"Egy fontos és értékes dokumentumfilm egy fontos és értékes emberről."

Roger Ebert kétség kívül a legnagyobb hatású kritikus volt, aki valaha megszületett. Tény, hogy a szakma nem tartozik a legnépszerűbbek közé és egy-egy negatív írás megjelentetése után könnyen hadjárat indulhat az adott publicista ellen, Ebertnek viszont nem kellett ettől félnie: nemcsak a színészek és a filmkészítők, hanem a nézők és az olvasók is egy emberként tartották korszakalkotó újságírónak, akinek véleménye (talán) többet ért minden másénál. A saját memoárjából készített Life Itself című dokumentumfilm is alátámasztja hihetetlen akaraterejét a munkájában és később a betegségében is.

Steve James dokujában kiváló egyveleget alkot a kétfelé ágazó cselekmény. Az egyikben azt láthatjuk, amit ilyenkor egy dokumentumfilm mutatni szokott, azaz megismerjük Ebert kezdeti éveit, a családját, az első munkahelyét és írásait, a másik síkon viszont már az idős, a halállal is többször szembenéző Ebert „beszél” laptopja segítségével a munkásságáról és a rákról, ami láthatóan borzasztóan megviseli, de eközben eszébe sem jut, hogy visszavegyen a munkatempójából.

A Life Itself egy nagyon informatív film. Én személy szerint rengeteg Ebert-kritikát olvastam, sőt, még könyvem is van tőle, arról viszont fogalmam sem volt, hogy az Amerikában nagyon népszerű Sneak Previews, majd később At The Movies című filmkritikai műsor kezdeti éveiben Roger Ebert és társa, Gene Siskel mennyire ki nem állhatta egymást. Egy nagyon különleges, vitákkal teli barátságot fest le Ebert és a filmben megkérdezettek, ahogy arról is sok érdekes infót megtudunk, hogy az a férfi, akinél kevesen tudnak többet a film művészetéről, mi a fenét látott Russ Meyer Beyond the Valley of the Dolls című alkotásában, ami miatt elfogadta a film forgatókönyvének megírását. Spoiler: csöcsöket. (Aki kíváncsi Ebert jegyzetére a filmről, az itt megteheti.) 

Miközben olyan emberek szólalnak meg a két óra alatt, mint Martin Scorsese és Werner Herzog, a Life Itself egy pokolian szomorú film is egyben. Ebert és felesége, Chaz nem viszolyogtak megmutatni a kamerának, mennyire nehéz is, amikor egy ember, pontosabban emberek ilyen helyzetben találják magukat. Azt gondolnánk egy kritikusnak, aki folyamatosan ír, beszél, vagyis a gondolatait mondja el más embereknek, mennyire kiszolgáltatott lesz, ha elveszik az egyik nagy képességét. Ebert viszont egy pillanatig sem gyötörte magát, hogy csak nagy kínok között, egy csövön keresztül tudja táplálni magát úgy, hogy közben beszélni sem tud, ehelyett még nagyobb hangsúlyt fektetett a blogjára és az írásaira.

Számomra az egyik legszebb jelenet, mely a filmek iránti mérhetetlen szeretetét is megmutatja, amikor nagybetegen, több hónap kórházban töltött idő után összeír egy listát azokról a filmekről, amiket valamilyen módon megszeretne nézni. Köztük volt a Django elszabadul, a Szerelem, a Jack Reacher és a Nyomorultak is.

A Life Itself nézése közben teljesen elfelejti a néző, hogy egy dokumentumfilmet lát. A műfaj alapjait bár megtartotta, de érdekes tartalommal töltötte fel és egyetlen részénél sem volt érezhető, hogy egy téma vagy egy sztori túl lenne tolva. Emellett hazugság lenne azt mondani, hogy ez egy imázsfilm, hiszen minden rossz szokásáról, például az alkoholproblémáiról is sokat beszélnek, vagy arról a bizonyos Pulitzer-díjról, amire mindig nagyon szeretett hivatkozni.

Tud vicces, szomorú és elgondolkodtató is lenni, de összességében egy fontos és értékes dokumentumfilm egy fontos és értékes emberről, aki rengeteget adott a filmművészetnek és aki, ahogy többször is elmondták, csak egyet szeretett jobban a mozinál: az életet.

Értékelés: 10/10

Megosztás a facebookon

"A Selma egy nagyon fájdalmas alkotás és csodálatosan mutatja be, mennyire is elvetemült és ostoba emberek éltek a '60-as években, és azokat a személyeket, aktivistákat bántották a legjobban, akik tenni akartak ez ellen a tarthatatlan állapot ellen, amit nem hogy megélni, de nézni is rossz."

Lassacskán már szokássá válik az évek során, hogy egy-egy filmet biztosan nem tudok megnézni különböző okok miatt az Oscar jelöltek közül, tavaly a Dallas Buyers Club, most pedig a Selma járt így, mentségem is csak annyi, hogy azóta már mindkettőt sikerült bepótolnom, most pedig utóbbival fogunk foglalkozni. Ava DuVernay, aki eddig leginkább csak dokumentum- és rövidfilmeket rendezett, olyannyira bátor és merész felfogásban értelmezte újra és mutatta be Martin Luther King életét, hogy az mindenképpen elismerést érdemel.

A rendezőnő elsősorban a gyönyörű fényképezés mellett a feszültségkeltésre figyelt oda nagyon: még magamon is alig akartam elhinni, hogy milyen heves érzelmeket váltott ki belőlem például az a jelenet, amikor a rendőrök gátlástalanul és gyakorlatilag a semmiért elverik a feketéket. DuVernay ügyesen adagolja nekünk az "erőszakbombákat", ahol már kezdenéd úgy érezni, hogy kissé leül a film, be�vet valami megdöbbentő és emberi szemnek elviselhetetlen jelenetet, de ennek ellenére mégsem éreztem azt, hogy az egész Selma csak az erőszakra, a bántalmazásra menne ki.

Sokkal inkább azt akarták, hogy belelássunk Martin Luther King fejébe: miért hozta a döntéseit, és hogyan, és összességében, mit érezhetett, amikor annyi bántás és fájdalom után még több probléma hullott az ölébe.

A menetelés csak egy része volt a szavazati jognak, a szavazati jog pedig része volt annak, hogy az afroamerikaiak tényleg úgy érezzék magukat az akkori kiközösítéssel és mérhetetlen sok rasszizmussal szemben, hogy ez az otthonuk. A szavazati jog nem azt jelentette, hogy na most akkor az ember elmehet szavazni, meg hogy végre ő is beleszól a politikába. Ezzel a joggal a feketék és a fehérek végre egyenrangú társai lettek egymásnak, ők határozzák meg az életüket, vagy hogy kit szeretnének elnöki pozícióban látni, és ezáltal is befolyásolják a saját életüket.

David Oyelowo mesterien alakítja Luther King-et, remek volt látni, hogy ennyire beleélte magát a szerepbe és teljesen átadta magát a karakternek, egy férfi főszereplő jelölést simán kaphatott volna az Akadémiától, de ne feledkezzünk meg a többiekről sem, akik szintén remekül játszanak: Carmen Ejogo, Oprah Winfrey, vagy Common is minden tőlük telhetőt megtesznek, de meglepő módon a "Cast" között fellelhető még Tom Wilkinson, Giovanni Ribisi, és Tim Roth is. Utóbbi például nagyon csekély szerepet kapott, talán túlzok, ha azt mondom, a leghosszabb jelenete tartott két percig, Wilkinson-nak viszont meglehetősen sok szerepe volt, és 100%-ban helyt is állt.

A finom és lassacskán tökéletesnek mondható kameramunka Bradford Young nevéhez köthető, aki egyébként A Most Violent Year operatőre is volt. E mellett a forgatókönyvet is az egekig magasztalnám, ha nem lett volna a filmben egy köztes negyedóra, amikor igazából semmi nem történt, ráadásul az is unalmasan.

A Selma egy nagyon fájdalmas alkotás és csodálatosan mutatja be, mennyire is elvetemült és ostoba emberek éltek a '60-as években, és azokat a személyeket, aktivistákat bántották a legjobban, akik tenni akartak ez ellen a tarthatatlan állapot ellen, amit nem hogy megélni, de nézni is rossz.

Ava DuVernay tehát letette a 2014-es év egyik legjobb filmjét az asztalra, ami méltón mutatja be Martin Luther King életének egyik legfontosabb pillanatait, és nem fél megmutatni azt a fajta könyörtelenséget, amit épeszű ember főleg a mai világban már nem tudna elviselni és legfőképpen, megérteni. A Selma szóljon azoknak, akik átélték ezt a borzalmas időszakot, és szenvedtek miatta, és persze szóljon nekünk, filmszerető embereknek a film, mely egy remek korrajz a '60-as évekről, nem mellesleg pedig egy kiváló történelmi dráma.

Értékelés: 10/8

 

 

 

�

 

 

Megosztás a facebookon