Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
" Minden olyan érzelmet felvonultat, amire csak szükség van, hogy egy egy igazán jó film váljék belőle, az Egy durva év tehát teljes mértékben egy kihagyhatatlan darab és évente legalább egyszer érdemes újranézni."
Valószínűleg sokan nem értenek velem majd egyet, de számomra C.J. Chandor neve, egészen idáig, egyáltalán nem jelentett garanciát. A 2011-es Krízispont óriási színészeket vonultatott fel és feszültségben nagyon erős volt, ennek ellenére mégsem nevezném mesterműnek, a két évvel ezelőtti Minden odavan pedig csak egy egyszerű Robert Redford magánszám, ami egyrészt unalmas, másrészt meg teljesen érdektelen. Ennek ellenére viszont egyiket sem tartom rossznak és kíváncsian vártam, vajon a Most Violent Year-nek sikerül-e megugrania végre a rendező korábbi filmjeit és tényleg maradandóvá válnia. Hát sikerül. Chandor végre minden olyan elemet bevetett, amit eddig nem sikerült, vagy nem akart, az eredmény pedig 120 percnyi tömény izgalom, amit ha egyszer elkezdesz, képtelen vagy abbahagyni.
Először is meg kell dicsérnem a kiváló casting-ot: Oscar Isaac ugyan sokszor megmutatta már tehetségét a vásznon, szerintem viszont élete eddigi legjobb alakítását nyújtja az Egy durva év-ben. Igen, láttam az Ex Machiná-t, ahogy az Inside Llewyn Davis-t is, de akkor is ezt kell mondanom: egyszerűen tökéletes, de filmbeli felesége, Jessica Chastain is hasonlóan nagyon jól alakít.
A Most Violent Year egy olyan vállalkozásról szól, ami látott már jobb éveket is: a tartálykocsikat folyamatosan ellopják, a sofőröket megverik és a tulajdonos családját is zaklatják. Ha pedig ez még nem lenne elég, a rendőrség is kutakodik Abel és Anna Morales cége után.
Igen, ennyi az egész. Ez egy olyan történet, mely bármelyik hasonló vállalattal megtörténhetne és gyakran, meg is történik. A filmben egyébként Abel, azaz Isaac borzasztóan tisztességes ember és az esetek kilencven százalékában mindent illegálisat mellőz, ennek ellenére viszont mindenhonnan támadás éri. Nem titkok persze, hogy vannak dolgok, amelyben hibázott, de ha belegondolunk, az sem neki, hanem az őt körülvevő embereknek köszönhető.
Amiben még nagyon erős Chandor filmje, az a forgatókönyv. A szereplőket ennél jobban szerintem lehetetlen lett volna bemutatni, minden cselekményszál kidolgozott és értelmes, a párbeszédek közben pedig gyakran nem is vettem levegőt. (Bár ez lassan szokássá vált, hogyha nagyon tetszik egy film, akkor nem veszek levegőt.)
Az Egy durva év ugyanakkor fontos kérdéseket is feszeget: vajon tényleg lehet minden egyes fennakadó problémát egy vállalkozásban tisztességesen megoldani? Vagy sikkasztás nélkül végigcsinálni? Abel egy jó ember, annak ellenére, hogy mások belevitték a rosszba, a film végi monológja viszont mindennél többet ér.
A kosztümökről és a helyszínekről még nem is beszéltem? Nagy hiba, hiszen gyakorlatilag az egész filmet lerombolta volna, ha Chandor nem tudja visszaadni a ‘80-as évekbeli New York-i hangulatot, erről viszont szó sincs, valami elképesztő, hogy mennyire jól kidolgozott helyszínekkel operál a film. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy még a ténylegesen a ‘80-as években készült mozgóképek nagy része sem tudja visszaadni ezt a hamisítatlan amerikai hangulatot.
Csak egyetlen hibát véltem felfedezni, persze ezt is simán a szőnyeg alá söpörhetjük, hisz valószínűleg csak nem volt már-már idegesítő és egyben abszurd, hogy Abel, akármennyire is jól próbál csinálni mindent, semmi nem jön össze neki és egymás után, szép sorban dől össze az eddigi felépített vállalata. De tényleg, a film háromnegyedéig minden olyan negatív dolog megtörténik, ami csak megtörténhet egy céggel, és talán még több is.
A Morales házaspár viszont elképesztően erős, és ezt most nem a színészekre, hanem a karakterekre értettem. A rengeteg probléma és fájdalom ellenére nem esnek össze, bíznak egymásban és tényleg csak akkor veszekednek, amikor már senki nem lenne képes higgadtan beszélni.
Az egy durva év egy lassú folyású, ugyanakkor mégis izgalmas krimi, ami, ha ráérzel a hangulatára, egy kiváló filmélmény tud lenni, ebben pedig a színészek is közrejátszanak: Jessica Chastain egy Golden Globe-jelölést is begyűjtött. A forgatókönyv és a rendezés bitang erős, a 2014-es évben talán az egyik legjobb, J.C Chandor pedig két egyszer nézhető film után végre tényleg csinált egy majdnem mesterművet. Érdekes, néha fájdalmas, izgató és kegyetlen. Minden olyan érzelmet felvonultat, amire csak szükség van, hogy egy egy igazán jó film váljék belőle, az Egy durva év tehát teljes mértékben egy kihagyhatatlan darab és évente legalább egyszer érdemes újranézni.
Értékelés: 10/9
Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.
"A Selma egy nagyon fájdalmas alkotás és csodálatosan mutatja be, mennyire is elvetemült és ostoba emberek éltek a '60-as években, és azokat a személyeket, aktivistákat bántották a legjobban, akik tenni akartak ez ellen a tarthatatlan állapot ellen, amit nem hogy megélni, de nézni is rossz."
Lassacskán már szokássá válik az évek során, hogy egy-egy filmet biztosan nem tudok megnézni különböző okok miatt az Oscar jelöltek közül, tavaly a Dallas Buyers Club, most pedig a Selma járt így, mentségem is csak annyi, hogy azóta már mindkettőt sikerült bepótolnom, most pedig utóbbival fogunk foglalkozni. Ava DuVernay, aki eddig leginkább csak dokumentum- és rövidfilmeket rendezett, olyannyira bátor és merész felfogásban értelmezte újra és mutatta be Martin Luther King életét, hogy az mindenképpen elismerést érdemel.
A rendezőnő elsősorban a gyönyörű fényképezés mellett a feszültségkeltésre figyelt oda nagyon: még magamon is alig akartam elhinni, hogy milyen heves érzelmeket váltott ki belőlem például az a jelenet, amikor a rendőrök gátlástalanul és gyakorlatilag a semmiért elverik a feketéket. DuVernay ügyesen adagolja nekünk az "erőszakbombákat", ahol már kezdenéd úgy érezni, hogy kissé leül a film, bevet valami megdöbbentő és emberi szemnek elviselhetetlen jelenetet, de ennek ellenére mégsem éreztem azt, hogy az egész Selma csak az erőszakra, a bántalmazásra menne ki.
Sokkal inkább azt akarták, hogy belelássunk Martin Luther King fejébe: miért hozta a döntéseit, és hogyan, és összességében, mit érezhetett, amikor annyi bántás és fájdalom után még több probléma hullott az ölébe.
A menetelés csak egy része volt a szavazati jognak, a szavazati jog pedig része volt annak, hogy az afroamerikaiak tényleg úgy érezzék magukat az akkori kiközösítéssel és mérhetetlen sok rasszizmussal szemben, hogy ez az otthonuk. A szavazati jog nem azt jelentette, hogy na most akkor az ember elmehet szavazni, meg hogy végre ő is beleszól a politikába. Ezzel a joggal a feketék és a fehérek végre egyenrangú társai lettek egymásnak, ők határozzák meg az életüket, vagy hogy kit szeretnének elnöki pozícióban látni, és ezáltal is befolyásolják a saját életüket.
David Oyelowo mesterien alakítja Luther King-et, remek volt látni, hogy ennyire beleélte magát a szerepbe és teljesen átadta magát a karakternek, egy férfi főszereplő jelölést simán kaphatott volna az Akadémiától, de ne feledkezzünk meg a többiekről sem, akik szintén remekül játszanak: Carmen Ejogo, Oprah Winfrey, vagy Common is minden tőlük telhetőt megtesznek, de meglepő módon a "Cast" között fellelhető még Tom Wilkinson, Giovanni Ribisi, és Tim Roth is. Utóbbi például nagyon csekély szerepet kapott, talán túlzok, ha azt mondom, a leghosszabb jelenete tartott két percig, Wilkinson-nak viszont meglehetősen sok szerepe volt, és 100%-ban helyt is állt.
A finom és lassacskán tökéletesnek mondható kameramunka Bradford Young nevéhez köthető, aki egyébként A Most Violent Year operatőre is volt. E mellett a forgatókönyvet is az egekig magasztalnám, ha nem lett volna a filmben egy köztes negyedóra, amikor igazából semmi nem történt, ráadásul az is unalmasan.
A Selma egy nagyon fájdalmas alkotás és csodálatosan mutatja be, mennyire is elvetemült és ostoba emberek éltek a '60-as években, és azokat a személyeket, aktivistákat bántották a legjobban, akik tenni akartak ez ellen a tarthatatlan állapot ellen, amit nem hogy megélni, de nézni is rossz.
Ava DuVernay tehát letette a 2014-es év egyik legjobb filmjét az asztalra, ami méltón mutatja be Martin Luther King életének egyik legfontosabb pillanatait, és nem fél megmutatni azt a fajta könyörtelenséget, amit épeszű ember főleg a mai világban már nem tudna elviselni és legfőképpen, megérteni. A Selma szóljon azoknak, akik átélték ezt a borzalmas időszakot, és szenvedtek miatta, és persze szóljon nekünk, filmszerető embereknek a film, mely egy remek korrajz a '60-as évekről, nem mellesleg pedig egy kiváló történelmi dráma.
Értékelés: 10/8
