"Egyszer mindenképpen érdemes megnézni azoknak, akik nem rohannak rögtön ki a világból, ha meghallják azt a nevet, hogy Woody Allen."

Hopp, egy újabb Woody Allen film. Nem akarattal írok zsinórban másodjára a mester munkáiról, egyszerűen csak így jött ki a lépés. Az Annie Hall után, mely engem csak közepes mértékkel ragadtatott el, a Vicky Cristina Barcelona kerül górcső alá. Az utóbbi néhány évben Woody legtöbb filmjét nem szeretett hazájában, Amerikában forgatta, hanem Európában. A teljesség igénye nélkül ezek közé tartozik a kiválóan sikerült Match Point, a Rómának szeretettel, amiről már nem lehet ugyanezt elmondani, az Éjfélkor Párizsban, a Káprázatos holdvilág és a mostani filmünk is, mely a csodálatos Barcelonába vezeti el a kedves közönséget.

Ez persze nem olyan meglepő, a rendező legtöbb alkotásában nagy hangsúlyt fektet a tájra vagy legalábbis a helyszínekre, sokszor ez adja meg a hangulatát a cselekményeknek is. Itt pedig magától értetődött, hogyha Spanyolország, akkor csodaszép táj, és ha ezek mellé még társul egy jó fényképezés is, ami képes mindent megmutatni és olyan érzetet kelteni, mintha a néző is ott lenne, akkor egy kiváló filmmel van dolgunk.

Woody azonban szerencsére nem érte be ennyivel, emellé kapunk egy parádés szereposztást is, ami többek között Scarlett Johansson, Javier Bardem, Rebecca Hall, Penélope Cruz és Patricia Clarkson nevét jelenti, plusz egy borzasztóan egyszerű és nagyszerű alapsztorit.

Adott két nő, akik a legjobb barátok, de minden tekintetben más felfogásban élik az életüket: egyikük Vicky, aki házasodni készül és úgy összességében sokkal felnőttesebben viselkedik, mint társa, Cristina, aki minden elképzelhető méretben keresi a kalandot és a boldogságot. Ők ketten elindulnak a nyár elején Barcelonába, egy nagy kiruccanás erejéig. Azonban feltűnik egy jóképű, sikeres férfi, aki mindkét lány kiszemeltje lesz.

Woody egy rém egyszerű alapszituációból csinált egy ízig-vérig temperamentumos, kissé furcsa, de mindenképpen érdekes filmet, ami a kellemes hangulatából adódóan egy romantikus vígjáték néha-néha drámai elemekkel, szóval Match Point-szerű hosszas, nyomasztó monológokra és fájdalmakra nem kell számítani.

Tipikus az a mozi, amikor az ember leül, megnézi, feláll, majd elfelejti. Ehhez társul a kissé  semmitmondó befejezés, ami nagyjából azt jelenti hogy ami Spanyolországban történt, az Spanyolországban marad, az előtte levő 85-90 percben viszont egy sok helyen érdekes, néha viszont unalomba fulladó, legalább három szálon játszódó cselekménynek lehetünk a tanúi, ami legalább a műfaja ellenére mindennemű lehetséges klisét és közhelyet ügyesen elkerül.

Érdekes volt látni ezt a különös szerelmi háromszöget, főleg egy két nő/egy férfi felállásban, de mindenképpen adott a filmnek egy löketet és egy nem mindennapi hangulatot, amiben természetesen közrejátszottak a gyönyörű építmények, helyszínek, valamint a csodálatos zene, azon belül is a nyitó, valamint a záró pillanatban felcsendülő, na azt bármikor meg tudnám hallgatni újra és újra.

A gondok mind a történetben, mind igazából a férfi volt feleségének feltűnése okozza. A Penélope Cruz által játszott Maria Elena egy idegesítő, cseppet sem szimpatikus, heves vérű nőszemély, aki anno még kést döfött férjébe, válásuk után viszont kicsivel jobb lett a kapcsolatuk. Az elején még vicces, ahogy nyomatja a végtelenül hosszú és pörgős spanyol szövegeit, a későbbiekben viszont szimplán csak borzasztóan kellemetlen alak. Nem tagadom, hogy magára a karakterre szükség volt a film szempontjából, hisz kell valaki, aki mindkét főszereplőt rendesen kiosztja és felkavarja az állóvizet, de annyira bosszantó és mindenben csak a hibát kereső fruska, hogy nehezen bírod nem negatív szavakkal illetni a karakterét. Cruz persze ebből is kihozza a legjobbat, bár sokan az alakítására csak Johansson kisasszony és közte történő csók miatt emlékeznek.

Javier Bardem is tisztességesen megállta a helyét a három nő között, bár nem állnak messze tőle a macsó szerepek, plusz külön piros pontot érdemel a kiválóan megírt narráció, melytől még otthonosabban éreztem magam a tájak pontos leírása és az érezhetően nagy hangulat miatt.

A Vicky Cristina Barceloná-nak tehát határozottan vannak erényei és ha szereted a tipikus Woody alkotásokat, amiben nem tűnik fel, mint színész, nyugodtan próbálkozz meg vele, ellenben rengeteg idegesítő pillanata van, valamint sok párbeszéd-kevés igazi cselekmény típusú filmmel van dolgunk, egyszer viszont mindenképpen érdemes megnézni azoknak, akik nem rohannak rögtön ki a világból, ha meghallják azt a nevet, hogy Woody Allen.

Értékelés: 10/7

 

 

Megosztás a facebookon

"Csak dőlj hátra, élvezd, nevess, sírj, utána pedig gondolkozz. Gondolkozz, a fekete vagy a fehér törpék győznének egy háború során?"

Annyi minden jót hallottam már Martin McDonagh 2008-as filmjéről, a borzalmas magyar címet kapott Erőszakikról, hogy szégyelltem magam, mivel eddig nem kerítettem sort a megtekintésére és Hála Istennek nem kellett csalódnom: Az In Bruges, hívjuk inkább így, a parádés szereposztásával és a kiváló alakításokkal, a lehengerlő hangulatával, a különös, játszadozó fényképezéssel és a hol végtelenül nyugodt, hol végtelenül temperamentumos zenéjével az elmúlt egy évtized egyik legüdébb filmélményében lehet részünk, amin sírunk is meg nevetünk is, nem utolsó sorban pedig remekül szórakozunk.

Martin McDonagh? 2008 előtt alig volt ismerős valakinek ez a név filmes berkekben, aztán úgy berobbant a filmművészetbe, mint csak nagyon kevesek és azt se felejtsük el, hogy ‘12-ben szintén készített egy kritikailag elismert alkotást, A hét mesterlövész és a Si-cu címmel. Szerintem a fordítók valami miatt nagyon megorroltak a rendezőre és úgy próbálják elkerülni, hogy valaki még csak bele is gondoljon abba, hogy meg kellene nézni ezt a filmet, hogy idegesítő és teljesen értelmetlen magyar címeket adnak.

Szerencsére azonban sokan tudják, hogy nem a címből, főleg nem a magyar címből kell megítélni egy mozgóképet, így az Erőszakik is ahhoz képest nagy rajongótáborra tett szert kis hazánkban.

A történet Brugge városában játszódik, ebben a kellemes, régi épületekkel és nevezetességekkel tarkított mesevilágban, ami egy kis időre a vér és a pisztolyok otthonává válik: milyen érdekes, pont akkor, amikor Ray és Ken beteszi a lábát. Ők egyébként profi bérgyilkosok és főnökükkel abban egyeznek meg, hogy amíg nem kapnak telefonhívást tőle, ne csináljanak semmit. A semmicsinálás persze nehéz, a dolgok azonban még rosszabbra fordulnak, amikor megkapják a hívást.

Az In Bruges ténylegesen egy mese, amit hülye ember az, aki komolyan vesz. Száz percnyi tömény, megállás nélküli fekete komédia, melyben, hivatalos adatok szerint minden percre jut több mint egy káromkodás és ahol ennél több fura karaktert nem tudtak volna összeszedni. Törpék, örömlányok, szerelmek és placcsanás! Végre egy placcsanás!

 

SPOILER!:

 

Nem tudom, ki hogy van vele, de amikor Ken megteszi azt, amire sokunk számított a torony tetején, a leérkezése pillanatában placcsan egy hatalmasat. Ez eddig, legalábbis azok közül a filmek közül, amiket én láttam, ez még sosem történt meg, egyszerűen csak szállt egyet az illető és elegánsan földet ért. Az pedig már csak hab a tortán, hogy Ken a fél testét elveszíti az esés folyamán.

 

SPOILER VÉGE!:

 

McDonagh ügyesen adagolja a humort és a drámát, minden fájdalmas pillanatra jut egy vidám, ez az egyveleg pedig egy hamisítatlan, igazi hangulatot teremt a filmnek, amit már csak tetőz a sok gyönyörű látnivaló Brugge városában. Az Erőszakik első húsz perce semmi másból nem áll, csak ebből és mégsem válik unalmassá, ez pedig csak McDonagh kiváló rendezésének és forgatókönyvének köszönhető. Olyan több percig tartó és humoros, a fő cselekményhez ugyan nem tartozó párbeszédeket képes írni, hogy olyanokra talán csak a jó öreg Tarantino képes. Ha negatívumot akarnánk keresni, amit amúgy egy ilyen filmben nem akarunk keresni, talán csak a törpés jeleneteket tudnám megemlíteni, ami kissé unalmasabb volt a többitől, de sok rész persze olyan magasra tette a mércét a többinek, hogy nem csoda, ha egyesek nem tudták azt a színvonalat hozni.

Még most is a fülembe cseng az a kellemes muzsika, ami a film legelején fogad és a szinte vérfagyasztó, már-már thriller filmekre hajazó zene, ami a végén van, így ha nem lenne elég a színészek elképesztő feszültséggel teli játéka, amit nehezen hiszek, akkor ez még rátesz egy lapáttal.

Nem érted, hogy lehet egy ilyen szép tájhoz ilyen piszkos szájú karaktereket írni? Én sem, de az In Bruges az a film, amiben bármi megtörténhet és meg is történik. Csak dőlj hátra, élvezd, nevess, sírj, utána pedig gondolkozz. Gondolkozz, a fekete vagy a fehér törpék győznének egy háború során?

Értékelés: 10/9

 

 

Megosztás a facebookon

Számomra mit sem ér 4 Oscar, szintén 4 Golden Globe, és 2 BAFTA jelölés, a végeredmény csak egy unalmas, túlhúzott iskolai dráma, amiről süt le, hogy a rendező nem merte bevetni azokat a kellékeket, ami egy ilyen, mit ne mondjak, tabu sztorijú filmnél kell.

 Hosszú heteken át nem tudtam felfogni, hogy napjaink egyik legnagyobb színésze, Phillip Seymour Hoffman drogtúladagolásban meghalt. Reménytelenül tombolt bennem a düh és a szomorúság: egyrészt, hogy a sztároknak miért mindig droghoz kell nyúlniuk? De másrészt nagyon szomorú voltam, hogy eme kiváló karakterszínész már csak az előre felvett filmjeivel tud minket elkápráztatni. (Lásd: Éhezők viadala, nagyrészt.)

Ebben az időben rengeteg filmet néztem meg tőle, hívhatjuk ezt emlékezésnek is: Mielőtt az ördög rád talál, The Master, Charlie Wilson háborúja.. Ezeket a filmeket mind tudatosan néztem meg, PSH-ra emlékezve. Eredeti címén Doubt, magyar fordításban Kétely című filmhez teljesen véletlenül jutottam hozzá néhány napja. Tervbe volt véve, hogy majd egyszer megnézem, de valami mindig közbe jött, így a megnézése csak tolódott és tolódott.

Kapva az alkalmon, hogy a Paramount Channel volt olyan kedves leadni, úgy gondoltam, miért is ne? Tudtam, hogy Seymour és Streep is benne van, hogy egy iskoláról és egy papról szól, ami első ránézésre nem túl érdekfeszítő, de én bíztam benne.

Hiába.

Számomra mit sem ér 4 Oscar, szintén 4 Golden Globe, és 2 BAFTA jelölés, a végeredmény csak egy unalmas, túlhúzott iskolai dráma, amiről süt le, hogy a rendező nem merte bevetni azokat a kellékeket, ami egy ilyen, mit ne mondjak, tabu sztorijú filmnél kell.

1964-et írunk, nem sokkal később, hogy megölték Kennedy elnököt. Flynn atya, akit Hoffman alakít, próbál változtatni egy bronxi iskolán, ami Aloysius Beauvier nővér kezei alatt van. A politika és az emberek változnak, egy fekete bőrű fiú is bekerül az iskolába.

James nővér elmondja Aloysius nővérnek, hogy Flynn atya túlságosan közel engedte magához a színes bőrű fiút, még egyszer kiemelem, TÚLSÁGOSAN KÖZEL ENGEDTE MAGÁHOZ! Aloysius, kapva az alkalmon, megvádolja az atyát pedofíliával.

Erre mondtam azt, hogy ebből akár egy erős botrányfilm is kisülhetett volna, amit hónapokig, vagy akár évekig nem felejt el a néző, de ehelyett kaptunk két óra unalmat, amelyet csak a színészek játéka tesz érdekessé, valamint a néhol jól megírt forgatókönyv.

A Kétely egyik pozitívuma, hogy nem foglal álláspontot: nem ítélhetjük el Flynn atyát, sem Aloysius nővért a rágalmazása miatt, miközben kézzel fogható bizonyítéka nincs neki. Így aztán, a nézőnek, vagy talán még neki sem kell eldönteni, hogy ki mond igazat, és ki nem.

Bár ennél a filmnél nem is olyan fontos, hogy kinek van igaza, hiszen nem azon van a hangsúly. A Kétely egy idő után félresiklik, erőszakmentesen és lassan próbálja bemutatni ezt a kínos témát, ami nagyon nem megy neki. Bátrabban, bátrabban, bátrabban!

A színészi alakítások tényleg letaglózóak, és azt se felejtsük el, hogy a kissé naiv, esetlen James nővér karakterét a gyönyörű Amy Adams alakítja, úgyhogy az előadásra tényleg nem lehet semmi panasz, ez azonban még édeskevés ahhoz, hogy ebből egy jó film legyen. 

Egyébként Viola Davis is feltűnik egy kis szerepre, mint a fekete fiú édesanyja, az viszont brutálisan jó jelenet volt. 

A Kétely tehát számomra egy teljesen felejthető darab, ami elvész mind Hoffman, mind Adams, mind Streep filmográfiájában, úgyhogy inkább emlékezzünk a jóra, és a szépre!

Értékelés:

10/4

 

Megosztás a facebookon