Teaser érkezett a Verdák 3-hoz, nem pont erre számítottunk

Nem akarom semmit mondani, először tessék megnézni:

           

Igen, tényleg ez a Verdák 3 kedvcsinálója! Ha ez egy egyszerű figyelemfelhívás, akkor nem szóltam semmit azon kívül, hogy elég jó reklám. A twitteren trend lett belőle, sok rajongó már gyászol, és nem lehetetlen, hogy olyan emberekhez is elért ez a szokatlan teaser, akik egyébként nem a széria rajongói.

Ha pedig tényleg "minden megváltozik", ahogy ígérték, akkor el kell fogadni, hogy a Verdák élete sem a felhőtlen száguldásról szól.

Kritika: A barátságos óriás (The BFG, 2016)

"Spielberg megrendezett egy történetet, elkészítette a filmet, amit a mozikba küldtek, majd vége is a dolognak. Az a szív, az a lélek hiányzik A barátságos óriásból, ami őt sok-sok éven, évtizeden át jellemezte."

Steven Spielberg ugyan decemberben lépi át a hetedik X-et, ez őt tisztán láthatóan egyáltalán nem érdekli. Ha minden igaz, 2019-ig öt filmet jegyez rendezőként és legalább egy tucatot producerként. A pillanatnyi szünetet is nélkülöző munka azonban hagyhat hátulütőket, sajnos egy példa erre A barátságos óriás is, amit az 50-60 éves Spielberg biztosan nem adott volna ki a kezei közül.

Ez a néhány sor kicsit úgy hangzik, mintha egy rosszul sikerült filmről beszélnénk, de gyorsan leszögezném, hogy nem igaz. Egy teljesen korrekt családi mozit kapunk, ami az esetek többségében tényleg szórakoztató, Mark Rylance tökéletes óriás mivoltáról nem is beszélve.

Kicsit úgy éreztem Spielberg szerepét, mintha ő lenne az egyetlen, aki nem is igazán akarja ezt megcsinálni. Ennyire céltalan, szinte cselekmény nélküli filmet biztosan nem készített még, és nem repesek túlságosan, hogy most láthattam az elsőt.

Történetünk főszereplője HABÓ (vagy BFG), egy olyan óriás, aki nemcsak az emberek világában számít különcnek, de még Óriásországban is. Társai, akikre főgonoszokként is tekinthetünk, folyamatosan piszkálják, elveszik a kajáját, felforgatják az otthonát. Egy este azonban találkozik Szofival, az árvával, aki véletlenül látja meg őt az árvaháza erkélyéről. HABÓ úgy dönt, „elrabolja” a lányt és magával viszi Óriásországba. A többi, egyébként emberevő óriások azonban szemet vetnek rá, HABÓ és Szofi pedig úgy döntenek, hogy magától a királynőtől kérnek segítséget.

Spielberg azért egyvalamiben valóban megmutatja, hogy miért tart ott, ahol: a többi filmjéhez képest feleannyi erőbedobással dolgozva is olyat tett le az asztalra, amire sok más rendező csak ácsingózik.

Egy adaptáció során nagyon fontos, hogy a készítők mennyire építik bele a filmjükbe az adott regény, jelen esetben Dahl könyvének stílusát, illetve annak hangulatát hogyan adják át a közönségnek. Erről véleményt nyilvánítani sajnos nem tudok, mert nem olvastam a regényt, arról viszont igen, hogy Spielberg egyáltalán nem mesélt el semmit.

Megrendezett egy történetet, elkészítette a filmet, amit a mozikba küldtek, majd vége is a dolognak. Az a szív, az a lélek hiányzik belőle, ami őt sok-sok éven, évtizeden át jellemezte. A szokásos szentimentalizmusa persze felbukkan, de ez sem olyan formában, amire mosolyogva biccentene az ember, hogy „na, legalább egy tipikus Spielberg-pillanat láttam.”

A másik fontos gond, hogy sehol egy érzelem. Nem szurkolok senkinek, nem érzem a tétet, a súlyt, amiért a szereplőknek meg kellene küzdenie és valami felfoghatatlan tragédia lenne, ha nem érnék el. Kicsit a főgonoszokon is azt éreztem, mintha szükséges rossznak tartanák őket és csak azért kerültek a filmbe, mert mégse lehet egy kétórás mozit csinálni, ahol nincsenek okozói a bonyodalmaknak.

A negatívumok jelentőségteljes száma mellett azért olyan dolgokat is láthatunk A barátságos óriásban, amik visszaadják a hitüket azoknak az olvasóknak, akiknek a kedvét az előző néhány bekezdéssel teljesen elvettem.

A látvány például elképesztő, a film egyetlen pontja, ami miatt sajnálom, hogy nem moziban láttam. Nagyszerű és kreatív megoldásokban sem lehet hiány (például az álmok folyójába ugrás), és a színészek is remek teljesítményt nyújtanak, kifejezetten a már említett Mark Rylance, aki nem csak hangját, de a CGI-nek köszönhetően mozgását, viselkedését is adta az óriásnak.

Mindazonáltal A Szofit játszó Ruby Barnhill-t is meg kell dicsérnem, mert brit akcentusa ellenére ritkán borított ki. Mellettük szerepel még a kedvenc angol nagymamám, Penelope Wilton is, mint a királynő, illetve Rebecca Hall is feltűnik néhány pillanatra, Bill Hader pedig az egyik gonosz óriás hangját kölcsönzi.

Egy dolog menti meg Spielberg moziját: a rengeteg hibáját félretéve nagyon nehéz levenni róla a szemem. Igen, említettem, hogy nem érezni a tétet, amiért hőseink küzdenek. Azt is mondtam, hogy érzelmet nem váltott ki (fapofával néztem végig). Akkor meg miért szórakoztatott? Talán mert Spielberg varázsa öregkorára sem kopott ki teljesen.

Értékelés: 10/6

Cím: A barátságos óriás
Rendező: Steven Spielberg
Forgatókönyvíró: Melissa Mathison
Vágó: Michael Kahn
Operatőr: Janusz Kaminski
Szereplők: Mark Rylance, Ruby Barnhill, Penelope Wilton, Rebecca Hall, Bill Hader, Jemaine Clement, Adam Godley

David Leitch lesz a Deadpool második részének rendezője!

Még októberben érkezett a hír, miszerint nem Tim Miller fogja rendezni a Deadpool második részét, kreatív nézeteltérésekre hivatkozva. Ez lényegében azt jelenti, hogy olyan dolgokban nem értettek egyet a címszereplő alakítójával és nem mellesleg a film egyik producerével, Ryan Reynolds-szal, hogy a közös munka (ezek szerint) lehetetlennek tűnt. Most pedig hivatalosan is bejelentették, hogy megvan a személy, aki a következő felvonásért felel: ő nem más, mint David Leitch, a John Wick egyik rendezője.

Már közvetlenül azután felröppent egy-két helyen Leitch neve, hogy a rendezőváltás kiderült, megerősített információk azonban egészen idáig nem érkeztek. Az új direktor személye több izgalmas felvetést is tartogat magában, például azt, hogy önmagában mennyire állja meg a helyét rendező- és kaszkadőrtársa, Chad Stahelski nélkül.

Bár lehet, hogy ő is csak egy filmig jut a Marvel univerzumában, hiszen a cserén felbuzdulva a fejesek arra gondoltak, mostantól minden Deadpool filmnek más rendezője lesz. Ez úgy került szóba, hogy a második rész forgatásainak elkezdése előtt már tervben van a harmadik is.

Leitch egyébként jobban ráérzett a rendezés ízére, mint Stahelski, hiszen a Deadpool mellett már a The Coldest City című thrillert is készíti Charlize Theron és James McAvoy főszereplésével, ami jövő júliusban kerül majd a mozikba és egy részét Magyarországon forgatták.

Ami mindenképpen pozitívum Leitch megérkezésével kapcsolatban, hogy nagy eséllyel az első résznél is jobb akciókat láthatunk majd. Tényleg hatalmas tapasztalata van ebben a műfajban, csak elég megnézni a munkáit és egyből leesik az ember álla. Továbbá az is biztosra vehető, hogy az önreflektálás és a kiszólogatás ugyanúgy megmarad, hiszen pont emiatt történt a csere és távozott a projektből Miller.

A hét előzetesei: (11.12-11.19) I.

GHOST IN THE SHELL

Nem túl kockázatos dolog azt mondani, hogy a Ghost in the Shell a hét legmegosztóbb, ugyanakkor legnépszerűbb előzetese: a manga rajongói öt rövidke teaser után végre több percnyi betekintést kaptak a filmbe, de alighanem olyanok is vannak bőven, akik csak Scarlett Johansson ruha nélküli jelenetire voltak kíváncsiak.

A filmet az a Rupert Sanders fogja majd rendezni, aki nem is igazán a Hófehér és a vadásszal lett ismert, hanem azzal, hogy a forgatáson összeszűrte a levet Kristen Stewart-tal. Sanders kiléte nem kis aggodalmat okozott, de egy halvány reménysugár, azaz Jonathan Herman (Straight Outta Compton) forgatókönyvírói szerepe azért van a rajongók számára.

A Ghost in the Shell 2017 március 30-án érkezik a mozikba.

 

JACKIE

Az előzetes láttán a Jackie egyből fel is iratkozott a februári Oscar várományosai közé. A film rendezője, Pablo Larraín (Neruda) John F. Kennedy feleségét, Jacqueline-t helyezi a reflektorfénybe. A First Lady életét azonban nemcsak férje halálig, hanem utána is nyomon követhetjük, ahogy feldolgozza a tragikus eseményeket.

Attól nem igazán kell tartanunk, hogy a kezdeti félelem jogos lett volna, miszerint tipikus díjhajhász film, hiszen a kritikák (97%-os tomatometer) elég durván rácáfoltak erre a feltételezésre.

A Jackie 2017 február 9-én érkezik a mozikba. 

KONG: SKULL ISLAND

Nem kis tétben játszik a Warner és a Legendary, ugyanis egy egész univerzumot épít King Kongra és Godzillára. A majdnem kétszázmilliós büdzsé nem kis vállalkozás, a rendező pedig az a Jordan Vogt-Roberts lesz, akinek A nyár királyait is köszönhetjük.

Hogy mennyire bír elbánni egy ekkora költségvetéssel, azt még nem tudni, de az biztos, olyan nevekkel, mint Dan Gilroy, Brie Larson, Tom Hiddleston és Samuel L. Jackson, még egy üres papírt is ellehetne adni, nemhogy egy izgalmas kis akció-kalandfilmet, ahogy azt az előzetes sejteti.

A Kong: Skull Island 2017 március 9-én érkezik a mozikba.

 

RULES DON’T APPLY

Warren Beatty sok-sok év kihagyás után újra filmet készít, ráadásul nem is akármilyet. Ez a két és félperces előzetes inkább teaser, annak viszont nagyszerű. Olyan jó kis hangulatot, életérzést ad át, hogy lényegében nincs is szükség érdemi kommunikációra, elég a szép kép, a jó zene és máris egy másik világba találjuk magunkat.

Ha ez még nem lenne elég, a főszerepben Lilly Collins és Alden Ehrereich, akik (dobpergés…) szerelmeseket játszanak, mellettük pedig Anette Bening, Steve Coogan, Ed Harris, Alec Baldwin és Matthew Broderick is feltűnik. Take my money!

A Rules Don’t Apply 2016 november 23-án érkezik a mozikba.

 

 

 

Kritika: Haverok fegyverben (War Dogs, 2016)

"Sok helyen bele lehetne kötni, de felesleges, mert egy érdekes, néhol vicces, néhol szomorú, a végén pedig egy kicsit megdöbbentő is az a világ, amit egy rövid ideig megmutatott nekünk. Ugye ki gondolta volna a Másnaposok 3. idején, hogy ilyeneket is fog mondani valaki egy Todd Phillips filmről?"

Todd Phillips mindig is imádta a zűrös arcokat (hogy ne menjünk messzire, Másnaposok), ez pedig a Haverok fegyverben esetében sincs  másképp: a folyamatosan bajba kerülő, ittas farkasfalka helyett most egy kétszemélyes bandát kapunk, akiknek története egyáltalán nem hasonlítható össze Phillips korábbi filmjeihez. Igaz történet alapján, szarós/fingós poén nélkül, komolyan adja elő David Packouz és Efrai Diveroli sztoriját.

Talán megkomolyodott? Bízok benne, hogy igen, mert ha ilyen, amikor komoly, akkor én bátran befizetek a következőre is. A személyes közvéleménykutatásom alapján elég sokan meglepődtek a végeredményt látva, ami nem túl váratlan dolog, hiszen az előzetesben kb. az összes drogozós jelenetet bevágták, és aki esetleg gyanakodni kezd, hogy ez egy igaz történet, lehet mégsem minden a féktelen bulizásról szól, akkor érkezik a „from the director of the hangover trilogy” felirat.

Ezer helyen elmondták már, de tényleg rettenetesen hasonlít a Wall Street farkasára, ami egy kifejezetten jó film a műfajában, de semennyire se érdekelt volna a Haverok fegyverben, ha néhány évvel később ugyanezt látom vissza a vásznon, csak épp más rendezővel, más szereplőkkel. (Na jó, utóbbi annyira nem igaz, Jonah Hill ott is szerepelt.)

De szerencsére nem ez történt annak ellenére is, hogy sok helyen igazgatják bankkártyával a fehér csíkokat a íróasztalon és vannak olyan jelenetek, amikor főszereplőink a fű miatt nincsenek a helyzet magaslatán, de koránt sem erről szól ez a történet.

Ahogy már említettem, a történet két egyszerű hapsiról szól, akik összeállnak és elhatározzák, hogy különböző fegyvereket, eszközöket szállítanak/szállítatnak az államnak. Az egyszerűnek tűnő pénzszerzést azonban több dolog is hátráltatja: maguknak kell elvinni a rakományokat, úton útfélen át akarják vágni őket, miközben nemcsak a pénzüket, de az életüket is egyre többen akarják.

A film első felében teljesen azt lehetett érezni, mintha Phillips szépen felírta volna A Wall Street farkasának cselekményvázlatát, és a saját szereplőit ültette volna abba a környezetbe. Kisstílű, leégett emberek társulnak egymáshoz, majd az első sikeres üzlet megkötése után nem bírnak leállni a pénz hajkurászásával, miközben a legutolsó kérdésük is egy ordas nagy hazugság.

A szerencséje viszont az, hogy egy idő után ezt nem folytatta és sokkal jobban elmélyült a karakterei bizniszeinek részletezésével, mint azokban a dolgokban, amiket Jordan Belfortnak köszönhetően már láttunk néhány évvel ezelőtt.

A lőszeres albán sztorit például kifejezetten jó volt nézni, sőt, a lebukás pillanatai is izgalmasak voltak, pedig nem sok kérdésem volt a végkimenetellel kapcsolatban.

Ami egy kicsit fáj, hogy Phillips-ben a motiváció legkisebb szikráját sem láttam, hogy a War Dogs-szal valami igazán maradandót alkosson. Talán maga a történet sem a legerősebb alapanyag, de jó lett volna, ha nem egyszerűen szórakoztatni akar, hanem valami üzenetet is átadni. Ezt alapesetben nem várnám el tőle, de látva, hogy maga is próbálta komolyan venni a filmet, így nem értem, miért nem mondott valami olyat a Bush-kormányról vagy a háborúról, amit a többi, ehhez hasonló filmekben nem mondtak még.

A Rolling Stone cikkét olvasva, ami bővebben leírja a két férfi történetét, elég vicces volt, hogy ennek a két embernek egyetlen külső tulajdonsága sem hasonlít a megformálóikra.

Jonah Hill a szokásosnál kicsit tokásabb, Miles a szokásos arcát hozza, de annyi különlegességet azért kapunk, hogy a szokásos, vagy a szokásosnak hitt szerepek felcserélődnek. Teller az, aki teljesen le van égve, ő a szerényebb, az esetlenebb, míg Hill az elejétől kezdve olyan, mint egy kiskirály. Ez a felállás viszont nagyszerűen működik, mind a karakterek, mind a színészek szempontjából.

Az alakításokról felesleges nagyon hosszú dolgokat mondani, ahogy mondtam, megvan kettejük között az a kémia és az alakításaikba sem lehet belekötni, ettől függetlenül valószínűleg egyiküknek sem ez volt életük nagy kihívása a szakmában.

Neil Armstrong híres mondatát átfordítva a Haverok fegyverben kis lépés ez az emberiségnek, de nagy lépés az embernek. Todd Phillips sok más rendező kéznyomain kívül azért a sajátját is hordozza ezen a filmen, amibe sok helyen bele lehetne kötni, de felesleges, mert egy érdekes, néhol vicces, néhol szomorú, a végén pedig egy kicsit megdöbbentő is az a világ, amit egy rövid ideig megmutatott nekünk. Ugye ki gondolta volna a Másnaposok 3. idején, hogy ilyeneket is fog mondani valaki egy Todd Phillips filmről?

Értékelés: 10/8

Cím: Haverok fegyverben
Rendező: Todd Phillips
Forgatókönyvíró: Todd Phillips, Stephen Chin, Jason Smilovic
Producer: Bradley Cooper, Mark Gordon, Todd Phillips
Operatőr: Lawrence Sher
Szereplők: Jonah Hill, Miles Teller, Ana de Armas, Barry Livingston, Kevin Pollak, Shaun Toub, Bradley Cooper

Kritika: Hell or High Water (2016)

"A filmnek van egy sajátos hangulata, ami képtelen elereszteni még akkor is, ha nem a legizgalmasabb perceket nézzük."

Taylor Sheridan, a Sons of Anarchy egyik szereplője. Nagyjából így lehetett volna bemutatni őt néhány évvel ezelőtt, a sors azonban úgy hozta, hogy a színész titulust rövid időn belül le kellett cserélnie, pontosabban fel kellett váltania forgatókönyvíróra. A Sicario berobbanása után pedig egyértelmű volt, hogy nem megy vissza epizódszerepekre és legyökerezik egy kicsit ebben a szakmában. A Hell or High Water David Mackenzie rendezésében egy sokszor látott, teljesen letisztult alapötletet tár a néző elé, de a Sicarióhoz hasonlóan, ami első ránézésre szintén nem a történetírás netovábbja volt, Sheridan  meglepetéseket azért bőven tartogatott bennük.

A legnagyobb meglepetés lényegében a forma, ahogy ez az egész világ felépül. Sok filmet láttunk már a semmi közepén játszódni, legtöbbjüknek pont ez adta a különleges hangulatát, de ilyet valószínűleg még nem. Minden egyes kő- és homokszemen, széles karimájú cowboykalapon vagy komancs utaláson érezni, hogy ez nem egy mesterségesen felépített világ, hanem a kőkemény valóság, ahol az emberek valóban ilyen körülmények között élnek, napról napra.

A történet egy testvérpárról szól, akik végső elkeseredettségükben Texas apróbb bankfiókjait rabolják ki, egy hamarosan nyugdíjba vonuló ranger, a mindig remek (de most különösen az) Jeff Bridges és társa, Alberto pedig azon van, hogy megakadályozza ezt.

Sheridan nagyszerű munkát végzett a karakterek jellemének kibontásában, amik egyébként is a film legfontosabb részét képzik. A Hell or High Water-ben szinte nem találni olyan jelenetet, aminek ne lenne jelentősége, vagy ami ne tenne hozzá valamit a cselekményhez. Ilyen jól felépített filmmel még nem találkoztam ebben az évben.

A testvérpár úgy rabol, mintha egy igazi munka lenne az, amit csinálnak: előtte egy nappal szépen összeülnek, megtervezik a dolgokat, majd autót lopnak és mehet is a buli. Az viszont lerí róluk, hogy csinálhatják bármennyire is profin az isten háta mögötti bankfiókok kirablását, ők akkor is csak piti gengszterek maradnak.

A legnagyobb konfliktusforrás a két testvér közötti hatalmas különbség. A Chris Pine által alakított Toby legalább annyira nehéz és kilátástalan helyzetben van, mint testvére, Tanner, ugyanakkor ő sokkal jobban megtudja őrizni a hidegvérét, úgymond testhezállóbb számára a gengszterszerep. Ellenben Tanner a lehető legrosszabb embertípus, mindenbe és mindenkibe beleköt, sőt, hidegvérrel képes ölni. Tisztán látszik, hogy ez a két összeférhetetlen karaktert csak a vérük köti össze.

A lecke Pine-nak van feladva, ugyanis amíg Ben Fosternek egy folyamatosan kiabáló, már-már őrült szerepet kell hoznia, addig Toby egy viszonylag csendes fickó, kevés arcmimikával, „nagyjelenettel”, így Pine-nak azt a kevés részt kell megragadnia, amikor igazán reflektorfényben van a karakter.

A rangerről meg beszélni se érdemes, hiszen mindannyian tudjuk, hogy Jeff Bridgesnek jobb szerepet nem igazán lehetne adni.

Összefoglalva a Hell or High Water közel sem egy kifogástalan alkotás, ugyanakkor van egy sajátos hangulata, ami képtelen elereszteni még akkor is, ha nem a legizgalmasabb perceket nézzük. Ha Tannner talán nem, de Toby karaktere mindenképpen emlékeztethet bennünket az élet azon részeire, amikor a saját akaratunktól függetlenül kerültünk nehéz helyzetbe. David Mackenzie bogarat ültetett a fülembe nemcsak ezzel, de a rejtett utalásaival is, én pedig hálát adok egy ilyen filmnek 2016-ban.

Értékelés: 10/8

Cím: Hell or High Water
Rendező: David Mackenzie
Forgatókönyvíró: Taylor Sheridan
Vágó: Jake Roberts
Operatőr: Giles Nuttgens
Szereplők: Ben Foster, Chris Pine, Jeff Bridges, Katy Mixon, Dale Dickey, Marin Ireland, Kevin Rankin, Gil Birmingham

Kritika: Circle (2015)

"Elég szerencsétlen dolog pont a logikát és az ésszerűséget kihagyni egy olyan alkotásból, ami ezeket a tulajdonságokat hatványozottan igényelné."

Nehéz bármit mondani egyes filmekről. Itt van például két ismeretlen rendező, Aaron Hann és Mario Miscione alkotása, a Circle, ami egy teljesen egyszerű alapokra épített megfejtegetős-veszekedős egyhelyszínes thriller, ami jól adagolt feszültséggel, élethű párbeszédekkel és ezeket előadni tudó színészekkel sem váltotta volna meg a világot, de egy izgalmas másfél óra azért benne lehetett volna a pakliban.

A sztori annyi, hogy adott nekünk egy csomó ember, akik teljesen váratlanul egy körben (milyen meglepő) térnek magukhoz. Fogalmuk sincs mi történt, nem tudják hogy kerültek oda, ki rabolta el őket, ám arra lesznek figyelmesek, hogy néhány percenként egy embernél megáll a kör közepén levő nyíl, az az ember pedig meghal. Később kiderül, hogy ők maguk döntik el szavazással, ki távozzon a körből és ki legyen az, aki megnyeri és egyben túléli ezt a rejtélyes kalandot.

Szokták mondani, hogy a költségvetés hiánya gyakran arra készteti a filmkészítőket, hogy kreativitással pótolják a pénzt, ám a Circle esetében ez sajnos egyáltalán nem igaz. Például gyakran nem is látni, hogy ki hal meg, hiszen ahhoz egy működőképes effekt is kéne. Ám abban a pillanatban, ahogy láthatnánk a földre hulló, majd rejtélyesen eltűnő embereket, átváltunk a még élő személyekre.

Ezen kívül rengeteg logikai probléma van, amik, mondanom sem kell, nem jönnek túlságosan jól egy amúgy is bizonytalan lábakon álló filmnek.

Például van egy olyan rész, amikor az egyik férfi megemlíti, hogy ő látta, kire szavazott egy másik. Sajnos azonban nem sehonnan nem láthatta, hiszen rögtön az elején leszögezték, hogy a körben levő emberek csak egy nyilat látnak, a sajátjukat.

De ezzel az egész szavazással is vannak problémáim. Például a hátsó sorban álló emberekre hogyan szavaznak, amikor nem is mutat feléjük nyíl? Inkább hasonlít a Circle két amatőr lelkes munkájának, akik hirtelenjében kaptak egy kis pénzt, (nem túl sokat), és gyorsan lezavarták az egészet, megfelelő kigondolás nélkül.

Pedig meglepő, hogy mennyire jó problémaforrásokat találnak, amikkel összeugraszthatják egymást. A Kocka óta tudjuk, hogy az egy helyszínen játszódó filmek csak vitával kezdődhetnek és érhetnek véget, itt sincs ez másként, és néha olyan feszült és drámai társadalmi kérdéseket feszegetnek, hogy le sem tudtam venni a szemem a képernyőről.

Máskor viszont fogtam a fejemet, hogy lehet ekkora marhaként viselkedni. Világos az, hogy ebben a szituációban minden ember mentené a saját bőrét, de ahogy egyes karakterek viselkedtek, az már-már nézhetetlen volt. Lehet, hogy volt értelme a tehetetlenségüknek, de akkor is fájt nézni, ahogy minden percben kitalálnak valami bődületes marhaságot. Mellesleg elég szerencsétlen dolog pont a logikát és az ésszerűséget kihagyni egy olyan alkotásból, ami ezeket a tulajdonságokat hatványozottan igényelné.

A színészek legalább hozták a tőlük telhetőt. Egyikük sem A-kategóriás sztár, általában kisebb epizódszerepekből ismerhetőek, de ők legalább hozzák azt, amit hozni kell. Ellentétben a csapongó, néhol azért izgalmas, de legtöbbször csak unalmas, érdektelen forgatókönyvvel és ötlettelen rendezéssel.

Összefoglalva a Circle sok más filmmel egyetemben megmarad egy jó ötletként: sok idegen ember nem csak a saját, hanem a többiek életét is befolyásolja, miközben ki kell deríteniük, mi történik velük. Egyből felkapja a fejét az ember, de tulajdonképpen az az egyetlen, amiben Hann és Miscione filmje kiemelkedik, minden másban sajnos meglehetősen pocsékul teljesít.

Értékelés: 10/4

Cím: Circle
Rendező: Aaron Hann, Mario Miscione
Forgatókönyvíró: Aaron Hann, Mario Miscione
Vágó: Tom Campbell
Operatőr: Zoran Popovic
Szereplők: Michael Nardelli, Allegra Masters, Molly Jackson, Rene Heger, Julie Benz, Lawrence Kao