" Ha átlagosan nézem, nem egy nagy rendezői teljesítmény, de Michael Bay-től bizony piros pontot érdemel."

Nem voltam épp túl jó lelkiállapotban, amikor rávettem magam, hogy a nagy szilveszteri csinnadratta után, amíg a többiek kipihenik a fáradalmakat, én megnézem Michael Bay filmjét, a 13 óra: Bengázi titkos katonáit. Lehetne ennél jobban kezdeni az évet?

De viccet félretéve az aggodalmak mellett egy kicsit bizakodó is voltam, hiszen pont ez az a közeg, amiben Bay tud értékelhető teljesítményt nyújtani, ugyanakkor meg csúnyán áteshetett volna a ló túloldalára, hiszen egyrészt neki ehhez nem kell sok, másrészt pedig hatszor jobb rendezőknek is meggyűlt volna a bajuk azzal, hogy ez egy tökös, izgalmas akciófilm legyen és ne egy giccstenger, amit csak az áldozatok hozzátartozói számára készítettek tiszteletből. De erről még később.

A lényeg az, hogy egy jó Michael Bay-filmet láttam!

Ami nagyszerű húzás Bay-től az az, hogy rögtön a helyzet kellős közepén találják magukat főszereplőink. Nincsen hosszas (és unalmas) szövegelés, egy-két részletet tudunk meg a narrálásból és ez pont jó is így: lényegében nincs is idő arra, hogy az ember az órájára pillantson vagy sóhajtson párat. Néha még a levegőt is csak módjával vettem.

Ugyan az akciók jelentős része a film második felében, a támadás után történnek, de a leginkább működő jeleneteket az első órában láthatjuk. Olyan dolgok, mint hiteles párbeszéd, vagy karakterek, melyekért izgulhat a néző, eléggé hiánycikkei voltak a mester életművének, a Bengázi titkos katonáiban viszont megtalálni ezeket.

A történetet valószínűleg nem kell túl sokáig ecsetelnem, hiszen jó eséllyel még a hírekben is láthattátok néhány éve. Pontosabban 2012. szeptember 11-én éjjel Líbiában megtámadták az USA diplomáciai egységét, a nagykövet, Chris Stevens pedig füstmérgezésben meghalt. A testőrök, katonák mellett azonban a civilek, a CIA dolgozói is veszélyben vannak addig, amíg nem jön a segítség. Az viszont (valami, vagy valaki miatt) nem akar jönni, ezért annak a kis csapatnak kell felvennie a harcot a terroristákkal.

Aztán, talán az ambíció hiánya vagy akciómániája miatt a második órában lényegében más nem történik, csak lövöldözés, amivel nem lenne semmi baj akkor, ha mindez élvezhető formában lenne megmutatva. A folyamatos, pontosabban szokásos kamerarángatása azért sokkal rosszabb, mint a Transformersben, mert ott nem is érdekelne, ami történik, akkor se ha látnám.

Itt viszont természetesen szurkoltam a jófiúknak és marha pipa voltam, amikor fogalmam sem volt, éppen kit vagy mit támadnak meg a filmben. És persze amikor elégedetten csettintenék, hogy végre egy tényleg, nagybetűsen jó Michael Bay film, akkor előhúzza a tarsolyából a régi kliséit, nevezetesen az idegesítő bratyizást.

A téma ismeretében annyira nem illik bele a képbe, hogy egy csomó barát és munkatárs halála után az életben maradt, még lövöldöző katonák olyan „vicces” egysorosokat mondtak volna a valóságban. A filmben már a kezdetektől ez történik, ez a teljesen indokolatlan jópofizás néha viszont olyannyira idegesítő számomra, hogy teljesen odavág egy-egy, amúgy feszült jelenetet.

Összefoglalva a 13 óra: Bengázi titkos katonái nem egy olyan film, ami túlságosan sokat vállalna. Egy tisztességes dokumentum egy nem is olyan régi sajnálatos eseményről, ami nem beszél a háború értelmetlenségéről, sőt, még a politikát is teljesen kivonja belőle: Bay egy izgalmas, pörgős akciót akart forgatni és azt is forgatott. Ha átlagosan nézem, nem egy nagy rendezői teljesítmény, de tőle bizony piros pontot érdemel.

Értékelés: 7,5/10

 

Megosztás a facebookon

"Repkednek a király egysorosak, durrannak a fegyverek, repülnek a kocsik és a jó nők, a Gosling/Crowe páros pedig fenomenális amellett, hogy a March lányát játszó Angourie Rice majdnem ellopta tőlük a show-t."

Shane Black nemigen tud hibázni, a karriergyilkos szuperhősfilmek világában a Vasember harmadik részével is tisztességesen helytállt, de sejtettük, hogy visszatér szeretett műfajához, amit pályafutása első állomásánál ízlelt meg. Annyi különbséggel, hogy az ötvenen túli Black már nem elégedik meg csak az írói kredittel, így a Rendes fickók feliratkozott Black rendezéseihez a Vasember 3 és a Durr, durr és csók után.

Az első előzetes láttán a The Nice Guys készítői egészen magasra tették a lécet: legtöbbünk két kedvenc színésze egy tökös akcióvígjátékban, ráadásul mindezt a ’70-es évekbe burkolva? Rossz nem lehet! És valóban nem is lett, ugyanakkor két óra remek szórakozáson kívül semmi pluszt nem tartalmaz magában. De kit érdekel, amikor minden percre jut egy olyan jelenet, ami egyébként is oltári vicces, de a Gosling/Crowe páros szájából hallani igazi élmény.

Aki egy kicsit is ismeri a rendezőt, pontosan tudja, hogy mire kell számítani. Nem a világmegváltó történetek jellemzik, ugyanakkor filmjeiben minden olyan dolog benne van, ami becsalogatja az embereket a moziszékbe. Más kérdés, hogy ez igazából nincs így, hiszen alkotásai csak nagyon ritkán sikeresek pénzügyileg.

Kettő, magát kiváló detektívnek gondoló magánnyomozó ténykedéseit követhetjük nyomon. Healy munkája nem tart tovább néhány maflásnál, March pedig amellett, hogy rettenetesen ügyetlen, teljesen semmirevaló, de kielégszik a piti ügyeivel, amiből éppencsak fenntartja magát. Egy véletlennek köszönhetően összefújja őket a szél és együtt kezdenek el nyomozni egy pornószínésznő és az ő felnőttfilmje után. Aki kicsit is kivette a részét a „művészi alkotásból”, meghal. De vajon kinek áll ez érdekében?

Maga a film lehengerlően szórakoztató. Mindenből annyi van, amennyi pont elég ahhoz, hogy megnevettesse és szórakoztassa a nézőt, de ne váljon idegesítővé. Nem lepődtem volna meg, ha a film March karakterével átesik a ló túloldalára, de jó volt látni, hogy a bénázásai tulajdonképpen elősegítették a nyomozást és nem csak úgy feleslegesen vannak, mint védjegy.

Ugyanakkor beszélhetek én ezernyi pozitívumról, Ryan Gosling és Rusell Crowe eszméletesen jó kémiáját semmi nem tudta überelni. Nincsenek szavak, hogy mennyire jól működnek együtt, sőt, nem lennék meglepődve, ha kis időn belül láthatnánk egy újabb közös filmet tőlük, ha nem is a folytatást.

Shane Black a Rendes fickókkal hozta tovább azon jó szokását, hogy remekül szinten tart olyan dolgokat, amiket más rendező teljesen összekavarna. Kapunk drámát, akciót, poénkodást és azért annyira jó ezeket látni a vásznon, mert egyig sincs túlzásba véve, ráadásul néhol teljesen kiegészítik egymást, ami hatalmas szó egy olyan film esetében, ami nem azért készült, hogy telesírd a százaz papírzsebkendőt.

A film helyenként földöntúli poénjai mellett azért a valóéletből is merít, a liftes jelenet például kifejezetten tetszett. Ilyenkor, amíg a felvonó el nem éri a célt, legtöbbször kínos csend uralkodik és mindig van legalább egy olyan ember, akinek ez nem tetszik. Csak általában a hülye időjárásról vagy politikáról kezdenek el beszélni, March pedig Hitler foghíjas heréjéről. Hitler egyébként visszatérő eleme a filmnek.

Sejteni lehetett, hogy a Rendes fickóknak sok manapság készült teljesen lélektelen vígjátékkal ellentétben lesz igazi stílusa. Ez már elég hamar, gyakorlatilag az első poszter vagy előzetes láttán érezhető volt. Szerencsére így is történt, az a ’70-es évekbeli neo noiros látványvilág, amit a néhány perces ízelítő és a képek mutattak, teljes mértékben átjött.

Összefoglalva Shane Black megint egy vagány, tökös akcióvígjátékokkal ajándékozott meg minket, ami súlytalanságából és „megnézed, elfelejted” jelleméből adódóan nem lesz klasszikus, de remekül mutat be egy olyan évtizedet, amiben nem éltem, de ebből ítélve akartam volna.

Repkednek a király egysorosak, durrannak a fegyverek, repülnek a kocsik és a jó nők, a Gosling/Crowe páros pedig fenomenális amellett, hogy a March lányát játszó Angourie Rice majdnem ellopja tőlük a show-t.

Értékelés: 10/7,5

Megosztás a facebookon

"A Szellemirtók egy olyan film, ami csak azért okozott akkora felbolydulást, mert Szellemirtóknak hívják. A mai társadalom egy része képtelen elfogadni, hogy semmit nem vesz el egy új film az eredetiből, ha mondjuk rosszul sikerül, ilyenről viszont ebben az esetben szó nincs.

Egyes esetekben elkerülhetetlen, hogy ne csak magáról a filmről, hanem annak keletkezéséről, visszhangjairól is beszéljünk, főleg akkor, amikor egy két és félperces előzetes után majdnem egymillió ember fejezte ki nemtetszését a YouTube-on a Ghostbusters iránt.

Hogy mennyire etikus dolog az, hogy az új Szellemirtókat már a teljes film mozikba kerülése előtt lepontozták az IMDb-n, azt mindenki döntse el maga, de véleményem szerint minden egyes filmnek, legyen az remake, reboot, spin-off, teljesen mindegy, meg kell adni az esélyt. Nem kötelező ezreket adni érte a mozik kasszájánál, ezért vannak a torrentoldalak és a fórumok, hogy ott lehessen utána (vagy előtte, khm) szitkozódni.

Én ilyen össznépi utálást, amit ez a film kapott, esküszöm nem láttam. Nyilván a készítők is tehetnek azért, hogy sikerült a film legrosszabb pillanatait összevágni, de valószínű ha a világ legjobb poénjait láttuk volna az ízelítőben, akkor is ugyanolyan gyűlöletet kapnak.

De tegyük fel a nagy kérdést a nyár legmegosztóbb filmjéről: jó? Igen!

Őszintén szólva én sem vártam sokat ettől az alkotástól, egyedül Paul Feig neve volt biztató, hiszen ő ritkán ad ki rosszat a kezéből, és mivel a Ghostbusters egy családi filmként (is) van titulálva, nem féltem, hogy átesik a ló túloldalára a disznóviccek terén.

De óriást csalódtam azután is, hogy a Rotten Tomatoes meglehetősen jó százalékot adott neki. Ez a film egyszerűen szórakoztató. Nincsenek eszméletlen nagy minőségi magaslatai, nem ül le a közepén vagy a végén, hanem az elejétől az utolsó másodpercig egy egységes szintet képvisel, amiből nem ad se feljebb, se lejjebb.

Ez a szint pedig tökéletesen elég arra, hogy remek szórakozást nyújtson. Már ha nem vagy barom és túl tudod tenni magad azon, hogy négy férfi helyett négy nő van a főszerepben. Kicsit úgy érzem, mintha az egész botrány jóval súlyosabb lenni, mint amit maga az alkotás "megérdemel". 

A négy nő, ergo a nagybetűs probléma, ami annyi embert tart majd távol a moziktól, remekül működik együtt. Ez meglehetősen fontos része a filmnek, hiszen ahhoz, hogy ezek a hirtelen jövő egysorosak, ami a fő humorforrás, jól működjenek, kellenek szerethető és vicces karakterek, akik tényleg humorossá tesznek olyan mondatokat, amiket nem most először hallunk egy vígjátékban.

Ja, és a történet. Azt gondolom mindenki ismeri.

Ki kell emelnem Leslie Jones-t négyük közül, ő az aki utoljára csatlakozik és pont ezért nem voltam benne biztos, hogy nem-e azért kell, hogy meglegyen a legendás négyes, de amilyen cool szövegeket tol ez a nő a film minden percében.. Lehidaltam szó szerint pár alkalommal.

Abby a bevállalós, aki az egész életét erre tette fel, más célja nincs is nagyon ezen a világon. Erin a megszállott, aki az anyját is eladná egy új kütyüért, de négyük közül leginkább ő van a háttérben. Jillian a félénk, mert mindig kell egy olyan szereplő, aki először nem akar benne lenni a buliban, de később rábeszélik, Patty pedig a nagyszájú, vagány csajszi, aki ismeri New York-ot és ezzel amúgy nem tudom hol segít a csapatnak a térképek és a Google Maps világában, de mindegy, a lényeg, hogy itt van.

Ugye, hogy nem hangzik túl jól? Pedig marhára megvan köztük a kémia és bár a forgatókönyv gyakran elkövet apróbb hibákat a felületességével, annyira feelgood az egész, hogy nem lehet haragudni érte.

De hogy említsek valami példát is a felületességgel kapcsolatban, ejtsünk egy szót Kevinről, az asszisztensről. Ahogy Abby mondja, Kevin fogyatékos és... valóban.

Nem igazán foglalkozik vele, hogy mellette csörög a telefon és felvenni sem tudja igazán, vagy hogy minden második alkalommal nekimegy valami tárgynak. Egy darabig tényleg vicces, hiszen Chris Hemsworth-tól azért nem ilyen karaktereket szoktunk meg, de ahogy egyre inkább erőltetik, úgy veszti el minden abszurditását.

De ezerszer többször néztem volna Kevin agymenéseit mint a film főgonoszát, illetve főgonosznak csak nyomokban nevezhető szereplőjét, mert Rowan az egyik legrosszabban megírt karakter nemcsak a filmet, hanem az egész nyár termését nézve. Nyilván Louis karakterére próbáltak hajazni, de mivel semmit nem tudunk meg róla azon kívül, hogy furcsa dolgokat szokott mormolni idegen embereknek.

Összefoglalva a Szellemirtók egy olyan film, ami csak azért okozott akkora felbolydulást, mert Szellemirtóknak hívják. A mai társadalom egy része képtelen elfogadni, hogy semmit nem vesz el egy új film az eredetiből, ha mondjuk rosszul sikerül, ilyenről viszont ebben az esetben szó nincs.

De a valós helyzet az, hogy a két órás játékidő tele van jobbnál jobb poénokkal, remekül kinéző szörnyekkel és ami a legfontosabb, egy nem tahó Melissa McCarthy-val. Akkor meg mit akarunk még?

Értékelés: 10/7,5

Megosztás a facebookon

"Az a fajta rejtélyesség teljesen elfogy az alkotás második felére, ami miatt én az elsőben úgy döntöttem, hogy ez egy kifejezetten jó film. Nem mondom, hogy mindent kíváncsiságom ezzel elveszett, de egy jelentős része igen, hiszen minden tizedik percben találkozok azzal a valamivel."

 John Carpenter stílusát a filmrajongók valószínűleg kívülről tudják: a filmes, aki sokszor gyakorlatilag mindenesként közreműködik a munkáiban vágótól kezdve zeneszerzőig, a filmes, aki a Halloween – A rémület éjszakáját készítette, de legfőképpen a filmes, aki sosem vág el, amikor valami véres történik. Az 1982-ben készült A dologra ez határozottan igaz, hiszen mindjárt itt vagyunk a 2020-ban, de ilyen véres, mondhatni undorító alkotást elég régóta nem láttam.

Nem sok minden történik a film első perceiben, konkrétan egy kutyát üldöző helikoptert láthatunk a távolból, majd a kutatóállomást ismerhetjük meg, kiknek, bármiféle spoiler nélkül, biztosan nem ez lesz a legjobb napjuk az Antarktiszon. Carpenter pillanatok alatt belevág a közepébe és egy teljesen lényegtelennek tűnő cselekményből indul ki az egész konfliktus.

Ami tehát lényegesen pozitív a filmben, hogy nagyon könnyen, pillanatok alatt maradásra bír: a misztikus, megmagyarázhatatlannak tűnő nyitójelenet, a legendás zene a még legendásabb és nem utolsó sorban vége Oscar-díjas Ennio Morricone komponálásával, na meg persze Kurt Russell, akit akkor is szívesen néznék, ha két órán keresztül szidná azt a bizonyos sakkgépet, ami mindig megveri őt.

A húzónév megvan, az izgalmas kezdés megvan, már csak a csalódás marad, hiszen A dolog távolról sem egy rossz film, sőt, kifejezetten szórakoztató, de azt a fajta titokzatosságot és adrenalint képtelen volt a film további részeibe becsempészni még úgy sem, hogy tegyük hozzá, a szörnyek minden tőlük telhetőt megtettek.

Mint már említettem, a történet egy állomáson zajlik, ahol meglehetősen rejtélyes események történnek egy kutya feltűnése után. Kiderül, hogy a szomszédos, norvég kutatóbázis üldözte az állatot, ezért néhány kutató élükön a főszereplő MacReady-vel elmegy a bázisra. Furcsa roncsokat találnak, a felszínre hozása után pedig megtörténik a baj, a dolog elszabadul és senki sem tudhatja, kit és mikor fertőz meg.

Számomra hiba a filmben, hogy nagyon kevés idő alatt választ ad sok kérdésre. Persze arról fogalmunk sincs, mi ez a valami, de tudjuk, hogy lángszóróval pusztítható, hogy vérben kimutatható, hogy az esetek többségében hogy néz ki, stb.. Az a fajta rejtélyesség teljesen elfogy az alkotás második felére, ami miatt én az elsőben úgy döntöttem, hogy ez egy kifejezetten jó film. Nem mondom, hogy mindent kíváncsiságom ezzel elveszett, de egy jelentős része igen, hiszen minden tizedik percben találkozok azzal a valamivel.

Hülye példa, tudom, de az új Godzilla első órája például azért volt igazán érdekes számomra, amiért kritizálták: nem mutatott sokat, sőt, szinte semmit, nem tudtuk, hogy a címszereplő mit akar, mik a céljai és pont ezért volt rejtélyes. Csak az aggódó embereket láttuk, amint tehetetlenül próbálnak kitalálni valamit.

Azt viszont nem vitathatom el, hogy iszonyúan szórakoztató A dolog. Hibái ellenére folyamatosan történik valami, ha más nem, látunk egy-két boncolást. A 110 perces játékidő is kifejezetten jót tett, se nem hosszú, se nem rövid egy ilyen súlyú filmnek, és ha nem is értek vele eget, nyilván ez a nyolcvanas évek elején akkorát ütött, mint a ház, valamiképpen tehát megtudom érteni, hogy lett ez a film egy igazi klasszikus az idő múlásával.

Kurt Russell egyszerűen cool, minden megvan benne, ami ahhoz kell, hogy évek, évtizedek múlva is emlegessék a karakterét. Jól időzített káromkodás, ápolatlan séró és szakáll, vagányság, meg persze ő a főszereplő, ő hozza a legtöbb döntést és neki kell kézben tartania az összes problémát. Vele könnyen azonosulni tudunk, a többi szereplő viszont meglehetősen felejtősre sikeredett, se egy névre, se egy arcra nem emlékszek a többiek közül.

John Carpenter filmje tehát valóban jó sci-fi horror, ami néhol megcsillogtatja az igazi erejét, vagyis a feszültségtől majd felrobbanó jeleneteket és a teljesen bizonytalanság érzésének átadását, de összességében megelégszik a rengeteg szörnnyel és vérrel, ami szerintem azért is nagyon szomorú, mert ebből a sztoriból sokkal több is kijöhetett volna. Így egy korrekt filmet kaptam kiváló zenével, egy fiatal Kurt Russell-lel és furcsa dolgokká átváltozó kutyákkal.

Meg persze hiányérzetet.

Értékelés: 10/7,5

Megosztás a facebookon

"A Liza egy látványokban, szórakozásban gazdag száz percet ad a nézőnek, mely nem egy mestermű, de ennél különcebb, egyben érdekesebb koncepciójú filmet ma Magyarországon aligha találni."

Évek óta ugyanazt a kérdést tesszük fel a magyar filmgyártásnak: mi történt? Annyi különbséggel, hogy bő öt-hat esztendeje még mogorván, lekezelően mondtuk ezt, mostanában azonban egyre jobban azt veszem észre, hogy kifejezetten értékes és érdekes hazai alkotásokat nézhetünk a mozikban, és ezáltal a kérdésből is nem az értetlenség, hanem a kíváncsiság árad. Kinek köszönhető ez? A tehetséges fiatal rendezőknek? A Filmalapnak? Vagy netán a hőn szeretett Andy Vajnánk drága kis feleségének, aki gondosan, több tíz órás munkával nyálazza át a forgatókönyveket nap mint nap és javítja ki a rossz dolgokat? Ki tudja. Mindenesetre, mi nézők, boldogok vagyunk, hogy a “magyar film” kifejezés ténylegesen él, és nem csak anekdotákból kell visszaemlékeznünk rá.

Gondoljunk csak a VAN-ra, mennyire frissen, üdítően hatott az érzés, hogy egy magyar filmen szívből, jóízűen tudunk nevetni, mai kiszemeltünk, a Liza, a rókatündér is egy hasonlóan vidámnak mondható produkció, ám a drámai részek is nagyon fontos részét képezik a cselekménynek. Ujj Mészáros Károly nevét eddig nem hallottam, bár ami azt illeti, biztos vagyok benne, hogy az elkövetkezendő néhány évben hasonlóan nagy sikerű filmmel fogja boldogítani majd a nagyérdeműt, hisz szintén a VAN-nal egyetemben nem csak remek nézőszámokat ért el, még a nemzetközi díjakat is tucatjával kapja.

Történetünk Csudapesten játszódik, főszereplőnk pedig Liza, a magányos ápoló, akinek egyetlen társasága Márta néni, a munkaadója, és egy csak a fejében létező japán énekes, Tomy Tani. Az eredetiséget már itt kimaxolták, de van tovább is: Lizáról hamarosan kiderül, hogy egy rókatündér, mely azzal a cseppet sem biztató ténnyel jár, hogy minden férfi, akivel kicsit komolyabban megismerkedik, meghal, kivéve azt az egyet, akivel tényleg kölcsönösen szeretik egymást. De ki az az egy, és hogy fogja megtalálni?

Én ilyen furcsa világú és ennél innovatívabb, bájosabb vizualitású magyar filmet talán még nem is láttam. Az utolsó húsz percben még jobban kiteljesedik az az érzés, hogy te egy ártatlan, ugyanakkor roppant szellemes mesében vagy: a fényekkel, színekkel való játszadozás, az operatőri munka, mely nélkül előbbi kettő semmit sem érne, a remek színészi alakítások és a zene.. Az a zene. Annak egy külön cikket kellene szentelni.

Ilyet láttunk már Magyarországon? Biztos vagyok benne, hogy még sosem. Ez persze egyrészt a már említett látványvilágnak köszönhető, de kifejezetten tetszett, hogy a részletekre is pont ugyanolyan hangsúlyt és fontosságot szenteltek, mint az előtérben levő dolgoknak.

Ujj Mészáros Károly azonban a legeslegjobban mégis a karaktereket nyomatékozza. Liza, akármennyire is egy elképesztően naiv szereplő, pont emiatt is annyira szerethető, Zoltán zászlós maga testesíti meg a hőst, a nagy szerelmest, aki ugyan minden pillanatban a halál közelébe kerül, sosem dobja fel a pacskert, Henrik egy csajozós szemétláda, aki előbb jegyzi meg a könyvek ISBN számát, mint a barátnői nevét, az Ezredesnek pedig annyit üzennék, hogy sürgősen keresse fel O. Nagy Gábor “Magyar szólások és közmondások” című könyvét, ha nem akarja az egész életét heves kurvaanyázások között leélni.

A karakterek, akármennyire is különlegesek, mégis azokat a tulajdonságokat hordozzák magukon, mint az egyszerű emberek. Lizának valószínűleg egyetlen forintja sem lenne, ha a cselekmény idején létezett volna a Teleshop, mivel annyira hiszékeny és jóhiszemű, de a teljes szereplőgárdát és azoknak az emberei jellemvonásait.

McDonalds helyett MekkBurger, Budapest helyett Csudapest, a japán zene használata az általános, megszokott helyett, és a színek bátor használata: nem nagy dolgok ezek, mégis mesébe illővé és szokatlanná teszik a Lizát.

Ha viszont nagyon akarunk, tudunk benne némi hibát találni. Elsősorban számomra nem volt annyira vicces, mint azt például előtte beharangozták sok helyen: félreértés ne essék, jókat mosolyogtam rajta, de sajnos egy kezemen meg tudom számolni, hányszor röhögtem rajta úgy igazán.

Továbbá kicsit soknak éreztem az elhalálozottak számát. Nem azzal van a baj, hogy meghaltak, hanem az, hogy sokadjára is megtörténik velük ugyanaz és kiszámítható az egész. Legalább viccesen végezték volna, de a 2015-ben az már nem igazán számít poénosnak, hogy elcsapja a busz, vagy leesik egy tetőről.

A színészek egyébként csodásak, látszik rajtuk, hogy nagyon át tudták élni az adott szerepüket, Balsai Móni, aki egyébként a rendező Ujj Mészáros Károly felesége, egy kiváló választás volt, már csak a megnyugtató, aranyos hangja miatt is, mely leginkább az öregkori Pogány Juditra emlékeztet engem.

Összefoglalva a Liza egy látványokban, szórakozásban gazdag száz percet ad a nézőnek, mely nem egy mestermű, de ennél különcebb, egyben érdekesebb koncepciójú filmet ma Magyarországon aligha találni.

Értékelés: 10/7,5

 

Megosztás a facebookon

"Nem a történetben, vagy a forgatókönyvben kell keresni az értelmet. Egyszerűen át kell adnod magad a brutálisan látványos jeleneteknek, Jason Shatham félelmetes tekintetének, és a szívfacsaró utolsó néhány percnek."

2013 novemberében mindenki megdöbbent a hír hallatán, hogy Paul Walker, a Halálos iramban filmek sztárja egy autóbalesetben örökre lehunyta a szemét. A 7. rész stábjának újra kellett írnia a forgatókönyv nagy részét, Walker-t pedig digitálisan rajzolták meg, vagy a testvére helyettesítette. Bevallom, én sosem rajongtam a szériáért, én hülye a király autók és a jó nők mellett értelmet is kerestem, de azt sajnos nem nagyon találtam.

Ennek ellenére a Furious 7 az egyik legjobb darab a sorozatban, ami leginkább James Wan-nak, a film rendezőjének köszönhető. A direktor eddig leginkább horrorfilmekhez adta a nevét, ő készítette például a Démonok között-et, ami az elmúlt évek egyik legjobb horrorja, de emellett vállalhatatlan produkciók producereként is tevékenykedett. (Fűrész sorozat).

Amikor először megtudtam, hogy a Halálos iramban 7 rendezője lesz, kissé kételkedtem, hisz egyrészt még nem olyan tapasztalt, mint elődjei, és eddig csak horrorokat készített, viszont hál' Istennek egyáltalán nem éreztem azt, hogy nagy falat lett volna neki.

Sőt, az első perctől az utolsóig olyan magabiztosan száguld Wan, hogy legszívesebben most rögtön leszerződtettem volna még két rész erejéig. A Halálos iramban hetedik része talán még sosem volt ennyire halálos, ennyire pörgős, ennyire élénk, az pedig egy plusz piros pont, hogy a nagy költségvetésnek "köszönhetően" pedig még az olyan jobb napokat látott előadókat is rá tudta venni a színészkedésre, mint például Kurt Russell, Jason Statham, vagy Dwayne Johnson.

De még James Wan sem tudja kikerülni azt, amibe eddig minden Halálos iramban film bicskája beletört. A vágás gyakran idegesítő, a kamerarángatás leginkább hányást idéz elő, az akciójelenetekből pedig nemes egyszerűséggel már SOK. Elég nagy butaság megvádolni a szériát, hogy sok benne az akció, de néhány ultracool-nak beállított verekedős jelenetet már tényleg untam. (Nem a csajbunyót.)

Sosem az volt az elvárásom a hét rész alatt, hogy élethű legyen, hiszen a film minden harmadik percében történik valami olyasmi, amit leginkább a lehetetlenséggel lehetne jellemezni, de valószínűleg csak én tartottam megint csak soknak azt a részt, amikor Walker és Diesel kb. három felhőkarcolón repülnek át egy kocsival.

A történet szerint Dominic és Brian visszatér az Egyesült Államokba, miután kegyelmet kaptak. Egyikőjük sem tud átlagemberként viselkedni, Walker karakterének például nem az autók, vagy a nők hiányoznak, hanem a golyók. Utóbbi már nem is jöhet szóba, hiszen házas, és egy gyermeke is született. Deckard Shaw, a főgonosz azonban nem sokáig hagyja, hogy békében és nyugalomban legyenek, hadjáratát pedig Han meggyilkolásával kezdi. Természetesen több se kell a csapatnak.

Mint már mondtam, nem a történetben, vagy a forgatókönyvben kell keresni az értelmet. Egyszerűen át kell adnod magad a brutálisan látványos jeleneteknek, Jason Shatham félelmetes tekintetének, és a szívfacsaró utolsó néhány percnek.

Vin Diesel nem csak a filmben, hanem a való életben is barátja volt Walker-nek, a búcsú pedig olyan szép és megható lett, hogy sok embernél eltört a mécses a moziban.

Összefoglalva tehát, a Halálos iramban 7 minden hibája ellenére egy szórakoztató, sokszor vicces akciófilm, mely bebizonyította, James Wan nem csak a horrorokhoz ért, Jason Statham pedig kíméletlen pszichopatát is ugyanolyan jól tud alakítani, mint egy igazságos, magabiztos szállítót.

Értékelés: 10/7,5

 

 

 

Megosztás a facebookon