Gatsby ad neki.

A különleges fények, a remek és kézzel fogható hangulat, a feszültség, a narrálás, a pörgős párbeszédek és a szomorú, egyben mesteri lezárás hozzájárul ahhoz, hogy Luhrmann egyik legjobb filmjeként emlékezzünk a Nagy Gatsby-re.

Én kicsit sem éreztem "soknak" a kiugró és hivalkodó táncos jeleneteket, mivel azok a részek is létfontosságúak voltak a film szempontjából, hisz például akkor találkozik egymással Gatsby és Nick, talán az volt kicsit furcsa, amikor az 1920-as években Fergie "A Little Party Never Killed Nobody" című számára táncoltak.

De ha már a zenénél tartunk, Luhrmann tökéletesen választotta ki egyes jelenetekhez a muzsikát, csak még jobban emelve ezzel a hangulatot vagy a feszültséget. A színészekre sem lehet mondani egy rossz szót sem, DiCaprio remekül érzett rá Jay karakterére, de a rendezőnek is piros pont jár a castingért, hisz nem is tudnék mást elképzelni Gatsby szerepére, mint az Oscar-szűz Leonardo-t, Tobey Maguire pedig elég meglepő húzás volt, mint Nick, de végül jó választásnak bizonyult.

Összefoglalva tehát, A nagy Gatsby végre egy méltó film Scott Fitzergald regényéhez, amit többször kell látni ahhoz, hogy teljesen megfogjon és megértsd, szóval nem ajánlott egy könnyű, szombat esti szórakozásnak.

Értékelés: 10/8