Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"Akkor csúszott el igazán az Ördöglakat, amikor a misztikus krimi-szerű alaphelyzetet a negyvenedik perc környékén egy tárgyalótermi drámává változtatta."
Nehezen tudok választ találni arra, hogy az Ördöglakat egyáltalán miért készült el. Bár a kifejezetten érdekes felvezetés és a cselekmény kibontása még nem vetíti előre, de az 1993-ban, Memphisben történt gyilkosságokat feldolgozó Atom Egoyan-film később egyetlen részében sem tud működképes lenni, emellett kínosan ügyel arra, hogy semmi újat vagy érdemlegeset ne mondjon a témával kapcsolatban. Teljesen felesleges.
A film legnagyobb problémája maga a rendezés, ami Egoyan mostani alkotásait tekintve nem egy nagy meglepetés, viszont ugyanazokat a hibákat követi el, amit mondjuk A fogolyban is látni lehetett: egyszerűen képtelen összetartani az alkotásait. Az ígéretes kezdet után kapunk egy rakat szereplőt, akikre szánnak 1-2 percet, majd onnantól kezdve a film megállás nélkül dobálja a kereszt-és vezetékneveket, amiket a nézőnek egyből azonosítania kellene. Morgan, Byers, Burnett, McDonough, Gitchell, Paul, Dale, egy tucat mellékszereplő, akik fontosak lennének a cselekmény szempontjából, de semmi idő nem jut rájuk.
A történet a Memphisi Hármak néven hírhedté vált brutális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságokról szól. Az ügyben letartóztatnak három erősen sátánista múlttal rendelkező fiatalt, ám több bizonyíték is arra utal, hogy talán mégsem olyan egyértelmű a helyzet. A rendőrség viszont elég egyoldalúan vizsgálja az ügyet, így kerül a képbe Ron Lax, azaz Colin Firth mint magánnyomozó.
A film elsősorban a nyomozói szálon kívül az egyik meggyilkolt gyerek anyjára, Pamre van kihangsúlyozva. Egoyan megmutathatta volna az igazi gyászát, ahogy küzd a fia elvesztésével, de sajnos nem látjuk a halálhírre összeeső és néhány perccel később a tévében mosolygó anyuka fájdalmát a kettő jelenet között. Az egyetlen megérintő rész akkor volt, amikor bevitte a fia dolgozatát a tanárhoz.
Az Ördöglakat rengeteg mindenről szólhatott volna. Azon kívül, hogy a már említett Pam ugyan főszereplő, érzelmei nincsenek megfelelően kihangsúlyozva, lehetett volna mondjuk a gyanúsítottakra is több időt fordítani. Igen, megértettük, hogy sátánisták és azt is, hogy metalt hallgatnak, sőt, még azt is, hogy sátánista könyveket olvasnak, de ezen kívül semmi kapcsolata nincs a nézőnek velük, ahogy a film többi szereplőjével sem.
Így elég nehéz érzéseket generálnia a filmnek az alapvető együttérzésen kívül.
Akkor csúszott el igazán az Ördöglakat, amikor a misztikus krimi-szerű alaphelyzetet a negyvenedik perc környékén egy tárgyalótermi drámává változtatta. Onnantól kezdve becsukott szemmel is ment volna a jelenetek felsorolása: a bíróságon vannak, ismeretlen alakokat hallgatnak ki, Lax egy étteremben próbál kitalálni valamit, aztán egy flashback, újra kihallgatás, bíróság, étterem.
Hogy mennyire nagy bajok vannak a forgatókönyvvel? Olyannyira, hogy Lax egyik éttermi elmélkedése közben találkozik a volt feleségével, aki elmondja, hogy a rendőrség a férfi múltjáról faggatta, de ő nem mondott semmi. De mi történik ezután? Semmi, folytatódik minden a tárgyalóteremben, még csak kísérletet sem tettek arra, hogy megmagyarázzák „Lax múltját”, ha már egyszer szóba hozták.
Egyáltalán nem kaptak hálás feladatot a színészek, de a film többségében mindenki korrekt alakítást nyújt. Reese Witherspoonhoz érzésem szerint annyira nem állt közel a szerep, de látszott rajta, hogy próbálkozott, illetve Colin Firth is hozta a kötelezőt a meglehetősen egydimenziós karakterével. Megemlítenék még néhány színészt, de többségük tényleg csak epizódszerepet kapott, még a feltételezett gyilkosok is.
Spoilerek nélkül mondom, hogy a befejezés sem fed fel semmi újat, amit eddig ne tudtunk volna, de nem is ez volt az elvárás. Az Ördöglakat Atom Egoyan stílusához híven lehetett volna egy minimalista dráma a magánnyomozóról, akinek erkölcsi aggályai vannak azokkal az emberekkel szemben, akiket védeni próbál, vagy bemutathatta volna az édesanya gyászát (nem csak felületesen), a végeredmény viszont egy rossz forgatókönyvből készült unalomba fulladó dráma, amit a színészek sem tudnak megmenteni. Kicsit több volt benne.
Értékelés: 4/10
" Minden olyan érzelmet felvonultat, amire csak szükség van, hogy egy egy igazán jó film váljék belőle, az Egy durva év tehát teljes mértékben egy kihagyhatatlan darab és évente legalább egyszer érdemes újranézni."
Valószínűleg sokan nem értenek velem majd egyet, de számomra C.J. Chandor neve, egészen idáig, egyáltalán nem jelentett garanciát. A 2011-es Krízispont óriási színészeket vonultatott fel és feszültségben nagyon erős volt, ennek ellenére mégsem nevezném mesterműnek, a két évvel ezelőtti Minden odavan pedig csak egy egyszerű Robert Redford magánszám, ami egyrészt unalmas, másrészt meg teljesen érdektelen. Ennek ellenére viszont egyiket sem tartom rossznak és kíváncsian vártam, vajon a Most Violent Year-nek sikerül-e megugrania végre a rendező korábbi filmjeit és tényleg maradandóvá válnia. Hát sikerül. Chandor végre minden olyan elemet bevetett, amit eddig nem sikerült, vagy nem akart, az eredmény pedig 120 percnyi tömény izgalom, amit ha egyszer elkezdesz, képtelen vagy abbahagyni.
Először is meg kell dicsérnem a kiváló casting-ot: Oscar Isaac ugyan sokszor megmutatta már tehetségét a vásznon, szerintem viszont élete eddigi legjobb alakítását nyújtja az Egy durva év-ben. Igen, láttam az Ex Machiná-t, ahogy az Inside Llewyn Davis-t is, de akkor is ezt kell mondanom: egyszerűen tökéletes, de filmbeli felesége, Jessica Chastain is hasonlóan nagyon jól alakít.
A Most Violent Year egy olyan vállalkozásról szól, ami látott már jobb éveket is: a tartálykocsikat folyamatosan ellopják, a sofőröket megverik és a tulajdonos családját is zaklatják. Ha pedig ez még nem lenne elég, a rendőrség is kutakodik Abel és Anna Morales cége után.
Igen, ennyi az egész. Ez egy olyan történet, mely bármelyik hasonló vállalattal megtörténhetne és gyakran, meg is történik. A filmben egyébként Abel, azaz Isaac borzasztóan tisztességes ember és az esetek kilencven százalékában mindent illegálisat mellőz, ennek ellenére viszont mindenhonnan támadás éri. Nem titkok persze, hogy vannak dolgok, amelyben hibázott, de ha belegondolunk, az sem neki, hanem az őt körülvevő embereknek köszönhető.
Amiben még nagyon erős Chandor filmje, az a forgatókönyv. A szereplőket ennél jobban szerintem lehetetlen lett volna bemutatni, minden cselekményszál kidolgozott és értelmes, a párbeszédek közben pedig gyakran nem is vettem levegőt. (Bár ez lassan szokássá vált, hogyha nagyon tetszik egy film, akkor nem veszek levegőt.)
Az Egy durva év ugyanakkor fontos kérdéseket is feszeget: vajon tényleg lehet minden egyes fennakadó problémát egy vállalkozásban tisztességesen megoldani? Vagy sikkasztás nélkül végigcsinálni? Abel egy jó ember, annak ellenére, hogy mások belevitték a rosszba, a film végi monológja viszont mindennél többet ér.
A kosztümökről és a helyszínekről még nem is beszéltem? Nagy hiba, hiszen gyakorlatilag az egész filmet lerombolta volna, ha Chandor nem tudja visszaadni a ‘80-as évekbeli New York-i hangulatot, erről viszont szó sincs, valami elképesztő, hogy mennyire jól kidolgozott helyszínekkel operál a film. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy még a ténylegesen a ‘80-as években készült mozgóképek nagy része sem tudja visszaadni ezt a hamisítatlan amerikai hangulatot.
Csak egyetlen hibát véltem felfedezni, persze ezt is simán a szőnyeg alá söpörhetjük, hisz valószínűleg csak nem volt már-már idegesítő és egyben abszurd, hogy Abel, akármennyire is jól próbál csinálni mindent, semmi nem jön össze neki és egymás után, szép sorban dől össze az eddigi felépített vállalata. De tényleg, a film háromnegyedéig minden olyan negatív dolog megtörténik, ami csak megtörténhet egy céggel, és talán még több is.
A Morales házaspár viszont elképesztően erős, és ezt most nem a színészekre, hanem a karakterekre értettem. A rengeteg probléma és fájdalom ellenére nem esnek össze, bíznak egymásban és tényleg csak akkor veszekednek, amikor már senki nem lenne képes higgadtan beszélni.
Az egy durva év egy lassú folyású, ugyanakkor mégis izgalmas krimi, ami, ha ráérzel a hangulatára, egy kiváló filmélmény tud lenni, ebben pedig a színészek is közrejátszanak: Jessica Chastain egy Golden Globe-jelölést is begyűjtött. A forgatókönyv és a rendezés bitang erős, a 2014-es évben talán az egyik legjobb, J.C Chandor pedig két egyszer nézhető film után végre tényleg csinált egy majdnem mesterművet. Érdekes, néha fájdalmas, izgató és kegyetlen. Minden olyan érzelmet felvonultat, amire csak szükség van, hogy egy egy igazán jó film váljék belőle, az Egy durva év tehát teljes mértékben egy kihagyhatatlan darab és évente legalább egyszer érdemes újranézni.
Értékelés: 10/9
Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.
