Kritika: Fences (2016)

"Ha tudsz kompromisszumokat kötni a filmmel, ahogy én tettem, akkor egy nagyszerű élmény lesz."

Minden évben van egy film, mely bár jelölve van a legnagyobb kategóriára, az esélye egyenlő a semmivel, sőt, azt is megköszönheti, hogy minimális marketinggel idáig eljutott. Nebraska, Selma, Brooklyn és most talán a Fences az, mely beillik ebbe a sorba. Nem meglepő, hogy ezekkel az alkotásokkal kapcsolatban a szóbeszéd is minimális, pedig a Denzel Washington rendezte lélekőrlő drámát mindenkinek látnia kéne, mi több, beszélni róla, aki szereti ezt a műfajt.

Az utolsó szavak nagyon fontosak, hiszen a Fences készítői biztosan nem arra törekedtek a forgatás során, hogy minél több nézőt tudjanak megszólítani. A színdarabból készült film egy nagyon-nagyon keveseknek szóló rétegműfaj, amit könnyen úgy el lehet rontani, hogy nemcsak maga a film, de az egyébként kedvelt darab is jóval negatívabb kontextusba kerül.

Ettől viszont nem kell félni, ugyanis a Fences egész egyszerűen lenyűgöző. Tudom, hogy ezzel az állításommal nem a többséget képviselem, mivel tagadhatatlan, hogy nem sok ember örül annak, ha több mint két órán keresztül ilyen mélységű drámával kell szembesülnie, én viszont egyenesen letaglóztam attól, hogy mennyire valódinak és őszintének tud hatni.

Nagyon sajnálom, de ugyanakkor kicsit meg is értem azokat, akik fél óra felkeltek a székükből és azt mondták, hogy köszönik szépen, ezt nem kérik. Borzasztóan, és ezt értsd úgy, hogy borzasztóan lassan indul be a cselekmény, egy pillanatig az is kétséges volt számomra, hogy egyáltalán elkezdik valahára.

A történet ismeretének hiányában egy pillanatig tényleg azt gondoltam, hogy itt nem lesz más, csak Denzel, Viola meg Stephen Henderson marhajó sztorizgatásai, miközben látunk egy-két szép naplementét.

Na de amikor igazán beindul! A történetet önmagát nem is igazán lehet összefoglalni, még az IMDb is csak egy sablonos semmit írt róla, és egyáltalán nem hibáztató ezért, mert ember legyen a talpán, aki képes valóban megfogalmazni, hogy miről szól pontosan ez a film.

A Fences kicsit olyan, mint az élet. A szereplői beszélgetnek, vitatkoznak, zsörtölődnek, mindezt egyszerre, majd kevés idő elteltével elmegy egy teljesen más irányba a cselekmény.  Ezért néha kicsit csapongónak is tűnhet, de amúgy meg teljesen életszerű is.

Az egész film Troy Maxson, azaz Denzel Washington karaktere körül forog, ő a kiindulópontja mindennek. Ha visszagondolok, nagyon régóta nem láttam egy ennyire furcsa, vitatható szereplőt. Az egyik pillanatban jókedvűen, kedélyesen röhög a barátjával, feleségével, majd néhány másodperc múlva olyan érthetetlenül durva nagymonológokat nyom le például a fiának, hogy csak pislogtam összevissza.

Akkor kezded el igazán átértékelni Troy karakterét, amikor már megszeretted. Erre a film pont hagy is elég időt, mivel ahogy már mondtam, nem a legpörgősebb alkotással van dolgunk az utóbbi évtizedből. Előkerülnek olyan, a múltban történt tragédiái, amiket máson vezet le, és félelmetes belegondolni, mennyi ilyen ember lehet napjainkban is.

Egyáltalán nem a szigorú szülőkkel van a probléma, hanem azokkal, akik a gyerekeik elé újabb és újabb akadályokat gördítenek, mondván, ilyen kemény az élet. Troy is pontosan ezt teszi, hiszen nem bír azzal a tudattal megbirkózni, hogy a fia akár jobb baseballjátékos lehet, mint ő volt.

De legalább ugyanolyan kemény karakter a felesége, Rose is, aki rengeteg embert megtestesít a mai világban. Nem lép, nem változtat, és nem azért mert fél tőle, hanem képtelen magára vállalni azt a szerepet, aki miatt szét kell esnie a családnak. Mindig mást helyezett előtérbe, másokért dolgozott és más örömének örült jobban.

Mindketten egy elképesztően jól megírt karakterek, akiknek jelleméről, döntéseiről órákat lehetne beszélni. Ehelyett viszont említsük meg a megtestesítőiket, mert annyi biztos, hogy Denzel Washington és Viola Davis nélkül vajmi keveset ért volna ez az egész.

Nincsenek szavak arra, amiket ők művelnek ebben a filmben. Lenyűgöző, egyszerűen lenyűgöző.. Nem mellesleg a Fences lényegében csak monológokból áll és többnyire ők ketten tehetnek arról, hogy olyan durván meg tud érinteni pl. Washington nyolcperces „beszédeinek” első és utolsó mondata is egyaránt.

Szóval valóban egy mestermű, ami jellegéből adódóan nem fog kultstátuszba emelkedni, de ha tudsz kompromisszumokat kötni a filmmel, ahogy én tettem, akkor egy nagyszerű élmény lesz. El kell fogadni, hogy ez egy színdarab, csak történetesen film formájában látjuk. Emiatt a színészi játék és maga a környezet is leginkább erre hasonlít, de ha az első fél órát túléled, a következő másfél egy igazi kincs lesz.

Értékelés: 10/10

Cím: Fences
Rendező: Denzel Washington
Forgatókönyvíró: August Wilson
Producer: Todd Black
Operatőr: Charlotte Bruus Christensen
Szereplők: Denzel Washington, Viola Davis, Mykelti Williamson, Saniyya Sidney, Russell Hornsby

Oscar 2017: mi történt a gálán?

Összefoglaló a 89. Oscar-gála eseményeiből.

Egészen elképesztő dolgokat láthattunk néhány órával ezelőtt, amikor vége lett a 89. Oscar-díjátadónak és szembesülni kellett azzal, hogy mi is történt valójában. De mielőtt meg eljutnánk ahhoz a bizonyos incidenshez, ami valószínűleg médiatörténeti pillanat lesz a lehető legrosszabb értelemben, lássuk, hogy mik is előzték meg a hatalmas botrányt.

Kifejezetten jól indult a műsor, Justin Timberlake a Trollok betétdalával táncoltatta meg az össznépet, akik látszólag élvezték a dolgot és önfeledten buliztak.

Ezután következett a szokásos monológ az est házigazdájától, ami szintén meglepően szórakoztató volt. Ha eddig kevertétek Jimmy Fallont és Jimmy Kimmelt, ezután az este után garantáltan nem fogjátok, hiszen míg előbbi azt sem tudta normálisan kezelni, hogy néhány másodpercre elment a súgógépe, addig Kimmel képes volt improvizálni egy rohadt jó poént az évtized égése közepette.

Kimmel mindent megtestesített magában, aminek egy jó műsorvezetőnek lennie kell. Intelligensen csipkelődött, egyáltalán nem esett túlzásokba és Trump oltásai is sokkal jobban hatottak így visszafogottabban, mintha nekiesett volna. A Twitteres üzeneten például szakadtam.

Nagyjából húsz perccel a kezdés után adták át az első kategóriát a legjobb férfi mellékszereplőnek, ahol nem született meglepetés és Mahershala Ali nyert a Holdfényben nyújtott alakításáért. Állva tapsolták meg.

Ezután jött néhány unalmasabb rész, átadták a jelmeztervezést, a sminket, a dokumentumot és a hangvágásokat is. Az viszont feltűnően meglepő volt, hogy A kaliforniai álom elég sokáig díjtalan volt és olyan szekciókban maradt alul, ahol szinte egyértelmű volt a győzelme.

Érhetően nagy felzúdulást keltett, hogy a Suicide Squad most már hivatalosan is egy Oscar-díjas film, még ha csak a legjobb smink kategóriájában is. A hangoknál sem a favorit nyert, a vágást az egyetlen díjat magáénak tudó Érkezés kapta, a keverés pedig A fegyvertelen katonáé lett, ami azt jelentette, hogy Kevin O’Connell a tucat jelölése után végre haza is vihet egy szobrocskát.

A dokumentumfilmekben is a várományos lett a befutó, az O. J.: Made in America, bár vannak kétségeim afelől, hogy az összes szavazó Akadémiai tag szépen leült és hét és fél órán keresztül nézte a filmet, és nem inkább csak erről hallottak a legtöbbet.

A legjobb női mellékszereplő Viola Davis lett a Fences című színdarabból készült drámában nyújtott lehengerlő munkájáért, aki egyébként egy nagyon szép beszédet mondott, akkor azt hittem, az lesz majd a nagybetűs PILLANAT. Tévedtem.

A legjobb idegen nyelvű film, aminek tavaly nagyon drukkoltunk, az iráni Az ügyfél lett Aszhar Farhadi rendezésében. Egy ideig a Toni Erdmann és Az ember, akit Ovénak hívnak is esélyesebb volt, mint a nyertes, de miután kirobbant a Trump mizéria és kétséges volt Farhadi részvétele, egyértelmű volt, hogy neki adják. (Az alkotását egyébként nem láttam, de szimplán csak az is lehet, hogy egy mestermű, mint a Nader és Simin és azért kapta.)

Animációs rövidfilmben a Piper örülhetett, az egész estés animációsok közül pedig teljesen megérdemelten a Zootropolis.

Ekkor már rettenetesen állt a Kaliforniai álom szénája, a legjobb látványtervezést muszáj volt behúznia, ha nem akart nagy égést. Azt meg is kapta és a vizuális effektusokban sem született meglepetés, A dzsungel könyve kapta.

A díjak átadás közben amúgy daloltak is, a felállás ezúttal az volt, hogy minden jelölt betétdal hangozzon el, aminek azért örültem jobban, mint tavaly, mert akkor olyan rettenetes dalokat is végig kellett hallgatni, mint a Szürke 50 árnyalatából az Earned it vagy a Writings’s On The Wall.

A vágást is A kaliforniai álomnak jósolták, de John Gilbert kapta A fegyvertelen katonáért, így Mel Gibson filmjének már kétszer annyi győzelme van, mint amennyire számíthatott előzetesen.

Ekkor jött az a pillanat, amikor már nemhogy a győztes beszédére, de arra se tudtam rendesen odafigyelni, hogy levegőt vegyek, ugyanis Salma Hayek és David Oyelowoo elkezdte sorolni a rövidfilmek nomináltjait.

Sok minden átfutott rajtam, visszagondoltam például arra a pillanatra is, amikor a Saul fia győzelméért szurkoltam tavaly ugyanígy, ugyanazzal az üdítővel a kezemben, ugyanazon a széken ülve. Nagyon jó élmény volt, és néhány órával ezelőtt is az volt, amikor kimondták Deák Kristóf alkotásának angol címét!

Csodálatos érzés egymás után kétszer is egy ekkora sikert átélni, megmondom őszintén, utána nem is nagyon tudtam odafigyelni, annyira a hatása alatt voltam. Amikor feleszméltem, csak annyit láttam, hogy a Kaliforniai álom operatőre mondja a köszönőbeszédét, ezután pedig természetesen a filmzenét is megnyerte. Tüntetéssel fenyegettem, ha nem ő kapta volna, de az Akadémia érezhetően megijedt és jól döntött!

A betétdal után, mely a City of Stars lett, jöttek a királykategóriák. Az eredeti forgatókönyvért járó elismerést Kenneth Lonergan vehette át A régi városért, amely összesen két díjat nyert. Kétséges volt, hogy nem-e odaadják a Kaliforniai álomnak, de miután a show első felében mellőzték, jóval esélyesebbnek tűnt a neves színdarabíró győzelme.

Az adaptáltban jóval egyértelműbb volt a dolog, a nagy esélyes Holdfény hozta a kötelezőt.

A rendező kategóriára gondoltam azt, hogy sok minden eldől. Miután nem tarolt a La La Land, egy pillanatig azt is el tudtam képzelni, hogy Barry Jenkins vagy Lonergan kapja, de végül mégis Chazelle nyerte, mellyel nagyjából elégedetten nyugtáztam, hogy akkor a film is eldőlt.

És ekkor jött a pillanat, amikor jött a legjobb film. A show kezdete előtt megnéztem az átadókat és tök boldog voltam, hogy Beatty és Dunaway fogja prezentálni az év kilenc legjobb alkotását. Most már inkább jót röhögök ezen.

A két legenda feljött a színpadra, amikor én már épp a halálomon voltam, de ekkor már nem is próbáltam semmi felpofozást, vagy hideg vizes frissítőt, mert minek. Mindjárt alszok úgyis.

Egy számomra nagyra tartott kritikus írta ki Twitteren, hogy nyilván senki nem mond még semmit, de mindannyian tudjuk, mi következik. Tökéletesen egyetértettem vele, majd amikor kihirdették A kaliforniai álom győzelmét, elégedetten mosolyogtam annak ellenére, hogy én legszívesebben a Fencesnek adtam volna.

A köszönőbeszédeket hallgattam, közben pedig összepakoltam magam körül, amikor egyre több embert láttam feljönni a színpadon, fülessel a fejükön. Tudjuk, hogy még egyszer sem lett jó vége annak, ha fülessel a fejükön jönnek fel emberek egy díjátadón.

Aztán beütött a bomba, a Holdfény nyert! Olyan hirtelen jött az egész, hogy majdnem el is ejtettem a poharat, ami a kezemben volt. Mindenki értetlenül nézett maga elé, miközben a neten is hasonló „mifasz? WTF?” kommenteket láttam. Akkor gondoltam, hogy ez tényleg megtörténik?

Félelmetes volt. Teljesen lefagytam, már pedig ha én lefagytam, vajon mit érezhetett a La La Land teljes stábja, amikor le kellett vonulniuk a színpadról és át kellett adniuk azt a díjat(!!), amit néhány másodperccel ezelőtt még a sajátjuknak gondoltak.

Összefoglalva két dolgot sajnáltak. Az első az, hogy a Holdfény nyert, a másik pedig, hogy mindenki emiatt fog emlékezni a 89. Oscar-gálára. Pedig egyáltalán nem volt egy rossz este, sőt: Kimmel remekül vezette, a poénok ültek, jött pár pozitív meglepetés is, aztán teljesen váratlanul egy megcserélt boríték mindent megváltoztatott.

Végül jöjjön néhány mém, csak ne legyen már ilyen borús lezárása a dolognak.

 

 

 

A győztesek:

Legjobb film: Holdfény

Legjobb rendező: Damien Chazelle (Kaliforniai álom)

Legjobb színésznő: Emma Stone (Kaliforniai álom)

Legjobb színész: Casey Affleck (A régi város)

Legjobb női mellékszereplő: Viola Davis (Fences)

Legjobb férfi mellékszereplő: Mahershala Ali (Holdfény)

Legjobb adaptált forgatókönyv: Holdfény (Barry Jenkins)

Legjobb eredeti forgatókönyv: A régi város (Kenneth Lonergan)

Legjobb dokumentumfilm: O.J.: Made in America

Legjobb animációs film: Zootropolis - Állati nagy balhé

Legjobb idegen nyelvű film: Az ügyfél (Irán)

Legjobb operatőr: Kaliforniai álom

Legjobb rövid dokumentumfilm: The White Helmets

Legjobb rövidfilm: Mindenki

Legjobb betétdal: Kaliforniai álom - City of Stars

Legjobb eredeti filmzene: Kaliforniai álom

Legjobb vágás: A fegyvertelen katona

Legjobb vizuális effektus: A dzsungel könyve

Legjobb hangvágás: Érkezés

Legjobb hangkeverés: A fegyvertelen katona

Legjobb jelmez: Legendás állatok és megfigyelésük

Legjobb smink: Suicide Squad: Öngyilkos Osztag

Legjobb látvány és díszlet: Kaliforniai álom

Elképesztő égés az Oscar végén

Álmos tekintettel meredek magam elé, próbálok úgy tenni, mintha bármi érdekeset tartogatna még ez a díjátadó. Oké, még nem mondták ki, de a Kaliforniai álom meg fogja nyerni. Úgyis megnyeri. És igen! Warren Beaty egy kis intermezzo után kimondja a nevet, a stáb feljön ünnepelni és elképesztően boldogok.

Aztán jön a hidegzuhany: hopp, a Holdfény nyert! Nem az a boríték volt ott, aminek lennie kellett volna. Amit az elmúlt néhány percben láthattunk, az egy olyan pillanat, amit sose fogok elfelejteni. Elképesztő, egyszerűen elképesztő. Hamarosan bővebb összefoglaló.

Oscar-díjas a Mindenki!

Elképesztő magyar siker, a Saul fia győzelme után megint nagyon boldogok lehetünk, ugyanis Deák Kristóf Mindenki című rövidfilmje is szobrocskát nyert! Nagyon gratulálok az alkotóknak és köszönjük!

Összefoglaló a gáláról délelőtt várható, addig kövessétek az eseményeket a Twitteren.

Műsorrend

Ha valaki esetleg nem látta az ÉLŐ közvetítésben a műsorrendet, akkor most itt van önállóan is.

1. Legjobb férfi mellékszereplő 2. Legjobb jelmeztervezés 3. Legjobb smink 4. Legjobb dokumentumfilm

5. Legjobb hangvágás 6. Legjobb hang 7. Legjobb női mellékszereplő 8. Legjobb idegen nyelvű film 9. Legjobb animációs rövidfilm

10. Legjobb animációs film 11. Legjobb látványtervezés 12. Legjobb vizuális effektusok 13. Legjobb vágás 14. Legjobb rövidfilm

15. Legjobb rövid dokumentumfilm 16. Legjobb operatőr 17. Legjobb filmzene 18. Legjobb betétdal 19. Legjobb eredeti forgatókönyv

20. Legjobb adaptált forgatókönyv 21. Legjobb rendezés 22. Legjobb férfi főszereplő 23. Legjobb női főszereplő 24. Legjobb film

 

Minden, ami OSCAR - ÉLŐ

0:50-ig, a vörös szőnyeges bevonulás kezdetéig itt osztom majd az észt, utána pedig Twitteren. Sajnos meg is van az első aktualitás, ugyanis elhunyt Bill Paxton, akinek ikonikus alakításai voltak például a A bolygó neve: Halálban, a Twisterben és a Titanicban is. Mindössze 61 éves volt, egy műtét szövődményeibe halt bele. Az viszont kérdéses, hogy a szokásos megemlékezős szegmensbe be fog-e kerülni az időhiány miatt, vagy inkább a show házigazdája, Jimmy Kimmel említi meg előtte. 

 

20:57 Nagy a készülődés, még majdnem négy óra a kezdésig!

 

21:36 Ha esetleg eddig elkerülte a figyelmeteket, érdemes megnézni néhány részét ennek a cikksorozatnak, amelyben anonim Akadémiai tagok mesélnek a jelölt filmekről. Csak hát nem éppen úgy, ahogy azt gondolnád. A legújabb része.

21:41 Fél tizenegykor a Dunán érdemes nézni Szabó István Oscar-díjas, Mephisto című filmjét. Közvetlenül utána kezdődik a vörös szőnyeges felvonulás, amiben nincs sok izgalom, kivétel a wannabe divatguruknak, de ami a lényeg, hogy hajnali kettőkor érdemi részében is elkezdődik a díjátadó. Előreláthatólag hat körül lesz vége, szóval kólát, kávét elő, aki hajnalozni szeretne!

21:44 Minden jelölt betétdal elhangzik majd, szóval énekelni fog Justin Timberlake, John Legend, Lin-Manuel Miranda. Auli’i Cravalho, valamint Sting. Hát nem egy rossz felhozatal, főleg a tavalyihoz képest, ahol az a hapsi énekelt valami Szürke.. számot, akinek olyan a haja, mintha egy döglött pók mászna rajta.

21:46 Ő az!

 

Műsorrend:

1. Legjobb férfi mellékszereplő 2. Legjobb jelmeztervezés 3. Legjobb smink 4. Legjobb dokumentumfilm

5. Legjobb hangvágás 6. Legjobb hang 7. Legjobb női mellékszereplő 8. Legjobb idegen nyelvű film 9. Legjobb animációs rövidfilm

10. Legjobb animációs film 11. Legjobb látványtervezés 12. Legjobb vizuális effektusok 13. Legjobb vágás 14. Legjobb rövidfilm

15. Legjobb rövid dokumentumfilm 16. Legjobb operatőr 17. Legjobb filmzene 18. Legjobb betétdal 19. Legjobb eredeti forgatókönyv

20. Legjobb adaptált forgatókönyv 21. Legjobb rendezés 22. Legjobb férfi főszereplő 23. Legjobb női főszereplő 24. Legjobb film

 

22:24 Az est egyik nagy kérdése, hogy mennyit foglalkoznak majd politikával és azon belül Donald Trump őnagyságával. Elég valószínű, hogy sokat. Nagyon sokat.

23:04 Nagyon durva rekordok dőlhetnek meg ma hajnalban. Például ha Denzel Washington díjat nyer az alakításáért, ő lesz az első afroamerikai, aki három Oscart is a magáénak tudhat. De Lucas Hedges sem kutya, aki ha nyer, a legfiatalabb férfi díjazott lenne a színészi kategóriában. Persze ennek jóval kevesebb esélye van, mint Denzelnek. További érdekes információk itt olvashatsz.

23:48 Visszaszámláló! Már csak egy óra!

0:38 Még néhány perc a vörös szőnyegig, addig itt vannak az én tippjeim a díjakkal kapcsolatban:

0:54 Mostantól a Twitteren kövessetek, ha van kedvetek, hajrá Mindenki!

Oscar 2017 élőszereplős rövidfilmek: Ennemis intérieurs, Timecode, Silent Nights, La Femme et le TGV, Mindenki

Végre apropója is van annak, hogy körülnézzek az idei rövidfilmes termés között, hiszen Deák Kristóf Mindenki című kisjátékfilmje is jelölt a 89. Oscar-gálán. A hajnali két órakor kezdődő díjátadó nagyjából felénél oszthatják majd ki a szobrocskát, szóval lesz izgulnivalónk bőven.

Addig is nézzük meg, kik a Mindenki versenytársai és milyen esélyei vannak a magyar filmnek.

Ennemis intérieurs

Ha a fogadóirodák jóslatait nézzük, a legesélyesebb jelölt az öt közül a francia Ennemis intérieurs, mely kétségkívül a legfajsúlyosabb a kategóriában, hiszen egy algériai születésű férfiről szól, akit francia állampolgársági kérelme miatt hívatták be. Az ’50-es években született, amikor Algéria még Franciaországhoz tartozott. Hogy egy remek film címével éljek, puszta formalitásnak tűnik az egész, azonban a kihallgató egyre inkább „szükségtelennek” tűnő kérdéseket tesz föl és úgy állítja be a férfit, mintha bűnöző lenne.

A film kicsit kiegyenlíti a Silent Nights című, szintén ebben a kategóriában jelölt katyvaszt, mert amíg annak egy kifejezetten káros üzenete van a bevándorlókkal kapcsolatban, ez a film rengeteg tévhitet és hazugságot mutat meg. Egy nagyon feszült és kemény félórát láthatunk, melyben a nagy végkifejlet eléggé kiszámítható, de mégis érdekes az az út, amelyik elviszi a főszereplőt ahhoz, hogy ezt a lépést megtegye.

Nagyon komoly rivális, persze kérdéses, hogy az Akadémia inkább a szívet melengető, kedves történeteket vagy a fő kategóriákhoz hasonlóan a kemény drámát preferálja majd jobban. Reméljük, hogy az előbbit.

 

Timecode

A szekció legmeglepőbb filmje, melynek a látszólagos cselekménye mindössze annyi, hogy két biztonsági őr, Luna és Diego az unalmuk kellős közepén maguk és egymás szórakoztatására elkezdenek táncolni. Először külön-külön, majd együtt.

A legérdekesebb ebben a mindössze 15 perces kisfilmben, hogy parányi történései ellenére rengeteg mindenről szól és rengeteg minden juthat az ember eszébe a nézése közben. Minden embernek vannak álmai, céljai, amiknek nagy részét az életében nem tudja megvalósítani, ahogy valószínűleg Luna és Diego sem valósította meg, hiszen akkor nem itt lennének.

Talán mindketten táncosok akartak lenni gyerekkorukban? Mik voltak a vágyálmaik? Miért kerültek ide? Vagy egyszerűen csak céltalanul tengődnek? Rengetegen élünk úgy, hogy közben nem is élünk igazából. Aztán valakinek eszébe jut, hogy élhetne egy másik életet, valakinek pedig nem.

Számomra egy nagyon érdekes, tanulságos kis mese volt és még a rövidfilmek létjogosultságát is tökéletesen megmutatta. Mindazonáltal nem hinném, hogy nekiadják a díjat.

 

Silent Nights

Eljutottunk ide is. Nem tudom, hogy csak bennem váltott-e ki ilyen negatív érzelmeket a film, de például az IMDb értékelések szerint nem, ugyanis Oscar-jelölt film révén 6 pont alatt van, ami nem egy túl jó átlag mondjuk a Mindenkihez hasonlítva.

A gond ezzel a filmmel, hogy egész egyszerűen buta. Az egy dolog, hogy önmaga sem tudja, miről akar szólni. 30 perc alatt bedob mindenféle bugyuta, előkészület nélküli tragédiát, amik a szereplőinkkel megesnek, és ehhez nekünk még sajnálni is kellene őket.

A történet egy önkéntes dán lány és egy ghánai menekültről szól, akik szerelembe esnek, de a kapcsolatuk nem pont úgy alakul, ahogy azt elképzelték.

Tényleg úgy kell elképzelni ezt a filmet, mint egy kliségenerátort, ami minden ötödik percben előhúz valami drámát a tarsolyából. A gond ott van, hogy ezek olyan emberekkel történnek, melyek sorsa semennyire se érdekelt. Nyilván egy rövidfilmről van szó, nem lehet a bevezetés 30 perces, ha maga a film is annyi, de olyan felszínes munkát végeztek a karakterekkel, hogy már ott elbukott az egész alkotás.

Maradjunk annyiban, hogy nem ez a film fogja elvenni a Mindenki Oscarját, ha egyáltalán elfogja valaki.

 

La Femme et le TGV

Ahogy a Silent Nights, úgy a svájci La Femme et le TGV is nagyon meglepett. Viszont fontos hozzátenni, hogy a kettő között ég és föld a különbség, ugyanis Timo von Gunten filmje egy gyönyörű kis történet a szerelemről és a vágyakozásról, miközben annyira megérintő, hogy azt hosszabb társaik is megirigyelnék.

A történet egy kissé magányos hölgyről szó, akinek az a mániája, hogy több évtizede minden áldott nap, ugyanabban az időpontban kinéz a háza ablakán és kilenget egy svájci zászlót a mellette elhaladó gyorsvonatnak.

A vonat vezetője észreveszi a nőt és egy levelet ír neki. A levelezés aztán kölcsönös lesz, majd egy furcsa kapcsolat alakul ki a vonatvezető és a hölgy között.

A végén van egy keserédes csavar, ami tökéletesen mutatja be, hogyan törnek össze az elképzelt álmok egyetlen pillanat alatt. A főszereplő kissé nyers és udvariatlannak tűnik elsőre, de ez mind a magányából adódik. Ahogy mindenki más, ő is igényli a szeretet, a törődést és az idő, a kor nem kizáró ok, ahogy azt a fia gondolja.

Bár franciául beszélnek benne, a főszereplő Elise egy angliai színésznő, Jane Birkin, aki nagyszerűen alakította a karaktert, tulajdonképpen sikerült úgy megkedvelnem, hogy legalább annyit zsörtölődött, mint amennyit mosolygott.

A La femme et le TGV egy aranyos kis történet, mely könnyen okozhat meglepetést, a Mindenki után a második legjobb alkotás ebben a szekcióban.

 

Mindenki

Végül pedig jöjjön az a film, melyért egész hónapban dobogott a szívünk és hétfő hajnalban még jobban dobogni fog: a Mindenki, angol címén Sing, mely a fogadóirodáknál nem a legesélyesebbként van feltüntetve, de rengeteg nevezetes külföldi filmes portál mondta, hogy számukra ez volt a legjobb a nomináltak közül.

Lehet, hogy egy kicsit hazabeszélek, de ha objektív vagyok, akkor is ott lyukadok ki újra és újra, hogy a Mindenki adta a legtöbbet, amit csak egy 25 perces kisjátékfilm adni tud.

A történet a ’90-es évek Budapestjén játszódik, ahol az ország leghíresebb gyerekkórusába belép Zsófi, az új lány, akinek szembesülni kell azzal, hogy a kemény és sikeréhes tanárnő, Erika néni elmondja neki, hogy nem elég jó és inkább tátogjon.

A Mindenki ugyanabban a helyzetben van, mint a Timecode, hiszen mindkettejük egy látszólag piti dologról szól, a mélyére nézve viszont látszik, hogy ez egyáltalán nem igaz. Kristálytisztán világos, hogy Erika néni könyörtelen módszerei talán egy vállalat élén levő igazgatókra vall, nem pedig egy alsós énektanárra.

Nemcsak a film végi nagy bosszú miatt olyan jó film a Mindenki: egyrészt remekül adja vissza az akkori kor helyszíneit és a kevés szó esik a mesteri színvilágáról is. Másrést pedig egy lélekkel teli, pozitív üzenetű, iszonyúan szórakoztató félórát nyújt annak, aki megnézi.

Ha eddig nem tettétek, vasárnap 21:05-kor láthatjátok a Duna TV műsorán, a díjátadó előtt. Ahogy tavaly, úgy most is élőben kommentálom majd Twitteren az eseményeket, úgyhogy várok mindenkit sok szeretettel!