Kritika: Rendes fickók (The Nice Guys, 2016)

"Repkednek a király egysorosak, durrannak a fegyverek, repülnek a kocsik és a jó nők, a Gosling/Crowe páros pedig fenomenális amellett, hogy a March lányát játszó Angourie Rice majdnem ellopta tőlük a show-t."

Shane Black nemigen tud hibázni, a karriergyilkos szuperhősfilmek világában a Vasember harmadik részével is tisztességesen helytállt, de sejtettük, hogy visszatér szeretett műfajához, amit pályafutása első állomásánál ízlelt meg. Annyi különbséggel, hogy az ötvenen túli Black már nem elégedik meg csak az írói kredittel, így a Rendes fickók feliratkozott Black rendezéseihez a Vasember 3 és a Durr, durr és csók után.

Az első előzetes láttán a The Nice Guys készítői egészen magasra tették a lécet: legtöbbünk két kedvenc színésze egy tökös akcióvígjátékban, ráadásul mindezt a ’70-es évekbe burkolva? Rossz nem lehet! És valóban nem is lett, ugyanakkor két óra remek szórakozáson kívül semmi pluszt nem tartalmaz magában. De kit érdekel, amikor minden percre jut egy olyan jelenet, ami egyébként is oltári vicces, de a Gosling/Crowe páros szájából hallani igazi élmény.

Aki egy kicsit is ismeri a rendezőt, pontosan tudja, hogy mire kell számítani. Nem a világmegváltó történetek jellemzik, ugyanakkor filmjeiben minden olyan dolog benne van, ami becsalogatja az embereket a moziszékbe. Más kérdés, hogy ez igazából nincs így, hiszen alkotásai csak nagyon ritkán sikeresek pénzügyileg.

Kettő, magát kiváló detektívnek gondoló magánnyomozó ténykedéseit követhetjük nyomon. Healy munkája nem tart tovább néhány maflásnál, March pedig amellett, hogy rettenetesen ügyetlen, teljesen semmirevaló, de kielégszik a piti ügyeivel, amiből éppencsak fenntartja magát. Egy véletlennek köszönhetően összefújja őket a szél és együtt kezdenek el nyomozni egy pornószínésznő és az ő felnőttfilmje után. Aki kicsit is kivette a részét a „művészi alkotásból”, meghal. De vajon kinek áll ez érdekében?

Maga a film lehengerlően szórakoztató. Mindenből annyi van, amennyi pont elég ahhoz, hogy megnevettesse és szórakoztassa a nézőt, de ne váljon idegesítővé. Nem lepődtem volna meg, ha a film March karakterével átesik a ló túloldalára, de jó volt látni, hogy a bénázásai tulajdonképpen elősegítették a nyomozást és nem csak úgy feleslegesen vannak, mint védjegy.

Ugyanakkor beszélhetek én ezernyi pozitívumról, Ryan Gosling és Rusell Crowe eszméletesen jó kémiáját semmi nem tudta überelni. Nincsenek szavak, hogy mennyire jól működnek együtt, sőt, nem lennék meglepődve, ha kis időn belül láthatnánk egy újabb közös filmet tőlük, ha nem is a folytatást.

Shane Black a Rendes fickókkal hozta tovább azon jó szokását, hogy remekül szinten tart olyan dolgokat, amiket más rendező teljesen összekavarna. Kapunk drámát, akciót, poénkodást és azért annyira jó ezeket látni a vásznon, mert egyig sincs túlzásba véve, ráadásul néhol teljesen kiegészítik egymást, ami hatalmas szó egy olyan film esetében, ami nem azért készült, hogy telesírd a százaz papírzsebkendőt.

A film helyenként földöntúli poénjai mellett azért a valóéletből is merít, a liftes jelenet például kifejezetten tetszett. Ilyenkor, amíg a felvonó el nem éri a célt, legtöbbször kínos csend uralkodik és mindig van legalább egy olyan ember, akinek ez nem tetszik. Csak általában a hülye időjárásról vagy politikáról kezdenek el beszélni, March pedig Hitler foghíjas heréjéről. Hitler egyébként visszatérő eleme a filmnek.

Sejteni lehetett, hogy a Rendes fickóknak sok manapság készült teljesen lélektelen vígjátékkal ellentétben lesz igazi stílusa. Ez már elég hamar, gyakorlatilag az első poszter vagy előzetes láttán érezhető volt. Szerencsére így is történt, az a ’70-es évekbeli neo noiros látványvilág, amit a néhány perces ízelítő és a képek mutattak, teljes mértékben átjött.

Összefoglalva Shane Black megint egy vagány, tökös akcióvígjátékokkal ajándékozott meg minket, ami súlytalanságából és „megnézed, elfelejted” jelleméből adódóan nem lesz klasszikus, de remekül mutat be egy olyan évtizedet, amiben nem éltem, de ebből ítélve akartam volna.

Repkednek a király egysorosak, durrannak a fegyverek, repülnek a kocsik és a jó nők, a Gosling/Crowe páros pedig fenomenális amellett, hogy a March lányát játszó Angourie Rice majdnem ellopja tőlük a show-t.

Értékelés: 10/7,5

Cím: Rendes fickók
Rendező: Shane Black
Forgatókönyvíró: Shane Black, Anthony Bagarozzi
Vágó: Joel Negron
Operatőr: Philippe Rousselot
Szereplők: Ryan Gosling, Russell Crowe, Angourie Rice, Margaret Qualley, Kim Basinger, Matt Bomer, Yaya DaCosta, Ty Simpkins

Kritika: Öngyilkos Osztag (Suicide Squad, 2016)

"A legszomorúbb az egészben mégiscsak az, hogy több betétdal csendült fel a játékidő folyamán, mint amennyi elfogadható jelenetet láthattunk a vásznon."

Úgy tűnik, a nyári szezon sokkal inkább szólt felháborodásokról és a nézők különböző siránkozásairól, mint hatalmas mesterművekről, ilyen szempontból pedig a Szellemirtók után az Öngyilkos Osztag a legérzékenyebb pont. David Ayer, a Szabotázs és a Harag direktora ezzel az alkotásával nagybetűs szuperhősrendezővé avanzsált, a hatalmas kritikai bukta és pénzügyi siker után pedig csak azon gondolkozok, a drága jónép miért nem hallgatott az újságírók intő és figyelmeztető szavára.

Mert bizony itt hatalmas gondok vannak. Az első ízelítő láttán valószínűleg senki nem gondolta volna, hogy bárki vagy bármi el tudja rontani ezt az ígéretes koncepciót. Egy tökös filmet vártunk rengeteg akcióval, sok humorral és menő karakterekkel, de amit végül kaptunk, az mindennél jobban elszomorító.

Még a hibák boncolgatásának elején leszögezem, hogy senkit nem fogok vádolni, fogalmunk sem lehet, hogy az a jelenet, amit épp látunk, Ayer vagy a stúdió fejeseinek szüleménye, de az a helyzet, hogy mindig kell lennie egy vagy több névnek, akinek el kell vinnie a balhét, ha nem úgy alakulnak a dolgok. Josh Trank, khm..

De teljesen mindegy, ez a film az első másodperctől az utolsóig csak egy kihasználatlan lehetőség maradt. A történet néhány rosszfiúról és rosszlányról szól, akik megérdemelt büntetésüket töltik egészen addig, amíg esélyt nem kapnak arra, hogy kiszabaduljanak egy kis időre. Az A.R.G.U.S, egy állambiztonsági szervezet és azon belül a keménykezű Amanda Wallis összetoborozza ezeket az embereket, így pedig létrejön az Öngyilkos osztag, melynek tagjai ezúttal a jóért küzdenek.

Nyilván nem kötelező mindenkinek kívülről ismernie a DC univerzumot, de a film egy pillanatig sem töri magát azért, hogy ez megváltozzon. A csapat két tagja, Harley Quinn és Floyd megkapja a maga néhány percét egy teljesen ötlettelen és mindennemű kreativitástól mentes összefoglalóban, a többiek pedig tényleg csak pillanatokat kapnak.

Ez már csak azért is nagy hiba, mert maga a banda meglehetősen nagy létszámú, ennek köszönhetően pedig legalább három olyan karakter volt, akit teljesen feleslegesnek éreztem, leginkább azért, mert az is volt.

De a legszomorúbb az egészben mégiscsak az, hogy több betétdal csendült fel a játékidő folyamán, mint amennyi elfogadható jelenetet láthattunk a vásznon. Nagyon érezni, hogy ugyanolyan lendületes, vicces és menő akart lenni, mint kevésbé rosszul sikerült társai a műfajon belül, de ennek az erőlködésnek a fele sem sikerült, sőt, legtöbbször jobban érezni magát az izzadtszagot, mint az előbb említett jelzők bármelyikét.

Néha egyébként olyan érzésem támadt, mintha a készítők direkt még nehezebbé akarták volna tenni a dolgukat. Gondolok itt arra, hogy legalább kétszer annyi szereplőt vonultattak fel, mint egy átlagos szuperhősfilmben, de feleannyi energiát fordítottak a bemutatásukra. Amikor magukkal a főszereplőkkel sem vagyunk tisztában és folyamatosan kapjuk az új, teljesen idegen szereplőket, akkor azért igazán kétségbeesik az ember.

Még az Öngyilkos osztag talán legjobb részében, Harley Quinn-ben is találtam negatívumot: teljesen nonszenz például az, hogy mégis mi a fenét akartak ezzel a szerelmi szállal, aminek másik végén Joker található. Ha ez lenne a motiváció az őrültségére, rendben van, de teljesen értelmetlen erre húsz percet vesztegetni. Magával Jokerrel is hasonlóan vagyok, hogy rá mi szükség volt és milyen fontos szerepet töltött be a cselekményben, azon azóta is erősen agyalok.

Harley egyébként valóban remek, azon kevés pontja a filmnek, amikor nem feszengtem a székben. Az esetek többségében vicceseket mond, nagyon pöpec módon gyilkol és legalább van egy szórakoztató stílusa, nem úgy, mint a többieknek. Az érdem persze nemcsak magát a karaktert, hanem Margot Robbie-t is megilleti, már a Wall Street farkasában is éreztem, sok nagyobb címmel fog bővülni a filmográfiája.  

A színészeket ilyen figurákkal nem igazán tudom értékelni, legtöbbjük megtette, amit megtudott, de egy ekkora romhalmazt senki nem tud feljavítani.

Nehéz lenne megmondanom, hogy a Batman Superman ellen fájó depresszióját és szürkeségét, vagy az Öngyilkos osztag kínos poénkodását rosszabb nézni, mindenesetre a DC egy minutumig sem lehet elégedett eme két művével. Nyilván a pénz beszél, a kutya meg ugat, és amíg ilyen szép box office eredményeket érnek el a filmjeik, nincs ok aggodalomra.

Összefoglalva sok minden elmondható az Öngyilkos osztagról, de az biztos nem, hogy szórakoztató lenne. Tele van érdektelen, sehova nem tartó szálakkal, idegesítő szereplőkkel, ami marad, az pedig Harley és néhány látványos akciójelenett. Az eddigiek alapján a pontszám lehet meglepően nagy, de elmondhatatlanul csalódott vagyok, hiszen régóta nagyon vártam ezt a filmet, és tartom magam ahhoz, hogy egyáltalán nem kibírhatatlan vagy rettenetes, az egyetlen jelző, ami tökéletesen kifejezi, az egyszerűen csak a rossz.

 Értékelés: 10/4

Cím: Öngyilkos Osztag
Rendező: David Ayer
Forgatókönyvíró: David Ayer
Producer: Charles Roven, Richard Suckle
Operatőr: Roman Vasyanov
Szereplők: Jared Leto, Margot Robbie, Jai Courtney, Ben Affleck, Cara Delevigne, Will Smith, Joel Kinnaman, Adewale Akinnuoye-Agbaje, Scott Eastwood

Kritika: A függetlenség napja 2 - Feltámadás (Independence Day: Resurgence, 2016)

"Jó hogy Bill Pulman elfogadta a felkérést, mert valószínű ha nem vállalta volna, őt is effektekkel teszik vászonra."

Nagyon merész célkitűzés, de Roland Emmerich valószínűleg nem ismer lehetetlent és pont emiatt gondolta azt, hogyha megcsinálja A függetlenség napja folytatását és a sok évvel ezelőtti filmből azt a csekély logikát is elveszi, ami benne volt, helyére pedig CGI-t tesz, Michael Bay-jel is versenyezhet.

Nem tévedett, ugyanis filmje olyan, mint egy jobbféle Transformers, ami természetesen nem dicséret. Nyilván mindannyian tudtuk, hogy a szereplők nem fognak majd az Isteni színjátékból idézni, de az már tényleg túlmegy egy határon, amikor az amúgy teljesen papírmasé és céltalan karaktereknek egytől egyig nincs egyetlen helytálló, értelmes mondatuk. Mondhatni a probléma tényleg csak annyi, hogy beszélnek.

Illetve ilyen környezetben azok a mondatok nagyon is helytállóak, hiszen pont olyanok, mint maga a film. Emmerich ezzel teljesen átesett a ló túloldalára és eddig is tudtuk, hogy a látványért mindent, de a Függetlenség Napja második részét egyszerűen nem lehet popcorn filmnek se hívni, mert nem ilyen egy popcorn film.

Egy popcorn film szórakoztató, könnyed, egyfajta „beülsz, megnézed majd elfelejted” típust képviseli a műfaj legtöbb darabja, de ebben a két órában az említett jelzőkből csak keveset éreztem. Unalmas, görcsös, erőltetett, fáradt, de legalább tényleg könnyen felejthető.

Mielőtt tovább szidnám A függetlenség napja 2- Feltámadást, muszáj elmondanom, hogy a látvány egészen lehengerlő, ugyanakkor tartva magunkat a régi jó mondásokhoz, a kevesebb néha több valóban igaz erre az alkotásra. Oké, látjuk Emmerich, hogy nagyon szeretsz eszméletlen sok CGI-t használni, de ennyit.. Jó hogy Bill Pulman elfogadta a felkérést, mert valószínű ha nem vállalta volna, őt is effektekkel teszik vászonra.

Igazából a film az egyetlen erényét is lerombolja, annak ellenére, hogy valóban volt egy-két bizarr, de legalább izgalmas és ötletes akciójelenet. Ezek az apróbb pozitív dolgok viszont egyből a háttérbe kerülnek, amikor egyes részek láttán egyből látszik, hogy mennyire lélektelen és steril.

Az még hagyján, hogy az esztelen rombolás atyjától nem várunk mély lelki drámázást (más kérdés, hogy kapunk), de a játékidő jelentős részében a jelenetek olyan érzést váltottak ki belőlem, mintha normális storyboard vagy bármiféle koncepció nélkül kezdtek volna el forgatni. Rombolás, idegesítő karakterek viccesnek szánt egysorosai, majd rombolás, rombolás, egy idegesítő karakter meghal és rombolás.

Ki tudja, ez a néhány év leginkább a félresikerült vagy botrányos folytatásokról volt híres, lehet Emmerich is úgy volt vele, ha még egy ilyen megbukik, senki nem foglalkozik vele.

De lépjünk rá a legfájóbb pontra, amire eddig is többször utaltam, de most bővebben kifejtem. A karakterek. Hú.. A korábbi film főszereplőjének fia, Dylan pedig időt sem kap arra, hogy kiidegeljen, mert igazából az utolsó néhány jeleneten kívül csak tízpercenként tűnik fel.

De sajnos a többiek gyakrabban. Mondjuk Jake Morrison, azaz Liam Hemsworth, aki mostani alakításával is bizonyította, hogy sokat kell még küzdeni azért, ha azt akarja, hogy a rajongók úgy akarjanak neki is egy Oscart, mint DiCapriónak. Persze nem nagyon hibáztatható, ilyen karakterrel a Nine Lives macskáját is tehették volna a főszerepbe.

Akik pedig visszatértek, vagyis Jeff Goldblum és Bill Pulman, ők meg csak úgy elvannak. Nem mondom, hogy nem volt jó érzés őket újra viszontlátni ezekben a szerepekben, de ezt a katyvaszt még két ilyen kiváló színész sem tudta megmenteni.

És ami a legfontosabb, itt van Charlotte Gainsbourg, aki a Nimfomániással ellentétben itt egy tabletet tart folyamatosan a kezében, nem pedig falloszt.

Na de hogy ne ezzel a mondattal fejezzem be az írást, A függetlenség napja 2 egy olyan film, amit nyugodtan kihagyhatsz az életedből, ha pedig annyira vágysz Emmerich filmekre, ami elég érdekes de mindegy, akkor az eredeti újranézést javasolom inkább, ami meglehetősen rosszul öregedett, de még mindig ezerszer több szív van benne, mint a folytatásában.

 Értékelés: 10/3,5

Cím: Függetlenség Napja 2 - Feltámadás
Rendező: Roland Emmerich
Forgatókönyvíró: Roland Emmerich, Dean Devlin, James A. Woods, Nicolas Wright
Vágó: Adam Wolfe
Operatőr: Markus Förderer
Szereplők: Jeff Goldblum, Liam Hemsworth, Joey King, Vivica A. Fox, Maika Monroe, William Fichtner, Charlotte Gainsbourg, Bill Pullman, Jessie Usher

Kritika: Szellemirtók (Ghostbusters, 2016)

"A Szellemirtók egy olyan film, ami csak azért okozott akkora felbolydulást, mert Szellemirtóknak hívják. A mai társadalom egy része képtelen elfogadni, hogy semmit nem vesz el egy új film az eredetiből, ha mondjuk rosszul sikerül, ilyenről viszont ebben az esetben szó nincs.

Egyes esetekben elkerülhetetlen, hogy ne csak magáról a filmről, hanem annak keletkezéséről, visszhangjairól is beszéljünk, főleg akkor, amikor egy két és félperces előzetes után majdnem egymillió ember fejezte ki nemtetszését a YouTube-on a Ghostbusters iránt.

Hogy mennyire etikus dolog az, hogy az új Szellemirtókat már a teljes film mozikba kerülése előtt lepontozták az IMDb-n, azt mindenki döntse el maga, de véleményem szerint minden egyes filmnek, legyen az remake, reboot, spin-off, teljesen mindegy, meg kell adni az esélyt. Nem kötelező ezreket adni érte a mozik kasszájánál, ezért vannak a torrentoldalak és a fórumok, hogy ott lehessen utána (vagy előtte, khm) szitkozódni.

Én ilyen össznépi utálást, amit ez a film kapott, esküszöm nem láttam. Nyilván a készítők is tehetnek azért, hogy sikerült a film legrosszabb pillanatait összevágni, de valószínű ha a világ legjobb poénjait láttuk volna az ízelítőben, akkor is ugyanolyan gyűlöletet kapnak.

De tegyük fel a nagy kérdést a nyár legmegosztóbb filmjéről: jó? Igen!

Őszintén szólva én sem vártam sokat ettől az alkotástól, egyedül Paul Feig neve volt biztató, hiszen ő ritkán ad ki rosszat a kezéből, és mivel a Ghostbusters egy családi filmként (is) van titulálva, nem féltem, hogy átesik a ló túloldalára a disznóviccek terén.

De óriást csalódtam azután is, hogy a Rotten Tomatoes meglehetősen jó százalékot adott neki. Ez a film egyszerűen szórakoztató. Nincsenek eszméletlen nagy minőségi magaslatai, nem ül le a közepén vagy a végén, hanem az elejétől az utolsó másodpercig egy egységes szintet képvisel, amiből nem ad se feljebb, se lejjebb.

Ez a szint pedig tökéletesen elég arra, hogy remek szórakozást nyújtson. Már ha nem vagy barom és túl tudod tenni magad azon, hogy négy férfi helyett négy nő van a főszerepben. Kicsit úgy érzem, mintha az egész botrány jóval súlyosabb lenni, mint amit maga az alkotás "megérdemel". 

A négy nő, ergo a nagybetűs probléma, ami annyi embert tart majd távol a moziktól, remekül működik együtt. Ez meglehetősen fontos része a filmnek, hiszen ahhoz, hogy ezek a hirtelen jövő egysorosak, ami a fő humorforrás, jól működjenek, kellenek szerethető és vicces karakterek, akik tényleg humorossá tesznek olyan mondatokat, amiket nem most először hallunk egy vígjátékban.

Ja, és a történet. Azt gondolom mindenki ismeri.

Ki kell emelnem Leslie Jones-t négyük közül, ő az aki utoljára csatlakozik és pont ezért nem voltam benne biztos, hogy nem-e azért kell, hogy meglegyen a legendás négyes, de amilyen cool szövegeket tol ez a nő a film minden percében.. Lehidaltam szó szerint pár alkalommal.

Abby a bevállalós, aki az egész életét erre tette fel, más célja nincs is nagyon ezen a világon. Erin a megszállott, aki az anyját is eladná egy új kütyüért, de négyük közül leginkább ő van a háttérben. Jillian a félénk, mert mindig kell egy olyan szereplő, aki először nem akar benne lenni a buliban, de később rábeszélik, Patty pedig a nagyszájú, vagány csajszi, aki ismeri New York-ot és ezzel amúgy nem tudom hol segít a csapatnak a térképek és a Google Maps világában, de mindegy, a lényeg, hogy itt van.

Ugye, hogy nem hangzik túl jól? Pedig marhára megvan köztük a kémia és bár a forgatókönyv gyakran elkövet apróbb hibákat a felületességével, annyira feelgood az egész, hogy nem lehet haragudni érte.

De hogy említsek valami példát is a felületességgel kapcsolatban, ejtsünk egy szót Kevinről, az asszisztensről. Ahogy Abby mondja, Kevin fogyatékos és... valóban.

Nem igazán foglalkozik vele, hogy mellette csörög a telefon és felvenni sem tudja igazán, vagy hogy minden második alkalommal nekimegy valami tárgynak. Egy darabig tényleg vicces, hiszen Chris Hemsworth-tól azért nem ilyen karaktereket szoktunk meg, de ahogy egyre inkább erőltetik, úgy veszti el minden abszurditását.

De ezerszer többször néztem volna Kevin agymenéseit mint a film főgonoszát, illetve főgonosznak csak nyomokban nevezhető szereplőjét, mert Rowan az egyik legrosszabban megírt karakter nemcsak a filmet, hanem az egész nyár termését nézve. Nyilván Louis karakterére próbáltak hajazni, de mivel semmit nem tudunk meg róla azon kívül, hogy furcsa dolgokat szokott mormolni idegen embereknek.

Összefoglalva a Szellemirtók egy olyan film, ami csak azért okozott akkora felbolydulást, mert Szellemirtóknak hívják. A mai társadalom egy része képtelen elfogadni, hogy semmit nem vesz el egy új film az eredetiből, ha mondjuk rosszul sikerül, ilyenről viszont ebben az esetben szó nincs.

De a valós helyzet az, hogy a két órás játékidő tele van jobbnál jobb poénokkal, remekül kinéző szörnyekkel és ami a legfontosabb, egy nem tahó Melissa McCarthy-val. Akkor meg mit akarunk még?

Értékelés: 10/7,5

Cím: Szellemirtók
Rendező: Paul Feig
Forgatókönyvíró: Dan Aykroyd, Katie Dippold, Paul Feig
Vágó: Brent White
Operatőr: Robert D. Yeoman
Szereplők: Melissa McCarthy, Kristen Wiig, Leslie Jones, Kate McKinnon, Andy Garcia, Matt Walsh, Chris Hemsworth, Steve Higgins, Bill Murray, Dan Aykroyd, Sigourney Weaver, Elizabeth Perkins

Kritika: Jason Bourne (2016)

"A nagy elvárások és a magasra tett léc pedig rengeteg más francise-hoz hasonlóan itt is komoly problémát jelentett."

A Bourne franchise mindig üde színfoltját képviselte a kémfilmeknek, hiszen a műfaj nagy szériái sosem vették túlságosan komolyan a figurát, volt akció, volt harc, majd a végén, amikor a gonosz meghalt és elnyerte méltó büntetését, a főhős jó nők társaságában fogyasztja az italát mindenféle gond nélkül a tengerparton.  Rád gondolok, James Bond! Őket ezért szeretjük, a Bourne-filmek viszont mindig a realitás talaján maradtak a többi verseny- és műfajtársához képest, és pont emiatt volt igazán érdekes. (Ez mondjuk nem volt túl nehéz.)

2007 és egy kurtán-furcsán sikerült spin-off után azonban Paul Greengrass és Matt Damon, mert neki és nagy szerepe volt, hogy Bourne visszatért, úgy döntöttek, folytatják a folytathatatlannak tűnő történetet. A probléma pont ezzel van: sokkal inkább érződik a filmen, hogy az előbb említett két úriember még egyszer újra forgatni akart közösen, mint az, hogy volt egy remek sztori, vagy egy remek forgatókönyv, amit ők feltétlenül megszerettek volna mutatni a nagyközönségnek.

Ezzel akkor nem lenne baj, ha ez nem érződne minden egyes másodpercén a filmnek. A Jason Bourne tulajdonképpen lehetne egy korrekt iparos munka, ha nem ezzel a névvel fémjelezték volna. Nagyon hiányoltam belőle a társadalmi helyzetjelentést, hiszen az elődök folyamatosan beszéltek az akkori Egyesült Államokról és az ország helyzetéről, gondjairól, míg a Jason Bourne egyetlen ilyen reflektálása nagyjából az, hogy megemlítik kb. háromszor Snowden nevét.

Mint már mondtam, van ebben a két órában minden, ami egy kémfilmhez kell: sok akció, bunyó, rengeteg számítógép és persze egy dolgozó, aki titokban segít a főhősnek. A legnagyobb arculcsapás igazából mégiscsak az, hogy ez Jason Bourne, vagy másképp szólva: hogy ezt a filmet (nagyrészt) azok az emberek készítették, akik 2004-ben a Bourne-csapdát, vagy három évre rá a Bourne-ultimátumot.

Jó kérdés, hogy ez a hirtelen minőségesés az idő, vagy Tony Gilroy forgatókönyvíró hiánya miatt történt. Az sem lett volna baj, hogyha az évek múlásával húznak valami újat és csavarnak a lassan tényleg kifulladásnak induló „nem tudom mi történt velem” sztorin, de ez a bizonyos változás kimerült abban, hogy ezúttal nem Robert Ludlum regényének címét láthatjuk a moziplakáton.

A másik gond Matt Damon és az, hogy az egész játékidőt úgy tölti ki, mintha új személyi igazolványt szeretne csináltatni és vár arra, hogy lefotózzák. Nem elég, hogy 120 percből 110 percen keresztül semmi érzelem nincs az arcán, gyakorlatilag egyetlen ránc sem mozdul meg a homlokán. Nyilvánvaló, hogy nagyon nehéz dolgokon megy keresztül, de talán pont ezért is lehetett volna egy kicsit emberibb.

De hogy dicsérjem is a filmet, az akciójelenetek ugyanolyan emlékezetesre sikeredtek, mint sok évvel ezelőtt. A SWAT-os megérkezés a kaszinóba legalább annyira hozzátartozik majd a Bourne-történelemhez, mint a tollas szurkálás 2002-ben, vagy amikor könyvet használt az ellenfél likvidálására.

Hogy nem mondtam el a sztorit? Hát.. Van egy görögországi üldözés, ami háromszor haloványabb, mint a Mission: Impossible Marokkója, majd megtudjuk, hogy azon is poloska van, aki már alulról szagolja az ibolyát, eközben egy CIA által bérelt ügynök próbálja megölni címszereplőnket, aki apja bonyolult ügyeit próbálja felderíteni. Hellyel-közzel ezeket a történetszálakat próbálja összerakni a film egy nagy egésszé.

Greengrass ugyan nem a mesterművét tette le az asztalra, de jó látni, hatvanéves kora ellenére is ugyanolyan kemény akciókat tud a vászonra teremteni, mint fiatal korában, ugyanakkor a feszültséggel is remekül bánik: én lepődtem meg a legjobban, hogy milyen izgalmasra sikeredett az utolsó húsz perc és a lezárás.

Összefoglalva nem sok értelmét látom a Jason Bourne létének. Persze egyes pillanatokban jó volt nézni, hogy régi kedvenceim újra összeállnak, a feeling viszont már rég nem olyan volt, mint az elődöknél, a nagy elvárások és a magasra tett léc pedig rengeteg más francise-hoz hasonlóan itt is komoly problémát jelentett. Kár érte.

Értékelés: 10/5

Cím: Jason Bourne
Rendező: Paul Greengrass
Forgatókönyvíró: Paul Greengrass
Vágó: Christopher Rouse
Operatőr: Barry Ackroyd
Szereplők: Matt Damon, Julia Stiles, Tommy Lee Jones, Riz Ahmed, Alicia Vikander, Bill Camp, Vincent Cassel

Kritika: Agyas és Agyatlan (The Brothers Grimsby, 2016)

"Korántsem a csúcsán levő Sacha Baron Cohen kézjegyéről vall ez a néhol unalomba fulladó, közepes vígjáték."

Ritka és egyben dicséretes dolog, hogy Sacha Baron Cohen évről-évre jobban próbálkozik, hogy valami hasonlóan sikeres karaktert tudjon letenni az asztalra, mint amilyen Borat volt 2006-ban és nem különböző folytatásokon agyal vele kapcsolatban. Persze eléggé halott ötlet lenne, hiszen lassan nincs olyan ember a világon, aki ne ismerné fel bárhol a kazah bajuszkirályt.

Cohen a dokumentarista stílust is elhagyta, a Grimsby egyetlen árulkodó jele, hogy Ali G és Aladeen egykori sztárja (is) készítette, az a szokásosan beteg humor. Teljesen mindegy, hogy milyen rendező kerül Cohen mellé, Larry Charles vagy mondjuk a Szemfényvesztők rendezője, Louis Leterrier, a megbotránkoztató humorforrások maradnak a helyükön.

Az tehát tisztán látszik, hogy A Diktátor és a Brüno ugyan ért el apróbb sikereket, de elődjük hatalmas bevételét, a kétszázmillió dolláros határt egyikőjük sem tudta megugrani, sőt, nem kevéssel alul maradtak. Ennek ellenére a mi drága komédiásunk csinálja ugyanazt, amit sok-sok évvel ezelőtt elkezdett: különféle állati belekben járkál némi nemi váladékkal az arcán, szóval csak a szokásos.

Ő még nem unja, én már annál inkább.

Történetünk főszereplője a tökkelütöttnek nyugodtan nevezhető Nobby, aki testvérét keresvén egy jótékonysági napra téved, ahol a találkozás egy nem várt balesettel végződik. A rég nem látott testvér gyanúba keveredik és menekülnie kell, és hol máshol bújna meg, mint régi városukban megannyi emlékkel és baráttal együtt.

Igazából teljesen mindegy, mi a sztori, a vége úgyis licitálás lesz a két forgatókönyvíró, Sacha Baron Cohen és Phil Johnston között, hogy melyikűjük tud nagyobb gusztustalanságot kigondolni. Aki ismeri a régebbi filmjeit, az nyilván tudja, hogy mire számíthat, és sajnos pont ez a legnagyobb baj.

Az elején mondtam, milyen jó dolog, hogy Cohen nem a Borat nagy sikerét akarja folytatásokkal elérni, hanem új karaktereket próbál kitalálni. A gond még csak nem is a viszonyítási alappal és a „magasra tett léccel van”, ellenben egyre inkább azt érzem, újra és újra és újra ugyanazokat a poénokat halljuk, csak kicsit máshogy.

Maga a koncepció nyilván változott, ezúttal James Bond-szerűen csapatja Cohen és Mark Strong, a tesó az üldözést. Jó látni azért, hogy olyanok is bevállalnak egy-egy ilyen szerepet, akikre nem igazán gondolnánk, ha mondjuk a beteg, undorító humorra asszociálunk. Ő egyébként király volt az elejétől kezdve, de keménysége ellenére ő is tud olyanokat húzni, hogy csak néz az ember. Igen, a hereszívásra gondoltam!!

Emellett egy igazi Hardcore Henry-t kapunk, vagyis néhány pillanat erejéig belső nézetből láthatjuk, ahogy Strong gyilkolja az ellent, szóval vannak olyan részek az Agyas és Agyatlanban, amik löketet adhatnának a megfáradt vicceknek, de önmagában egy vígjátékban elég nagy probléma, ha lát egy-két jó akciójelenetet de amúgy egy fikarcnyit sem nevet.

A színészekről: Az új Melissa McCarthy, azaz Rebel Wilson szokás szerint hozza a királyt tapló formáját, Isla Fisher személyében a titkos segítőt kapjuk, az elképesztően jól kidolgozott főgonosz emlékeztetne, hogy nem a sztori a lényeg, hanem a poénok.

Na jó, ez egy kicsit túlzás, vannak olyan részek a filmben, amikor hangosan nevettem a röhögéstől, de amíg a Borat 100% jó humort képviselt, addig a Brüno már csak 60-40-et, a Grimsby-vel pedig eljutottunk a negyvenhez nagyjából.

Az a nagy szerencséje, hogy egy lélegzetvétellel végig lehet nézni, a maga 83 percével pedig tud szórakoztatni egy keveset, de korántsem a csúcsán levő Sacha Baron Cohen kézjegyéről vall ez a néhol unalomba fulladó, közepes vígjáték.

Értékelés: 10/5

Cím: Agyas és Agyatlan
Rendező: Louis Leterrier
Forgatókönyvíró: Sacha Baron Cohen, Phil Johnston
Vágó: James Thomas
Operatőr: Oliver Wood
Szereplők: Sacha Baron Cohen, Mark Strong, Isla Fisher, Annabelle Wallis, Penélope Cruz, Rebel Wilson, Ian McShane, Gabourey Sidibe

Kritika: A dolog (The Thing, 1982)

"Az a fajta rejtélyesség teljesen elfogy az alkotás második felére, ami miatt én az elsőben úgy döntöttem, hogy ez egy kifejezetten jó film. Nem mondom, hogy mindent kíváncsiságom ezzel elveszett, de egy jelentős része igen, hiszen minden tizedik percben találkozok azzal a valamivel."

 John Carpenter stílusát a filmrajongók valószínűleg kívülről tudják: a filmes, aki sokszor gyakorlatilag mindenesként közreműködik a munkáiban vágótól kezdve zeneszerzőig, a filmes, aki a Halloween – A rémület éjszakáját készítette, de legfőképpen a filmes, aki sosem vág el, amikor valami véres történik. Az 1982-ben készült A dologra ez határozottan igaz, hiszen mindjárt itt vagyunk a 2020-ban, de ilyen véres, mondhatni undorító alkotást elég régóta nem láttam.

Nem sok minden történik a film első perceiben, konkrétan egy kutyát üldöző helikoptert láthatunk a távolból, majd a kutatóállomást ismerhetjük meg, kiknek, bármiféle spoiler nélkül, biztosan nem ez lesz a legjobb napjuk az Antarktiszon. Carpenter pillanatok alatt belevág a közepébe és egy teljesen lényegtelennek tűnő cselekményből indul ki az egész konfliktus.

Ami tehát lényegesen pozitív a filmben, hogy nagyon könnyen, pillanatok alatt maradásra bír: a misztikus, megmagyarázhatatlannak tűnő nyitójelenet, a legendás zene a még legendásabb és nem utolsó sorban vége Oscar-díjas Ennio Morricone komponálásával, na meg persze Kurt Russell, akit akkor is szívesen néznék, ha két órán keresztül szidná azt a bizonyos sakkgépet, ami mindig megveri őt.

A húzónév megvan, az izgalmas kezdés megvan, már csak a csalódás marad, hiszen A dolog távolról sem egy rossz film, sőt, kifejezetten szórakoztató, de azt a fajta titokzatosságot és adrenalint képtelen volt a film további részeibe becsempészni még úgy sem, hogy tegyük hozzá, a szörnyek minden tőlük telhetőt megtettek.

Mint már említettem, a történet egy állomáson zajlik, ahol meglehetősen rejtélyes események történnek egy kutya feltűnése után. Kiderül, hogy a szomszédos, norvég kutatóbázis üldözte az állatot, ezért néhány kutató élükön a főszereplő MacReady-vel elmegy a bázisra. Furcsa roncsokat találnak, a felszínre hozása után pedig megtörténik a baj, a dolog elszabadul és senki sem tudhatja, kit és mikor fertőz meg.

Számomra hiba a filmben, hogy nagyon kevés idő alatt választ ad sok kérdésre. Persze arról fogalmunk sincs, mi ez a valami, de tudjuk, hogy lángszóróval pusztítható, hogy vérben kimutatható, hogy az esetek többségében hogy néz ki, stb.. Az a fajta rejtélyesség teljesen elfogy az alkotás második felére, ami miatt én az elsőben úgy döntöttem, hogy ez egy kifejezetten jó film. Nem mondom, hogy mindent kíváncsiságom ezzel elveszett, de egy jelentős része igen, hiszen minden tizedik percben találkozok azzal a valamivel.

Hülye példa, tudom, de az új Godzilla első órája például azért volt igazán érdekes számomra, amiért kritizálták: nem mutatott sokat, sőt, szinte semmit, nem tudtuk, hogy a címszereplő mit akar, mik a céljai és pont ezért volt rejtélyes. Csak az aggódó embereket láttuk, amint tehetetlenül próbálnak kitalálni valamit.

Azt viszont nem vitathatom el, hogy iszonyúan szórakoztató A dolog. Hibái ellenére folyamatosan történik valami, ha más nem, látunk egy-két boncolást. A 110 perces játékidő is kifejezetten jót tett, se nem hosszú, se nem rövid egy ilyen súlyú filmnek, és ha nem is értek vele eget, nyilván ez a nyolcvanas évek elején akkorát ütött, mint a ház, valamiképpen tehát megtudom érteni, hogy lett ez a film egy igazi klasszikus az idő múlásával.

Kurt Russell egyszerűen cool, minden megvan benne, ami ahhoz kell, hogy évek, évtizedek múlva is emlegessék a karakterét. Jól időzített káromkodás, ápolatlan séró és szakáll, vagányság, meg persze ő a főszereplő, ő hozza a legtöbb döntést és neki kell kézben tartania az összes problémát. Vele könnyen azonosulni tudunk, a többi szereplő viszont meglehetősen felejtősre sikeredett, se egy névre, se egy arcra nem emlékszek a többiek közül.

John Carpenter filmje tehát valóban jó sci-fi horror, ami néhol megcsillogtatja az igazi erejét, vagyis a feszültségtől majd felrobbanó jeleneteket és a teljesen bizonytalanság érzésének átadását, de összességében megelégszik a rengeteg szörnnyel és vérrel, ami szerintem azért is nagyon szomorú, mert ebből a sztoriból sokkal több is kijöhetett volna. Így egy korrekt filmet kaptam kiváló zenével, egy fiatal Kurt Russell-lel és furcsa dolgokká átváltozó kutyákkal.

Meg persze hiányérzetet.

Értékelés: 10/7,5

Cím: A dolog
Rendező: John Carpenter
Forgatókönyvíró: Bill Lancaster
Zene: Ennio Morricone
Operatőr: Dean Cundey
Szereplők: Kurt Russell, Wilford Brimley, T. K. Carter, David Clennon, Keith David, Richard Dysart