"Vaughn új dobása már megint ugyanazokkal az elemekkel játszik, mint az összes vígjáték, amit készített, semmi új nincs benne, vigaszom talán csak annyi, hogy viszonylag hamar eltelik az a 90 perc és ha a színészek nincsenek is mindig a top-on, azért nem akármilyen castot hozott össze Ken Scott.'"

Ha elsőre nem ugrana be Ken Scott neve a stáblista láttán, ő az a pasi, aki 2011-ben leforgatta a Starbuck című filmjét és rá két évre remake-t csinált belőle Vince Vaughn főszereplésével. Egyik alkotást sem tartom valami sokra, sőt, az Elpuskázva című filmet úgy raktároztam el magamban, mint az egyik legrosszabb mozis élményem evör. Ezek után elég nagy bátorságra vall tőlem, hogy megnéztem új filmjét, Az üzlet bármi áron-t, és azt kell mondjam, hogy ugyanezt a színvonalat és minőséget hozza, mint az összes vígjáték, amit Vaughn valaha is készített.

Mert már megint ugyanazt a karakter hozza, már megint! Oké, más a munkája, más az érdeklődési köre és mások a barátai, de évek óta ugyanazt a szerepet alakítja, és nagyon úgy tűnik, hogy nem is akarja ezt abbahagyni.

Már az Index is figyelmeztetett a poszter és a film közti hatalmas különbségre. Mert mit is látunk a plakáton? Három, valószínűleg holtrészeg hapsi közül az egyik a fején tart két sört, a másik folyamatosan füvezik, a harmadik pedig egy céltáblával karöltve azt várja, hogy eltalálják a szintén fején levő almát. Bulizós film? Ezek alapján szinte biztos, viszont a film egy igen nagy meglepetést fog okozni azoknak, akik ezt gondolták.

Mivel az Üzlet bármi áron csekély 90 perces játékideje és kb. három történetszála mellett csak néha-néha fordít időt a bulizásra, sőt, konkrétan egy "nagy jelenet" van benne amikor három, esetleg négy percig lazulnak a bárban, ezen kívül csak ritkán látunk néhány bejátszást, amikor részegen tajtékzanak valahol, szóval a buli része a film kb. 15%-át teszi ki.

Ezzel persze nincsen semmi baj, nem a Másnaposok 4-et vártam, vagy a Wall Street farkasát, de igen váratlan lehet azoknak, akik a poszter láttán egy ízig-vérig bulizós filmre akartak beülni, és ezt kapták.

Lassan a nép is kezdi észrevenni, hogy a Vaughn féle vígjátékok minősége évek óta nem változik, viszont a film meglehetősen jó stábot vonultat fel: itt van James Marsden és Sienna Miller, mindketten elég jelentéktelen szerepben, a "nagy hármast" pedig Vaughn-Franco-Wilkinson alkotja, akik közül csak az utolsón éreztem azt, hogy tényleg átérezte magát a szerepben. Mike karaktere, akit Dave F. alakít, már lassan idegesítőnek hatott, és folyton az a kérdés járt az eszembe, hogy mit tudhat egy ilyen fiatal, amúgy is kicsit visszamaradott jellemű fiú, és egyáltalán hogy köthetnek meg egy ilyen nagy üzletet, mindössze hárman?

A talicskapózról és a flügelschlagen-ről a film egyszerűen nem volt hajlandó leszokni, ez tipikusan az a helyzet, amikor a stáb azt hiszi, hogy ezek jó poénok, és még a legvégén is megemlítik vagy háromszor. De a legnagyobb problémát még nem is mondtam!

Az Unfinished Businnes egyszerűen nem vicces. Fájó ezt mondani, de háromszor mosolyodtam el a másfél óra alatt, átlagban félóránként egyszer, és ez azért is szomorú, mivel a film vígjátéknak van titulálva, így elsősorban mégiscsak azt kell néznem, hogy mennyire tudott szórakoztatni és mennyire vicces, a válasz pedig mindkettőre az, hogy egyáltalán nem.

Az emlékezetes jelenetek közé tartozott, amikor Dan többször is megjátssza a családjának, hogy lefagyott a tabletje, miközben csak mozdulatlanul próbálja ezt elhitetni, aztán Timothy Szürke ötven árnyalatás poénja is betalált, a harmadik kellemes jelenet pedig az volt, amikor Mike és a kínai férfi, akivel előző nap még pofozkodtak italozás közben, a hörcsöglabdában gurulnak fényes nappal.

Talán maga sem tudja eldönteni, hogy miről szóljon. Dan cégéről nem tudunk meg olyan sokat, folyton azokról a hülye számokról beszél, de hogy van-e azoknak értelme vagy nincs, azt már nem tudni, mivel ennyire nem engedik be a közönséget. Valamint ott van a "családi idill", Dan fiát, Paul-t folyton cikizik az iskolában és az interneten a súlya miatt: sok időt szentel a film ennek a témának, viszont teljesen felszínes az egész, és nem elég érdekfeszítő.

Már magát a nyitójelenetet sem értettem, Dan-nek mindössze annyit mondtak, hogy 5%-ot levonnak tőle, mire a férfi annyira beindul, hogy otthagyja az egész céget, és a parkolóban(!!) alapítja még új vállalatát a 67 éves Timothy-val és a kissé szerencsétlen Mike-kal.
Összefoglalva Vaughn új dobása már megint ugyanazokkal az elemekkel játszik, mint az összes vígjáték, amit készített, semmi új nincs benne, vigaszom talán csak annyi, hogy viszonylag hamar eltelik az a 90 perc és ha a színészek nincsenek is mindig a top-on, azért nem akármilyen castot hozott össze Ken Scott.

Értékelés: 10/4

"Annyi fordulattal akar előrukkolni nekünk, hogy maga a film is belezavarodik, nemhogy a néző, van itt nekünk gyilkolás, tűz, szexvideó, autóbaleset, mindezt egy idegesítő, teljesen inkoherens vágással, de ezt a színészek borzalmas alakításai mégis feledtetni tudják."

A szomszéd fiú és a Szürke ötven árnyalata között annyi a különbség, hogy utóbbi vége nem fordul át horrorisztikusnak szánt és gondolt jelenetbe, a főszereplőnő pedig nem törekedik olyan kínosan arra, hogy még mindig csodaszépnek tűnjön. Jennifer Lopez persze egy nagyon bájos teremtés, de talán ő is biztosan jobban járt volna, ha az éneklésnél marad. De meg kell hagyni, Rob Cohen filmében minden adott ahhoz, hogy a 2015-ös filmévad egyik legrosszabb élményeként tekintsünk rá, én még sem mondanám azt, hogy egy ennyire rossz lenne, csupán egy teljesen érdektelen és semmitmondó "erotikus" thriller-dráma-horror keverék a szó legrosszabb értelmében.

Egyáltalán ki gondolta azt, vagy ki gondolta jó ötletnek a különböző műfajok ilyen abszurd keverését? Önmagában persze ez nem lenne abszurd, de Cohen és bandája a romantikától kezdve a horrorig mindenféle jeleneteket belecsempészett a filmbe, de ezt is csak annak tudhatom be, hogy többféle kategóriát akartak magukénak tudni az IMDb-n, hogy a legkülönfélébb nézőket is be tudják csábítani a moziba. Üzenné, hogy ennyire senki nem hülye.

Nem mondanám azt, hogy kellemes meglepetés ért, de ha már az első bekezdésben is megemlítettem a Szürke ötven árnyalatát, újra meg kell hogy tegyem: hisz abban talán mindnyájan egyetértünk, hogy mindkét film rossz és hemzseg a hibáktól, viszont egyiket sem mondanám vállalhatatlannak, mint azt sok kritikus és néző egyöntetűen beharangozta.

A szomszéd fiú csupán egy végtelenül buta és magát nagyon is okos thriller-nek képzelő alkotás, mely szinte biztosan csak azért készült el, hogy Jennifer Lopez megmutassa, még mindig jól néz ki ruhában - és ruha nélkül.

Sok helyen találkozunk az erotikus thriller megkülönböztetéssel is, amin csak azért néztem jó nagyokat, mert a filmben nem túlzok, ha 30 perc fellelhető anyag van, amit thriller-nek lehet nevezni, erotika pedig abban a néhány pillanatban, amikor Claire és Noah először "egymásnak esnek". Inkább drámának mondanám, abból is a rosszabbik fajta. A sokkal rosszabbik.

De mi is viszi el annyira a filmet, hogy egy teljesen jellegtelen, rossz alkotás váljék belőle? Elsősorban a forgatókönyvnek nem nevezhető mocsadék, már elnézést a kifejezésért, és ezáltal a karakterek ábrázolása. Mennyire is újszerű történet, hogy a tanár Claire megismeri és beleszeret a szomszédjába, egyben a diákjába, amikor pedig a kapcsolatnak vége lesz, legalábbis a nő szerint, a diák természetesen kiakad, és egy "ha harc, legyen harc" felkiáltással bosszút esküd a nő ellen.

De oké, essünk túl rajta, hisz mennyiszer láttunk már egy elcsépelt és teljesen klisés történetből egy jó filmet? Sokszor. Viszont a karakterek azok, amelyek teljes mértékben megölik A szomszéd fiút, a fogalom átvitt értelmében.

A Transformers negyedik része után, ahol Mark Whalberg egy tudóst(!) játszik, itt is megtalálták a lehető "legélethűbb" színészt és mellé szerepet. Mivel Lopez formás alakja és kedvessége mellett egy tanár, amit igazából csak úgy tudunk meg, hogy néha bejár veszekedni az igazgatóval és a fia iskolai báljára.

Az pedig már csak a hab a tortán, hogy a szóban forgó bál egyik részében valaki megkéri Claire-t, hogy nézze meg a WC-t, mert valószínűleg eldugult. A budoárban persze ott várja Noah, de nem is ez a lényeg, hanem az az szintén életszerű pillanat, amikor az igazgatóság egyik tagja a tanárt, a tanárt kéri meg a WC kitakarítására. A gondnok fizetését legalább sikerült megspórolni!

Annyi fordulattal akar előrukkolni nekünk, hogy maga a film is belezavarodik, nemhogy a néző, van itt nekünk gyilkolás, tűz, szexvideó, autóbaleset, mindezt egy idegesítő, teljesen inkoherens vágással, de ezt a színészek borzalmas alakításai mégis feledtetni tudják. (Végül is pozitív dolog, hogy egy rossz dolog feledtet egy másik rossz dolgot.)

Rob Cohen viszont Hollywood-i berkekben csekélynek számító, négy millió dollárból készítette el a filmet, így persze több mint az ötszörösét sikerült összehoznia, de ha azt nézzük, hogy egy igazán nagy húzónév egy erotikusnak mondott filmben "mindössze" harminc millió dollárt tud szerezni, részben elgondolkodtató.

A direktor úr neve ismerős lehet a XXX című Vin Diesel magánszámból, de ő próbálgatta drámai szerepben megmutatni Typer Perry-t is a Alex Croft-ban, sőt, a Halálos iramban széria első része is hozzá fűződik. Ezen filmográfia után tehát csodát ne várjunk tőle, de A szomszéd fiú talán még tőle is egy negatív mérföldkő.

Ne csak mindig rosszat mondjak a filmről, azt meg kell hagyni, hogy némelyik jelenet, kb. huszonöt percenként egy, tényleg le tudott kötni, amit leginkább a kiváló feszültségkeltésnek köszönhet. Azok tényleg érdekes pillanatok voltak, amikor Noah Claire családjában jelenik meg, ilyenkor pattanásig feszült a hangulat, és ezt a képernyőn keresztül is jól érezni. Kár, hogy a maradék 80 percben gyakorlatilag semmi sem történik, ennek ellenére a film egészen a végéig be akarja nekünk beszélni a fordítottját. Na meg ha pozitívumnak lehet venni, hogy A szomszéd fiú egészen rövid játékidővel bír, mindössze 90 perc az egész..

Ian Nelson-nak is sikerült kiváltania belőlem a gyerekszínészek iránt érzett negatív érzéseimet, annyira idegesítően alakít, de egy ilyen kaliberű filmben, mint A szomszéd fiú, talán ez a legkevesebb. Összefoglalva a film teljes egészében kihagyható, sőt, jobban jársz vele, ha teljesen elkerülöd, de vállalhatatlan szennynek mégsem mondanám. Oké, bevallom, győzött Jennifer Lopez teste..

Értékelés: 10/4

"Ha mondjuk nem próbált volna olyan görcsösen ugyanaz lenni Hitchcock remekművével, lett volna értelme, így viszont egy teljesen felesleges és kihagyható darab, amivel se a néző, se maguk a készítők nem fognak túlságosan dicsekedni."

Sajnos Gus Van Sant nem tudott rájönni arra, hogy az 1960-as, Alfred Hitchcock rendezte Psycho egyszeri és megismételhetetlen volt, hiába készült belőle azután még három rész, egyáltalán nem aratott nagy sikert. A negyedik fejezet után nyolc évvel készített belőle egy újabb alkotást a Good Will Hunting rendezője, ami olyan kínosan törekszik arra, hogy a tökéletes mása legyen a régi verziónak, hogy csak egy összecsapott, furcsa katyvasz lesz belőle, aminek egyes jelenetein inkább már nevet az ember, sem mint megijed.

Mert látszik, hogy a '98-as Psycho-t a készítők véresen komolyan gondolták, sőt, Vince Vaughn is próbálta a félelmetesebbik énjét megmutatni, ami nagyjából kimerült a furcsa és megdöbbentő nézésében, amit az elejétől a végéig rendületlenül nyomat, csak azt felejtette el, hogy eközben színészkedni is kellene.

Nem hiszem, hogy a sokat látott történetet még valaki ne ismerné, a mostani szereposztás viszont sokkal több izgalmat rejt magában, mint a sztori: azon essünk túl, hogy Vaughn teljesen átformálta negatív értelemben Norman Bates karakterét, itt van még például Milton Arbogast, akit a Fargóból is ismert William H. Macy alakít, hozzáteszem, jól, aztán itt van Lila Crane, Marion testvére, avagy Julianne Moore egyik legrosszabb alakítása, és Viggo Mortensen, mint Sam Loomis, akinél maradjunk annyiban, volt már jobb szereplése is.

Gus Van Sant Psycho-ja remek példa arra, mennyire is szükség van egy jó forgatókönyvre, egy jó rendezésre, hogy maga a színész is kiválóan tudjon teljesíteni a kamerák előtt, ezeknek a hiányában viszont senki nem tud úgy elkápráztatni, ahogy azt várom ettől az isteni szereposztástól.

A filmnek még a zuhanyzós jelenetet is sikerült, ha nem is teljes egészében, de jócskán lerombolni. Borzasztó fájó volt látni, hogy a két film között 38, még egyszer mondom, 38 év a különbség, és mégis, Van Sant jelenete ezer mérföldkőnyire le van maradva Hitchcockétól, azokkal a kínos késdöfésekkel és kicsit sem vérre hasonlító piros izével pedig csak magát hozza kínos helyzetbe.

A Psycho végén is tanúbizonyságot tesz az, hogy Gus Van Sant valószínűleg tiszteletből készítette el ezt a remake-t, pedig talán azzal mutatta volna ki a legnagyobb tiszteletét, ha már mindenképpen a Psycho-t akarta újraforgatni, hogy egy teljesen más oldalról közelíti meg a skizofrén Norman Bates történetét, úgy, ahogy az első négy alkotás nem.

Kíváncsi lettem volna, mit hoz ki egy ilyen helyzetből az amúgy tehetséges rendező, hisz a Milk és a Good Will Hunting is az ő nevéhez fűződik, de jobb híján bármelyik névtelen direktor is nyugodtan megrendezhette volna, hisz kiköpött mása a '60-as verziónak, pontosabban a kiköpött mása akar lenni, pedig minőségileg összehasonlíthatatlan különbség van a kettő között.

Nem is Psycho film lenne, ha legalább hússzor nem sütnék el ugyanazt a feszültségkeltő és félelmetes zenét, de ez a sok hiba mellett már fel sem tűnik. Vince Vaughn sajnos a vígjáték szerepeihez nem tudott felnőni, nem hogy egy komoly horrorhoz, a kérdés már csak az, mi lesz ezzel az emberrel a True Detective-ben?

De visszatérve a filmre, ha mondjuk nem próbált volna olyan görcsösen ugyanaz lenni Hitchcock remekművével, lett volna értelme, így viszont egy teljesen felesleges és kihagyható darab, amivel se a néző, se maguk a készítők nem fognak túlságosan dicsekedni, de jelen esetben Van Sant direktor úr talán azzal van elfoglalva, hogy kitörölje a filmográfiájából a Cannes-ban csúnyán kifújolt Sea of Trees-t, ami jelenleg 0%-on áll a Rotten Tomatoes oldalán.

Értékelés: 10/4

2015-06-08

"Jamie Dornan és Dakota Johnson között érezhetően forró volt a levegő a 18+-os jelenetek közben, viszont még ez sem tudja elfeledtetni azt a tényt, hogy a film mennyire is nem megy sehová."

E. L. James egy csapásra berobbant a köztudatba az Ötven árnyalat trilógiával, ami persze kihagyhatatlan szisztéma volt a filmeseknek, így nem is kellett sokat várni a megfilmesítésére. Kevés olyan eset van, amikor úgy nézek meg egy alkotást, hogy az érdeklődésem egy százalékát sem tudja felkelteni, csakis a nagy hype és a jórészt negatív kritikák miatt ültem le és néztem meg a Sam Taylor-Johnson kezei közül kikerülő filmet, ami pontosan azt hozta, amit vártam: két órányi depressziót.

Csak hogy ne legyek annyira szőrös szívű a rajongókkal, kezdem egy pozitívummal. Egy erotikus drámának az egyik legfontosabb alappillére, ha megvan a két főszereplő közti kémia, hiszen a nézőnek el kell hinnie, hogy valóban ennyire be vannak vadulva, és mindent megtennének egymásért, a Szürke ötven árnyalatában Jamie Dornan és Dakota Johnson között pedig érezhetően forró volt a levegő a 18+-os jelenetek közben, viszont még ez sem tudja elfeledtetni azt a tényt, hogy a film mennyire is nem megy sehová.

Amellett, hogy ebből két óra iszonyúan sok idő és unalommal teli, még ezek mellé kapunk ostoba és teljesen értelmetlen jeleneteket is: a film Anastasiával kezdődik, mint egy besegítő újságíró, aki éppen a híres üzletembert, Christian Grey-t akarja faggatni. Már az első percekben romantikát akartak generálni, ezért Anastasia elnyög egy olyan mondatot az interjú közepén, hogy Mr. Grey-nek biztosan nagy a szíve, és kedves ember. Ezt úgy mondja természetesen, hogy még soha az életben nem találkoztak.

A kínos kérdezz-felelek párbeszéd pedig átmegy vígjátékba, legalábbis nekünk, magyaroknak. Nem tudom, hányan ismerik Friderikusz Sándor Meglepő és mulatságos című műsorát, de abban a show-ban történt, hogy egy kezdőnek beállított újságíró Geszti Péterrel készített interjút, a beszélgetésük pedig fordulatot vesz, és a rapper kezdi el faggatni az újságírót, hogy mi a célja az életben, meg mivel szeretne foglalkozni, mivel az egy mukkot nem tud tőle kérdezni. A Szürke ötven árnyalatának ezen jelenete pedig szinte ugyanígy történt.

A történet dióhéjban egy teljesen hétköznapi lányról szól, egy szép napon azonban teljesen felborul az addig nyugodt mederben folyó élete, amikor találkozik a fess és fiatal, nem mellesleg gazdag Christian Grey-jel, akinek, ahogy ő mondja, "kicsit más az ízlése."

Egyik karakter helyzetét sem tudjuk megfelelő módon megérteni, Anastasiát azért, mert nincs olyan nő, aki ennyi ideig hagyná, hogy ilyen ocsmány dolgokat műveljenek vele, Christian-t pedig az idegesítő felsőbbrendűsködéséért tudnánk a pokolra küldeni, meg persze a furcsa hajlamáért, ami a film közben leginkább idegesítően hat, sem mint megrázóan.

A rendezőnő, Sam Taylor-Johnson egyébként azt nyilatkozta, hogy valóságos háború dúlt közte és az írónő között, hisz mind a ketten másként képzeltek el egy-egy jelenetet, ami viszont maradandó nyomot hagyott a filmben. Úgy tudnám elképzelni ezeket a civódásokat, hogy E. L. James valószínűleg az összes percet Dakota Johnson és Jamie Dornan pucérkodásával töltötte volna, míg a 48 éves direktor asszony inkább a drámai vonalakra próbált volna rámenni.

Továbbá rengeteg hibát is észre lehet venni, ami még nézhetetlenebbé teszik a Szürke ötven árnyalatát, ezek közül az egyik a bárban történik, amikor Anastasia próbálná kitombolni magát kissé illuminált állapotban, és felhívja Mr. Grey-t, hogy jól kiossza. A férfi persze rögtön azt kezdi el kérdezgetni, hogy hol van, és menjen el, néhány pillanaton belül pedig már hopp, ott is terem a pub előtt! Akármennyire is gazdag, azért nem hinném róla, hogy olyan speckó cuccai lennének, mint Bryan Mills-nek, és egy perc eltelte alatt beazonosítja, majd oda is fuvaroztatja magát a helyszín elé. Fantasztikus!

Az igazság pedig az, hogy ebből az uralkodó-alávetett témából akár jó dolog is kisülhetett volna: egy tapasztaltabb rendező, egy nem mindenbe belekötő írónő, és egy nem annyira szétszórt történet kellett volna ahhoz, hogy működjön a film, mely így viszont csak két órányi unalmat tud adni, amit kissé kompenzál Dakota Johnson pompás felső/alsó teste és a forgatókönyv, melynek egyes szakaszai akár egy amatőr írói pályázatra is felvételt nyernének.

Értékelés: 10/4

"Megszámlálhatatlan potenciál volt benne, már maga az ötletben, hogy Irán, meg horror, meg elsőfilmes rendezőnő, de az egész egyszerűen nem áll össze egy szórakoztató mozgóképpé."

Egyes esetekben valóban nem szükséges meghatározni egy film műfaját: a Csadoros vérszívó például horror is, dráma is, western is, az viszont már más tészta, hogy mind a háromban alaposan megbukik. Hatalmas kár érte, mert én speciel imádom, ha valami nem a megszokott, ez a film pedig valószínűleg maga a különcség mintapéldája, sőt, talán egy kicsit már túlzásba is viszi a szokatlanságát.

Ana Lily Amirpour, a fiatal rendezőnő egyszerűen nem bírt el ezzel a filmmel. No, nem mintha egy tapasztaltabb direktornak könnyebben ment volna felépíteni ezt a Bad City-s világot, ami világában majdnem ugyanolyan, mint Sin City, csak itt nem mondja el minden pillanatban Bruce Willis, hogy "Nancy.. Nancy..", és Iránban játszódik.

Minden adott volt, hogy lássak száz percnyi nem mindennapi eseményeket a képernyőn, és szentül meg voltam győződve, hogy ez nekem baromira tetszeni fog, már csak a jó kritikák miatt is, de miután felocsúdtam a befejezés után nem sokkal, rá kellett jöjjek, hogy gyakorlatilag elpazaroltam több mint másfél órát az életemből a semmire.

Ebben a filmben egyszerűen nem történik semmi kulcsfontosságú. Olyan érzést váltott ki, mintha nem is foglalták volna keretbe a történetet, csak spontán történt volna a cselekmény, semmi bevezetés és lezárás nélkül.

Sokakat lehet az tántorított el a megnézéstől, hogy fekete-fehér. Üzenem azoknak, hogy a Csadoros vérszívónak remekül áll, hogy nem színes, hisz ez adja az amúgy baromi jó atmoszféráját, amire még rátesz egy lapáttal a mesteri operatőri munka, ami tényleg minden képzeletet felülmúl. (Szóval nem az van, mint a Nebraskánál, hogy nem is érted, miért van szükség a fekete-fehér látványra.)

Hangulata tehát tagadhatatlanul van, és kb. fel is soroltam az összes pozitívumát. Látszott rajta már rögtön az első percekben, hogy ez egy művészfilm lesz, aztán kiderült, hogy ez nem egy művészfilm, viszont görcsösen akarja annak tudni magát, ez pedig alaposan rányomta a bélyegét a későbbiekre.

Ha kivennénk belőle a teljesen felesleges, ugyanakkor 100%-ban unalmas részeket, talán még az Oscar-díj legjobb rövidfilmjei közé sem kerülhet be a csekély játékideje miatt, na nem mintha ez Oscar-ra való lenne.

Azt bánom a legjobban, hogy megszámlálhatatlan potenciál volt benne, már maga az ötletben, hogy Irán, meg horror, meg elsőfilmes rendezőnő, de az egész egyszerűen nem áll össze egy szórakoztató mozgóképpé, helyette viszont olyan bódult állapotba kerül a néző, hogy kínjában már a bárányokat számolja, vagy a körmével foglalkozik. Jobb híján..

Ha a világ megteremtése nem sikerül, akkor nem csoda, ha a világon belüli emberek történetét sem tudja a film normálisan átadni. Nagy probléma, hogy rendkívül kevés szereplőt vonultat fel, abból is lehet, hogy sokat mondok, ha nyolc megszólal. És most nem az a baj, hogy kevés a dialógus, csak míg mondjuk a Sin City-nél a látványos effektek mellett azért működött a világ, mert érezted, hogy azon a helyen tényleg élnek emberek, tele van a kocsma, tele van a bordélyház, szóval megy az élet.

Itt viszont olyan feelingje van az egésznek, hogy a városban él húsz ember, ebből a csadoros vérszívó már nyolcat megölt, így aztán igazából semmi sincsen, ami megfogna Bad City-ben.

Nem mondom azt, hogy ne nézd meg, mert ez a visszafogottság a horror műfajon belül lehet, hogy sok embernek betalál, többek között neked is, én viszont még mindig fintorgok, és nagyon esélyes, hogy egy darabig nem fogok iráni horror-western-drámát nézni. Már ha lesz több ilyen..

Értékelés: 10/4

"Ha Lynch alkotását egy szóval kellene jellemezni, azt mondanám, életképtelen."

Salma Hayek évek óta nem tett le valami normálisat az asztalra. Már idejét sem tudom, mikor mondtam azt egy filmjére, amiben két percnél többet szerepelt, hogy ez nagyon odavágott, vagy egyáltalán ne lett volna kritikán aluli. Persze nem azért szerettük Robert Rodriguez és Quentin Tarantino több műfajból is merítő filmjében, az Alkonyattól pirkadatig-ban, mint a jónevű Santanico Pandemonium, és szintén nem azért szerettük a Las Bandidas-ban, mert olyan megkérdőjelezhetetlen színészi tehetsége van.

Az Everly pedig egyértelműen bizonyítja, hogy nem is akar kitörni ebből a helyzetből. A történetre nem a kusza, vagy az átgondolatlan jelző illik, hanem inkább az ostoba és a buta. Gyakran egy afféle Muck utóérzésem volt, annyira semmilyen a sztori, ami tulajdonképpen annyiból áll, hogy a címszereplő, Everly egy tömbházban próbálja megúszni a halált néhány őrült japán társaságában, akik az életére törnek.

Vannak filmek, melyeknek a báját adja, ha a néző semmit nem ért a cselekményből, erre példa a Mulholland Drive, vagy a 2001: Űrodüsszeia, de az Everly-nek határozottan nem tesz jót, hogy semmi indíték, semmi alaptörténet, csak úgy vannak..

Aztán ahogy beljebb haladunk a történetben, úgy érzed, mintha a rendező abban a pillanatban vette volna észre, hogy "Hoppá, hát ennek a filmnek még nincs is sztorija!", és valami ostoba, sallangos előéletet adott Everly-nek, aki, mint megtudtuk a felénél, egy prostituált, és rossz társaságba(??) keveredett, emiatt pedig megakarják ölni.

És ha egy film rossz, akkor mit tesz a kedves direktor úr? Beveti az egyik legszebb testű színésznőt Hollywood-on innen s túl, sőt, akár az is lehet, Joe Lynch bármelyik B-kategóriás csajnak adta volna a főszerepet, dehát mégis kell valami/valaki, ami aztán mégis megmarad a férfiak emlékezetében. Ez pedig Salma Hayek.

Ha ő nem lenne, akkor Everly sem lenne. Nem elég, hogy hátán viszi az amúgy is nem túl biztos lábakon álló filmet, egy golyóval a hasában másfél órán keresztül úgy ugrál az őt üldöző japánok elől, mint Pókember a legnehezebb küldetése során.

Valójában semmi nincs meg benne, amitől maradandó, vagy csak egyáltalán ne rossz filmként emlékezzünk vissza rá, kivéve talán két jelenetet tudnék mondani, ami meglepően jól sikerült: az egyik, amikor savat öntenek a titokzatos japán arcára, akinek igazából a nevét sem tudjuk, plusz az anyanyelvén beszél vagy tíz percen keresztül, amit nem feliratoztak, a másik pedig, amikor egy kellemes karácsonyi számra Everly eltünteti a lelőtt hullákat. Az humoros, és abszurd is volt, csak kár, hogy ezt az Everly a film vége előtt kicsivel újra elsüti, ízzel pedig már teljesen elveszítette a maga varázsát.

Ha Lynch alkotását egy szóval kellene jellemezni, azt mondanám, életképtelen. A felejtős karakterek, a semmi történet, a rengeteg baromsága, amit elsüt, és a menőből undorítóba átmenő jelenetek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az Everly csak egy unalmas, sőt, rossz alkotás legyen, pedig a címszereplő nagyon szexi, és a fegyver is kiválóan áll a kezében, csak kár, hogy ez nem elég egy épkézláb alkotáshoz.

A vigasz talán az, hogy a főgonosz úgy néz ki, mint Leonardo DiCaprio tíz év múlva, csak japán változatban.

Értékelés: 10/4

"Az inkoherens jelenetek csak még unalmasabbá és erőltetettebbé teszik a Gods' Pocket-ot, ami az első húsz percben valóban érdekes és biztató, a folytatás egy teljes káosz."

A Skeleton Twins és a God's Pocket is a programban volt a Sundance filmfesztiválon, annyi különbséggel, hogy előbbi fényévekre van Phillip Seymour Hoffman egyik legutolsó alkotásától, bár nem is túl kedvező összehasonlítani a kettőt. Igen nagy gázban lehet egy film, ha annyi pozitívuma van, hogy nem megszokott, és jók benne a színészek. Pedig a God's Pocket-ot ezért a kettőért érdemes(??) megnézni.

Annyira különc és szomorkás hangulata van a nyitójelenetnek, hogy úgy érzed, ebből még lehet is valami. Jól megmutatja ezt a különös világot, ahol a főszereplők próbálják mindennapjaikat élni, viszont ahogy egyre beljebb haladunk a történetben, úgy foszlik szét minden varázsa, amit addig felépített.

Amikor már épp valami érdekfeszítő történne a képernyőn, a film lerombolja azt egy teljesen értelmetlen cselekedettel, vagy monológgal, ami egyrészt értelmetlen, másrészt semmi köze a történethez.

Továbbá olyan volt, mintha John Slattery alkotása túl sokat vállalt volna magára: négy vagy öt szálon is fut a cselekmény, amiből ha egy érdekfeszítő tud maradni, sokat mondok, ráadásul ennek a rengeteg szálnak köszönhetően már maga sem tudja, hogy pontosan miről szóljon.

Az egyik pillanatban Mickey piszkos ügyeit veszi górcső alá, a másikban már Jeanie, a felesége, és az újságíró, Richard Shellburn szövevényes és elég furcsa szerelmi kapcsolatát próbálja kibontogatni, közben pedig a városi életet is megmutatja, és ezek az inkoherens jelenetek csak még unalmasabbá és erőltetettebbé teszik a Gods' Pocket-ot, ami az első húsz percben valóban érdekes és biztató, a folytatás egy teljes káosz.

Már a bevezető sorokban is említettem, a filmet két dolog menti meg: a színészek és a különcsége. A stáblista olyan neveket soroltat fel, mint Phillip Seymour Hoffman (a főszerepben), Cristina Hendricks, Richard Jenkins, vagy John Turturro, aki általában félénk karaktereket játszott, most azonban igazi tökös keményfiú. És nem is áll neki rosszul.

A történet szerint Mickey és Jeanie boldog házasságban élnek egészen addig, amíg gyermeküket egy napon meg nem ölik, a gyilkosságot pedig balesetnek próbálják álcázni. A feleség érzi, hogy valamit eltitkolnak, közben pedig egy újságíró is felbukkan, Shellburn, aki sokáig egy köztiszteletben álló ember, amíg kapcsolatba nem kerül Mickey asszonyával.

Emellé hozzájön a férfi mérhetetlen nagy adóssága, plusz azok az adósságok, amik neki járnának, viszont a temetést is fizetnie kéne valakinek.

Bármilyen szögből nézem, a God's Poket még csak meg sem próbál összeállni egy filmmé. A rendezőt, John Slattery-t leginkább csak tévésorozatok és filmek mellékszereplőjeként ismerik, olyannyira, hogy ez az első rendezése. (A Vasember és a Dirty Dancing második részében is szerepelt.)

Gyanítom, ha a film nem lett volna a Sundance programjában, maximum csak a két nagy név miatt figyeltek volna fel rá, azonban így se tudott kétszázezer dollárt összehozni a Pete Dexter regényéből készült Gods' Pocket.

A rendezői tapasztalatlanság és az összefüggéstelen történet mellett a forgatókönyv is jelentősen hozzájárul, hogy Slattery első rendezése csak egy unalmas és átlagos alkotásként maradjon meg, a "Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka" mondás pedig remekül illik a filmre.

Értékelés: 10/4