Kritika: A lány a vonaton (The Girl on the Train, 2016)

"A hibásak az írók és azok, akik engedték, hogy A lány a vonaton a mozikba kerüljön."

Hát igen, A lány a vonaton.. A film megjelenése előtt csak Holtodiglan 2-ként emlegették, ám az idő előrehaladtával egyre bizonyosabbá vált, hogy nem a minőségére gondoltak, amikor Fincher 2014-es, kiváló művével hasonlították össze.

Jó, értem én, hogy regényből készült, nő írta meg sötét thrillernek ígérkezett az előzetes alapján, de mondjuk ki, hogy az egész egy nagy büdös katyvasz lett. Paula Hawkins népszerű könyvét, melyből a filmet készítette Tate Taylor, nem olvastam, de most az egyszer látatlanba is azt mondom, hogy sokkal jobban jártam volna vele, mint ezzel a hosszú unalomtengerrel, amelyben más nem történik, csak egy csomó hasonló nő siránkozik és olyan dolgokat tesz, amelyekkel tökéletesen elérik, hogy még csak véletlenül se lehessen velük szimpatizálni.

Eléggé sok bennem az indulat, mert maga a film annyira buta, hogy az díjat érdemel, viszont legalább úgy tesz, mintha ő találta volna fel a thriller műfaját. Nem is értem, hogy a forgatókönyv írása során nem tűnt fel senkinek, hogy lényegében semmi nem történik rekord hosszúságú időn keresztül azon kívül, hogy Emily Blunt elcsúfítva issza víz módjára a vodkát.

Amit a vásznon látunk cselekvés címszó alatt nem más, mint alibi. Jobban megnézve A lány a vonaton tökéletesen beletartozik azoknak a thrillereknek a csoportjába, melyek a teljes ötlettelenségből születtek: ide-oda, értelmetlenül ugrálunk az időben, ami nem titokzatosságot ad, hanem inkoherensséget. Aztán minél több és több szereplőt próbálnak bevonni, hogy az egész cselekmény egy komplex, hihetetlen történetnek tűnjön. És mivel lehet a legjobban lezárni egy ilyen filmet? Természetesen megint csak egy ötlettelen „csavarral”, amiben a sok érdektelen karakter közül egyre rákenik az egész ügyet és mehet is a végefőcím.

Tény, hogy A lány a vonaton nem egy könnyű munka rendezői részről: úgy kell összeraknod különböző értelmetlen (vagy unalmas) emlékfoszlányokat, pillanatokat, hogy az érdekelje a nézőt, ez pedig meglehetősen nehézkes, ha még a főszereplő helyzete is kb. fikarcnyira érdekel.

A film úgy tesz, mintha lenne valami, amit ki kellene bogozni: már a közepénél arra gondoltam, nagyot kell alkotniuk ahhoz, hogy itt a végén valóban legyen egy olyan fordulat, ami hozzáad a sztorihoz és nem leleplezni próbálja szutyok mivoltát. De nem meglepő módon sajnos utóbbi nyert tanúbizonyságot, az az érzés viszont határozottan a film pozitívumai közé tartozik, amikor rájöttem, hogy nem én vagyok a hülye, amiért nem értettem, hanem az írók és azok, akik engedték, hogy A lány a vonaton a mozikba kerüljön.

Az állítólagos történet szerint Rachel egy igazi lecsúszott alkoholista, akinek lába alól a válása óta teljesen kicsúszott a talaj. Kirúgták az állásából is, egyetlen teendője az, hogy minden áldott nap vonatra száll és elszáguld a régi házuk mellett, amelyben a férjével, Tommal éltek. Az egész napja csak a figyelésből áll, ahogy más emberek életét próbálja elképzelni.

Például Meganét, aki azután kerül a figyelme középpontjába, hogy egy másik emberrel látja csókolózni. A nő ezután eltűnik, majd nem sokkal később kiderül, hogy megölték.

Innentől kezdve elméletileg egy nyomozást látunk, melyben Rachel ugyanúgy vedel, sőt, az érdektelenségi rátája sem nő vagy csökken semmit, viszont a film ezen pontján, nagyjából a háromnegyedénél ér el a teljes összeomláshoz.

Itt érezni igazán, hogy ha a forgatókönyv egy rendes bevezetést is csak nagy kínok árán tudott megcsinálni, akkor nem várható el, hogy egy összetett gyilkossági ügyet ennyi szereplővel izgalmassá tud tenni.

A lány a vonaton sajnos egy kifejezetten rossz film lett, melyet szó szerint fájdalmas látni a sok unalmas és idegesítő kesergés miatt, ha pedig ez nem lenne elég, van egy rossz hírem: ezt a puzzle-t azok se fogják kirakni, akik a Mementó befejezését a kisujjukból kirázták. Ezek a darabok bizony soha a büdös életbe nem fognak illeszkedni egymáshoz. 

Értékelés: 3/10

Cím: A lány a vonaton
Rendező: Tate Taylor
Forgatókönyvíró: Erin Cressida Wilson
Vágó: Michael McCusker
Operatőr: Charlotte Bruus Christensen
Szereplők: Emily Blunt, Justin Theroux, Haley Bennett, Rebecca Ferguson, Edgar Ramirez, Luke Evans, Laura Prepon

Kritika: 13 óra: Bengázi titkos katonái (13 Hours: The Secret Soldiers of Benghazi, 2016)

" Ha átlagosan nézem, nem egy nagy rendezői teljesítmény, de Michael Bay-től bizony piros pontot érdemel."

Nem voltam épp túl jó lelkiállapotban, amikor rávettem magam, hogy a nagy szilveszteri csinnadratta után, amíg a többiek kipihenik a fáradalmakat, én megnézem Michael Bay filmjét, a 13 óra: Bengázi titkos katonáit. Lehetne ennél jobban kezdeni az évet?

De viccet félretéve az aggodalmak mellett egy kicsit bizakodó is voltam, hiszen pont ez az a közeg, amiben Bay tud értékelhető teljesítményt nyújtani, ugyanakkor meg csúnyán áteshetett volna a ló túloldalára, hiszen egyrészt neki ehhez nem kell sok, másrészt pedig hatszor jobb rendezőknek is meggyűlt volna a bajuk azzal, hogy ez egy tökös, izgalmas akciófilm legyen és ne egy giccstenger, amit csak az áldozatok hozzátartozói számára készítettek tiszteletből. De erről még később.

A lényeg az, hogy egy jó Michael Bay-filmet láttam!

Ami nagyszerű húzás Bay-től az az, hogy rögtön a helyzet kellős közepén találják magukat főszereplőink. Nincsen hosszas (és unalmas) szövegelés, egy-két részletet tudunk meg a narrálásból és ez pont jó is így: lényegében nincs is idő arra, hogy az ember az órájára pillantson vagy sóhajtson párat. Néha még a levegőt is csak módjával vettem.

Ugyan az akciók jelentős része a film második felében, a támadás után történnek, de a leginkább működő jeleneteket az első órában láthatjuk. Olyan dolgok, mint hiteles párbeszéd, vagy karakterek, melyekért izgulhat a néző, eléggé hiánycikkei voltak a mester életművének, a Bengázi titkos katonáiban viszont megtalálni ezeket.

A történetet valószínűleg nem kell túl sokáig ecsetelnem, hiszen jó eséllyel még a hírekben is láthattátok néhány éve. Pontosabban 2012. szeptember 11-én éjjel Líbiában megtámadták az USA diplomáciai egységét, a nagykövet, Chris Stevens pedig füstmérgezésben meghalt. A testőrök, katonák mellett azonban a civilek, a CIA dolgozói is veszélyben vannak addig, amíg nem jön a segítség. Az viszont (valami, vagy valaki miatt) nem akar jönni, ezért annak a kis csapatnak kell felvennie a harcot a terroristákkal.

Aztán, talán az ambíció hiánya vagy akciómániája miatt a második órában lényegében más nem történik, csak lövöldözés, amivel nem lenne semmi baj akkor, ha mindez élvezhető formában lenne megmutatva. A folyamatos, pontosabban szokásos kamerarángatása azért sokkal rosszabb, mint a Transformersben, mert ott nem is érdekelne, ami történik, akkor se ha látnám.

Itt viszont természetesen szurkoltam a jófiúknak és marha pipa voltam, amikor fogalmam sem volt, éppen kit vagy mit támadnak meg a filmben. És persze amikor elégedetten csettintenék, hogy végre egy tényleg, nagybetűsen jó Michael Bay film, akkor előhúzza a tarsolyából a régi kliséit, nevezetesen az idegesítő bratyizást.

A téma ismeretében annyira nem illik bele a képbe, hogy egy csomó barát és munkatárs halála után az életben maradt, még lövöldöző katonák olyan „vicces” egysorosokat mondtak volna a valóságban. A filmben már a kezdetektől ez történik, ez a teljesen indokolatlan jópofizás néha viszont olyannyira idegesítő számomra, hogy teljesen odavág egy-egy, amúgy feszült jelenetet.

Összefoglalva a 13 óra: Bengázi titkos katonái nem egy olyan film, ami túlságosan sokat vállalna. Egy tisztességes dokumentum egy nem is olyan régi sajnálatos eseményről, ami nem beszél a háború értelmetlenségéről, sőt, még a politikát is teljesen kivonja belőle: Bay egy izgalmas, pörgős akciót akart forgatni és azt is forgatott. Ha átlagosan nézem, nem egy nagy rendezői teljesítmény, de tőle bizony piros pontot érdemel.

Értékelés: 7,5/10

Cím: 13 óra: Bengázi titkos katonái
Rendező: Michael Bay
Forgatókönyvíró: Mitchell Zuckoff, Chuck Hogan
Vágó: Christian Wagner
Operatőr: Dion Beebe
Szereplők: Pablo Schreiber, John Krasinski, Toby Stephens, David Denman, Max Martini, James Badge Dale, David Costabile

 

Teaser érkezett a Verdák 3-hoz, nem pont erre számítottunk

Nem akarom semmit mondani, először tessék megnézni:

           

Igen, tényleg ez a Verdák 3 kedvcsinálója! Ha ez egy egyszerű figyelemfelhívás, akkor nem szóltam semmit azon kívül, hogy elég jó reklám. A twitteren trend lett belőle, sok rajongó már gyászol, és nem lehetetlen, hogy olyan emberekhez is elért ez a szokatlan teaser, akik egyébként nem a széria rajongói.

Ha pedig tényleg "minden megváltozik", ahogy ígérték, akkor el kell fogadni, hogy a Verdák élete sem a felhőtlen száguldásról szól.

Kritika: A barátságos óriás (The BFG, 2016)

"Spielberg megrendezett egy történetet, elkészítette a filmet, amit a mozikba küldtek, majd vége is a dolognak. Az a szív, az a lélek hiányzik A barátságos óriásból, ami őt sok-sok éven, évtizeden át jellemezte."

Steven Spielberg ugyan decemberben lépi át a hetedik X-et, ez őt tisztán láthatóan egyáltalán nem érdekli. Ha minden igaz, 2019-ig öt filmet jegyez rendezőként és legalább egy tucatot producerként. A pillanatnyi szünetet is nélkülöző munka azonban hagyhat hátulütőket, sajnos egy példa erre A barátságos óriás is, amit az 50-60 éves Spielberg biztosan nem adott volna ki a kezei közül.

Ez a néhány sor kicsit úgy hangzik, mintha egy rosszul sikerült filmről beszélnénk, de gyorsan leszögezném, hogy nem igaz. Egy teljesen korrekt családi mozit kapunk, ami az esetek többségében tényleg szórakoztató, Mark Rylance tökéletes óriás mivoltáról nem is beszélve.

Kicsit úgy éreztem Spielberg szerepét, mintha ő lenne az egyetlen, aki nem is igazán akarja ezt megcsinálni. Ennyire céltalan, szinte cselekmény nélküli filmet biztosan nem készített még, és nem repesek túlságosan, hogy most láthattam az elsőt.

Történetünk főszereplője HABÓ (vagy BFG), egy olyan óriás, aki nemcsak az emberek világában számít különcnek, de még Óriásországban is. Társai, akikre főgonoszokként is tekinthetünk, folyamatosan piszkálják, elveszik a kajáját, felforgatják az otthonát. Egy este azonban találkozik Szofival, az árvával, aki véletlenül látja meg őt az árvaháza erkélyéről. HABÓ úgy dönt, „elrabolja” a lányt és magával viszi Óriásországba. A többi, egyébként emberevő óriások azonban szemet vetnek rá, HABÓ és Szofi pedig úgy döntenek, hogy magától a királynőtől kérnek segítséget.

Spielberg azért egyvalamiben valóban megmutatja, hogy miért tart ott, ahol: a többi filmjéhez képest feleannyi erőbedobással dolgozva is olyat tett le az asztalra, amire sok más rendező csak ácsingózik.

Egy adaptáció során nagyon fontos, hogy a készítők mennyire építik bele a filmjükbe az adott regény, jelen esetben Dahl könyvének stílusát, illetve annak hangulatát hogyan adják át a közönségnek. Erről véleményt nyilvánítani sajnos nem tudok, mert nem olvastam a regényt, arról viszont igen, hogy Spielberg egyáltalán nem mesélt el semmit.

Megrendezett egy történetet, elkészítette a filmet, amit a mozikba küldtek, majd vége is a dolognak. Az a szív, az a lélek hiányzik belőle, ami őt sok-sok éven, évtizeden át jellemezte. A szokásos szentimentalizmusa persze felbukkan, de ez sem olyan formában, amire mosolyogva biccentene az ember, hogy „na, legalább egy tipikus Spielberg-pillanat láttam.”

A másik fontos gond, hogy sehol egy érzelem. Nem szurkolok senkinek, nem érzem a tétet, a súlyt, amiért a szereplőknek meg kellene küzdenie és valami felfoghatatlan tragédia lenne, ha nem érnék el. Kicsit a főgonoszokon is azt éreztem, mintha szükséges rossznak tartanák őket és csak azért kerültek a filmbe, mert mégse lehet egy kétórás mozit csinálni, ahol nincsenek okozói a bonyodalmaknak.

A negatívumok jelentőségteljes száma mellett azért olyan dolgokat is láthatunk A barátságos óriásban, amik visszaadják a hitüket azoknak az olvasóknak, akiknek a kedvét az előző néhány bekezdéssel teljesen elvettem.

A látvány például elképesztő, a film egyetlen pontja, ami miatt sajnálom, hogy nem moziban láttam. Nagyszerű és kreatív megoldásokban sem lehet hiány (például az álmok folyójába ugrás), és a színészek is remek teljesítményt nyújtanak, kifejezetten a már említett Mark Rylance, aki nem csak hangját, de a CGI-nek köszönhetően mozgását, viselkedését is adta az óriásnak.

Mindazonáltal A Szofit játszó Ruby Barnhill-t is meg kell dicsérnem, mert brit akcentusa ellenére ritkán borított ki. Mellettük szerepel még a kedvenc angol nagymamám, Penelope Wilton is, mint a királynő, illetve Rebecca Hall is feltűnik néhány pillanatra, Bill Hader pedig az egyik gonosz óriás hangját kölcsönzi.

Egy dolog menti meg Spielberg moziját: a rengeteg hibáját félretéve nagyon nehéz levenni róla a szemem. Igen, említettem, hogy nem érezni a tétet, amiért hőseink küzdenek. Azt is mondtam, hogy érzelmet nem váltott ki (fapofával néztem végig). Akkor meg miért szórakoztatott? Talán mert Spielberg varázsa öregkorára sem kopott ki teljesen.

Értékelés: 10/6

Cím: A barátságos óriás
Rendező: Steven Spielberg
Forgatókönyvíró: Melissa Mathison
Vágó: Michael Kahn
Operatőr: Janusz Kaminski
Szereplők: Mark Rylance, Ruby Barnhill, Penelope Wilton, Rebecca Hall, Bill Hader, Jemaine Clement, Adam Godley

David Leitch lesz a Deadpool második részének rendezője!

Még októberben érkezett a hír, miszerint nem Tim Miller fogja rendezni a Deadpool második részét, kreatív nézeteltérésekre hivatkozva. Ez lényegében azt jelenti, hogy olyan dolgokban nem értettek egyet a címszereplő alakítójával és nem mellesleg a film egyik producerével, Ryan Reynolds-szal, hogy a közös munka (ezek szerint) lehetetlennek tűnt. Most pedig hivatalosan is bejelentették, hogy megvan a személy, aki a következő felvonásért felel: ő nem más, mint David Leitch, a John Wick egyik rendezője.

Már közvetlenül azután felröppent egy-két helyen Leitch neve, hogy a rendezőváltás kiderült, megerősített információk azonban egészen idáig nem érkeztek. Az új direktor személye több izgalmas felvetést is tartogat magában, például azt, hogy önmagában mennyire állja meg a helyét rendező- és kaszkadőrtársa, Chad Stahelski nélkül.

Bár lehet, hogy ő is csak egy filmig jut a Marvel univerzumában, hiszen a cserén felbuzdulva a fejesek arra gondoltak, mostantól minden Deadpool filmnek más rendezője lesz. Ez úgy került szóba, hogy a második rész forgatásainak elkezdése előtt már tervben van a harmadik is.

Leitch egyébként jobban ráérzett a rendezés ízére, mint Stahelski, hiszen a Deadpool mellett már a The Coldest City című thrillert is készíti Charlize Theron és James McAvoy főszereplésével, ami jövő júliusban kerül majd a mozikba és egy részét Magyarországon forgatták.

Ami mindenképpen pozitívum Leitch megérkezésével kapcsolatban, hogy nagy eséllyel az első résznél is jobb akciókat láthatunk majd. Tényleg hatalmas tapasztalata van ebben a műfajban, csak elég megnézni a munkáit és egyből leesik az ember álla. Továbbá az is biztosra vehető, hogy az önreflektálás és a kiszólogatás ugyanúgy megmarad, hiszen pont emiatt történt a csere és távozott a projektből Miller.

A hét előzetesei: (11.12-11.19) I.

GHOST IN THE SHELL

Nem túl kockázatos dolog azt mondani, hogy a Ghost in the Shell a hét legmegosztóbb, ugyanakkor legnépszerűbb előzetese: a manga rajongói öt rövidke teaser után végre több percnyi betekintést kaptak a filmbe, de alighanem olyanok is vannak bőven, akik csak Scarlett Johansson ruha nélküli jelenetire voltak kíváncsiak.

A filmet az a Rupert Sanders fogja majd rendezni, aki nem is igazán a Hófehér és a vadásszal lett ismert, hanem azzal, hogy a forgatáson összeszűrte a levet Kristen Stewart-tal. Sanders kiléte nem kis aggodalmat okozott, de egy halvány reménysugár, azaz Jonathan Herman (Straight Outta Compton) forgatókönyvírói szerepe azért van a rajongók számára.

A Ghost in the Shell 2017 március 30-án érkezik a mozikba.

 

JACKIE

Az előzetes láttán a Jackie egyből fel is iratkozott a februári Oscar várományosai közé. A film rendezője, Pablo Larraín (Neruda) John F. Kennedy feleségét, Jacqueline-t helyezi a reflektorfénybe. A First Lady életét azonban nemcsak férje halálig, hanem utána is nyomon követhetjük, ahogy feldolgozza a tragikus eseményeket.

Attól nem igazán kell tartanunk, hogy a kezdeti félelem jogos lett volna, miszerint tipikus díjhajhász film, hiszen a kritikák (97%-os tomatometer) elég durván rácáfoltak erre a feltételezésre.

A Jackie 2017 február 9-én érkezik a mozikba. 

KONG: SKULL ISLAND

Nem kis tétben játszik a Warner és a Legendary, ugyanis egy egész univerzumot épít King Kongra és Godzillára. A majdnem kétszázmilliós büdzsé nem kis vállalkozás, a rendező pedig az a Jordan Vogt-Roberts lesz, akinek A nyár királyait is köszönhetjük.

Hogy mennyire bír elbánni egy ekkora költségvetéssel, azt még nem tudni, de az biztos, olyan nevekkel, mint Dan Gilroy, Brie Larson, Tom Hiddleston és Samuel L. Jackson, még egy üres papírt is ellehetne adni, nemhogy egy izgalmas kis akció-kalandfilmet, ahogy azt az előzetes sejteti.

A Kong: Skull Island 2017 március 9-én érkezik a mozikba.

 

RULES DON’T APPLY

Warren Beatty sok-sok év kihagyás után újra filmet készít, ráadásul nem is akármilyet. Ez a két és félperces előzetes inkább teaser, annak viszont nagyszerű. Olyan jó kis hangulatot, életérzést ad át, hogy lényegében nincs is szükség érdemi kommunikációra, elég a szép kép, a jó zene és máris egy másik világba találjuk magunkat.

Ha ez még nem lenne elég, a főszerepben Lilly Collins és Alden Ehrereich, akik (dobpergés…) szerelmeseket játszanak, mellettük pedig Anette Bening, Steve Coogan, Ed Harris, Alec Baldwin és Matthew Broderick is feltűnik. Take my money!

A Rules Don’t Apply 2016 november 23-án érkezik a mozikba.

 

 

 

Kritika: Haverok fegyverben (War Dogs, 2016)

"Sok helyen bele lehetne kötni, de felesleges, mert egy érdekes, néhol vicces, néhol szomorú, a végén pedig egy kicsit megdöbbentő is az a világ, amit egy rövid ideig megmutatott nekünk. Ugye ki gondolta volna a Másnaposok 3. idején, hogy ilyeneket is fog mondani valaki egy Todd Phillips filmről?"

Todd Phillips mindig is imádta a zűrös arcokat (hogy ne menjünk messzire, Másnaposok), ez pedig a Haverok fegyverben esetében sincs  másképp: a folyamatosan bajba kerülő, ittas farkasfalka helyett most egy kétszemélyes bandát kapunk, akiknek története egyáltalán nem hasonlítható össze Phillips korábbi filmjeihez. Igaz történet alapján, szarós/fingós poén nélkül, komolyan adja elő David Packouz és Efrai Diveroli sztoriját.

Talán megkomolyodott? Bízok benne, hogy igen, mert ha ilyen, amikor komoly, akkor én bátran befizetek a következőre is. A személyes közvéleménykutatásom alapján elég sokan meglepődtek a végeredményt látva, ami nem túl váratlan dolog, hiszen az előzetesben kb. az összes drogozós jelenetet bevágták, és aki esetleg gyanakodni kezd, hogy ez egy igaz történet, lehet mégsem minden a féktelen bulizásról szól, akkor érkezik a „from the director of the hangover trilogy” felirat.

Ezer helyen elmondták már, de tényleg rettenetesen hasonlít a Wall Street farkasára, ami egy kifejezetten jó film a műfajában, de semennyire se érdekelt volna a Haverok fegyverben, ha néhány évvel később ugyanezt látom vissza a vásznon, csak épp más rendezővel, más szereplőkkel. (Na jó, utóbbi annyira nem igaz, Jonah Hill ott is szerepelt.)

De szerencsére nem ez történt annak ellenére is, hogy sok helyen igazgatják bankkártyával a fehér csíkokat a íróasztalon és vannak olyan jelenetek, amikor főszereplőink a fű miatt nincsenek a helyzet magaslatán, de koránt sem erről szól ez a történet.

Ahogy már említettem, a történet két egyszerű hapsiról szól, akik összeállnak és elhatározzák, hogy különböző fegyvereket, eszközöket szállítanak/szállítatnak az államnak. Az egyszerűnek tűnő pénzszerzést azonban több dolog is hátráltatja: maguknak kell elvinni a rakományokat, úton útfélen át akarják vágni őket, miközben nemcsak a pénzüket, de az életüket is egyre többen akarják.

A film első felében teljesen azt lehetett érezni, mintha Phillips szépen felírta volna A Wall Street farkasának cselekményvázlatát, és a saját szereplőit ültette volna abba a környezetbe. Kisstílű, leégett emberek társulnak egymáshoz, majd az első sikeres üzlet megkötése után nem bírnak leállni a pénz hajkurászásával, miközben a legutolsó kérdésük is egy ordas nagy hazugság.

A szerencséje viszont az, hogy egy idő után ezt nem folytatta és sokkal jobban elmélyült a karakterei bizniszeinek részletezésével, mint azokban a dolgokban, amiket Jordan Belfortnak köszönhetően már láttunk néhány évvel ezelőtt.

A lőszeres albán sztorit például kifejezetten jó volt nézni, sőt, a lebukás pillanatai is izgalmasak voltak, pedig nem sok kérdésem volt a végkimenetellel kapcsolatban.

Ami egy kicsit fáj, hogy Phillips-ben a motiváció legkisebb szikráját sem láttam, hogy a War Dogs-szal valami igazán maradandót alkosson. Talán maga a történet sem a legerősebb alapanyag, de jó lett volna, ha nem egyszerűen szórakoztatni akar, hanem valami üzenetet is átadni. Ezt alapesetben nem várnám el tőle, de látva, hogy maga is próbálta komolyan venni a filmet, így nem értem, miért nem mondott valami olyat a Bush-kormányról vagy a háborúról, amit a többi, ehhez hasonló filmekben nem mondtak még.

A Rolling Stone cikkét olvasva, ami bővebben leírja a két férfi történetét, elég vicces volt, hogy ennek a két embernek egyetlen külső tulajdonsága sem hasonlít a megformálóikra.

Jonah Hill a szokásosnál kicsit tokásabb, Miles a szokásos arcát hozza, de annyi különlegességet azért kapunk, hogy a szokásos, vagy a szokásosnak hitt szerepek felcserélődnek. Teller az, aki teljesen le van égve, ő a szerényebb, az esetlenebb, míg Hill az elejétől kezdve olyan, mint egy kiskirály. Ez a felállás viszont nagyszerűen működik, mind a karakterek, mind a színészek szempontjából.

Az alakításokról felesleges nagyon hosszú dolgokat mondani, ahogy mondtam, megvan kettejük között az a kémia és az alakításaikba sem lehet belekötni, ettől függetlenül valószínűleg egyiküknek sem ez volt életük nagy kihívása a szakmában.

Neil Armstrong híres mondatát átfordítva a Haverok fegyverben kis lépés ez az emberiségnek, de nagy lépés az embernek. Todd Phillips sok más rendező kéznyomain kívül azért a sajátját is hordozza ezen a filmen, amibe sok helyen bele lehetne kötni, de felesleges, mert egy érdekes, néhol vicces, néhol szomorú, a végén pedig egy kicsit megdöbbentő is az a világ, amit egy rövid ideig megmutatott nekünk. Ugye ki gondolta volna a Másnaposok 3. idején, hogy ilyeneket is fog mondani valaki egy Todd Phillips filmről?

Értékelés: 10/8

Cím: Haverok fegyverben
Rendező: Todd Phillips
Forgatókönyvíró: Todd Phillips, Stephen Chin, Jason Smilovic
Producer: Bradley Cooper, Mark Gordon, Todd Phillips
Operatőr: Lawrence Sher
Szereplők: Jonah Hill, Miles Teller, Ana de Armas, Barry Livingston, Kevin Pollak, Shaun Toub, Bradley Cooper