Kritika: Melankólia (Melancholia, 2011)

"Azt a filmet, ami egyszerre tud ilyen visszafogottsággal is ennyire mély és erőteljes érzelmeket felvonultatni olyan témákkal kapcsolatban, mint a halál, a depressziós és a világvége, azt csak dicsérni lehet."

Lars von Trier sosem arról volt híres, hogy a rendezői vízióit háttérbe szorítaná csak azért, hogy a néző ne érezze magát annyira rosszul. A Melankólia esetében azonban mégis erősen érezni egy kis visszafogottságot, mely az Antikrisztus húsbavágósága után kifejezetten jó eső volt, főleg akkor, ha egyfajta nem hagyományos folytatásként értelmezzük a Kirsten Dunst és Charlotte Rampling főszereplésével készült haláltusát a világgal.

Amikor egy filmes egy igazán komoly történetet szeretne elmesélni, akkor két út áll előtte: vagy humoros köntösben teszi mindezt a „kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon” elv szerint, és inkább a háttérben, csendben megbújva beszél igazi problémákról, vagy egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy a nagyérdemű, akinek a film készül, milyen módon fogja befogadni az alkotását.

Előbbire példa sok más rendezővel együtt Woody Allen, utóbbira pedig kézenfekvő, hogy a dán botrányhős, aki pont a Melankólia Cannes-i sajtótájékoztatóján mondott „enyhén” félreérthető médiahack után lett kegyvesztett.

Az említett mérsékelt, kicsit hallgatag stílus azonban von Trier rendezése alatt még így is egy kemény jobbhorogként hat, mely biztosan nyomot fog hagyni a lelkeden a megtekintés utáni néhány napon keresztül.

A történet egyszerre ötvözi az emberi és a világi katasztrófákat. Épp akkor kezd minden rosszra fordulni, amikor az egyik főszereplő, Justine és Michael összeházasodik. A rengeteg kibírhatatlan családtag és rokon között hamar elindul először csak a szurkálódás, majd a dolgok egyszerre teljesen felborulnak, ráadásul egy Melankólia nevű kisbolygó is a Föld felé tart, mely könnyen a végét jelentheti mindennek.

A világvége és a halál ilyen közeli bemutatása két tényezőnek köszönhető: elsősorban Justine depressziójának, másrészt pedig a Justine és testvére, Claire közötti borzasztó ellentétnek, melyek egészen a végkifejletig semmit nem változnak.

Rengeteg olyan jelenet van a filmben, amik többet mondanak egy csomó felesleges szónál. Az ismerőseim, akikkel alaposan átbeszéltem a Melankóliát, leginkább Justine borzalmas viselkedését emelték ki, ami számomra viszont egyáltalán nem volt rosszabb egy átlagos beteg ember viselkedésénél.

Az elképesztően érzékenyen játszó Kirsten Dunst arcára van írva, hogy depressziója mellett miket kellett átélnie, amikor például egy rövid levelet maga után hagyva inkább mégis úgy dönt az apja, hogy hazamegy az esküvőről. Vagy amikor olyan csúnyán lehordja a mindenféle közösségi eseményt utáló anyja, Gaby.

Nyilvánvaló, hogy senkire sem számíthat igazán, kivéve talán nővérére, akivel viszont rengetegszer van összetűzése a jellemük teljes különbsége miatt. Azt pontosan ismerhetjük, milyen rossz, amikor egy egészséges ember egyedül van, és csak képzelni tudjuk akkor, ha egy olyasvalakivel történik, aki néhány pillanatában lábra se bír állni a betegségétől.

A depressziónak, mint betegségnek a tökéletes mivoltát írta le a Claire férje, John és Justine közötti rövid párbeszéd, mely nagyjából így hangzott:

- Piszkosul boldognak kellene lenned.

- Igen, annak kellene…

A Melankólia szereplői pedig csendben, hangosan, nevetve, sírva, szomorúan, boldogan, magabiztosan és bizonytalanul várják a bolygót, Lars von Trier viszont már az első percekben teljesen egyértelművé teszi a végkimenetelt. Talán ettől még nehezebb is nézni a karakterek lelki őrlődését.

Látszólag két különböző történetszálról van szó, amikor a Justine/Claire testvérpár viszonyáról és a kisbolygó közeledéséről beszélünk, de a végén egy gyönyörű jelenettel ez az egész összeáll egy torokszorító, ugyanakkor szívbemarkoló filmélménnyé, amit sokáig raktározni fog az ember.

Egy Lars von Trier film mindig hálás feladat egy színésznek, a Melankólia pedig igazi sztárparádét vonultat fel, úgy mint Kirsten Dunst, Charlotte Gainsbourg, Kiefer Sutherland, Alexander Skarsgard, Stellan Skarsgard, John Hurt és Charlotte Rampling. Félelmetes ennyi ilyen kiváló színészt együtt látni.

Azonban a túlságosan színpadias, modoros stílus és a néhol teljesen összefüggéstelenül viselkedő karakterek nem írhatóak a film pozitív részei közé. Számomra teljesen érthetetlen volt, hogy Justine és Michael hogyan inthettek ilyen hamar búcsút egymásnak, ahogy Gaby viselkedése és a mindennel szembeni utálatának okai is kaphattak volna egy-két jelenetet. Érthetetlen, hogy miért nem éltek ezekkel a jó lehetőségekkel.

Összefoglalva viszont a Melankólia van olyan fontos és sokatmondó alkotás, aminek kétszer ennyi hibája is lehetne, akkor sem érdekelne. Hiszen azt a filmet, ami egyszerre tud ilyen visszafogottsággal is ennyire mély és erőteljes érzelmeket felvonultatni olyan témákkal kapcsolatban, mint a halál, a depressziós és a világvége, azt csak dicsérni lehet.

Értékelés: 8/10

Cím: Melankólia
Rendező: Lars von Trier
Forgatókönyvíró: Lars von Trier
Vágó: Morten Hojbjerg, Molly Marlene Stensgaard
Operatőr: Manuel Alberto Claro
Szereplők: Kirsten Dunst, Charlotte Gainsburg, Kiefer Sutherland, Alexander Skarsgard, John Hurt, Charlotte Rampling, Stellan Skarsgard, Brady Corbet

Kritika: Billy Lynn hosszú, félidei sétája (Billy Lynn's Long Halftime Walk, 2016)

Aki annak idején a Pi élete kapcsán olyan jelzőket használt, hogy díjhajhász, vagy klisés, az ezeket a szavakat az Ang Lee rendezte Billy Lynn hosszú, félidei sétájával kapcsolatban hatványozottan mondhatja.

Különösen vicces látni, hogy pont egy évvel ezelőtt még az Indexen „Ez a film nyeri jövőre az összes Oscart” címmel harangozták be az előzetesét.

Persze nem csak ők mentek bele nagy jövendőmondásba, sok helyen nagy esélyesként titulálták, aztán a kifejezetten télre időzített film csúnyán a várakozások alatt teljesített, és egyértelmű volt, hogy egy ekkora kritikai és bevételi bukást követően az Akadémia sem fogja jelölésekkel elszórni.

Konkrétan egyet se kapott, és az elmúlt két órát látva teljesen jogosnak gondolom a mellőzését. Sok olyan filmet láttam már, mely kifejezetten a mélyen tisztelt hollywoodi belterjes közösségnek szólt, a Billy Lynn.. azonban ennek a műfajnak a művészetét egy teljesen új platformra emelte.

Az utolsó jelenetnél például tényleg lehetett volna egy olyan montázst csinálni, hogy a címszereplő megformálója, Joe Alwyn egy „for your consoderation” táblát tart a kezében, miközben hősként ünnepli őt és alakulatát az egész aréna. (Arról nem is beszélve, hogy 120 képkocka/másodperccel készült, szóval a látványos jelöléseket is oda neki!)

Történetünk Ben Fountain ugyanazon címen íródott könyve alapján készült, melyben a Billy és társai igazi amerikai hősként térnek vissza Irakból. Az ezzel járó kötelességeknek azonban eleget kell tenniük, ez pedig magában foglal egy felkérést a Dallas Cowboys csapatától egy félidei műsorban.

Eközben pedig a jelenben és a múltban játszódó jelenetek próbálják elmesélni nekünk, hogy milyen megpróbáltatásokon is ment keresztül a Bravo, kiknek most egy meccs szünetében sztárok módjára kell jópofizniuk a Destiny’s Child mellett.

Az egy dolog, hogy a film ismertet nekünk néhány szituációt, melyben láthatjuk, hogy Billy igazából egyáltalán nem akar hős lenni, és a maga szerénységében próbálja túlélni azokat a borzalmakat, amik láthatóan keményen megsebezték őt lelkileg Irakban.

Ez a része rendben is lenne, azonban van egy borzalmasan rossz tulajdonsága a filmnek, az pedig az erőltetett, lazának gondolt viccekedés, ami legalább 5-10 perces időközönként biztosan feltűnik a cselekményben.

Az pedig csak hab a tortán, hogy a filmnek egyáltalán nincsen stílusa, sőt, a cselekmény néhány pontja akár arra is enged következtetni, hogy Ang Lee talán dugóba került a forgatásra menet és nem is ő vezényelte ezt az egészet. Lee egyébként 2014-ben került a képbe, de Yann Demange neve is felmerült, aki a szintén háborúval kapcsolatos ’71-et készítette.

Azt viszont látványosan nem veszi észre a film, hogy egyáltalán nem bír el egy ilyen fajsúlyos történettel, sőt, egyszerre kettőt is akar markolni egy teljesen kusza és időhúzó szállal, melyben a hollywoodi producerek és pénzemberek gátlástalanságát akarták bemutatni, csak az nem volt érthető, minek. (Az egész dolog úgy került a képbe, hogy a Chris Tucker által alakított Albert, a csapat menedzsere bejelenti, hogy akár meg is filmesítenék ezt az ízig-vérig amerikai történetet.)

Szóval a saját dolgát is nehezíti a film, ami kifejezetten jól tette volna, ha egy dologra fókuszál, hiszen elvitathatatlan tény, hogy voltak kifejezetten feszültséggel teli jelenetei, főleg az akció része. De ha egy filmet 120 fps-sel forgatnak és a kétharmadában igazából csak beszélgetnek, nem értem a nagy technikai újítás miértjét. Persze az Aljas nyolcashoz hasonlóan ez a tény sem rossz reklám.

A Billy Lynn.. valószínűleg teljes káoszba fordult volna, ha nem lenne maga a címszereplő, Billy Lynn, akivel bár könnyű azonosulni, még sincs meg az a szikra, ami egy igazán erős karakterré tenni. DE! Ha egy olyan filmet nézel, mint ez, ahol az egyébként nagy nevű mellékszereplők direkt arra játszanak, hogy minél kibírhatatlanabb legyen a viselkedésük, akkor rögtön felértékelődik egy simán csak átlagos szereplő.

Itt van nekünk rögtön Albert, a menedzser, aki folyamatosan csak telefonál és visszagondolva még haszna sem volt, hiszen a deal nem is lett megkötve a bájgúnár és szintén őrjítően bosszantó producer között, akit Steve Martin alakít.

Az egyetlen igazán értékes pillanatok akkor születtek, amikor Billy és testvére, Kathryn vitatkoztak ennek az egésznek az értelmetlenségéről. Talán ezek voltak az egyetlen részek, amikor igazán azt éreztem, hogy tudtak újat mondani. Könnyen meg lehetett érteni azt, hogy mit érez Billy, aki mindenáron a hazáját akarja szolgálni, és testvére, akinek szemmel láthatóan ő az egyetlen fontos ember az életében.

Nem is kell mondani, egy-egy ilyen szegmens után egyből jöttek a hülyeségek, a csapat például semmiféle jelentőség nélkül háromszor kezdett el bunyózni a stadion biztonsági embereivel. Háromszor! Az utolsónál pedig olyan feelingem volt, mintha egy westernt néztem volna eddig és most jönne a végső nagy összecsapás.

Szóval egyetlen indokot sem tudnék mondani, miért kellene pont a Billy Lynn hosszú, félidei sétáját megnézned és nem a több ezer hasonló témájú filmet. Joe Alwyn, mint Billy kifejezetten jól játszik, a sztárok azonban, Chris Tucker, Vin Diesel vagy Steve Martin szemmel láthatóan semmit nem tudtak kezdeni a bugyuta karaktereikkel. Ang Lee pedig a Pi élete után sajnos igazán mellényúlt, nem elég, hogy ezt az összevisszaságot nem tudta egybe tartani, szemmel láthatóan nem is nagyon akarta.

Értékelés: 5/10

Cím: Billy Lynn hosszú, félidei sétája
Rendező: Ang Lee
Forgatókönyvíró: Jean-Christophe Castelli
Vágó: Tim Squyres
Operatőr: John Toll
Szereplők: Joe Alwyn, Kristen Stewart, Chris Tucker, Vin Diesel, Steve Martin, Garrett Hedlund, Astro

Kritika: Toni Erdmann (2016)

"A Toni Erdmann egyaránt tud fontosakat mondani a világról, ami lassan megemészt bennünket, és két ember kisiklott kapcsolatáról, aminek darabjait egyenként kell újra a helyére rakni."

Nem lennék annak a rendezőnek a helyében, aki éppen egy olyan film tervét vázolja a lehetséges befektetőknek, amiben a főszereplő és társai legalább tíz percen keresztül meztelenül feszengenek egymás mellett, de ez még mindig szombati matiné a 2016-os év legbizarrabb „szexjelenetéhez” képest, ahol egy süti tetejéről majszolnak ondót. Aki látta, nyilván érti, hogy miért van ott az idézőjel.

De igazából teljesen mindegy a Toni Erdmann előélete, a lényeg az, hogy elkészült és csodálatos dolog egy olyan alkotást látni, ami alapjaiban eltér attól a rendszertől, ami nélkül már nem is nagyon készülhet el film mostanában.

A Cannes-ban csúnyán hoppon maradt Toni Erdmann rendezője, Maren Ade a jó értelemben magasról tesz arról, hogy a nézők a harmincadik, a negyvenedik, vagy akár az ötödik percben elhagyja-e a mozitermet.

Van egy célja, hogy elmeséljen egy különleges történetet, és ezt mindenféle máz és körítés nélkül meg is teszi. Már-már elképzelhetetlen volt a mostani filmes felhozatalból egy olyan darabot látni, amelyik egyáltalán nem akarja kielégíteni a közönség igényeit pl. azzal kapcsolatban, hogy egy jót nevessen vagy sírjon. Eközben pedig szépen lassan mindkettőt megteszi.

Persze ehhez kellenek egyfajta adottságok, hiszen a fent említett dolgok azért nem pillanatok alatt történnek, másképp szólva a 162 perces játékidő elég időt hagy a karakterek kibontakozására. Leginkább a kitartás a kulcs ahhoz, hogy igazán jól tudjunk szórakozni, ha pedig beszippant ez a keserédes és rengeteg mögöttes üzenettel bíró alkotás, amely nem mellesleg remek vitatéma is, akkor nagyon meg lehet szeretni.

A történet egy apa-lánya kapcsolatról szól, a furcsán bohókás, az embereket műfogsorral szórakoztatni próbáló Winfried kutyája halála után elhatározza, hogy közelebb kerül a Romániában dolgozó lányához, akivel enyhén szólva elhidegültek egymáshoz. Amikor pedig Winfriedként nem sikerül elérnie semmit, előveszi a kissé szerencsétlen, bugyuta alteregóját, és Toni Erdmannként kezdi el üldözni a teljesen begyepesedett, csak a munkájának élő lányát, Inest.

Már az elején kifejtettem, micsoda kockázatot vállal egy rendező, amikor valami olyanhoz adja a nevét, aminek már a létezése is kisebb fajta csoda, főleg akkor, ha minden olyan elemet elhagy, amit az emberek nagy része kifejezetten szeretne látni egy filmben.

A rengeteg pörgős sorozathoz hozzászokott közönség gyomrát pedig alighanem megüli a Toni Erdmann, és ennél a pontnál el is érkezünk egy nagyon fontos dologhoz. Hiszen méltathatom én a remek forgatókönyvet és a rendezést, a lenyűgözően érzékenyen játszó színészeket vagy a kiválóan megírt hús-vér karaktereket, ha ez a fajta stílus, amit a film alkalmaz, nem jön be, akkor ezek az érdemek mind semmissé válnak majd a szemedben, ha már úgy érzed, két életet leéltél és még fél óra sem telt el a filmből.

A Toni Erdmann pofátlanul kimondja, hogy ez a fajta történetmesélés nem való mindenkinek. Én viszont nagyon fogékony vagyok ezekre az ínyencségekre, így értelmű volt, hogy előbb-utóbb szánok egy hétvégét Ines és Winfried/Toni kalandjainak.

A film fő mozgatórugója természetesen a két szereplő. Egyikük sem az a fajta ember, akivel egyből szimpatizálni lehetne. Viszont ha vesszük a fáradtságot és a dolgok mélyére nézünk, egyből látjuk, hogy mindkettejük szenved valamitől és ebből a perspektívából sokkal jobban meg lehet őket érteni.

Gondoljunk csak a nőre, akinek apja kínosan zavarja őt, de mégis sírásban tör ki, amikor az elmegy, de azt sem bírja ki könnyek nélkül, amikor bevágja a lábát. Mindeközben ugyanez a nő képes gyakorlatilag mindent felhasználni ahhoz, hogy elérje a célját a munkájában.

Ezt a munkamániát és „életmentes életet” próbálja apja feloldani, de ez nagyjából a vak vezet világtalant esete, hiszen pont az a Winfried akar felemelni valakit a földről úgy, hogy közben maga is totálisan a padlón van. Lásd: feszengősen fájó első jelenet a műfoggal és műbátyóval.

Nem tudom, készítettek-e felmérést a 2016-os év egy filmre jutó legtöbb emlékezetes jelenetéről, de a Toni Erdmann biztos dobogóhelyen végezne. És az az igazán jó, hogy ezeknek a pillanatoknak a többsége nem elsősorban a nevetésről szóltak, vagy nem csak arról. Az én meglátásom szerint például az éneklős rész volt az első, amikor apa és lánya először egymásra talált, majd ezt követte a meztelen buli, ahol az sem elhanyagolható tényező, hogy egy nagyon őszinte öleléssel végződött.

Összefoglalva a Toni Erdmann néhány üresjárata eltörpül a sok érdekes felvetés és gondolat mellett, főleg akkor, ha egy 162 perces filmről van szó. Ines és Winfried tökéletesre csiszolt jellemét nagyszerűen adja át a két színész, Peter Simonischek és Sandra Hüller, közben pedig egyaránt tud fontosakat mondani a világról, ami lassan megemészt bennünket, és két ember kisiklott kapcsolatáról, aminek darabjait egyenként kell újra a helyére rakni.

Értékelés: 8,5/10

Cím: Toni Erdmannk
Rendező: Maren Ade
Forgatókönyvíró: Maren Ade
Vágó: Heike Parplies
Operatőr: Patrick Orth
Szereplők: Peter Simonischek, Sandra Hüller, Hadewych Minis, Lucy Russell, Vlad Ivanov

Kritika: Fences (2016)

"Ha tudsz kompromisszumokat kötni a filmmel, ahogy én tettem, akkor egy nagyszerű élmény lesz."

Minden évben van egy film, mely bár jelölve van a legnagyobb kategóriára, az esélye egyenlő a semmivel, sőt, azt is megköszönheti, hogy minimális marketinggel idáig eljutott. Nebraska, Selma, Brooklyn és most talán a Fences az, mely beillik ebbe a sorba. Nem meglepő, hogy ezekkel az alkotásokkal kapcsolatban a szóbeszéd is minimális, pedig a Denzel Washington rendezte lélekőrlő drámát mindenkinek látnia kéne, mi több, beszélni róla, aki szereti ezt a műfajt.

Az utolsó szavak nagyon fontosak, hiszen a Fences készítői biztosan nem arra törekedtek a forgatás során, hogy minél több nézőt tudjanak megszólítani. A színdarabból készült film egy nagyon-nagyon keveseknek szóló rétegműfaj, amit könnyen úgy el lehet rontani, hogy nemcsak maga a film, de az egyébként kedvelt darab is jóval negatívabb kontextusba kerül.

Ettől viszont nem kell félni, ugyanis a Fences egész egyszerűen lenyűgöző. Tudom, hogy ezzel az állításommal nem a többséget képviselem, mivel tagadhatatlan, hogy nem sok ember örül annak, ha több mint két órán keresztül ilyen mélységű drámával kell szembesülnie, én viszont egyenesen letaglóztam attól, hogy mennyire valódinak és őszintének tud hatni.

Nagyon sajnálom, de ugyanakkor kicsit meg is értem azokat, akik fél óra felkeltek a székükből és azt mondták, hogy köszönik szépen, ezt nem kérik. Borzasztóan, és ezt értsd úgy, hogy borzasztóan lassan indul be a cselekmény, egy pillanatig az is kétséges volt számomra, hogy egyáltalán elkezdik valahára.

A történet ismeretének hiányában egy pillanatig tényleg azt gondoltam, hogy itt nem lesz más, csak Denzel, Viola meg Stephen Henderson marhajó sztorizgatásai, miközben látunk egy-két szép naplementét.

Na de amikor igazán beindul! A történetet önmagát nem is igazán lehet összefoglalni, még az IMDb is csak egy sablonos semmit írt róla, és egyáltalán nem hibáztató ezért, mert ember legyen a talpán, aki képes valóban megfogalmazni, hogy miről szól pontosan ez a film.

A Fences kicsit olyan, mint az élet. A szereplői beszélgetnek, vitatkoznak, zsörtölődnek, mindezt egyszerre, majd kevés idő elteltével elmegy egy teljesen más irányba a cselekmény.  Ezért néha kicsit csapongónak is tűnhet, de amúgy meg teljesen életszerű is.

Az egész film Troy Maxson, azaz Denzel Washington karaktere körül forog, ő a kiindulópontja mindennek. Ha visszagondolok, nagyon régóta nem láttam egy ennyire furcsa, vitatható szereplőt. Az egyik pillanatban jókedvűen, kedélyesen röhög a barátjával, feleségével, majd néhány másodperc múlva olyan érthetetlenül durva nagymonológokat nyom le például a fiának, hogy csak pislogtam összevissza.

Akkor kezded el igazán átértékelni Troy karakterét, amikor már megszeretted. Erre a film pont hagy is elég időt, mivel ahogy már mondtam, nem a legpörgősebb alkotással van dolgunk az utóbbi évtizedből. Előkerülnek olyan, a múltban történt tragédiái, amiket máson vezet le, és félelmetes belegondolni, mennyi ilyen ember lehet napjainkban is.

Egyáltalán nem a szigorú szülőkkel van a probléma, hanem azokkal, akik a gyerekeik elé újabb és újabb akadályokat gördítenek, mondván, ilyen kemény az élet. Troy is pontosan ezt teszi, hiszen nem bír azzal a tudattal megbirkózni, hogy a fia akár jobb baseballjátékos lehet, mint ő volt.

De legalább ugyanolyan kemény karakter a felesége, Rose is, aki rengeteg embert megtestesít a mai világban. Nem lép, nem változtat, és nem azért mert fél tőle, hanem képtelen magára vállalni azt a szerepet, aki miatt szét kell esnie a családnak. Mindig mást helyezett előtérbe, másokért dolgozott és más örömének örült jobban.

Mindketten egy elképesztően jól megírt karakterek, akiknek jelleméről, döntéseiről órákat lehetne beszélni. Ehelyett viszont említsük meg a megtestesítőiket, mert annyi biztos, hogy Denzel Washington és Viola Davis nélkül vajmi keveset ért volna ez az egész.

Nincsenek szavak arra, amiket ők művelnek ebben a filmben. Lenyűgöző, egyszerűen lenyűgöző.. Nem mellesleg a Fences lényegében csak monológokból áll és többnyire ők ketten tehetnek arról, hogy olyan durván meg tud érinteni pl. Washington nyolcperces „beszédeinek” első és utolsó mondata is egyaránt.

Szóval valóban egy mestermű, ami jellegéből adódóan nem fog kultstátuszba emelkedni, de ha tudsz kompromisszumokat kötni a filmmel, ahogy én tettem, akkor egy nagyszerű élmény lesz. El kell fogadni, hogy ez egy színdarab, csak történetesen film formájában látjuk. Emiatt a színészi játék és maga a környezet is leginkább erre hasonlít, de ha az első fél órát túléled, a következő másfél egy igazi kincs lesz.

Értékelés: 10/10

Cím: Fences
Rendező: Denzel Washington
Forgatókönyvíró: August Wilson
Producer: Todd Black
Operatőr: Charlotte Bruus Christensen
Szereplők: Denzel Washington, Viola Davis, Mykelti Williamson, Saniyya Sidney, Russell Hornsby

Oscar 2017: mi történt a gálán?

Összefoglaló a 89. Oscar-gála eseményeiből.

Egészen elképesztő dolgokat láthattunk néhány órával ezelőtt, amikor vége lett a 89. Oscar-díjátadónak és szembesülni kellett azzal, hogy mi is történt valójában. De mielőtt meg eljutnánk ahhoz a bizonyos incidenshez, ami valószínűleg médiatörténeti pillanat lesz a lehető legrosszabb értelemben, lássuk, hogy mik is előzték meg a hatalmas botrányt.

Kifejezetten jól indult a műsor, Justin Timberlake a Trollok betétdalával táncoltatta meg az össznépet, akik látszólag élvezték a dolgot és önfeledten buliztak.

Ezután következett a szokásos monológ az est házigazdájától, ami szintén meglepően szórakoztató volt. Ha eddig kevertétek Jimmy Fallont és Jimmy Kimmelt, ezután az este után garantáltan nem fogjátok, hiszen míg előbbi azt sem tudta normálisan kezelni, hogy néhány másodpercre elment a súgógépe, addig Kimmel képes volt improvizálni egy rohadt jó poént az évtized égése közepette.

Kimmel mindent megtestesített magában, aminek egy jó műsorvezetőnek lennie kell. Intelligensen csipkelődött, egyáltalán nem esett túlzásokba és Trump oltásai is sokkal jobban hatottak így visszafogottabban, mintha nekiesett volna. A Twitteres üzeneten például szakadtam.

Nagyjából húsz perccel a kezdés után adták át az első kategóriát a legjobb férfi mellékszereplőnek, ahol nem született meglepetés és Mahershala Ali nyert a Holdfényben nyújtott alakításáért. Állva tapsolták meg.

Ezután jött néhány unalmasabb rész, átadták a jelmeztervezést, a sminket, a dokumentumot és a hangvágásokat is. Az viszont feltűnően meglepő volt, hogy A kaliforniai álom elég sokáig díjtalan volt és olyan szekciókban maradt alul, ahol szinte egyértelmű volt a győzelme.

Érhetően nagy felzúdulást keltett, hogy a Suicide Squad most már hivatalosan is egy Oscar-díjas film, még ha csak a legjobb smink kategóriájában is. A hangoknál sem a favorit nyert, a vágást az egyetlen díjat magáénak tudó Érkezés kapta, a keverés pedig A fegyvertelen katonáé lett, ami azt jelentette, hogy Kevin O’Connell a tucat jelölése után végre haza is vihet egy szobrocskát.

A dokumentumfilmekben is a várományos lett a befutó, az O. J.: Made in America, bár vannak kétségeim afelől, hogy az összes szavazó Akadémiai tag szépen leült és hét és fél órán keresztül nézte a filmet, és nem inkább csak erről hallottak a legtöbbet.

A legjobb női mellékszereplő Viola Davis lett a Fences című színdarabból készült drámában nyújtott lehengerlő munkájáért, aki egyébként egy nagyon szép beszédet mondott, akkor azt hittem, az lesz majd a nagybetűs PILLANAT. Tévedtem.

A legjobb idegen nyelvű film, aminek tavaly nagyon drukkoltunk, az iráni Az ügyfél lett Aszhar Farhadi rendezésében. Egy ideig a Toni Erdmann és Az ember, akit Ovénak hívnak is esélyesebb volt, mint a nyertes, de miután kirobbant a Trump mizéria és kétséges volt Farhadi részvétele, egyértelmű volt, hogy neki adják. (Az alkotását egyébként nem láttam, de szimplán csak az is lehet, hogy egy mestermű, mint a Nader és Simin és azért kapta.)

Animációs rövidfilmben a Piper örülhetett, az egész estés animációsok közül pedig teljesen megérdemelten a Zootropolis.

Ekkor már rettenetesen állt a Kaliforniai álom szénája, a legjobb látványtervezést muszáj volt behúznia, ha nem akart nagy égést. Azt meg is kapta és a vizuális effektusokban sem született meglepetés, A dzsungel könyve kapta.

A díjak átadás közben amúgy daloltak is, a felállás ezúttal az volt, hogy minden jelölt betétdal hangozzon el, aminek azért örültem jobban, mint tavaly, mert akkor olyan rettenetes dalokat is végig kellett hallgatni, mint a Szürke 50 árnyalatából az Earned it vagy a Writings’s On The Wall.

A vágást is A kaliforniai álomnak jósolták, de John Gilbert kapta A fegyvertelen katonáért, így Mel Gibson filmjének már kétszer annyi győzelme van, mint amennyire számíthatott előzetesen.

Ekkor jött az a pillanat, amikor már nemhogy a győztes beszédére, de arra se tudtam rendesen odafigyelni, hogy levegőt vegyek, ugyanis Salma Hayek és David Oyelowoo elkezdte sorolni a rövidfilmek nomináltjait.

Sok minden átfutott rajtam, visszagondoltam például arra a pillanatra is, amikor a Saul fia győzelméért szurkoltam tavaly ugyanígy, ugyanazzal az üdítővel a kezemben, ugyanazon a széken ülve. Nagyon jó élmény volt, és néhány órával ezelőtt is az volt, amikor kimondták Deák Kristóf alkotásának angol címét!

Csodálatos érzés egymás után kétszer is egy ekkora sikert átélni, megmondom őszintén, utána nem is nagyon tudtam odafigyelni, annyira a hatása alatt voltam. Amikor feleszméltem, csak annyit láttam, hogy a Kaliforniai álom operatőre mondja a köszönőbeszédét, ezután pedig természetesen a filmzenét is megnyerte. Tüntetéssel fenyegettem, ha nem ő kapta volna, de az Akadémia érezhetően megijedt és jól döntött!

A betétdal után, mely a City of Stars lett, jöttek a királykategóriák. Az eredeti forgatókönyvért járó elismerést Kenneth Lonergan vehette át A régi városért, amely összesen két díjat nyert. Kétséges volt, hogy nem-e odaadják a Kaliforniai álomnak, de miután a show első felében mellőzték, jóval esélyesebbnek tűnt a neves színdarabíró győzelme.

Az adaptáltban jóval egyértelműbb volt a dolog, a nagy esélyes Holdfény hozta a kötelezőt.

A rendező kategóriára gondoltam azt, hogy sok minden eldől. Miután nem tarolt a La La Land, egy pillanatig azt is el tudtam képzelni, hogy Barry Jenkins vagy Lonergan kapja, de végül mégis Chazelle nyerte, mellyel nagyjából elégedetten nyugtáztam, hogy akkor a film is eldőlt.

És ekkor jött a pillanat, amikor jött a legjobb film. A show kezdete előtt megnéztem az átadókat és tök boldog voltam, hogy Beatty és Dunaway fogja prezentálni az év kilenc legjobb alkotását. Most már inkább jót röhögök ezen.

A két legenda feljött a színpadra, amikor én már épp a halálomon voltam, de ekkor már nem is próbáltam semmi felpofozást, vagy hideg vizes frissítőt, mert minek. Mindjárt alszok úgyis.

Egy számomra nagyra tartott kritikus írta ki Twitteren, hogy nyilván senki nem mond még semmit, de mindannyian tudjuk, mi következik. Tökéletesen egyetértettem vele, majd amikor kihirdették A kaliforniai álom győzelmét, elégedetten mosolyogtam annak ellenére, hogy én legszívesebben a Fencesnek adtam volna.

A köszönőbeszédeket hallgattam, közben pedig összepakoltam magam körül, amikor egyre több embert láttam feljönni a színpadon, fülessel a fejükön. Tudjuk, hogy még egyszer sem lett jó vége annak, ha fülessel a fejükön jönnek fel emberek egy díjátadón.

Aztán beütött a bomba, a Holdfény nyert! Olyan hirtelen jött az egész, hogy majdnem el is ejtettem a poharat, ami a kezemben volt. Mindenki értetlenül nézett maga elé, miközben a neten is hasonló „mifasz? WTF?” kommenteket láttam. Akkor gondoltam, hogy ez tényleg megtörténik?

Félelmetes volt. Teljesen lefagytam, már pedig ha én lefagytam, vajon mit érezhetett a La La Land teljes stábja, amikor le kellett vonulniuk a színpadról és át kellett adniuk azt a díjat(!!), amit néhány másodperccel ezelőtt még a sajátjuknak gondoltak.

Összefoglalva két dolgot sajnáltak. Az első az, hogy a Holdfény nyert, a másik pedig, hogy mindenki emiatt fog emlékezni a 89. Oscar-gálára. Pedig egyáltalán nem volt egy rossz este, sőt: Kimmel remekül vezette, a poénok ültek, jött pár pozitív meglepetés is, aztán teljesen váratlanul egy megcserélt boríték mindent megváltoztatott.

Végül jöjjön néhány mém, csak ne legyen már ilyen borús lezárása a dolognak.

 

 

 

A győztesek:

Legjobb film: Holdfény

Legjobb rendező: Damien Chazelle (Kaliforniai álom)

Legjobb színésznő: Emma Stone (Kaliforniai álom)

Legjobb színész: Casey Affleck (A régi város)

Legjobb női mellékszereplő: Viola Davis (Fences)

Legjobb férfi mellékszereplő: Mahershala Ali (Holdfény)

Legjobb adaptált forgatókönyv: Holdfény (Barry Jenkins)

Legjobb eredeti forgatókönyv: A régi város (Kenneth Lonergan)

Legjobb dokumentumfilm: O.J.: Made in America

Legjobb animációs film: Zootropolis - Állati nagy balhé

Legjobb idegen nyelvű film: Az ügyfél (Irán)

Legjobb operatőr: Kaliforniai álom

Legjobb rövid dokumentumfilm: The White Helmets

Legjobb rövidfilm: Mindenki

Legjobb betétdal: Kaliforniai álom - City of Stars

Legjobb eredeti filmzene: Kaliforniai álom

Legjobb vágás: A fegyvertelen katona

Legjobb vizuális effektus: A dzsungel könyve

Legjobb hangvágás: Érkezés

Legjobb hangkeverés: A fegyvertelen katona

Legjobb jelmez: Legendás állatok és megfigyelésük

Legjobb smink: Suicide Squad: Öngyilkos Osztag

Legjobb látvány és díszlet: Kaliforniai álom

Elképesztő égés az Oscar végén

Álmos tekintettel meredek magam elé, próbálok úgy tenni, mintha bármi érdekeset tartogatna még ez a díjátadó. Oké, még nem mondták ki, de a Kaliforniai álom meg fogja nyerni. Úgyis megnyeri. És igen! Warren Beaty egy kis intermezzo után kimondja a nevet, a stáb feljön ünnepelni és elképesztően boldogok.

Aztán jön a hidegzuhany: hopp, a Holdfény nyert! Nem az a boríték volt ott, aminek lennie kellett volna. Amit az elmúlt néhány percben láthattunk, az egy olyan pillanat, amit sose fogok elfelejteni. Elképesztő, egyszerűen elképesztő. Hamarosan bővebb összefoglaló.

Oscar-díjas a Mindenki!

Elképesztő magyar siker, a Saul fia győzelme után megint nagyon boldogok lehetünk, ugyanis Deák Kristóf Mindenki című rövidfilmje is szobrocskát nyert! Nagyon gratulálok az alkotóknak és köszönjük!

Összefoglaló a gáláról délelőtt várható, addig kövessétek az eseményeket a Twitteren.