"Woody megmutatta, hogy (néhol erőltetett) vesszőparipája, a bohóckodás nélkül is tud filmet készíteni."

Már egy ideje szemezgettem Woody Allen egyik legjobban mellőzött filmjével, a Belső terekkel, hiszen a plot alapján olyan lehetőséget nyújtott számomra, amit kevés Woody-film tud megadni: végre erőltetett és kínosan ügyetlen szereplők nélkül nézhetek meg egy szokásos családi drámába burkolt nyolcvan perces jajveszékelést sok neurotikus karakterrel. Én pedig imádom ezeket a jajveszékeléseket.

A Hannah és nővéreihez hasonló történetet kapunk, csak sokkal sötétebb és kegyetlenebb módon. A Csehov és Bergman hatása alatt megírt sztori egy középosztálybeli famíliáról szól, azon belül is három testvérről, akik próbálják irányítani a másik, leginkább az apjuk elköltözése után kész idegi roncs anyjuk életét, miközben a sajátjukra is képtelenek.

Én azt gondolom sajnálhatjuk, hogy főleg a karrierje csúcsán Woody nem készített több drámát, mert elképesztő érzéke van hozzá. Önmagában persze hazugság lenne azt mondani, hogy mellőzte, hiszen a kilencvenes évekig szinte mindegyik filmje, még a harsányabb vígjátékok is tartalmazták azt a fajta elemi keserűséget, ami sugárzott a szétcsúszott életű karaktereiből. Csak aztán jött egy-két fantasztikus geg és poén, a komolyság pedig el lett felejtve.

Itt viszont nincs szó erről, itt tényleg egy Hannah és nővéreit láthatunk, csak poénok nélkül.

Nagyon különleges, hogy milyen sokféleképpen nézhetjük ezt a filmet. Egyrészt ki a főszereplő? Woody szerint Joey az állandó önmegvalósításban gondolkozó, egyébként nem sok mindenhez értő lány a központi karakter, de ugyanakkor ha nincs az anyuka, Eve (Geraldine Page lehengerlő alakításában), akkor a konfliktusok jó része is elmarad. De ugyanakkor az is érdekes játszma, ha kicsit jobban belemegyünk a szereplők lelki világába és beleképzeljük magunkat a helyzetébe: egyből nem tűnik annyira irracionálisnak, amiket némelyik jelenetben csinálnak.

Woody tehát feladta azt az érzelmi puzzle-t, amit a nézőnek kéne kiraknia. Persze nincs szó arról, hogy annyira bonyolult lenne, de érdemes odafigyelni, hiszen sokfelé ágazik a család és gyorsan pörögnek a nevek.

Fontos beszélni a színészekről is, akik a forgatókönyv mellett a film fél lelkét adják. A már említett Geraldine Page mellett Diane Keaton is remekül játszik, ahogy a trió másik két tagja, Kristin Griffith és Mary Beth Hurt. Griffith még akkor is, ha a családot nézve a pasik mellett neki van a legkisebb jelentősége. A 12 dühös emberből is ismert E.G. Marshall pedig néha elképesztő dühvel, néha lehengerlő visszafogottsággal alakítja az idősödő, de bizonytalan apukát.

A rövid játékidő alatt szinte mindenkinek jut elég idő, pláne Eve karakterének, aki az elcseszettség mintapéldája is lehetne. Egyrészt nem tudja feldolgozni, hogy a férje Arthur szünetet kért tőle és olyannyira nem tervez visszamenni hozzá, hogy már az esküvőjére készül egy másik nővel. A lányira támaszkodik, akik viszont folyamatos terhelés alatt vannak az otthoni, saját problémáik miatt is, az anyukára való oda- és nem odafigyelés viszont folyamatos veszekedéseket szül köztük.

Igazából könnyebb lenne felsorolni azt, hogy ki nincs rosszba a másikkal, mint azt, hogy ki van, viszont a folyamatos civódások egyáltalán nem válnak öncélúvá, hiszen előtte tökéletesen be van mutatva az a cselekmény, az a probléma, ami miatt épp zajlik a veszekedés. De a verbális párbajok ellenére a Belső terek egyben egy nagyon lassú, nyugodt film is, amiben ugyan van egy csomó párbeszéd, tekintve, hogy a szereplők mást sem csinálnak, csak beszélnek, de emellett a képekkel is ugyanolyan jól visszaadja a film letargiás hangulatát, ahogy az épületek is nagy szerepet kapnak, így kapta az eredeti címét is.

A humor kihagyása mellett a fényképezés terén is teljesen más vizekre evezett, hiszen saját operatőre mondta Woody-ról, hogy borzalmas vele dolgozni ezen a téren, mert legszívesebben csak közelikkel dolgozott volna. A belső terek viszont egy remek finomsággal fényképezett film és az a nagy bizonyos utolsó jelenet színpadiasságán is rengeteget dobott.

Bár végezetül a Belső terek „csak” nyolc pontot kapott tőlem, de ez inkább szólt annak, hogy ebből a történetből és ami még fontosabb, az ebben a formában előadott történetből ennyit lehetett kihozni, ez volt a maximum. Woody megmutatta, hogy (néhol erőltetett) vesszőparipája, a bohóckodás nélkül is tud filmet készíteni. 

Értékelés: 8/10

"Tűpontosan megalkotott film A burzsoázia diszkrét bája, ahol mindennek és mindenkinek jelentősége van még akkor is, ha annyi minden odafigyelnivalót találni, hogy az ember képtelen a legapróbb utalásokat is észrevenni."

Egy film rengeteg módon képes hatni az érzelmekre. Némely rendezőhöz közelebb áll, ha alkotásai mondanivalói kérdést sem hagynak a nézőben, amikor az feláll a megtekintés után, és esetenként már szájbarágós módon minden apró szál lezárásra kerül, nehogy bármi érthetetlenség merüljön fel. Azonban ezeknek a filmeknek a többségét a néző már akkor elhagyja, amikor kimegy a moziból vagy kikapcsolja a tévét/gépet.

Ennél én egy fokkal jobban szeretem, ha a rendező kicsit játszadozik velem és nem minden olyan fekete-fehér és egyértelmű, ilyen nézőpontból Luis Buñuel pedig a lehető legjobb választás. A szürrealista mozi nagymestere már pályája végén készítette el egyik legjobb művét, a Burzsoázia diszkrét báját, mely akkora pofont ad a pöffeszkedő francia középosztálynak, hogy az még a nézőnek is fáj.

Az én megítélésem szerint Buñuel van olyan jó rendező, hogy egy lapon lehessen emlegetni Fellinivel vagy Bergmannal, ám míg az előbb említett két direktor sem filmjei könnyű befogadhatóságáról ismertek, addig a mexikói még két lapáttal rátesz erre. Már első mozgóképes munkája, a Salvador Dalí-val közösen készített Andalúziai kutya is megmutatta, hogy 29 évesen egy olyan erős vízióval van megáldva, hogy azt nagy hiba lenne háttérbe szorítani.

Így alakult tehát, hogy tulajdonképpen ugyanarról, ugyanúgy mesélt egész életében, ám sosem vontatottan. Az 1972-es A burzsoázia diszkrét bája egy hatalmas filmélmény tud lenni, ha hagyod, hogy a film és annak különböző, hihetetlen jelenetei belemenjenek a zsigereidbe és úgy hassanak rád, hogy ne érdekeljen, ennek meg ennek a jelenetnek mi is volt az értelme.

Ha megnézzük a film dramaturgiáját, sokan kritizálják különböző fórumokon, hogy ezek a szürreális kalandok, amik a szereplőkkel megesnek, csak véletlenszerűen egymásra pakolt szatirikus jeleneteknek hatnak, amit mindenki ki tud találni. A válaszom erre az, hogy nagyon nem, ugyanis bár valóban nem látszik, elképesztően tűpontosan megalkotott film A burzsoázia diszkrét bája, ahol mindennek és mindenkinek jelentősége van még akkor is, ha annyi minden odafigyelnivalót találni, hogy az ember képtelen a legapróbb utalásokat is észrevenni.

A film jelenetei egyébként simán beleillenének Duke és Gonzo drogos kalandjaiba, ugyanis a játékidő nem áll másból, csak abból, hogy hőseink megpróbálnak egymás társaságában étkezni, de sosem jön össze nekik, mert mindig közbejön valami olyan dolog, amire azok a tapasztalt nézők se számítottak, akik akkora filmrajongók, hogy már születésük előtt olvasták az „1000 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz” című könyvet.

Magával a történettel szoros párhuzamokat lehet vonni az 1962-es Az öldöklő angyallal, ahol a szintén vacsorára összegyűlt szereplők valami oknál fogva képtelenek elhagyni a házat, mert mindenki a másikat figyelve próbál közelebb jutni az ajtóhoz.

Nagyjából ez is mutatja, hogy az a téma, amit  Buñuel  körbejár a filmjeiben, mennyire sokrétű és szerteágazó, hiszen lényegében ugyanaz a társadalomkritika remekül hatott Az öldöklő angyalban és remekül hatott A burzsoázia diszkrét bájában.

Persze ahhoz, hogy ne váljon önismétlővé, a rendezőzseni is kellett.

A YouTube-on magyar szinkronnal is megtekinthető alkotásban olyan hidegrázós jelenetek vannak, mint például amikor a meghívott, vacsorázni vágyó társaság előtt hirtelen felmegy a függöny és kiderül, hogy igazából színházban vannak, de nem közönségként, hanem színészként. A szöveget pedig senki nem tudja.

De az se volt semmi, amikor a kertésznek beöltözött püspököt elzavarják a háztól, majd miután rendes püspöki ruhába egy perc múlva visszajön, már úgy üdvözlik, mintha nem is történt volna előtte semmi.

Ilyen és ehhez hasonló szürreális, teljességgel érthetetlen, ugyanakkor mégis értelmes jelenettel van tele a film ráadásul úgy, hogy még kifejezetten köznapi értelemben vett konfliktust is nehezen találni. A szereplők egyszerűen csak vannak, beszélgetnek, álmodoznak, de leginkább szenvednek.

Hogy miért? Azért, mert a hat szereplő borzalmas kínokon megy át, hol álmukban, hol a valóságban, ám érdekes módon ezeknek többségét elképesztő könnyedséggel ugorják át. Amivel viszont igazán nem bírnak megbirkózni, az a lelkükből jön. Kinek nagyobb, kinek kisebb problémái vannak, de ami biztos, hogy maguk meglátásában a saját bajuk a legnagyobb baj.

Sokan nem tudják, de csak forgatás közben derült az ki, hogy Buñuel igazából a francia tőkés társadalmi osztályt akarja kifigurázni, sőt, még a munkacímben sem volt benne a burzsoázia. Ettől függetlenül, vagy pont emiatt lenyűgözőek azok a remek utalások, amivel a cselekmény operál. Gondolok itt a halálra, amire a szereplők törvényszegő mivoltukból folyamatosan gondolnak, de az is egy nagyon érdekes felvetés, hogy pontosan akkor nem tudnak békességben, nyugodtan lenni, amikor görcsösen törekednek erre.

A színészek egész egyszerűen letaglózóak. Ők is tökéletes részét képezik ennek a nagy egésznek, ami képes egy akkora filmélményt nyújtani, hogy a fényképezés, a vágás, de még a színészek is teljesen másodlagos részét képezik a történetnek.

Bárki bármit mond a forgatókönyvek működéséről, én örülök neki, hogy ebben a világban is vannak olyan „köztörvényes bűnözők”, mint Buñuel, aki fittyet hány a szabályokra és pontosan úgy alkotja meg a filmjeit megalkuvás nélkül, ahogy az az ő fejéből kipattant. Több Buñuelre lenne szükségünk.

Értékelés: 9/10

"Érdemes tisztában lenni Buñuel munkásságával, mert könnyen lehet, hogy ezt a fajta szürrealizmust nem könnyen emészti meg a gyomrod.

Luis Buñuel tipikusan az a rendező, akinek a filmjei mindenki számára mást jelentenek, hiszen rengeteg fontos üzenettel bírnak, melyek a mai napig is érvényesek. Első találkozásom a mexikói rendezőlegendával, a Salvador Dalí festőművésszel közösen készített Andalúziai kutya, mely egyben a bemutatkozó műve volt. Bevallom őszintén, túl kevés vagyok én egy igazi szürrealista filmhez.

A kezdeti nehézség azonban nem vett el a kedvem, de meglepődve vettem észre, hogy a Buñuel-filmográfiából egy nagyon fontos darab kimaradt eddig az életemből, ez pedig Az öldöklő angyal. A témája kellően érdekelt ahhoz, hogy a húsvétra egy kicsit fittyet hányva bepótoljam a kimaradásomat.

Egy házaspár egy előadás után vacsorát ad barátaiknak, ismerőseiknek. Eddig semmi különös, kaviár, pezsgő, hangos beszélgetések: ahogy az lenni szokott. Az összes ember viszont, aki a házban tartózkodik néhány cseléden kívül meglepődve konstatálja a reggel, hogy eszük ágában sem volt hazamenni. Majd amikor ezt megtehetnék, akkor sem megy. De miért nem?

Valószínűleg mindenkit ez a kérdés és az arra adott válasz foglalkoztat, véleményem szerint viszont egyáltalán nem ez a fontos, hiszen a szürrealizmus lényege pont ez, hogy a nézőnek, sőt, gyakran a karaktereknek sincs fogalmuk arról, hogy mi történik és a csattanó sincs hosszasan megmagyarázva, csak egyszerűen megtörténik.

Számomra sokkal inkább arról szól ez a film, hogy az emberek nagy részét, nemcsak a burzsoáziára gondolva, mennyire befolyásolja, hogy a másik mit csinál. „Ha felveszi a kabátját, mennünk kéne nekünk is. Hopp! De levette! Akkor maradjunk.” És így tovább..

Az a példa persze eléggé radikális, hogy egyetlen ember sem képes elhagyni a helységet, de burkoltabb formában a mai napig is találkozunk ezzel a szituációval.

Miért van ez? Az emberek félnek, hogy egyedül maradnak egy adott élethelyzetben? Vagy egyszerűen csak az egy hajóba evezünk feelinget mindenki szereti? Fogalmam sincs, de Az öldöklő angyal remekül gondolkodtad el ezen.

A házaspáron kívül, akik a vacsorát tartják, nincs is igazi főszereplő, Buñuel sokkal inkább a lehető legkülönfélébb embereket, karaktereket és jellemeket mutat meg néhány percben. Az első harminc-harmincöt percben még mindenki magán viseli a leplét, jókat mosolyognak a bajszuk alatt és élvezik a vacsorát.

Amikor azonban a helyzet másnap rosszra fordul, mindenki megmutatja az igazi önmagát: érdemes például a vizes jelenetre gondolni, amikor ezek a nagy burzsoá, magukat felsőbbrendűnek gondoló emberek állat módjára próbálnak néhány deci vízhez jutni.

Abból is észre lehet venni, hogy Buñuel egy nagyon elgondolkodtató filmet alkotott, hogy tulajdonképpen semmi mással (pl.. operatőri munkával, forgatókönyvvel, színészekkel) nem foglalkozok, csak a témával, az üzenettel és a kicsit sem burkolt társadalomkritikával.

Összefoglalva egy gyakran szégyentelenül abszurd és elgondolkodtató 100 percben részesül az, aki rászánja magát Az öldöklő angyal megnézésére, ugyanakkor érdemes tisztában lenni Buñuel munkásságával, mert könnyen lehet, hogy ezt a fajta szürrealizmust nem könnyen emészti meg a gyomrod. 

Értékelés: 10/8,5

"Kevés rendező létezik a világon, aki ennyire ügyesen, aprólékosan és ilyen precízen adagolva “nyomja” a nézőbe a feszült pillanatokat, de Sidney Lumet ezek közé tartozik."

Sidney Lumet előszeretettel használ kevés helyszínt a filmjeiben, a Kánikulai délutánban sincs ez másképp, de akár gondolhatunk első, és talán megismételhetetlenül jó alkotására, a 12 dühös emberre is. Mégis, ha belegondolunk, mennyire is pattanásig feszült mozgóképeiben a feszültség, az alátámasztja azt a tényt, hogy egyáltalán nincs szükség ezer meg egymillió fegyverre és töltényre ahhoz, hogy a néző köpni-nyelni ne tudjon és a fejét fogja a látottaktól. Kevés rendező létezik a világon, aki ennyire ügyesen, aprólékosan és ilyen precízen adagolva “nyomja” a nézőbe a feszült pillanatokat, de Sidney Lumet ezek közé tartozik.

A Kánikulai délután nem csak a kiváló rendezéstől és forgatókönyvtől vált kultikussá: itt van nekünk máris két színészlegenda a főszerepben, Al Pacino és John Cazale. A filmben akármennyire is különböző jelleműek, hisz Sal egy visszahúzódó, csendes megfigyelő, addig társa, Sonny egy szószátyár, gyakran viccelődő karakter, a való életben nagy barátok voltak. Ez a barátság a munkában mutatkozott ki leginkább, háromszor is dolgoztak együtt Cazale rövid és tragikus élete során.

A film egy 1972 augusztusában megtörtént bankrablást dolgoz fel, nem is akármilyen módon! Sonny, Sal és egy másik, a dolgok előrehaladtával elslisszoló férfi pont azután akarja megfosztani a fiókot, hogy elvittek onnan szinte minden pénzt. A rendőrség pedig már itt van. Patthelyzet alakul ki, folyamatos tárgyalások, túszejtések és telefonhívások követik egymást, Sonny és Sal pedig egyre türelmetlenebb.

A helyzet az, hogy Sonny és Sal egyszerre viselkednek ésszerűen, ismerik a bank minden helységét és a protokollt rablást esetén, mégis amatőröknek nevezhető. Nem hinném, hogy valaha bárkinek is ártottak volna, annak ellenére, hogy Sal tekintete és haja leginkább egy sorozatgyilkoséhoz hasonlít, aki embereket eszik reggelire. Inkább a sima bolti rablást nézem ki belőlük, mivel többször is említették, hogy “én nem akarok visszamenni a börtönbe”. Még rossz embereknek sem nevezhetők, Sonny-nak egy nem elhanyagolható indoka is van a mihamarábbi pénzszerzésre.

Fegyvert tartani tanítja a banki dolgozókat, elbeszélget a főnökkel és tulajdonképpen egy nagyon furcsa, bizarr kapcsolat kezdődik a bezártak között. Stockholm-szindróma azért nem alakul ki, megnyugtatok mindenkit, viszont annak ellenére sem éreztem életszerűtlennek a dolgot, hogy tényleg “idill” a hangulat a fogvatartók és a fogvatartottak között.

De mégis mi lenne életszerűtlen egy valóban megtörtént filmben? Azért nem minden egyes dolognak van köze a valósághoz, Sal például a valóságban a húsz éves sem volt, az egyik rabló például egy levélben azt írta, hogy Lumet alkotása csak 30%-ban tükrözi a valóságot.

Érdekes ábrázolásmódot választott Lumet, ugyanis fogalmunk sincsen, hogy kinek szurkoljunk igazából, ugyanis, mint már mondtam, egyáltalán nem tudom elítélni ezt a két embert, akiken érződni, hogy egyszerű, józan paraszti ésszel megáldott tolvajok/rablók, másrészt pedig egyértelmű, hogy a bankigazgató és a bankban dolgozókért is szorít az ember, hisz főleg utóbbiak aztán egyáltalán nem tehetnek a kialakult helyzetről.

Említettem, hogy Sonny és Sal között hatalmas a különbség. Előbbi adja a parancsokat, megmondja hova álljon, kire forga a fegyvert, és úgy általánosságban is ő a pozitívabb, bizakodó karakter. Ez főleg akkor érződik, amikor egy repülőgéppel akar elmenekülni az Államokból. Sal-nek még csak a szeme sem csillog fel, és csak annyit tud mondani, hogy Wyoming-ba akar menni. (Ez a dialóg amúgy nem volt megírva a forgatókönyvben, de Lumet-nek annyira tetszett Cazale improvizációja, hogy benne hagyta a filmben.)

Összefoglalva a Kánikulai délután egy hatalmas klasszikus, Lumet egyik legjobb filmje. Az alakítások egyszerűen hibátlanok, egyetlen szempillantásból, rezdülésből érezni, hogy mit gondol, mit érez az adott szereplő. Pacino és Cazale egyértelműen remekül működnek együtt, a hangulat néhol elképesztően komor, majd vidámabb, és újra komor, de ha másért nem is, a világ legbizarrabb bankrablós jelenetéért érdemes megnézni ezt a remekművet.

Értékelés: 10/9

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

"A film fájó és egyben mulatságos igazságokat oszt meg a nézővel, ami könnyen egy mestermű is lehetett volna, ha nem szenved látványosan és nem akar ennyire művészies lenni."

Ha ránézek egy-egy elismert rendező filmográfiájára, megdöbbenve veszem tudomásul, hogy a legelismertebb, legnépszerűbb alkotásaik tulajdonképpen számomra csak egyszernézős darabok, és sokkal inkább az ismeretlen filmjeik között találtam meg a kedvenceimet: nem csak Alfred Hitchcock, de Woody Allen esetében is így van ez. Annie Hall, Manhattan, Játszd újra, Sam! Elismerem és tulajdonképpen szeretem is őket, de ezerszer többet nevettem például a Banánköztársaságon, vagy a Férjek és feleségek-en. Persze tudom, az előbb említettek nem a mondanivalójuktól váltak oly kedvessé számomra, de mégis ezeken tudtam a legjobban szórakozni. De lássuk, mégis milyen hibákat sikerült felfedeznem a 4 Oscar-díjjal jutalmazott és a világ egyik legjobb romantikus komédiájának tartott Annie Hall-on!

Nos, szögezzük le, hogy a film eleji monológot bármikor meg tudnám hallgatni. Kevés olyan forgatókönyvíró van a világon, mint Woody, akinek karakterét néhány perc, néhány mondat alatt kiválóan megismerjük. Alvy Singer-ről van szó és az ő elképesztő rigolyáiról: képtelen beülni a moziba egy filmre, ha csak egy másodpercre is elkezdődött, amíg ő nem volt ott, továbbá utálja, ha felismerik az utcán vagy egy másik humorista után kell fellépnie. Minden okunk meg van rá tehát, hogy gyűlöljük a teljesen értelmetlen és furcsa rögeszméi miatt, mégis annyira emberi és alapjába véve jóindulatú, hogy ezek helyett sokkal inkább azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon én is ilyen kiállhatatlan ember vagyok-e, még ha nem is lépek fel esténként humoros szövegekkel.

Amikor először láttam a filmet, már volt szerencsém Allen több klasszikusát is végignézni, ezért úgy gondoltam, hogy ez is olyan vicces lesz, mint az előtte készültek. Nos nem lett, amivel nincs is gond, hisz nem mindig a humort kell egy filmben keresni, bármennyire is egy olyan személytől készült, akihez közel áll a nevettetés, de mégis nem erre számítottam, ez pedig valószínűleg olyan “mély” nyomokat hagyott bennem, hogy a későbbi megnézések alkalmával sem tudtam tőle eldobni az agyam.

Az üzenetét viszont elismerem és nagyon is fontosnak tartom. Itt van két tengődő ember, Alvy és Annie, akiket az ég is egymásnak teremtett valószínűleg és soha többé nem talál egyikőjük sem jobb partnert, de mégsem teljesül a mese, miszerint boldogan élnek míg meg nem halnak. Furcsa, maguknak való emberek, akiket nem lehet teljes szívünkből szeretni vagy utálni, mégis bízunk benne, hogy a film végére egymásra találjanak. Végül aztán egymásra találnak, egy színdarabban.

Lehet, hogy humorosabb módon tálalta Allen ezt a párkapcsolati krízist, ha jobban belegondolunk viszont nagyon is szomorú és komoly dologról van szó: Alvy és Annie akár lehet az egyik szomszédod, a barátod vagy a rokonod is, hisz szinte mindannyian érezhettünk már hasonlót, mint a film folyamán két főhősünk. Ez a nagy mértékű se veled, se nélküled kapcsolat viszont már túlságosan is idegesítő.

Abban nem kételkedek, hogy Allen jól ábrázolta a háborút, ami a két ember lelkébe megy végbe és a teljes bizonytalanságot a szerelmük terén, de akkor is már-már túlzónak tartom, hogy minden pillanatban szakítanak és összejönnek, miközben egyértelműen látható, hogy szerelmesek egymásba és csak kínlódnak. Ez persze nem feltétlen a film hibája, hisz az életbe is ugyanígy kételkednek szerelmük erősségében az emberek, egyszerűen csak idegesítő.

Woody Allen és Diane Keaton egyértelműen elviszik a hátukon a filmet, de ne felejtsük el a mellékszereplőket is, akik néha csak egy-egy cameóban tűnnek fel, mégis maradandó alkotást nyújtottak: itt van Christopher Walken, Sigourney Weaver, Jeff Goldblum, Shelley Duvall (Ragyogás), és az önmagát alakító Marshall McLuhan is, aki a film egyik legviccesebb jelenetében tűnik fel.

Valahogy így gondolkozom én is a szerelemről, teljesen irracionális, őrült, abszurd dolognak tartom, de elmondhatatlanul vágyom utána.

Hát igen. Mindannyian így vagyunk ezzel. A film fájó és egyben mulatságos igazságokat oszt meg a nézővel, ami könnyen egy mestermű is lehetett volna, ha nem szenved látványosan és nem akar ennyire művészies lenni. Így viszont csak egy tisztességes iparosmunka, melyet sokan Allen legjobbjának tartanak és ki vagyok én, hogy ezt a tényt leromboljam, de számomra sajnos tényleg nem okozott nagy katarzist. Ennek ellenére viszont rajongásom a mester iránt még mindig elképesztően nagy.

Értékelés: 10/7

"Benigni tulajdonképpen szinte minden filmjébe és rendezésébe fontos szerepet játszott a mese és az illúzió. Gondoljunk csak bele: mégis milyen jelzővel illessük azt az embert, aki képes komédiai elemeket beleszőni egy amúgy holokausztról is szóló történetbe? "

De igazából nem az a lényeg, hogy mi történik, hanem hogy hogyan. Benigni karaktere tele van humorral és találékonysággal és néha, főleg az elején kissé szokatlan sok ember számára a férfi heves természete és szószátyársága, könnyen meg lehet szokni.

És mi az, amit nem lehet megszokni a film közben? Ezt a hatalmas nagy élet iránta szeretet Guido részéről. Én egyáltalán nem vagyok depressziós, próbálom mindig keresni a jót a rosszban, de ez az életkedv főhősünktől valószínűleg a világ legboldogabb emberét is elképesztené.

Sok mindent elmond, hogy a film II. János Pál pápa egyik kedvence volt egykoron, de az Akadémia ízlését is elnyerte, olyannyira, hogy temérdek jelölést kapott és három szobrocskát végül haza is vihetett: Benigni, teljesen megérdemelten, megkapta a legjobb férfi főszereplő díját, valamint Az élet szép lett 1997 legjobb idegennyelvű alkotása és a filmzene is kapott egy Oscart.

Elég furcsán hatott rám ez a mestermű: a vidám részeknél szomorú voltam, a szomorúknál vidám. Amikor Guido az elején bohóckodik és megismerkedik a "hercegnőjével", könnybe lábadt a szemem, mert eszembe jutott a vonatos jelenet. Amikor a táborban volt, eszembe jutott, hogyan lopta el minden pillanatban azt a fekete kalapot. Tulajdonképpen egyszerre akartam sírva röhögni és sírni is a szomorúságtól.

Az embernek kell, hogy legyen hite. Mindig. Az életnek mindig a szebbik oldalát kell nézni és nem a rosszat és a fájdalmasat keresni. A boldogság mindennél fontosabb.

Nekem és még sok más ember számára ezt jelenti Az élet szép, ami nem biztos, hogy mindig olyan jó, de keresni kell a mindennapokban az apró örömforrásokat, amitől majd ténylegesen boldog leszel. Elsőre megteszi ez a klasszikus!

"Nem mondanám nézhetetlennek, egyszerűen csak unalmas és semmitmondó, és egy olyan kiváló quadrológiában, mint ez, már egy közepes folytatás is rossznak számít."

Sokáig azt hittük, hogy a Sikoly 3 lesz a széria lezáró darabja, de Craven papa mindenkit meglepett, amikor eldöntötte, hogy ő bizony egy negyedik részt is fog forgatni 2011-ben. Hogy lesz -e ötödik, azt még valószínűleg senki nem tudja, csak reménykedik benne, vagy éppen pont azért reménykedik, hogy ne kerüljön megfilmesítésre. Utóbbiak valószínűleg egyetlen Sikoly filmet láttak, a harmadikat.

Emiatt pedig meg is lehet érteni őket, viszont üzenem nekik, hogy nézzék meg gyorsan az elsőt és a másodikat, az viszonylag kárpótolni tudja a harmadik fejezetben elszenvedett sok marhaságot és közhelyet. Valósággal azt éreztem, hogy Craven minden horrorklisét összeszedett egy csokorba gyűjtve és felhasználta a Sikoly 3-ban. A másodikban legalább fordulat volt fordulat hátán, és akkor még fellelhető volt az igazi, hamisítatlan Sikoly hangulat, a háromban viszont az elejétől a végéig olyan kedélyállapot uralkodik, mintha nem is a horrorfilmek nagy mestere rendezte volna, hanem egy amatőr, aki azzal akar hírnevet és pénzt szerezni, hogy elismert franchise-okba kontárkodik bele. Lásd: Cápa 2,3,4.

Az persze megbecsülendő, hogy immár harmadjára sikerül ugyanazt a csapatot összehozni, manapság ez már nagyon ritkán fordulna elő, azt viszont a kiváló és rendszerint remekül teljesítő színészek sem tudják kárpótolni, hogy a film semmi újat nem mutat és már megint ugyanazt akarja hozni, és nagyon fontos hozzátenni, csak akarja.

Jól indul a felvezetés, Cotton-t láthatjuk, ahogy megviaskodik a gyilkossal, azt viszont egyáltalán nem tudom eldönteni, jó vagy rossz ötlet volt kitalálni ezt a hangkészüléket, amit használ, és annak segítségével bárkinek a hangját fel tudja venni. Mert egyrészt ez egyenlő a lehetetlennel, másrészt viszont így bárkire ráterelhető a gyanú, és természetesen rá is terelődik.

Az egyetlen fordulat vagy meglepetés, ami a filmben történik, az a gyilkos kiléte és közeli kapcsolata Sidney-vel, ezen kívül viszont csak gyilkosságot, verekedést és vért látunk, na meg Dewey és Gale karakterének harmadik egymásra találását. Komolyan, ezt még meddig lehet húzni?

Ami viszont kifejezetten zavart, az a sok humor, ami a film folyamán látható/hallható. A Sikoly széria persze sosem vetette meg az apró kikacsingatásokat más műfajok, főleg a vígjáték felé, de amennyi poént itt elsütnek, vagy legalábbis próbálnak elsütni, azt egy jobb napokat látott humorista is megirigyelné. Nem mondom, van egy kettő jó poén, például amikor Roman azt hiszi, hogy ő lesz a következő áldozat, mert a szobrának leverték a fejét, de elég cikinek tartom, hogy egy horrorról van szó, amin elvileg félni kéne és néha lehet is rajta, ezt viszont teljes mértékben eltünteti és lerombolja a vicceskedésével.

Olyan párbeszédek hangzanak el, hogy tartsanak pisiszünetet vagy ne, sőt, Jay és Néma Bob is feltűnik egy rövid cameo erejéig. Ha tizenéves tinédzser lennék, biztos értékelném ezt a fajta vagányságot, de így tök felesleges és értelmetlen az egész. (Még szerencse, hogy nem Győzike a gyilkos..)

Kifejezetten tetszett a Hollywood-i szál, és az is érdekes felvetés volt, hogy annak a sorrendjében öli meg az embereket, ahogy a Döfés 3-ban, azaz Cotton filmjében is. A színészek most is remekül játszottak, bár észrevehetően Neve Campbell már visszafogottabban alakított, de új (fő)szereplőket is köszönthetünk, méghozzá Patrick Dempsey szerepében, aki amilyen jól játszott, olyan jellegtelen a karaktere.

David Arquette és Courtney Cox között talán még sosem volt ennyire jó a kémia, lehet azért, mert itt voltak a legjobban egymásra utalva, az pedig már csak hab a tortán, hogy nagy úgy tűnik, a végén csak nem folytatják ezt a se veled se nélküled kapcsolatot és megállapodnak. (Egyébként Cox és Arquette a film előtt egy évvel házasodtak össze).

Már a második részben is iszonyúan idegesítő volt, hogy a gyilkos, személytől függetlenül mindig újjá-újjá-újjá és újjá éled, bár az is igaz, hogy a harmadik felvonásban viszonylag kevés ütésben részesül, inkább ő öli az embereket folyamatosan.

Sajnálatos, hogy egy olyan sokat ígérő és valóban kiváló filmsorozatokban is becsúszik egy-egy rosszabb darab, jelen esetben a harmadik részről van szó, de gondoljunk arra, mennyi meglepő és érdekes jelenetben volt részünk az elődei nézése közben. Nem mondanám nézhetetlennek, egyszerűen csak unalmas és semmitmondó, és egy olyan kiváló quadrológiában, mint ez, már egy közepes folytatás is rossznak számít.

Értékelés: 10/5