"A Kéjlakon érezni, hogy iszonyúan meg akarja keverni a dolgokat: az egyik pillanatban már 100%-ban kijelentené a néző, hogy biztosan ő volt a gyilkos, amikor 180 fokos fordulatot vesz az egész ügy, és ez egy darabig tényleg meglepő és fordulatos, de egy idő után leginkább erőltetetté és nevetségessé teszi."

A Kéjlak történetét immáron harmadjára dolgozzák fel a filmesek, és természetesen ezek közül egy amerikai remake sem maradhat ki. Erik Van Looy, a rendező gyakorlatilag az egész karrierjét erre az amúgy sok potenciált rejtő sztorira rakta fel, hisz már 2008-ban elkészítette a Loft című filmjét, akkor még holland környezetben, majd hat évre rá megismételte az egészet James Marsden, Karl Urban, Wentworth Miller, Eric Stonestreet és Matthias Schoenaerts társaságában. Az eredmény pedig.. leginkább változó lett.

Öt nős férfiról szól a The Loft, akik mindannyian szeretik a feleségüket, a néhai félrekacsingatásokat azonban nem vetik meg. Ezért aztán egyikük kitalálja, hogy legyen egy kéjlakuk, ahol titokban, semmi gond nélkül vihetik fel az "egyéjszakás kalandokat", azonban gond akad a kanos csapat tervében, ugyanis egyik nap egy halott nőt találnak az ágyon. Csak ötük közül lehet valaki. De vajon ki?

Én alapjába véve szeretem az ilyen "köztünk ölte meg valaki, csak nem tudjuk, hogy ki" történeteket, viszont nevezetesen csak akkor, ha a karaktereket megfelelően bontakoztatják ki, hiszen ha másként lenne, semmi lényege nem volna, hogy melyikük a gyilkos, mivel úgy sem érdekelne.

A Kéjlak esetében viszont öt főszereplőről van szó, akiknek nagy része az elejétől a végéig teljesen közömbös marad, pedig szinte minden formás feneket és domborodó keblet megmutattak, amit csak lehetett: köztük volt Rachael Tayloré is, akit leginkább sorozatszínésznőként ismerhetünk, szerepelt például a számomra nagyon kedves Park sugárút 666-ban is, de a Grace klinikában is láthattuk néhány epizód erejéig, a Kéjlakban azonban nem tudta úgy megcsillogtatni a tehetségét, helyette mást csillogtatott meg.

A kidolgozott karakterek viszont valóban érdekfeszítőek voltak: Vincent, aki az egész kéjlakot megtervezte, és ő ajánlja fel a többieknek a kulcsokat, Luke-kal egyetemben egy nagyon furcsa és kiismerhetetlen személyiség, a film ugyan nem ad választ, utóbbi titkolt homoszexualitása vagy más ok miatt szerelt fel kamerákat, és tényleg érzelmeket táplál-e barátja iránt.

Legalábbis sokkal érdekesebb karakterek, mint Marty, aki amellett, hogy roppant idegesítő és vagy teljesen leissza magát, vagy azért rinyál, hogy a felesége kidobta, miután nem egy nővel csalta meg őt.

A Kéjlak amerikai verziója sajnos sok thriller-rel közösen abba a csapdába esik, hogy iszonyúan meg akarja keverni a dolgokat: az egyik pillanatban már 100%-ban kijelentené a néző, hogy biztosan ő volt a gyilkos, amikor 180 fokos fordulatot vesz az egész ügy, és ez egy darabig tényleg meglepő és fordulatos, de egy idő után leginkább erőltetetté és nevetségessé teszi.

A színészek játéka is elég visszafogott lett, Eric Stonestreet karaktere teljesen el lett rontva, így mindenki Cameron Tucker-ja sem tud elfogadható alakítást hozni, Karl Urban és James Marsden sokadjára is ugyanazt az arckifejezést hozzák, és ebben ki is merül a tudásuk, egyedül Wentworth Miller-en és Matthias Schoenaerts-on láttam, hogy beleélték magukat az amúgy sok fordulatot magában tartó filmbe.

A Kéjlak összefoglalva tehát nem egy jó alkotás, de ahhoz képest, hogy ez már a harmadik feldolgozása volt a történetnek, egy egyszerű és néha fordulatos 108 percben lehet részünk, ami sokat akar markolni, de maga sem veszi észre, hogy mennyire keveset fog. Ha már csak a jó nők miatt is, tégy vele egy próbát..

Értékelés: 10/5

 

 

Megosztás a facebookon

"Egy izgalmas, szombat esti szórakozásnak frenetikus, mely kicsit sem nyújt többet, mint amennyit szeretne, Michael Mann viszont sokkal jobbra is képes volt már."

Michael Mann karrierjének egyik meghatározó pillanata volt a Collateral - A halál záloga. Az előző években leginkább csak produceri feladatokat látott el, így szűk három év után tért vissza a rendezői ringbe. Tom Cruise, a film egyik főszereplője a 2000-es évek elején-közepén egyszerűen szárnyalt, az Utolsó szamuráj, a Különvélemény, és a Világok harca is maradandó alkotások lettek, ezek közül viszont egyértelműen a Collateral emelkedik ki a legjobban.

Mann egyik kedvenc színésze, Jamie Foxx pedig ezzel a filmmel találta meg a helyét sok-sok év után, hiszen nem sokkal később kapta meg a Ray főszerepét is. (Azt inkább hagyjuk, hogy mostanában milyen alkotásokhoz adja a nevét..)

A történet szerint Max, azaz Foxx egy egyszerű taxisofőr, semmi izgalom nincs az életében. Már 12 éve űzi az ipart, és gyűjt pénzt álma megvalósítására, azaz egy saját taxitársaságra. Az egyik utasa, Vincent azonban bérgyilkos, aki kibérli Max taxiját egy éjszakára, hogy addig megöljön öt embert, akik mind tanúk egy bírósági ügyben.

A Collateral egyik igazán nagy erőssége az a karaktervezetés. A két órás játékidő pont megfelelő, se több, se kevesebb, mint amennyinek lennie kéne, és ezalatt bámulatosan, észrevehetetlen módon mutatja be a szereplők életét. Szinte mindent megtudunk róluk.

Max, a kissé introvertált, begyepesedett taxisofőrt nem hajt más, mint az álma, és ezért küzd nap mint nap. Ebből az állapotból billenti ki Vincent, aki őrült módon gyilkolássza végig az éjszakát, és egy nagyon furcsa kapcsolatba kerül Foxx karakterével.

Nagyon különös és érdekfeszítő az alapkoncepció, hogy mindketten egymásra vannak utalva. Mindkét színésznek remekül áll a szerepe, Cruise leginkább a keményfiúkat játssza, és az is áll jól neki, míg Jamie Foxx-ra gyakorlatilag bármilyen szerepet rá lehet bízni, legyen az egy félénk, vagy egy kemény karakter. (A kemény karakter alatt nem a Csodálatos pókember 2. szereplését értem.)

Vicces volt látni, ahogy Vincent által Max is megtanulta, hogyan is kell kitörni az egysíkú, unalmas életből, és néha tökös gyereknek is kell lenni. Példa erre az a jó jelenet, amikor a bérgyilkos próbálja a taxist biztatni, hogy szóljon be a főnökének, amiért az kötözködik az összetört autó miatt.

Az első húsz perc azonban rémunalmas, és az egész rendőrségi szál is nagyon erőltetett, sőt, néha már úgy éreztem, Vincent egy megölhetetlen szuperhős, aki egy Marvel filmből pottyant ide, és sem golyó, sem atombomba nem fog rajta. Max például konkrétan arcon lövi egy jelenetben, de utána egy perccel később ugyanolyan erővel fut ellensége után.

A mesteri operatőri munka, a hangulatossága, és a két remek színész ellenére sem marad meg a Collateral az emberek memóriájában, úgy, mint egy mestermű, de tény, hogy egy izgalmas, szombat esti szórakozásnak frenetikus, mely kicsit sem nyújt többet, mint amennyit szeretne, Michael Mann viszont sokkal jobbra is képes volt már.

Értékelés: 10/7

 

Megosztás a facebookon