"Guadagnino Suspiriájában legfőképp az ambíciót tudom értékelni, azt, hogy a rendező egy kétségtelenül igényes, sok jelenetében lebilincselő és a maga higgadt tempójában izgalmas nézőpontot adott egy olyan történetnek, amely történet értelmezése első ránézésre nem sok potenciál rejlett."

Sóhajok. Egy kultikussá váló horror feldolgozása a Vakító napfény és a Szólíts a neveden rendezője által. Must see!

Mielőtt azonban kitörne az örömujjongás a rajongók részéről, fontos megemlíteni, hogy a két film, az eredeti és a remake összehasonlítása már csak a koncepciók különbözőségéből fakadóan sem releváns: nem szabad elfelejteni, hogy amíg a '77-es Sóhajok semmiféle mélyebb értelmezést nem kínált, illetve nem is igényelt, mindösszesen a néző elé tárt egy erős hangulattal, zenével bíró borzongást, addig Guadagnino kifejezetten csak a történet alapját tartotta meg, mindezt pedig folytatta a saját továbbértelmezésével egy sokakat elriasztó, sokakat viszont meggyőző művészfilmes köntösben. Ebből következik az is, hogy elsősorban azok járnak majd jól a Sóhajokkal, akik képesek elfogadni, hogy az Argento által korrektül vászonra vitt vibráns színekkel tarkított tízperces WTF-pillanatok helyett egy jóval lassabb tempójú, mind hangulatában, mind színvilágában búskomor két és fél órát kapnak, ahol a domináns szerepeket ugyanúgy megkapja a vér, a zene, vagy a sztori, de mégis másképpen, és pont ettől olyan érvényes Guadagnino munkája.

Miért is az érvényes szót használom? Leginkább azért, mert a tökéletes vagy a hibátlan helyett az első gondolatom az érvényes volt a Sóhajokkal kapcsolatban. Az évről évre egyre sekélyesebb, kiszámíthatóbb filmes tendenciák korában már az is boldogságra ad okot, ha egy remake - mert bármennyire is eltér az eredetitől, mégiscsak az - megszületésének van létjogosultsága és érvénye úgy, hogy azzal az eredetit is kiegészíti, átértelmezi. A Suspiria esetében ez megtörtént, Guadagnino fogott egy receptet, megtartotta a hozzávalókat és elkészített valami teljesen mást, és bár akkora dicsfény érthetően nem övezi, mint az előző filmjét, de a bátorságáért megemelem a kalapom.

A történet a '70-es évek Németországában, Berlinben játszódik. Susie, a szigorú körülmények között nevelkedett fiatal amerikai lány a híres Markos Tanz Company kötelékébe szeretne tartozni, megérkezésekor viszont szembesülnie kell, hogy a gyakori eltűnésekhez és fura történésekhez jóval több közük van az ott tanítóknak, mint azt elsőre gondolta. 

A film annál a pontnál kezd veszíteni a hatásából, amikor a cselekmény előrehaladtával egyre nyilvánvalóbbá válik Guadagnino túlvállalása, hiszen egyrészt egy régi klasszikus, ma már kommersznek ható horror újraértelmezésébe akarja belerakni a saját vízióját, másrészt egyensúlyozni próbál Klemperer doktor, a náci Németország bűneivel való szembenézés és az akkori német állapotok történetszála között. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a 150 perces játékidő csekély volt a cselekmény kibontakoztatása számára, inkább az említett kitérőknek kellett volna vagy legalább akkora szerepet adni, mint amekkorát Susie, a főszereplő története kapott, ezzel növelve a sokszor súlytalanná váló jelenetek hatását, vagy csak említés szintjén tartani. Guadagnino ott rontotta el a '77-es Suspiria kibogozását, hogy olyan fontos és eseménydús körítést adott a fő cselekmény mellé, - Vörös Hadsereg Frakció, nácizmus hatása, világháború utáni Németország -, amelyeket egész egyszerűen nem lehet lábjegyzetként, mellékszálként kezelni.

Dario Argento, a Sóhajok eredetijének rendezője úgy gondolja, elárulta az eredeti film szellemiségét. Felrója, hogy nincs benne rettegés és zene. Nagyon úgy tűnik, hogy maga Argento sem képes elfogadni, hogy egyetlen megszületett film sem szentírás, és ha az is, csak és úgy lehet az eredetihez hozzátenni, hogy az illeszkedjen az eredeti narratívájába. Egy hangulatos, bár rosszul öregedő filmnek tartom a Sóhajokat, de valljuk be, ha az általa követendő példának tartott eszköztárból kellett volna Guadagninónak választani, semmi többet nem tartalmazna, mint ugyanannak a zenei témának a folyamatos ismétlését, vért és sikolyokat. Ez persze nem azt jelenti, hogy az olasz direktor továbbgondolása ne lenne tele hibákkal, üresjáratokkal és öncélúsággal, de mégis jóval több tartalom és gondolkodásra késztető elem van benne, mint Argento filmjében. 

Guadagnino Suspiriájában tehát legfőképp az ambíciót tudom értékelni, azt, hogy a rendező egy kétségtelenül igényes, sok jelenetében lebilincselő és a maga higgadt tempójában izgalmas nézőpontot adott egy olyan történetnek, amely történet értelmezése első ránézésre nem sok potenciál rejlett. Az elkészülte tehát üdvözítő, a végeredmény viszont annál több kívánnivalót hagy maga után: ha Guadagnino nem próbál ezer dolgot megmutatni, ha észreveszi, hogy az addig jól használt művészi formulát hitelteleníti a vége felé feltűnő esztelen látványpornó és ha a vágószobában kicsit szolidabban bánik az időkerettel, egy kiemelkedő alkotás is lehetett volna. 

Értékelés: 7/10

Cím: Sóhajok
Rendező: Luca Guadagnino
Forgatókönyvíró: David Kajganich
Vágó: Walter Fasano
Operatőr: Sayombhu Mukdeeprom
Szereplők: Dakota Johnson, Tilda Swinton, Mia Goth, Angela Winkler, Chloë Grace Moretz

Twitter: Filmmániás

Megosztás a facebookon