"Az a fajta rejtélyesség teljesen elfogy az alkotás második felére, ami miatt én az elsőben úgy döntöttem, hogy ez egy kifejezetten jó film. Nem mondom, hogy mindent kíváncsiságom ezzel elveszett, de egy jelentős része igen, hiszen minden tizedik percben találkozok azzal a valamivel."

 John Carpenter stílusát a filmrajongók valószínűleg kívülről tudják: a filmes, aki sokszor gyakorlatilag mindenesként közreműködik a munkáiban vágótól kezdve zeneszerzőig, a filmes, aki a Halloween – A rémület éjszakáját készítette, de legfőképpen a filmes, aki sosem vág el, amikor valami véres történik. Az 1982-ben készült A dologra ez határozottan igaz, hiszen mindjárt itt vagyunk a 2020-ban, de ilyen véres, mondhatni undorító alkotást elég régóta nem láttam.

Nem sok minden történik a film első perceiben, konkrétan egy kutyát üldöző helikoptert láthatunk a távolból, majd a kutatóállomást ismerhetjük meg, kiknek, bármiféle spoiler nélkül, biztosan nem ez lesz a legjobb napjuk az Antarktiszon. Carpenter pillanatok alatt belevág a közepébe és egy teljesen lényegtelennek tűnő cselekményből indul ki az egész konfliktus.

Ami tehát lényegesen pozitív a filmben, hogy nagyon könnyen, pillanatok alatt maradásra bír: a misztikus, megmagyarázhatatlannak tűnő nyitójelenet, a legendás zene a még legendásabb és nem utolsó sorban vége Oscar-díjas Ennio Morricone komponálásával, na meg persze Kurt Russell, akit akkor is szívesen néznék, ha két órán keresztül szidná azt a bizonyos sakkgépet, ami mindig megveri őt.

A húzónév megvan, az izgalmas kezdés megvan, már csak a csalódás marad, hiszen A dolog távolról sem egy rossz film, sőt, kifejezetten szórakoztató, de azt a fajta titokzatosságot és adrenalint képtelen volt a film további részeibe becsempészni még úgy sem, hogy tegyük hozzá, a szörnyek minden tőlük telhetőt megtettek.

Mint már említettem, a történet egy állomáson zajlik, ahol meglehetősen rejtélyes események történnek egy kutya feltűnése után. Kiderül, hogy a szomszédos, norvég kutatóbázis üldözte az állatot, ezért néhány kutató élükön a főszereplő MacReady-vel elmegy a bázisra. Furcsa roncsokat találnak, a felszínre hozása után pedig megtörténik a baj, a dolog elszabadul és senki sem tudhatja, kit és mikor fertőz meg.

Számomra hiba a filmben, hogy nagyon kevés idő alatt választ ad sok kérdésre. Persze arról fogalmunk sincs, mi ez a valami, de tudjuk, hogy lángszóróval pusztítható, hogy vérben kimutatható, hogy az esetek többségében hogy néz ki, stb.. Az a fajta rejtélyesség teljesen elfogy az alkotás második felére, ami miatt én az elsőben úgy döntöttem, hogy ez egy kifejezetten jó film. Nem mondom, hogy mindent kíváncsiságom ezzel elveszett, de egy jelentős része igen, hiszen minden tizedik percben találkozok azzal a valamivel.

Hülye példa, tudom, de az új Godzilla első órája például azért volt igazán érdekes számomra, amiért kritizálták: nem mutatott sokat, sőt, szinte semmit, nem tudtuk, hogy a címszereplő mit akar, mik a céljai és pont ezért volt rejtélyes. Csak az aggódó embereket láttuk, amint tehetetlenül próbálnak kitalálni valamit.

Azt viszont nem vitathatom el, hogy iszonyúan szórakoztató A dolog. Hibái ellenére folyamatosan történik valami, ha más nem, látunk egy-két boncolást. A 110 perces játékidő is kifejezetten jót tett, se nem hosszú, se nem rövid egy ilyen súlyú filmnek, és ha nem is értek vele eget, nyilván ez a nyolcvanas évek elején akkorát ütött, mint a ház, valamiképpen tehát megtudom érteni, hogy lett ez a film egy igazi klasszikus az idő múlásával.

Kurt Russell egyszerűen cool, minden megvan benne, ami ahhoz kell, hogy évek, évtizedek múlva is emlegessék a karakterét. Jól időzített káromkodás, ápolatlan séró és szakáll, vagányság, meg persze ő a főszereplő, ő hozza a legtöbb döntést és neki kell kézben tartania az összes problémát. Vele könnyen azonosulni tudunk, a többi szereplő viszont meglehetősen felejtősre sikeredett, se egy névre, se egy arcra nem emlékszek a többiek közül.

John Carpenter filmje tehát valóban jó sci-fi horror, ami néhol megcsillogtatja az igazi erejét, vagyis a feszültségtől majd felrobbanó jeleneteket és a teljesen bizonytalanság érzésének átadását, de összességében megelégszik a rengeteg szörnnyel és vérrel, ami szerintem azért is nagyon szomorú, mert ebből a sztoriból sokkal több is kijöhetett volna. Így egy korrekt filmet kaptam kiváló zenével, egy fiatal Kurt Russell-lel és furcsa dolgokká átváltozó kutyákkal.

Meg persze hiányérzetet.

Értékelés: 10/7,5

Megosztás a facebookon

"DeNiro egyenesen lubickol ebben a szerepben, csodálatos volt látni, ahogy kilép kicsit a komfortzónájából és pöfékelő kaszinótulajdonos, esetleg maffiózó helyett egy ilyen karaktert játszik."

Martin Scorsese a gengszterfilmek koronázatlan királya olyan nagy címekkel a filmográfiájában, mint a Nagymenők, a Casino vagy A tégla. Sokan azonban elfelejtik, hogy a mester nemcsak ebben a műfajban alkotott maradandót, és bár tény, hogy öregkorára már nem akar semmi újat mutatni a megszokott, ugyanakkor még mindig érdekes témáin kívül, de régebben komédiákat is készített. Méghozzá nem is akármilyeneket!

A komédia királya és a Lidérces órák ezek közül a legismertebbek, de egyikre sem mondható igazán, hogy az a szakadós vígjáték, ami után a hasad is megfájdul a nevetéstől. Sőt, bizonyos tekintetben előbbi Scorsese egyik legszomorúbb darabja.

A történet főszereplője a kiváló névvel megáldott Rupert Pupkin, akinek nem elég, hogy mindenki félreérti, rosszul mondja a nevét, még sikere sincs. Ezen próbál meg változtatni, amikor felkeresi a műsorvezetők műsorvezetőjét, a kor bálványát, Jerry Langford-ot. A siker azonban csak nem akar eljönni, Pupkin pedig egyre elvetemültebb módszerekkel próbálja magára terelni a reflektorfényt.

Mivel az egész film mozgatórugója a levakarhatatlan, önmagát csodásnak gondoló Pupkin, nagy gond lett volna, ha a készítők átesnek a ló túloldalára és egy olyan embernek festik le, akivel képtelenség lenne rokonszenvet érezni. Ehelyett viszont, ha másért nem is, nagyon akartam, hogy eljusson a nagyszínpadig és megmutassa, tényleg megállja-e a helyét a stand-up világában vagy csak egy öntelt pojáca.

Miért is mondtam, hogy A komédia királya a címmel ellentétben egy nagyon szomorú mű? Az a jelenet hangsúlyozza ki igazán, hogy ebben a filmben sokkal több van, mint amit első ránézésre látni, amikor Pupkin a film késői szakaszában végül is tisztázza, miért is annyira fontos neki ez az egész hacacáré.

Arra gondolok, amikor azt mondja, hogy „Inkább legyek király egy este, mint balek egy életen át.” Ekkor jön át igazán az, hogy ennek az embernek az életében valószínűleg soha semmi nem sikerült és nem csoda, ha minden vágya az, hogy egyszer végre kiálljon az emberek elé, akik nevetnek a viccein.

De Pupkin nem áll meg a valóság határán és több álomjelenetet is láthatunk, ahol nagyjából minden ugyanolyan, mint a valóságban csak épp fordított felállásban: ő a híres, őérte esedeznek az emberek és ő az, aki nem talál időpontot olyan hírességnek, mint Jerry Langford. Ez jelentősen megkérdőjelezi hősünk pszichés állapotát is, főleg akkor, amikor két bábuhoz beszélget kedélyesen.

Most mondjam azt, hogy van itt még egy film, amiben Robert DeNiro sokadjára is zseniális? Hát mondom! Rupert Pupkin figurájának egy nem túl bonyolult célja van, amiért minden képes megtenni. DeNiro egyenesen lubickol ebben a szerepben, csodálatos volt látni, ahogy kilép kicsit a komfortzónájából és pöfékelő kaszinótulajdonos, esetleg maffiózó helyett egy ilyen karaktert játszik.

A hapsi egyébként tiszta Columbo, az egyik állandó humorforrás például az, hogy sosem hagyja csak úgy abba a beszélgetést és mindig vissza-visszafordul, megkérdez valamit, és így tovább. Még egy dolog a poénokról: nem feltétlenül a dialógokban érdemes keresni a vicceket, sőt, maga az alapszituáció a legmókásabb, ahogy ez a két szerencsétlen küzd azért, hogy ha néhány percre is, de meghallgassa Jerry a mondanivalójukat.

Merthogy Rupert nincs egyedül, társa, Masha is egy megrögzött nőszemély, Sandra Bernhard pedig egy fokkal sem nyújt kevesebbet, mint maga DeNiro.

Sajnos A komédia királya is csak egy a sok olyan kiváló film közül, ami hatalmas bukta lett a kasszáknál és csak később kapta meg azt az igazi sikert és státuszt, amit igazán megérdemelt: a több mint tízmillió dolláros költségvetésből hármat sem hozott vissza, ezzel Scorsese egyik leggyengébb mozija lett a bevételek tekintetében.

Rá is szolgált, hogy sok évvel később kultfilmként emlékezzenek rá, hiszen nagyon kevés film tudja azt elérni, hogy ne csak a főszereplő sorsa érdekeljen, hanem az ugyanolyan kemény megpróbáltatásokon keresztülmenő mellékszereplő, Langford is. Szinte nincs egy olyan pillanat, amikor ne zavarnák vagy ismernék föl az utcán és állítanák le egy autogramra vagy kezdenének el vele beszélgetni. Ez pedig hosszú idő után teljesen kikészíti az embert.

Látjuk is, mennyire egy begyepesedett egy figura, és ugyan nem rossz dolog a hírnév, azért én minden sztárpalántának megmutatnám ezt a filmet, ami manír nélkül mutatja be a show business árnyoldalait és a kőkemény valóságot.

SPOILER:

A film némiképp happy-enddel végződik. Rupert Pupkin híres, rengetegen ismerik a nevét és műsora is van. A sors, pontosabban az alkotók fintora azonban, hogy egy pillanatra sem a humorával vagy tehetségével került reflektorfénybe, hanem azzal, hogy elrabolta Jerry Langford műsorvezetőt. 

Értékelés: 10/9

Megosztás a facebookon