"Akkor csúszott el igazán az Ördöglakat, amikor a misztikus krimi-szerű alaphelyzetet a negyvenedik perc környékén egy tárgyalótermi drámává változtatta."

 Nehezen tudok választ találni arra, hogy az Ördöglakat egyáltalán miért készült el. Bár a kifejezetten érdekes felvezetés és a cselekmény kibontása még nem vetíti előre, de az 1993-ban, Memphisben történt gyilkosságokat feldolgozó Atom Egoyan-film később egyetlen részében sem tud működképes lenni, emellett kínosan ügyel arra, hogy semmi újat vagy érdemlegeset ne mondjon a témával kapcsolatban. Teljesen felesleges.

A film legnagyobb problémája maga a rendezés, ami Egoyan mostani alkotásait tekintve nem egy nagy meglepetés, viszont ugyanazokat a hibákat követi el, amit mondjuk A fogolyban is látni lehetett: egyszerűen képtelen összetartani az alkotásait. Az ígéretes kezdet után kapunk egy rakat szereplőt, akikre szánnak 1-2 percet, majd onnantól kezdve a film megállás nélkül dobálja a kereszt-és vezetékneveket, amiket a nézőnek egyből azonosítania kellene. Morgan, Byers, Burnett, McDonough, Gitchell, Paul, Dale, egy tucat mellékszereplő, akik fontosak lennének a cselekmény szempontjából, de semmi idő nem jut rájuk.

A történet a Memphisi Hármak néven hírhedté vált brutális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságokról szól. Az ügyben letartóztatnak három erősen sátánista múlttal rendelkező fiatalt, ám több bizonyíték is arra utal, hogy talán mégsem olyan egyértelmű a helyzet. A rendőrség viszont elég egyoldalúan vizsgálja az ügyet, így kerül a képbe Ron Lax, azaz Colin Firth mint magánnyomozó.

A film elsősorban a nyomozói szálon kívül az egyik meggyilkolt gyerek anyjára, Pamre van kihangsúlyozva. Egoyan megmutathatta volna az igazi gyászát, ahogy küzd a fia elvesztésével, de sajnos nem látjuk a halálhírre összeeső és néhány perccel később a tévében mosolygó anyuka fájdalmát a kettő jelenet között. Az egyetlen megérintő rész akkor volt, amikor bevitte a fia dolgozatát a tanárhoz.

Az Ördöglakat rengeteg mindenről szólhatott volna. Azon kívül, hogy a már említett Pam ugyan főszereplő, érzelmei nincsenek megfelelően kihangsúlyozva, lehetett volna mondjuk a gyanúsítottakra is több időt fordítani. Igen, megértettük, hogy sátánisták és azt is, hogy metalt hallgatnak, sőt, még azt is, hogy sátánista könyveket olvasnak, de ezen kívül semmi kapcsolata nincs a nézőnek velük, ahogy a film többi szereplőjével sem.

Így elég nehéz érzéseket generálnia a filmnek az alapvető együttérzésen kívül.

Akkor csúszott el igazán az Ördöglakat, amikor a misztikus krimi-szerű alaphelyzetet a negyvenedik perc környékén egy tárgyalótermi drámává változtatta. Onnantól kezdve becsukott szemmel is ment volna a jelenetek felsorolása: a bíróságon vannak, ismeretlen alakokat hallgatnak ki, Lax egy étteremben próbál kitalálni valamit, aztán egy flashback, újra kihallgatás, bíróság, étterem.

Hogy mennyire nagy bajok vannak a forgatókönyvvel? Olyannyira, hogy Lax egyik éttermi elmélkedése közben találkozik a volt feleségével, aki elmondja, hogy a rendőrség a férfi múltjáról faggatta, de ő nem mondott semmi. De mi történik ezután? Semmi, folytatódik minden a tárgyalóteremben, még csak kísérletet sem tettek arra, hogy megmagyarázzák „Lax múltját”, ha már egyszer szóba hozták.

Egyáltalán nem kaptak hálás feladatot a színészek, de a film többségében mindenki korrekt alakítást nyújt. Reese Witherspoonhoz érzésem szerint annyira nem állt közel a szerep, de látszott rajta, hogy próbálkozott, illetve Colin Firth is hozta a kötelezőt a meglehetősen egydimenziós karakterével. Megemlítenék még néhány színészt, de többségük tényleg csak epizódszerepet kapott, még a feltételezett gyilkosok is.

Spoilerek nélkül mondom, hogy a befejezés sem fed fel semmi újat, amit eddig ne tudtunk volna, de nem is ez volt az elvárás. Az Ördöglakat Atom Egoyan stílusához híven lehetett volna egy minimalista dráma a magánnyomozóról, akinek erkölcsi aggályai vannak azokkal az emberekkel szemben, akiket védeni próbál, vagy bemutathatta volna az édesanya gyászát (nem csak felületesen), a végeredmény viszont egy rossz forgatókönyvből készült unalomba fulladó dráma, amit a színészek sem tudnak megmenteni. Kicsit több volt benne.

Értékelés: 4/10

"Elég szerencsétlen dolog pont a logikát és az ésszerűséget kihagyni egy olyan alkotásból, ami ezeket a tulajdonságokat hatványozottan igényelné."

Nehéz bármit mondani egyes filmekről. Itt van például két ismeretlen rendező, Aaron Hann és Mario Miscione alkotása, a Circle, ami egy teljesen egyszerű alapokra épített megfejtegetős-veszekedős egyhelyszínes thriller, ami jól adagolt feszültséggel, élethű párbeszédekkel és ezeket előadni tudó színészekkel sem váltotta volna meg a világot, de egy izgalmas másfél óra azért benne lehetett volna a pakliban.

A sztori annyi, hogy adott nekünk egy csomó ember, akik teljesen váratlanul egy körben (milyen meglepő) térnek magukhoz. Fogalmuk sincs mi történt, nem tudják hogy kerültek oda, ki rabolta el őket, ám arra lesznek figyelmesek, hogy néhány percenként egy embernél megáll a kör közepén levő nyíl, az az ember pedig meghal. Később kiderül, hogy ők maguk döntik el szavazással, ki távozzon a körből és ki legyen az, aki megnyeri és egyben túléli ezt a rejtélyes kalandot.

Szokták mondani, hogy a költségvetés hiánya gyakran arra készteti a filmkészítőket, hogy kreativitással pótolják a pénzt, ám a Circle esetében ez sajnos egyáltalán nem igaz. Például gyakran nem is látni, hogy ki hal meg, hiszen ahhoz egy működőképes effekt is kéne. Ám abban a pillanatban, ahogy láthatnánk a földre hulló, majd rejtélyesen eltűnő embereket, átváltunk a még élő személyekre.

Ezen kívül rengeteg logikai probléma van, amik, mondanom sem kell, nem jönnek túlságosan jól egy amúgy is bizonytalan lábakon álló filmnek.

Például van egy olyan rész, amikor az egyik férfi megemlíti, hogy ő látta, kire szavazott egy másik. Sajnos azonban nem sehonnan nem láthatta, hiszen rögtön az elején leszögezték, hogy a körben levő emberek csak egy nyilat látnak, a sajátjukat.

De ezzel az egész szavazással is vannak problémáim. Például a hátsó sorban álló emberekre hogyan szavaznak, amikor nem is mutat feléjük nyíl? Inkább hasonlít a Circle két amatőr lelkes munkájának, akik hirtelenjében kaptak egy kis pénzt, (nem túl sokat), és gyorsan lezavarták az egészet, megfelelő kigondolás nélkül.

Pedig meglepő, hogy mennyire jó problémaforrásokat találnak, amikkel összeugraszthatják egymást. A Kocka óta tudjuk, hogy az egy helyszínen játszódó filmek csak vitával kezdődhetnek és érhetnek véget, itt sincs ez másként, és néha olyan feszült és drámai társadalmi kérdéseket feszegetnek, hogy le sem tudtam venni a szemem a képernyőről.

Máskor viszont fogtam a fejemet, hogy lehet ekkora marhaként viselkedni. Világos az, hogy ebben a szituációban minden ember mentené a saját bőrét, de ahogy egyes karakterek viselkedtek, az már-már nézhetetlen volt. Lehet, hogy volt értelme a tehetetlenségüknek, de akkor is fájt nézni, ahogy minden percben kitalálnak valami bődületes marhaságot. Mellesleg elég szerencsétlen dolog pont a logikát és az ésszerűséget kihagyni egy olyan alkotásból, ami ezeket a tulajdonságokat hatványozottan igényelné.

A színészek legalább hozták a tőlük telhetőt. Egyikük sem A-kategóriás sztár, általában kisebb epizódszerepekből ismerhetőek, de ők legalább hozzák azt, amit hozni kell. Ellentétben a csapongó, néhol azért izgalmas, de legtöbbször csak unalmas, érdektelen forgatókönyvvel és ötlettelen rendezéssel.

Összefoglalva a Circle sok más filmmel egyetemben megmarad egy jó ötletként: sok idegen ember nem csak a saját, hanem a többiek életét is befolyásolja, miközben ki kell deríteniük, mi történik velük. Egyből felkapja a fejét az ember, de tulajdonképpen az az egyetlen, amiben Hann és Miscione filmje kiemelkedik, minden másban sajnos meglehetősen pocsékul teljesít.

Értékelés: 10/4

"A legszomorúbb az egészben mégiscsak az, hogy több betétdal csendült fel a játékidő folyamán, mint amennyi elfogadható jelenetet láthattunk a vásznon."

Úgy tűnik, a nyári szezon sokkal inkább szólt felháborodásokról és a nézők különböző siránkozásairól, mint hatalmas mesterművekről, ilyen szempontból pedig a Szellemirtók után az Öngyilkos Osztag a legérzékenyebb pont. David Ayer, a Szabotázs és a Harag direktora ezzel az alkotásával nagybetűs szuperhősrendezővé avanzsált, a hatalmas kritikai bukta és pénzügyi siker után pedig csak azon gondolkozok, a drága jónép miért nem hallgatott az újságírók intő és figyelmeztető szavára.

Mert bizony itt hatalmas gondok vannak. Az első ízelítő láttán valószínűleg senki nem gondolta volna, hogy bárki vagy bármi el tudja rontani ezt az ígéretes koncepciót. Egy tökös filmet vártunk rengeteg akcióval, sok humorral és menő karakterekkel, de amit végül kaptunk, az mindennél jobban elszomorító.

Még a hibák boncolgatásának elején leszögezem, hogy senkit nem fogok vádolni, fogalmunk sem lehet, hogy az a jelenet, amit épp látunk, Ayer vagy a stúdió fejeseinek szüleménye, de az a helyzet, hogy mindig kell lennie egy vagy több névnek, akinek el kell vinnie a balhét, ha nem úgy alakulnak a dolgok. Josh Trank, khm..

De teljesen mindegy, ez a film az első másodperctől az utolsóig csak egy kihasználatlan lehetőség maradt. A történet néhány rosszfiúról és rosszlányról szól, akik megérdemelt büntetésüket töltik egészen addig, amíg esélyt nem kapnak arra, hogy kiszabaduljanak egy kis időre. Az A.R.G.U.S, egy állambiztonsági szervezet és azon belül a keménykezű Amanda Wallis összetoborozza ezeket az embereket, így pedig létrejön az Öngyilkos osztag, melynek tagjai ezúttal a jóért küzdenek.

Nyilván nem kötelező mindenkinek kívülről ismernie a DC univerzumot, de a film egy pillanatig sem töri magát azért, hogy ez megváltozzon. A csapat két tagja, Harley Quinn és Floyd megkapja a maga néhány percét egy teljesen ötlettelen és mindennemű kreativitástól mentes összefoglalóban, a többiek pedig tényleg csak pillanatokat kapnak.

Ez már csak azért is nagy hiba, mert maga a banda meglehetősen nagy létszámú, ennek köszönhetően pedig legalább három olyan karakter volt, akit teljesen feleslegesnek éreztem, leginkább azért, mert az is volt.

De a legszomorúbb az egészben mégiscsak az, hogy több betétdal csendült fel a játékidő folyamán, mint amennyi elfogadható jelenetet láthattunk a vásznon. Nagyon érezni, hogy ugyanolyan lendületes, vicces és menő akart lenni, mint kevésbé rosszul sikerült társai a műfajon belül, de ennek az erőlködésnek a fele sem sikerült, sőt, legtöbbször jobban érezni magát az izzadtszagot, mint az előbb említett jelzők bármelyikét.

Néha egyébként olyan érzésem támadt, mintha a készítők direkt még nehezebbé akarták volna tenni a dolgukat. Gondolok itt arra, hogy legalább kétszer annyi szereplőt vonultattak fel, mint egy átlagos szuperhősfilmben, de feleannyi energiát fordítottak a bemutatásukra. Amikor magukkal a főszereplőkkel sem vagyunk tisztában és folyamatosan kapjuk az új, teljesen idegen szereplőket, akkor azért igazán kétségbeesik az ember.

Még az Öngyilkos osztag talán legjobb részében, Harley Quinn-ben is találtam negatívumot: teljesen nonszenz például az, hogy mégis mi a fenét akartak ezzel a szerelmi szállal, aminek másik végén Joker található. Ha ez lenne a motiváció az őrültségére, rendben van, de teljesen értelmetlen erre húsz percet vesztegetni. Magával Jokerrel is hasonlóan vagyok, hogy rá mi szükség volt és milyen fontos szerepet töltött be a cselekményben, azon azóta is erősen agyalok.

Harley egyébként valóban remek, azon kevés pontja a filmnek, amikor nem feszengtem a székben. Az esetek többségében vicceseket mond, nagyon pöpec módon gyilkol és legalább van egy szórakoztató stílusa, nem úgy, mint a többieknek. Az érdem persze nemcsak magát a karaktert, hanem Margot Robbie-t is megilleti, már a Wall Street farkasában is éreztem, sok nagyobb címmel fog bővülni a filmográfiája.  

A színészeket ilyen figurákkal nem igazán tudom értékelni, legtöbbjük megtette, amit megtudott, de egy ekkora romhalmazt senki nem tud feljavítani.

Nehéz lenne megmondanom, hogy a Batman Superman ellen fájó depresszióját és szürkeségét, vagy az Öngyilkos osztag kínos poénkodását rosszabb nézni, mindenesetre a DC egy minutumig sem lehet elégedett eme két művével. Nyilván a pénz beszél, a kutya meg ugat, és amíg ilyen szép box office eredményeket érnek el a filmjeik, nincs ok aggodalomra.

Összefoglalva sok minden elmondható az Öngyilkos osztagról, de az biztos nem, hogy szórakoztató lenne. Tele van érdektelen, sehova nem tartó szálakkal, idegesítő szereplőkkel, ami marad, az pedig Harley és néhány látványos akciójelenett. Az eddigiek alapján a pontszám lehet meglepően nagy, de elmondhatatlanul csalódott vagyok, hiszen régóta nagyon vártam ezt a filmet, és tartom magam ahhoz, hogy egyáltalán nem kibírhatatlan vagy rettenetes, az egyetlen jelző, ami tökéletesen kifejezi, az egyszerűen csak a rossz.

 Értékelés: 10/4

"A Serena nem kínál mást, mint száz perc tömény unalmat és az izgalom teljes mellőzését. A Lawrence-Cooper páros kémiája erőtlenebb, mint bármikor máskor, Susanne Bier-nek pedig lehet, hogy újra az otthonában kellene alkotnia.

A Serena a legjobb példa rá, hogy egy olyan profi, általában remekműveket alkotó rendező, ebben az esetben Susanne Bier is tud hatalmasat hibázni. Fogalmam sincs, hogy ez a film miért is készült el. Nem azért, mert vállalhatatlanul rossz lenne, egyszerűen csak teljesen érdektelenül és unalmasan mutat be két olyan embert, akik nem elég, hogy legalább ötször az agyamra mentek a játékidő alatt, még az együttérzés legkisebb formáját sem tudtam tanúsítani irántuk egy-egy drámai szituációban.

A Serena struktúráját nagyjából hat szóban összetudnám foglalni: egy ilyen, leginkább meglepetésekre és váratlan, jónak gondolt fordulatokra épített filmben nincs is rosszabb, amikor a néző már maga is tudja, mi fog következni. No nincsenek Poirot-i magasságok és senki sem teszi fel a „De vajon ki tette?” kérdést, de tény, hogy Bier és csapata, talán ötletek hiányában, rettentően kiszámítható cselekményt építettek fel.

Bár némiképp elérte a célját. Legalábbis elég nagy meglepetés ért, hogy Serena és George a megismerkedésük után tíz másodperccel későbbi vágásban már elválaszthatatlanul szeretik egymást. Hogy s mint alakult a kapcsolatuk és George mivel is bűvölte el a hölgyet, fogalmunk sincs. Nem azzal van a baj, hogy hirtelen történt, hanem semmi átvezetés vagy nyomaték nem volt, hogy ez a két ember tényleg szimpatikus egymásnak, kivéve azt a jelenetet, amikor EGYSZER egymásra mosolyogtak.

A Serena alapvetően érdekes kérdéseket próbál felvetni, mondjuk ez sem az alkotók érdeme, mivel Ron Rash bestselleréből készült.

És itt van a kaka a palacsintában: azok a fontos és izgalmas kérdések vagy dilemmák nem jönnek át a vásznon, amit a könyv teljes mértékben átad. Lehet, hogy a regény ismerete is rontott az értékelésemen, de nem tudok eltekinteni, hogy ég és föld a kettő.

George Pemberton egy híres faipari vállalkozást üzemeltet a világa háta mögött, az addigi élet azonban felborul, amikor megérkezik felesége, Serena. A talpraesett, rideg nő mindent a kezébe vesz, az irányításmániája viszont nem tetszik George társának, aki azzal fenyegetőzik, beszámol a város seriffjének Pemberton nem túl tiszta üzleteiről.

Akármennyire is próbál a két főszereplő, Jennifer Lawrence és Bradley Cooper menteni a menthetetlent, attól, hogy a karakterek rosszak, az alakítások sem tudnak igazán kiemelkedni. Hogy tovább folytassam a szereplők iránti ellenszenvem kifejezését, ha egy listát kellene csinálni a legutálatosabb szerelmespárokról, Serena és George biztosan az élmezőnyben végezne.

A nőnek egy határozott elképzelése van arról, mit akar elérni az életben, a férfi ezzel szemben megvezethetőbb, mint némelyik magyar nyugdíjas.

A Serena főkonfliktusa lehet az, hogy egy kapcsolatban az „erősebbik nem”, ebben az esetben a női hogyan formálja át a saját céljai érdekében a másikat, de ehelyett a film belevisz terhességet, gyilkosságot, kétes üzleteket és minden olyan szánalmas dologgal próbálja leplezni azt, mennyire is unalmas és ötlettelen.

Erről jut eszembe: azt valaki tudja, George mégis milyen illegális dolgot csinál? Próbáltam nagyon figyelni, de képtelen voltam rájönni, mi is lehet abban a féltve őrzött jegyzetfüzetben.

Mint már említettem, hibái ellenére mégsem tudom azt mondani, hogy a nézhetetlen kategóriába tartozna. Tipikusan az a film, ami minden részében ugyanazt a silány minőséget hozza. Se nem kiugróan rossz, de távolról sem nevezhető jónak.

Továbbá azért sem tudok igazán haragudni az amúgy általam nagyon is kedvelt Susanne Bier munkájára, mert tényleg minden összeesküdött az ellen, hogy a Serena ne készülhessen el. Az elején például egyáltalán nem ez volt a felállás, a címszereplő Angelina Jolie, a rendező pedig Darren Aronofsky lett volna.

De felesleges bele menni, mi lett volna ha.. A helyzet az, hogy itt van ez a film, ami nem kínál mást, mint száz perc tömény unalmat és az izgalom teljes mellőzését. A Lawrence-Cooper páros kémiája erőtlenebb, mint bármikor máskor, Susanne Bier-nek pedig lehet, hogy újra az otthonában kellene alkotnia. 

Értékelés: 10/4

"Se altesti poén, se meztelenség, cserébe viszont nevetni se fogunk."

Hát igen. Semmi jóra ne számítson az, aki önszántából, teljesen egyedül ráveszi magát, hogy megnézze Adam Sandler legújabb filmjét, a Pixelt. Nagyjából nyolcvan százalékban hibáztatom meg, és a maradék húszban a film készítőit. Hogy miért furcsa ez? Csak szerintem kínos, hogy a néző önmagát okolja, és nem a filmet, amiért az bődületesen rossz? Annak ellenére, hogy tudtam, mi fog rám várni az elkövetkezendő száz percben, elképesztően szégyellem magam, hogy az időmet erre az unalomtengerre pazaroltam, ahelyett, hogy mondjuk egy IMDb Top 250-ből szemezgettem volna.

Egy nagy beismerő vallomást teszek: én szeretem Adam Sandler filmjeit! Nyugi, ez nem igaz, ilyen szavakat ember nem mondott még ki bűntudat nélkül, de komolyra fordítva a szót, tényleg el kell mondanom valamit: kíváncsi voltam rá. Nem, nem elvárásaim voltak, csak minimális szinten érdekelt a sztori, hisz mégis csak gyerekkorunk méltán szeretett játékai fognak visszaköszönni a képernyőn. Az persze már más tészta, hogy a Sandler/James duó adja hozza az alapot, ami eddig még sosem jelentett bármi jót.

Chris Columbus, akit leginkább családi, könnyed alkotásaiból ismerni, legtöbbször hozza azt a minőséget, amit elvárunk tőle, nagyon úgy tűnik azonban, hogy a Pixelbe még az ő bicskája is beletört. Ez amúgy nem túl meglepő, ha Sandler a főszereplő, a rendkívül tehetséges Tom McCarthy is kegyetlenül elbukott a Cipőbővülő című, eléggé lapos filmjével. De visszatérve Columbusra, többek között rendezett két Harry Potter filmet, de az ő nevéhez fűződik a Home Alone széria is, ezért bíztam benne, hogy a Grown Ups-féle istentelenül rossz, még Sandler filmográfiájában is botrányosan sz*r-kategóriát el fogjuk kerülni.

Elkerültük, se altesti poén, se meztelenség, cserébe viszont nevetni se fogunk. Jó, persze olyanoknak, akik Sandler filmjein szocializálódtak, elég lesz az a húszpercenként egyetlen jó poén, ami tényleg nagyot üt, másoknak viszont egy végeláthatatlanul unalmas és gyenge eresztés, ami csak egy fokkal nevezhető jobbnak, mint a Blended.

Nem nagyon akarok kitérni a történetre, hisz harmat egyszerű, dióhéjban annyi, hogy a ‘80-as évek videojátékai egy félreérthető üzenetet magukra vesznek és hadjáratot indítanak a világ ellen. Az egykori nagy Tetris és PacMan bajnokok pedig visszatérnek, hogy legyőzzék kedvenc játékait a Föld megmentése érdekében.

Annyi helyen leírtam már, hogy mennyire is gyűlölöm ezt a pasit, és bármennyire is szeretném, ezúttal nem fogom újra lekörmölni. Elég, ha azt az mondom, eleget szenvedett már a nép, hagyja abba végre a filmkészítést. A bevallása szerint a Blended sem készült volna el, ha nincs a kalandvágyó kedve és az ötlete, ha már itt ez a szép táj és mindig is el akartam utazni, miért is ne lehetne pluszba kijönni a végén?

Az egész Pixels egyébként egy azonos nevű, néhány évvel korábbi rövidfilm alapján készült, és szerintem egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, sokkal több örömömet leltem abban a néhány percben, az pedig pláne kiborít, hogy az alkotás ugyan majdnem száz millió dollárba került, a látványvilág felszínes és átlagos: pontosabban csak kockákból áll.

Most mondjam azt, hogy a Pixel egy jó film Sandlerhez képest? Talán, bár a Cipőbűvölőt még mindig szívesebben nézem a maga melódramatikus hangulata miatt, és az az igazság, kezd elegem lenni abból, hogy Sandler még csak komolyabb erőfeszítéseket sem tesz, hogy feljöjjön abból a bűzölgő, fekáliával teli szennyvízcsatornából, amiben nagyjából már húsz éve benne van.

De miért is tenné? Ez a helyzet nagyjából vetekszik a korrupt politikusok helyzetével: szidjuk őket, hogy zsebre teszik a pénzt, pedig ha mi lennénk az ő helyükbe, valószínűleg nem döntenénk másképp. Tisztelet a kivételnek, persze. Láthatóan Sandler is jól elvan azzal, hogy filmeket csinál a haverjaival, jól szórakozik, és még pénzt is kap érte. A minőség meg.. Kit érdekel?

Ja, és még valami nagyon-nagyon fontos dolgot nem is mondtam. Kevin James az elnök!!! Amúgy kiráz a hideg, amikor egyes emberek felkiáltójelekkel próbálnak drámai hatást kelteni, de ezt most egyenesen kiált ezért. Mégis milyen vígjáték ez? Columbusnak szerintem volt egy rém egyszerű, és ha jobban belegondolunk, nem is rossz ötlete: mivel a Pixel egy vígjáték, azon belül is az esztelen kategóriába tartozik, így nem kell foglalkozniuk bármivel is, ami kicsit is élethűbbé tenné. Így a néző lesz a hülye, amiért kifogásolja, hogy egy sárga pólós alak jár-kel a Fehér Házban és sörözik az elnökkel, amíg kint az emberek tüntetnek ellene.

Na jó, a Pixel már így is sokkal kevesebb karaktert érdemel, mint amennyit én neki szenteltem, összefoglalásként annyi, hogy nem egy eget verően rossz alkotással van dolgunk, de unalmas, elképesztőn buta és mégsem felejthetjük el, hogy itt van Sandler, szóval a legjóindulatúbban is azt kell mondanom, az átlagos jelző is túlzó lenne rá.

Értékelés: 10/4

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

"Járkálunk ide-oda tárgyalásokra, beszélgetésekre, átlapozunk néhány cikket és információt, de végső soron mégsem jut el sehova ez a sok felgyülemlett infó, az utolsó húsz percben pedig már megérkezünk oda, hogy nem is érdekel semmi ezzel kapcsolatban, csak legyen már vége.

Elsősorban Jonah Hill és James Franco sokat ígérő alakítása miatt vártam nagyon az Igaz történet című 2015-ös drámát, mivel előbbi egyáltalán nem érdemli meg, hogy összekössék a nevét néhány semmitmondó, káromkodásban, bulizásban és szexben megállást nem ismerő filmmel, utóbbi alkotásainak minőségei pedig szépen szólva is eléggé hullámzó tendenciát mutatnak. Kettejük párosára lehetne azt mondani, hogy különleges, viszont mégis jól működik. A filmmel ellentétben. A True Story beáll a sorba és a tipikus, sokat markol, de keveset fog hibába esik, ami leginkább az utolsó 35-40 percben jön elő igazán.

Jonah Hill, Seth Rogen, James Franco és néha Judd Apatow is befigyel: manapság ők szolgáltatják a vígjátékokat szigorúan 18 éven felülieknek, néhányan szerepelnek is a 2013-as Itt a vége című filmben, ahol James Franco tart egy házibulit haverjainak, a világvége azonban közbeszól. Mindannyian sokkal többet tudnak, mint amit először ki lehet nézni belőlük, bár Franco azért a drámaibb mozgóképekben is előszeretettel mutatkozik. A nagy kérdés tehát az volt, vajon működik-e kettejük között a kémia és egyáltalán, Hill mennyire tud majd megbirkózni ezzel a szereppel.

Legnagyobb meglepetésemre egyikkel sem volt probléma, a baj forrása teljesen máshonnan jött. A történet szerint, mely már a címéből is utal rá, hogy ez mind-mind megtörtént, Michael Finkel újságíróról szól, akit nemrég küldtek el a New York Times-tól, mivel egyik cikkében nem teljesen az igazat írta le. Akkor kerül kapcsolatba Christopher Longo-val, amikor megtudja, hogy gyakran az ő nevén mutatkozott be. Egy furcsa, baráti(??) kapcsolat alakul ki a két ember között és sokáig az is kérdéses, hogy Longo, aki a vád szerint megölte a családját, vajon tényleg bűnös-e.

Kezdjük a karaktereknél. Nem tudom, hogy a való életben Michael Finkel milyen érzésekkel ült le Christopher Longo-val szemben, de abban biztos vagyok, hogy nem úgy, ahogy a filmbeli Michael. Egyszerűen nem értem, hogy tud valaki egy gyilkossal beszélgetni, aki nem elég, hogy a vád szerint kegyetlenül megölte a lányát és a feleségét, még Finkel nevén is mutatkozott be másoknak. Már az elején teljesen kötetlenül, barátságosan beszélgetnek, ez pedig roppantul idegesítő.

Aztán a True Story mindent elkövet annak érdekében, hogy egy okosan felépített, misztikumokkal teli gyöngyszemként emlékezzünk vissza rá a későbbiekben. Több tízperces jelenetek, hosszú snittek és dialógusok, fájdalmas tekintetek. Egy igazi művészfilmként próbálja beadni magát, pedig csak egy unalmas, lassú és borzasztóan erőltetett dráma.

Az sem véletlen, hogy elég kis költségvetésből és kevés helyszínen játszódik a film. Rupert Goold direktornak ez az első egész estés mozija, csak néhány minisorozaton munkálkodott eddig. Sajnos meg is érződik a folyamatos bizonytalanság és a biztonsági játék, ami nem is lenne baj, csak ne érződne annyira, hogy igazából el akart szakadni a szokásos életrajzi filmek vonulatától, viszont mégsem mert valami különlegeset, mást letenni az asztalra.

Kisebb mellékszerepekben feltűnik Ethan ez a pasi játszott már főszerepet? Suplee, de itt van a Pókerarcokból is ismert Gretchen Mol, akinek tényleg csak annyi cselekmény jutott, hogy sírnia kell és fogni a szerettei kezét. Felicity Jones pedig, aki a Mindenség elméletével emelkedett fel számomra a nagyok közé, Finkel barátnőjét játssza, aki a végén jól be is olvas ennek a furcsa barátnak.

Az a baj ezzel a filmmel, hogy tulajdonképpen semmi nem történik benne. Járkálunk ide-oda tárgyalásokra, beszélgetésekre, átlapozunk néhány cikket és információt, de végső soron mégsem jut el sehova ez a sok felgyülemlett infó, az utolsó húsz percben pedig már megérkezünk oda, hogy nem is érdekel semmi ezzel kapcsolatban, csak legyen már vége.

Jonah Hill, James Franco és Felicity Jones borzasztóan jól színészkedik, mind együtt, mind külön, és ha másra nem is jó ez a film, legalább bizonyítja, hogy nem szabad beskatulyázni az embereket és egy szinte csak vígjátékokból ismert pacák is ugyanúgy megállja a helyét bociszemű újságíróként, mint sörvedelő gimnazistaként.

Értékelés: 10/4

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

"Vagy fogadásokat kötöttek, hogy ki tud több olyan szöveget mondani, amik már a '90-es években sem voltak viccesek, vagy egyszerűen egy értékelhető poént sem tudott papírra vetni a két író, Galerick és Jay Lavender."

Nem túl sok elvárásom volt egy olyan filmmel kapcsolatban, ahol a két húzónév, jelen esetben Josh Gad és Kevin Hart közül egyik sem áll közel a szívemhez. Már a kettejük párosítását sem értettem, annyiban viszont tényleg megegyeznek, hogy külön-külön mindkettejük vicces, lásd Justin Bieber égetése, de a filmjeiket sorra húzzák le a kritikusok, hozzáteszem, jogosan. Nagyon úgy tűnik, hogy kis időre egy valóságos sznob lett belőlem, de kell bevallanom, az Agymenők is hidegen hagynak, amiben a Bérhaverok másik szereplője, Kaley Cuoco-Sweeting játszik. Szóval ha azt nézzük, hogy a három főszereplő közül egyet sem láttam még jó filmben, akkor viszonylag pozitv dolog, hogy a Bérhaverok is egyszerűen csak rossz lett.

A viszonylag érdekfeszítő történetünk középpontjában a barátok nélküli Doug Harris áll, aki most készül házasságot kötni gyönyörű feleségével, Gretchen-nel. A gond akkor következik be, amikor a vőfélyek, azaz a barátok felkutatására kerül a sor, hisz ekkor derül ki, hogy Doug-nak igazából egyetlen haverja sincsen, aki elvállalná. Ekkor felkeresi a Jimmy Callahan által vezetett elég furcsa céget, akik pont a Doug félékre szakosodtak.

Jeremy Garelick már 2002-ben elkészítette a forgatókönyvet, akkor még más címen, azt viszont képtelen vagyok megérteni, milyen megfontolásból döntött úgy, hogy ezt bizony le is kell forgatni, nehogy már egy 12(!!) éves szkriptnek ne legyen sikere 2015-ben. Essünk túl azon, hogy Josh Gad figurája, Doug ténylegesen egy lúzer. Azt persze különböző események miatt nem tudjuk meg, milyen lett volna a házasélete, de biztos vagyok benne, hogy egy tipikus papucsférj lenne, aki még azért is engedélyt kér, hogy egyáltalán levegőt vegyen.

De a legidegesítőbb, egyben legabszurdabb karakter egyértelműen Jimmy, azaz nem is Jimmy, hanem maga a színész, Kevin Hart. Miért is? Jimmy Callahan egy vagány, talpraesett fickó aki munkája miatt kénytelen habzsolni az életet. De pont ez a 165 cm-es Kevin Hart? A Pofázunk és végünk egy nagyon rossz film, viszont mégis jól állt neki a szerepe, mert sokkal félénkebb és ügyetlenebb volt Ice Cube mellett, a Bérhaverokban viszont ő kapta meg a "vagány" jelzőt, amiből persze semmi jó nem sült ki.

A másik nagy probléma, hogy ez nem egy vígjáték. De akkor milyen műfajú? Talán a "viccesnek akar tűnni de közben egyáltalán nem az, kellemes a hangulata viszont rohadt idegesítő" kategória áll neki a legjobban és a legigazabb rá.

A főszereplők között, legyen az férfi-férfi, nő-nő, vagy férfi-nő párosítás, működnie kell a kémiának, főleg egy vígjátékban, ahol a poénokon is sokat szokott dobni, ha érezni, hogy a színészek között megvan az összhang. De a Bérhaverok rendezőjének, Jeremy Garelick-nek sikerült összehoznia a két lehető legfurcsább komikust így együtt, ami alapjában véve nem lenne baj, mondjuk ha összeeresztenék őket egy stand-up műsorban, ez viszont mégis csak egy film.

Vagy fogadásokat kötöttek, hogy ki tud több olyan szöveget mondani, amik már a '90-es években sem voltak viccesek, vagy egyszerűen egy értékelhető poént sem tudott papírra vetni a két író, Galerick és Jay Lavender. Bár azt is furcsának tartom, hogy néhány órája láttam a filmet, viszont mégis csak a Harris/Callahan/Gretchen trió jut az eszembe, meg ott van az a hét kamu vőfély, akik az utolsó néhány percben tényleg viccesek, de addig csak egy idegesítő, félig normális félig őrült bagázsnak titulálnám őket.

De térjünk csak egy kicsit vissza arra az "utolsó" szóra. Mert hogy ez menti meg a teljes szégyentől a Bérhaverokat. A film vége előtti néhány percben, amikor Gretchen kezdi összerakni a dolgokat, onnantól éreztem azt, hogy végre kicsit felpörgött a film és érdekelt is, hogy végül is mi a franc lesz ennek a nagy bonyodalomnak a vége. Kár, hogy a Bérhaverok 107 percében 70 tele van klisével, 10 egyszerűen csak unalmas, a megmaradt 25-30 perc pedig tényleg szórakoztatni tud.

Sok rossz dolog van Hart és Gad filmjében, de már az említett finálé miatt is, ahol az arcodra fagy a mosoly, nem lehet hibáztatni, mindössze sajnálod azt az időt, amit elpazaroltál erre a teljesen kihagyható alkotásra, ami egy kicsivel jobb, mint mondjuk az Üzlet bármi áron, de így is bátran kihagyható, sőt, valószínűleg így járnál vele a legjobban.

Értékelés: 10/4