"Ha igazi Hollywood-ról szóló filmet szeretnénk megtekinteni, a Térkép a csillagokhoz nem lesz megfelelő választás."

Meg kell vallanom, nagyon vártam már ezt a filmet, főleg úgy, hogy anno még a magyar mozis premierkor szerettem volna megtekinteni David Cronenberg alkotását, majd mikor ez nem sikerült, csak halogattam és halogattam tovább és csak bíztattam benne, hogy végre leszek olyan “erős” és végignézem a direktor úr legújabb munkáját. Nos, ehhez tényleg erő kellett, hisz a kicsivel több mint száz perces játékidő alatt szinte minden tizedikre jut egy sokak szerint megbotránkoztató, bizarr jelenet, amit Cronenberg-től ugyan már megszokhattunk, a Mulholland Drive-szerű titokzatosság és hangulat, a rosszabbik pszichológiai-thrillereket idéző jellemábrázolás és a karakterek rendezetlen megírása viszont minden egyes báját elszívja.

Nem akarok szőrösszívűnek tűnni és elűzni a Cronenberg rajongókat, szóval kezdem a pozitív dolgokkal: a színészek. A borzalmasra vágott és teljességgel érthetetlen előzetesben csak a nagy nevek miatt lehetett bármi jót is találni, Julianne Moore, Mia Wasikowska, John Cusack, Robert Pattinson és az önmagát játszó Carrie Fisher mindannyian borzasztóan odatették magukat, de ezek közül is leginkább Moore és Wasikowska játéka fogott meg igazán.

Előbbi egy kiállhatatlan, a visszatérésére készülő színésznőt alakít, aki anyja régi filmjének szeretne egy remake-t csinálni, amiben ő is lenne a főszereplő. Havana felveszi “csicskurvának” a piromániája és félelmetes tekintete miatt kezelt Agathát, aki még régen saját családját tette tönkre és száműzetését élte jó messze LA-től.

A cselekmény igazából rengeteg szálon folyik és a spoilerek is könnyen kiszaladhatnak az ember száján (írásán), szóval a történet dióhéjban ennyi is. Nagyon kíváncsi voltam, hogy a sokat látott Cronenberg vajon mennyire fogja porig alázni a Hollywoodi giccseket és sztárokat, hisz legtöbbször, ha egy “behind the scenes” filmet nézünk az iparról, nem a jobbik, kedvesebb oldalát mutatják a készítők. Itt sem erről van szó, sőt, a karakterek önzőbbek, mint valaha.

Talán itt is bukik el nagyon a film. Annyira örültem volna csak egyetlen kicsit is szerethető karakternek, az viszont sehol nincsen, maximum olyanok, akik se rosszat, se jót nem követtek el. Rosszból viszont rengeteg van.

Agatha életéről sokáig nem tudunk meg semmit, csak a képünkbe tolják a közelit a megégett arcáról, csak negyedóra után derül ki, fiatal kora ellenére már egy egész családot tett tönkre. Méghozzá az ő családját, amit nevezetesen felgyújtott. Nem kétséges, hogy egy megbújó őrülttel van dolgunk, aki mélyen, valahol a legmélyebb bugyraiban raktározza el a gonoszságot és ha végleg betelik a pohár, ott kő kövön nem marad.

Havana szintén egy borzalmas ember, aki ugyan valószínűleg nem ölt embert, arról viszont vitatkozhatnánk, hogy kettejük között melyik a gonoszabb. Minden tette, minden megnyilvánulása csak az önimádatára és az önzőségére koncentrál, olyannyira, hogy azt nézni is fájdalmas. Mindent megtesz annak érdekében, hogy megkapja a lehetőséget a nagy visszatérésre, legyen az jópofizás vagy szex.

Benjie, aki Agatha testvére, egy gyereksztár, aki lassan annyi pénzt keres a filmjeivel, hogy valószínűleg néhány százdollárost már orrfújásra is használt. Népszerű, rengeteg a money-ja, gyönyörű a háza, ő viszont mégis egy elzüllött ember: 9 éves kora óta rehabon van, de hamarosan visszaesik. Benjie és Havana borzasztóan hasonlítanak, annak ellenére, hogy előbbinek nem kell harcolnia semmiért, hisz számtalan rajongója és kedvelője van, utóbbi viszont lassan eltűnik a süllyesztőben.

Nem nevezném humorosnak, de az tagadhatatlan, hogy gyakran használ abszurd, groteszk jeleneteket, amik hangos nevetést válthatnak ki. Az viszont már kicsit sem pozitív dolog, hogy ez a dráma és az amúgy komoly cselekmény rovására megy. Mindkettőben műfajban megfürdik, de egyikben sem úszik rendesen.

A Térkép a csillagokban viszont nem az a film, ami egy percre is leülne. Mindig történik valami olyan dolog, ami felkavarja az eseményeket és más nézőpontot ad egy-egy karakternek, de azt kell mondanom, hogy túlságosan is eseménydús, amitől egyszerűen képtelen vagy elhinni, hogy ennek akár a fele is megtörténhet/megtörtént egy igazi Hollywoodi sztár életében.

Jó, akkor beszéljünk a botrányosan rosszra sikeredett tüzes effektről. Az most lényegtelen, hogy miért, bár tulajdonképpen nem is tudjuk meg, sokkal inkább az a fontos, hogy milyen a kivitelezés. Hát borzalmas. Egyrészt tényleg teljesen szükségtelen, hisz ha nem tudják jól megcsinálni, akkor egyszerűen ne csinálják meg, nincsenek rákényszerítve. Így viszont olyan érzetet kelt, hogy Cronenbergnek épp megfájdult a feje és otthon maradt, a vágószobában pedig a direktor hiányában letöltöttek egy YouTube-os, amatőr filmeseknek készített füst és tűz effektet. Igazából az egész jelenet fél perces, de nagyon kiverte a biztosítékot.

A Térkép a csillagokhoz nem egy rossz film és a téma is sok potenciált rejtett magában, Cronenberg viszont valami miatt csak a misztikumra koncentrált, semmi másra, ez pedig meg is érződik. A színészek nagy része fantasztikus, a jelenetek néha sokkolók, néha bizarrak, de ha igazi Hollywood-ról szóló filmet szeretnénk megtekinteni, a Térkép a csillagokhoz nem lesz megfelelő választás.

Értékelés: 10/5

 

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

 

 

Megosztás a facebookon

"Ha mondjuk nem próbált volna olyan görcsösen ugyanaz lenni Hitchcock remekművével, lett volna értelme, így viszont egy teljesen felesleges és kihagyható darab, amivel se a néző, se maguk a készítők nem fognak túlságosan dicsekedni."

Sajnos Gus Van Sant nem tudott rájönni arra, hogy az 1960-as, Alfred Hitchcock rendezte Psycho egyszeri és megismételhetetlen volt, hiába készült belőle azután még három rész, egyáltalán nem aratott nagy sikert. A negyedik fejezet után nyolc évvel készített belőle egy újabb alkotást a Good Will Hunting rendezője, ami olyan kínosan törekszik arra, hogy a tökéletes mása legyen a régi verziónak, hogy csak egy összecsapott, furcsa katyvasz lesz belőle, aminek egyes jelenetein inkább már nevet az ember, sem mint megijed.

Mert látszik, hogy a '98-as Psycho-t a készítők véresen komolyan gondolták, sőt, Vince Vaughn is próbálta a félelmetesebbik énjét megmutatni, ami nagyjából kimerült a furcsa és megdöbbentő nézésében, amit az elejétől a végéig rendületlenül nyomat, csak azt felejtette el, hogy eközben színészkedni is kellene.

Nem hiszem, hogy a sokat látott történetet még valaki ne ismerné, a mostani szereposztás viszont sokkal több izgalmat rejt magában, mint a sztori: azon essünk túl, hogy Vaughn teljesen átformálta negatív értelemben Norman Bates karakterét, itt van még például Milton Arbogast, akit a Fargóból is ismert William H. Macy alakít, hozzáteszem, jól, aztán itt van Lila Crane, Marion testvére, avagy Julianne Moore egyik legrosszabb alakítása, és Viggo Mortensen, mint Sam Loomis, akinél maradjunk annyiban, volt már jobb szereplése is.

Gus Van Sant Psycho-ja remek példa arra, mennyire is szükség van egy jó forgatókönyvre, egy jó rendezésre, hogy maga a színész is kiválóan tudjon teljesíteni a kamerák előtt, ezeknek a hiányában viszont senki nem tud úgy elkápráztatni, ahogy azt várom ettől az isteni szereposztástól.

A filmnek még a zuhanyzós jelenetet is sikerült, ha nem is teljes egészében, de jócskán lerombolni. Borzasztó fájó volt látni, hogy a két film között 38, még egyszer mondom, 38 év a különbség, és mégis, Van Sant jelenete ezer mérföldkőnyire le van maradva Hitchcockétól, azokkal a kínos késdöfésekkel és kicsit sem vérre hasonlító piros izével pedig csak magát hozza kínos helyzetbe.

A Psycho végén is tanúbizonyságot tesz az, hogy Gus Van Sant valószínűleg tiszteletből készítette el ezt a remake-t, pedig talán azzal mutatta volna ki a legnagyobb tiszteletét, ha már mindenképpen a Psycho-t akarta újraforgatni, hogy egy teljesen más oldalról közelíti meg a skizofrén Norman Bates történetét, úgy, ahogy az első négy alkotás nem.

Kíváncsi lettem volna, mit hoz ki egy ilyen helyzetből az amúgy tehetséges rendező, hisz a Milk és a Good Will Hunting is az ő nevéhez fűződik, de jobb híján bármelyik névtelen direktor is nyugodtan megrendezhette volna, hisz kiköpött mása a '60-as verziónak, pontosabban a kiköpött mása akar lenni, pedig minőségileg összehasonlíthatatlan különbség van a kettő között.

Nem is Psycho film lenne, ha legalább hússzor nem sütnék el ugyanazt a feszültségkeltő és félelmetes zenét, de ez a sok hiba mellett már fel sem tűnik. Vince Vaughn sajnos a vígjáték szerepeihez nem tudott felnőni, nem hogy egy komoly horrorhoz, a kérdés már csak az, mi lesz ezzel az emberrel a True Detective-ben?

De visszatérve a filmre, ha mondjuk nem próbált volna olyan görcsösen ugyanaz lenni Hitchcock remekművével, lett volna értelme, így viszont egy teljesen felesleges és kihagyható darab, amivel se a néző, se maguk a készítők nem fognak túlságosan dicsekedni, de jelen esetben Van Sant direktor úr talán azzal van elfoglalva, hogy kitörölje a filmográfiájából a Cannes-ban csúnyán kifújolt Sea of Trees-t, ami jelenleg 0%-on áll a Rotten Tomatoes oldalán.

Értékelés: 10/4

2015-06-08

Megosztás a facebookon

"A kínos emlékezetkiesések, a megszokott tananyagok vagy a kedvenc futóhely eltévesztése, mind a betegség velejárói, és ezt olyan botrányosan szívszorító módon mutatja be, hogy ettől a legkigyúrtabb, félelmet nem ismerő izomagyak is elbőgnék magukat."

Lehet mondani a Still Alice-re, hogy egy tipikusan díjhajhász alkotás, de tény, hogy évek óta nem láttam ennyire nyomasztó, egyben katartikus, felkavaró filmet. Megdöbbentő, hogy a maga egyszerűségével, pusztán szavakkal és tettekkel ennyire le tud nyűgözni, és muszáj egyben végignézned, mert a leállítással is csak annyit érsz el, hogy ezen fogg kattogni az agyad.

Ettől a filmtől nem fog megjönni az életkedved, nem lesz több élettapasztalatod, és a hasonló Alzheimer-es betegek sem fognak reményt vagy erőt kapni: és ez a Still Alice egyik hatalmas kérdőjele. Első ránézésre semmi olyan különlegeset nem ad, ami miatt neked muszáj lenne megnézned.

Egy egyszerű Alzheimer-kóros egyetemi professzor leépülését mutatja be. A kínos emlékezetkiesések, a megszokott tananyagok vagy a kedvenc futóhely eltévesztése, mind a betegség velejárói, és ezt olyan botrányosan szívszorító módon mutatja be, hogy ettől a legkigyúrtabb, félelmet nem ismerő izomagyak is elbőgnék magukat.

És ebben rejlik igazán az erőssége.

 

Olyan, mintha mi is átélnénk Alice Howland és az Alzheimer-kór küzdelmét. Elszomorít, ahogy látjuk, hogy a nő egyszerűen elfelejti, hol van a házában a WC, és összepisili magát, vagy ahogy videófelvételt készít későbbi önmagának, öngyilkossági kísérletre buzdítva őt.

Kétféle Alice-t ismerhetünk meg: a kezdődő Alzheimer-kórost, aki betegsége ellenére folyamatosan dolgozni akar, és a családjáért aggódik a betegség génjei miatt, és a folyamatosan súlyosbodó Alzheimer-kórost, aki néhanapján azt sem tudja, hogy hívják, csak fekszik összegörnyedve a kanapén, nem hogy a családjáról, de saját magáról sem tudván.

Ebben a filmben mi, nézők is szenvedünk. Kívülről figyelve az eseményeket egyaránt megvisel a főszereplőnő és a családtagok kilátástalan helyzete, mert míg az egyik másnapra teljesen elfelejti, amit előző nap csinált, a családtagok viszont az egész leépülést látják, és néha könyörtelenebb helyzetben vannak, mint maga a beteg.

De ez az egész lelki terror nem ért volna semmit Julianne Moore frenetikus színészi játéka nélkül, hisz ő öntött életet Alice-be, minden kis mimikáján látszik, hogy iszonyat nagy átéléssel formálja meg az ötvenéves, nagyon ritka Alzheimer-kórban szenvedő nőt.

Ennél a filmnél mintha elfelejtenéd, hogy vannak színészek, kamerák, vagy vágások, mert olyan egyszerű és hétköznapi módon mutatja be ezt az egész tragédiát, hogy ez a szomszédoddal, a közeli ismerősöddel, vagy akár veled is megtörténhet.

Julianne Moore tehát teljesen megérdemli a Legjobb női főszereplőnek járó szobrocskát, Rosamund Pike is nagyon jól játszott a Holtodiglanban, de ezt még ő sem tudja űberelni.

A Still Alice-t tehát csak akkor nézd meg, ha nem vagy jókedvedben, mert olyan lelki nyomás alatt tart 100 percen keresztül, hogy kisebbfajta depresszió fog érni a vége után. Az év egyik legjobb filmje az év LEGJOBB női alakításával, fontos még megemlíteni Alec Baldwin-t is, a férjet, valamint az egyik lányt, Kristen Stewart-ot, aki meglepő módon tud jól színészkedni is.

Értékelés: 10/9

 

Megosztás a facebookon