Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"Egy fontos és értékes dokumentumfilm egy fontos és értékes emberről."
Roger Ebert kétség kívül a legnagyobb hatású kritikus volt, aki valaha megszületett. Tény, hogy a szakma nem tartozik a legnépszerűbbek közé és egy-egy negatív írás megjelentetése után könnyen hadjárat indulhat az adott publicista ellen, Ebertnek viszont nem kellett ettől félnie: nemcsak a színészek és a filmkészítők, hanem a nézők és az olvasók is egy emberként tartották korszakalkotó újságírónak, akinek véleménye (talán) többet ért minden másénál. A saját memoárjából készített Life Itself című dokumentumfilm is alátámasztja hihetetlen akaraterejét a munkájában és később a betegségében is.
Steve James dokujában kiváló egyveleget alkot a kétfelé ágazó cselekmény. Az egyikben azt láthatjuk, amit ilyenkor egy dokumentumfilm mutatni szokott, azaz megismerjük Ebert kezdeti éveit, a családját, az első munkahelyét és írásait, a másik síkon viszont már az idős, a halállal is többször szembenéző Ebert „beszél” laptopja segítségével a munkásságáról és a rákról, ami láthatóan borzasztóan megviseli, de eközben eszébe sem jut, hogy visszavegyen a munkatempójából.
A Life Itself egy nagyon informatív film. Én személy szerint rengeteg Ebert-kritikát olvastam, sőt, még könyvem is van tőle, arról viszont fogalmam sem volt, hogy az Amerikában nagyon népszerű Sneak Previews, majd később At The Movies című filmkritikai műsor kezdeti éveiben Roger Ebert és társa, Gene Siskel mennyire ki nem állhatta egymást. Egy nagyon különleges, vitákkal teli barátságot fest le Ebert és a filmben megkérdezettek, ahogy arról is sok érdekes infót megtudunk, hogy az a férfi, akinél kevesen tudnak többet a film művészetéről, mi a fenét látott Russ Meyer Beyond the Valley of the Dolls című alkotásában, ami miatt elfogadta a film forgatókönyvének megírását. Spoiler: csöcsöket. (Aki kíváncsi Ebert jegyzetére a filmről, az itt megteheti.)
Miközben olyan emberek szólalnak meg a két óra alatt, mint Martin Scorsese és Werner Herzog, a Life Itself egy pokolian szomorú film is egyben. Ebert és felesége, Chaz nem viszolyogtak megmutatni a kamerának, mennyire nehéz is, amikor egy ember, pontosabban emberek ilyen helyzetben találják magukat. Azt gondolnánk egy kritikusnak, aki folyamatosan ír, beszél, vagyis a gondolatait mondja el más embereknek, mennyire kiszolgáltatott lesz, ha elveszik az egyik nagy képességét. Ebert viszont egy pillanatig sem gyötörte magát, hogy csak nagy kínok között, egy csövön keresztül tudja táplálni magát úgy, hogy közben beszélni sem tud, ehelyett még nagyobb hangsúlyt fektetett a blogjára és az írásaira.
Számomra az egyik legszebb jelenet, mely a filmek iránti mérhetetlen szeretetét is megmutatja, amikor nagybetegen, több hónap kórházban töltött idő után összeír egy listát azokról a filmekről, amiket valamilyen módon megszeretne nézni. Köztük volt a Django elszabadul, a Szerelem, a Jack Reacher és a Nyomorultak is.
A Life Itself nézése közben teljesen elfelejti a néző, hogy egy dokumentumfilmet lát. A műfaj alapjait bár megtartotta, de érdekes tartalommal töltötte fel és egyetlen részénél sem volt érezhető, hogy egy téma vagy egy sztori túl lenne tolva. Emellett hazugság lenne azt mondani, hogy ez egy imázsfilm, hiszen minden rossz szokásáról, például az alkoholproblémáiról is sokat beszélnek, vagy arról a bizonyos Pulitzer-díjról, amire mindig nagyon szeretett hivatkozni.
Tud vicces, szomorú és elgondolkodtató is lenni, de összességében egy fontos és értékes dokumentumfilm egy fontos és értékes emberről, aki rengeteget adott a filmművészetnek és aki, ahogy többször is elmondták, csak egyet szeretett jobban a mozinál: az életet.
Értékelés: 10/10
"DeNiro egyenesen lubickol ebben a szerepben, csodálatos volt látni, ahogy kilép kicsit a komfortzónájából és pöfékelő kaszinótulajdonos, esetleg maffiózó helyett egy ilyen karaktert játszik."
Martin Scorsese a gengszterfilmek koronázatlan királya olyan nagy címekkel a filmográfiájában, mint a Nagymenők, a Casino vagy A tégla. Sokan azonban elfelejtik, hogy a mester nemcsak ebben a műfajban alkotott maradandót, és bár tény, hogy öregkorára már nem akar semmi újat mutatni a megszokott, ugyanakkor még mindig érdekes témáin kívül, de régebben komédiákat is készített. Méghozzá nem is akármilyeneket!
A komédia királya és a Lidérces órák ezek közül a legismertebbek, de egyikre sem mondható igazán, hogy az a szakadós vígjáték, ami után a hasad is megfájdul a nevetéstől. Sőt, bizonyos tekintetben előbbi Scorsese egyik legszomorúbb darabja.
A történet főszereplője a kiváló névvel megáldott Rupert Pupkin, akinek nem elég, hogy mindenki félreérti, rosszul mondja a nevét, még sikere sincs. Ezen próbál meg változtatni, amikor felkeresi a műsorvezetők műsorvezetőjét, a kor bálványát, Jerry Langford-ot. A siker azonban csak nem akar eljönni, Pupkin pedig egyre elvetemültebb módszerekkel próbálja magára terelni a reflektorfényt.
Mivel az egész film mozgatórugója a levakarhatatlan, önmagát csodásnak gondoló Pupkin, nagy gond lett volna, ha a készítők átesnek a ló túloldalára és egy olyan embernek festik le, akivel képtelenség lenne rokonszenvet érezni. Ehelyett viszont, ha másért nem is, nagyon akartam, hogy eljusson a nagyszínpadig és megmutassa, tényleg megállja-e a helyét a stand-up világában vagy csak egy öntelt pojáca.
Miért is mondtam, hogy A komédia királya a címmel ellentétben egy nagyon szomorú mű? Az a jelenet hangsúlyozza ki igazán, hogy ebben a filmben sokkal több van, mint amit első ránézésre látni, amikor Pupkin a film késői szakaszában végül is tisztázza, miért is annyira fontos neki ez az egész hacacáré.
Arra gondolok, amikor azt mondja, hogy „Inkább legyek király egy este, mint balek egy életen át.” Ekkor jön át igazán az, hogy ennek az embernek az életében valószínűleg soha semmi nem sikerült és nem csoda, ha minden vágya az, hogy egyszer végre kiálljon az emberek elé, akik nevetnek a viccein.
De Pupkin nem áll meg a valóság határán és több álomjelenetet is láthatunk, ahol nagyjából minden ugyanolyan, mint a valóságban csak épp fordított felállásban: ő a híres, őérte esedeznek az emberek és ő az, aki nem talál időpontot olyan hírességnek, mint Jerry Langford. Ez jelentősen megkérdőjelezi hősünk pszichés állapotát is, főleg akkor, amikor két bábuhoz beszélget kedélyesen.
Most mondjam azt, hogy van itt még egy film, amiben Robert DeNiro sokadjára is zseniális? Hát mondom! Rupert Pupkin figurájának egy nem túl bonyolult célja van, amiért minden képes megtenni. DeNiro egyenesen lubickol ebben a szerepben, csodálatos volt látni, ahogy kilép kicsit a komfortzónájából és pöfékelő kaszinótulajdonos, esetleg maffiózó helyett egy ilyen karaktert játszik.
A hapsi egyébként tiszta Columbo, az egyik állandó humorforrás például az, hogy sosem hagyja csak úgy abba a beszélgetést és mindig vissza-visszafordul, megkérdez valamit, és így tovább. Még egy dolog a poénokról: nem feltétlenül a dialógokban érdemes keresni a vicceket, sőt, maga az alapszituáció a legmókásabb, ahogy ez a két szerencsétlen küzd azért, hogy ha néhány percre is, de meghallgassa Jerry a mondanivalójukat.
Merthogy Rupert nincs egyedül, társa, Masha is egy megrögzött nőszemély, Sandra Bernhard pedig egy fokkal sem nyújt kevesebbet, mint maga DeNiro.
Sajnos A komédia királya is csak egy a sok olyan kiváló film közül, ami hatalmas bukta lett a kasszáknál és csak később kapta meg azt az igazi sikert és státuszt, amit igazán megérdemelt: a több mint tízmillió dolláros költségvetésből hármat sem hozott vissza, ezzel Scorsese egyik leggyengébb mozija lett a bevételek tekintetében.
Rá is szolgált, hogy sok évvel később kultfilmként emlékezzenek rá, hiszen nagyon kevés film tudja azt elérni, hogy ne csak a főszereplő sorsa érdekeljen, hanem az ugyanolyan kemény megpróbáltatásokon keresztülmenő mellékszereplő, Langford is. Szinte nincs egy olyan pillanat, amikor ne zavarnák vagy ismernék föl az utcán és állítanák le egy autogramra vagy kezdenének el vele beszélgetni. Ez pedig hosszú idő után teljesen kikészíti az embert.
Látjuk is, mennyire egy begyepesedett egy figura, és ugyan nem rossz dolog a hírnév, azért én minden sztárpalántának megmutatnám ezt a filmet, ami manír nélkül mutatja be a show business árnyoldalait és a kőkemény valóságot.
SPOILER:
A film némiképp happy-enddel végződik. Rupert Pupkin híres, rengetegen ismerik a nevét és műsora is van. A sors, pontosabban az alkotók fintora azonban, hogy egy pillanatra sem a humorával vagy tehetségével került reflektorfénybe, hanem azzal, hogy elrabolta Jerry Langford műsorvezetőt.
Értékelés: 10/9
