Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"Vaughn új dobása már megint ugyanazokkal az elemekkel játszik, mint az összes vígjáték, amit készített, semmi új nincs benne, vigaszom talán csak annyi, hogy viszonylag hamar eltelik az a 90 perc és ha a színészek nincsenek is mindig a top-on, azért nem akármilyen castot hozott össze Ken Scott.'"
Ha elsőre nem ugrana be Ken Scott neve a stáblista láttán, ő az a pasi, aki 2011-ben leforgatta a Starbuck című filmjét és rá két évre remake-t csinált belőle Vince Vaughn főszereplésével. Egyik alkotást sem tartom valami sokra, sőt, az Elpuskázva című filmet úgy raktároztam el magamban, mint az egyik legrosszabb mozis élményem evör. Ezek után elég nagy bátorságra vall tőlem, hogy megnéztem új filmjét, Az üzlet bármi áron-t, és azt kell mondjam, hogy ugyanezt a színvonalat és minőséget hozza, mint az összes vígjáték, amit Vaughn valaha is készített.
Mert már megint ugyanazt a karakter hozza, már megint! Oké, más a munkája, más az érdeklődési köre és mások a barátai, de évek óta ugyanazt a szerepet alakítja, és nagyon úgy tűnik, hogy nem is akarja ezt abbahagyni.
Már az Index is figyelmeztetett a poszter és a film közti hatalmas különbségre. Mert mit is látunk a plakáton? Három, valószínűleg holtrészeg hapsi közül az egyik a fején tart két sört, a másik folyamatosan füvezik, a harmadik pedig egy céltáblával karöltve azt várja, hogy eltalálják a szintén fején levő almát. Bulizós film? Ezek alapján szinte biztos, viszont a film egy igen nagy meglepetést fog okozni azoknak, akik ezt gondolták.
Mivel az Üzlet bármi áron csekély 90 perces játékideje és kb. három történetszála mellett csak néha-néha fordít időt a bulizásra, sőt, konkrétan egy "nagy jelenet" van benne amikor három, esetleg négy percig lazulnak a bárban, ezen kívül csak ritkán látunk néhány bejátszást, amikor részegen tajtékzanak valahol, szóval a buli része a film kb. 15%-át teszi ki.
Ezzel persze nincsen semmi baj, nem a Másnaposok 4-et vártam, vagy a Wall Street farkasát, de igen váratlan lehet azoknak, akik a poszter láttán egy ízig-vérig bulizós filmre akartak beülni, és ezt kapták.
Lassan a nép is kezdi észrevenni, hogy a Vaughn féle vígjátékok minősége évek óta nem változik, viszont a film meglehetősen jó stábot vonultat fel: itt van James Marsden és Sienna Miller, mindketten elég jelentéktelen szerepben, a "nagy hármast" pedig Vaughn-Franco-Wilkinson alkotja, akik közül csak az utolsón éreztem azt, hogy tényleg átérezte magát a szerepben. Mike karaktere, akit Dave F. alakít, már lassan idegesítőnek hatott, és folyton az a kérdés járt az eszembe, hogy mit tudhat egy ilyen fiatal, amúgy is kicsit visszamaradott jellemű fiú, és egyáltalán hogy köthetnek meg egy ilyen nagy üzletet, mindössze hárman?
A talicskapózról és a flügelschlagen-ről a film egyszerűen nem volt hajlandó leszokni, ez tipikusan az a helyzet, amikor a stáb azt hiszi, hogy ezek jó poénok, és még a legvégén is megemlítik vagy háromszor. De a legnagyobb problémát még nem is mondtam!
Az Unfinished Businnes egyszerűen nem vicces. Fájó ezt mondani, de háromszor mosolyodtam el a másfél óra alatt, átlagban félóránként egyszer, és ez azért is szomorú, mivel a film vígjátéknak van titulálva, így elsősorban mégiscsak azt kell néznem, hogy mennyire tudott szórakoztatni és mennyire vicces, a válasz pedig mindkettőre az, hogy egyáltalán nem.
Az emlékezetes jelenetek közé tartozott, amikor Dan többször is megjátssza a családjának, hogy lefagyott a tabletje, miközben csak mozdulatlanul próbálja ezt elhitetni, aztán Timothy Szürke ötven árnyalatás poénja is betalált, a harmadik kellemes jelenet pedig az volt, amikor Mike és a kínai férfi, akivel előző nap még pofozkodtak italozás közben, a hörcsöglabdában gurulnak fényes nappal.
Talán maga sem tudja eldönteni, hogy miről szóljon. Dan cégéről nem tudunk meg olyan sokat, folyton azokról a hülye számokról beszél, de hogy van-e azoknak értelme vagy nincs, azt már nem tudni, mivel ennyire nem engedik be a közönséget. Valamint ott van a "családi idill", Dan fiát, Paul-t folyton cikizik az iskolában és az interneten a súlya miatt: sok időt szentel a film ennek a témának, viszont teljesen felszínes az egész, és nem elég érdekfeszítő.
Már magát a nyitójelenetet sem értettem, Dan-nek mindössze annyit mondtak, hogy 5%-ot levonnak tőle, mire a férfi annyira beindul, hogy otthagyja az egész céget, és a parkolóban(!!) alapítja még új vállalatát a 67 éves Timothy-val és a kissé szerencsétlen Mike-kal.
Összefoglalva Vaughn új dobása már megint ugyanazokkal az elemekkel játszik, mint az összes vígjáték, amit készített, semmi új nincs benne, vigaszom talán csak annyi, hogy viszonylag hamar eltelik az a 90 perc és ha a színészek nincsenek is mindig a top-on, azért nem akármilyen castot hozott össze Ken Scott.
Értékelés: 10/4
"A Selma egy nagyon fájdalmas alkotás és csodálatosan mutatja be, mennyire is elvetemült és ostoba emberek éltek a '60-as években, és azokat a személyeket, aktivistákat bántották a legjobban, akik tenni akartak ez ellen a tarthatatlan állapot ellen, amit nem hogy megélni, de nézni is rossz."
Lassacskán már szokássá válik az évek során, hogy egy-egy filmet biztosan nem tudok megnézni különböző okok miatt az Oscar jelöltek közül, tavaly a Dallas Buyers Club, most pedig a Selma járt így, mentségem is csak annyi, hogy azóta már mindkettőt sikerült bepótolnom, most pedig utóbbival fogunk foglalkozni. Ava DuVernay, aki eddig leginkább csak dokumentum- és rövidfilmeket rendezett, olyannyira bátor és merész felfogásban értelmezte újra és mutatta be Martin Luther King életét, hogy az mindenképpen elismerést érdemel.
A rendezőnő elsősorban a gyönyörű fényképezés mellett a feszültségkeltésre figyelt oda nagyon: még magamon is alig akartam elhinni, hogy milyen heves érzelmeket váltott ki belőlem például az a jelenet, amikor a rendőrök gátlástalanul és gyakorlatilag a semmiért elverik a feketéket. DuVernay ügyesen adagolja nekünk az "erőszakbombákat", ahol már kezdenéd úgy érezni, hogy kissé leül a film, bevet valami megdöbbentő és emberi szemnek elviselhetetlen jelenetet, de ennek ellenére mégsem éreztem azt, hogy az egész Selma csak az erőszakra, a bántalmazásra menne ki.
Sokkal inkább azt akarták, hogy belelássunk Martin Luther King fejébe: miért hozta a döntéseit, és hogyan, és összességében, mit érezhetett, amikor annyi bántás és fájdalom után még több probléma hullott az ölébe.
A menetelés csak egy része volt a szavazati jognak, a szavazati jog pedig része volt annak, hogy az afroamerikaiak tényleg úgy érezzék magukat az akkori kiközösítéssel és mérhetetlen sok rasszizmussal szemben, hogy ez az otthonuk. A szavazati jog nem azt jelentette, hogy na most akkor az ember elmehet szavazni, meg hogy végre ő is beleszól a politikába. Ezzel a joggal a feketék és a fehérek végre egyenrangú társai lettek egymásnak, ők határozzák meg az életüket, vagy hogy kit szeretnének elnöki pozícióban látni, és ezáltal is befolyásolják a saját életüket.
David Oyelowo mesterien alakítja Luther King-et, remek volt látni, hogy ennyire beleélte magát a szerepbe és teljesen átadta magát a karakternek, egy férfi főszereplő jelölést simán kaphatott volna az Akadémiától, de ne feledkezzünk meg a többiekről sem, akik szintén remekül játszanak: Carmen Ejogo, Oprah Winfrey, vagy Common is minden tőlük telhetőt megtesznek, de meglepő módon a "Cast" között fellelhető még Tom Wilkinson, Giovanni Ribisi, és Tim Roth is. Utóbbi például nagyon csekély szerepet kapott, talán túlzok, ha azt mondom, a leghosszabb jelenete tartott két percig, Wilkinson-nak viszont meglehetősen sok szerepe volt, és 100%-ban helyt is állt.
A finom és lassacskán tökéletesnek mondható kameramunka Bradford Young nevéhez köthető, aki egyébként A Most Violent Year operatőre is volt. E mellett a forgatókönyvet is az egekig magasztalnám, ha nem lett volna a filmben egy köztes negyedóra, amikor igazából semmi nem történt, ráadásul az is unalmasan.
A Selma egy nagyon fájdalmas alkotás és csodálatosan mutatja be, mennyire is elvetemült és ostoba emberek éltek a '60-as években, és azokat a személyeket, aktivistákat bántották a legjobban, akik tenni akartak ez ellen a tarthatatlan állapot ellen, amit nem hogy megélni, de nézni is rossz.
Ava DuVernay tehát letette a 2014-es év egyik legjobb filmjét az asztalra, ami méltón mutatja be Martin Luther King életének egyik legfontosabb pillanatait, és nem fél megmutatni azt a fajta könyörtelenséget, amit épeszű ember főleg a mai világban már nem tudna elviselni és legfőképpen, megérteni. A Selma szóljon azoknak, akik átélték ezt a borzalmas időszakot, és szenvedtek miatta, és persze szóljon nekünk, filmszerető embereknek a film, mely egy remek korrajz a '60-as évekről, nem mellesleg pedig egy kiváló történelmi dráma.
Értékelés: 10/8
"Fontos, hogy ne úgy nézd, mint egy vígjátékot, mert poén ugyan van benne, a film nagy része azért elgondolkodtatni és néha-néha elszomorítani akar."
Az elmúlt években több indiai témájú film is készült egyenesen Hollywood-tól. Tavaly az Élet ízeiben élvezhettük át a remek hangulatot és a páratlan ízű ételeket Helen Mirren kiváló alakításával, 2011-ben pedig a Marigold Hotel című filmben ismerhettük meg az indiai kultúrát. Mindkettő film, ha újat mutatni nem is tud, a maga nemében egy páratlan és egy kissé szokatlan élményt nyújt a nézőnek.
Adott nekünk egy fiú, aki 2008-ban úgy robbant be Danny Boyle filmjével, a Gettómilliomossal, mint még soha senki. Az már más tészta, hogy nekem nem jött be, de Dev Patel alakítása tagadhatatlanul remek volt. Akkoriban mindenki felfigyelt rá, és tűkön ülve vártuk, vajon a következő filmjében mit tud majd kihozni. Arra azonban senki nem számított, hogy egy ilyen komoly és erőszakos hangvételű film után, mint a Gettómilliomos, bevállal egy ilyen könnyed, szórakoztató dramedy-t olyan neves színészekkel, mint Maggie Smith, Judi Dench, Bill Nighy, vagy Tom Wilkinson. Szegény gyereket már elkezdtem sajnálni, mi lesz vele ennyi színészlegendával egy filmben.
Én döbbentem meg a legjobban, amikor végignéztem a filmet, és örömmel nyugtáztam, hogy Patel remekül felnőtt a feladathoz, és ha nem is kerekedett felül társain, sok jelenetben egyenrangúak voltak.
Már a film magyar címe is sejteti, hogy mit is fog hozni az elkövetkezendő két óra játékidő. Keleti nyugalom - Marigold Hotel. Ebben minden benne van. A film tényleg semmi új élményt nem ad, cserébe viszont elfelejtheted minden gondod-bajod, legalábbis amíg tart a film, és a hossza ellenére is végig le tud kötni.
A színészek kisujjból kirázzák a szerepüket, a karakterek remekül ki voltak dolgozva, emiatt néha már úgy éreztem, mintha én is részese lennék az amúgy igen egyszerű történetnek. Több nyugdíjas, különböző okok miatt úgy dönt, hogy élete hátralevő részét Indiában szeretné leélni, azon belül Jaipurban, a Marigold Hotelben. Mindannyian egy hirdetés hatására döntöttek úgy, hogy el akarnak jönni otthonukból, azonban már megérkezésük pillanatában látják, hogy a fele sem igaz annak, amit a hirdetésben állítottak.
A hét, jobb napokat is látott ember elkezdi megismerni egymást, barátságot kötnek, néhányan bevallják legféltettebb titkukat is, egyszóval elkezdik élni az életüket, amit Angliában nem sikerült nekik. Fontos, hogy ne úgy nézd, mint egy vígjátékot, mert poén ugyan van benne, a film nagy része azért elgondolkodtatni és néha-néha elszomorítani akar, továbbá a Marigold Hotel nem a gyönyörű nyugati tájról vagy Indiáról szól, mint például az Élet ízei, hanem az öregedésről, és az azzal járó boldogsággal, bánattal, nevetéssel, vagy akár sírással.
A gond csak annyi, azon kívül, hogy Dev Patel néha már túljátssza a szerepét, hogy olyan érzésem van, mintha John Madden alkotása nem tartana sehová: néhány percbe megismerjük a szereplőket, hogy pontosan miért is vágynak máshova, aztán látjuk, hogy megérkeznek, beszélgetnek, elmennek egy-két nevezetességet megnézni, egyikük meghal, a végén happy-end van, és ennyi. Ezt a vontatottságot pedig az elejétől a végéig lehet érezni.
A forgatókönyv a maga nemes egyszerűségében elragadó, nincsenek kicsapongó párbeszédek, vagy fegyveres jelenetek, a Marigold Hotel csupán szavakkal és tettekkel kápráztatja el a nézőit, na meg persze a gyönyörű tájjal, mely nélkül nem élveztem volna úgy a filmet, ahogy azt kellett volna.
Értékelés: 10/7
