"Akkor csúszott el igazán az Ördöglakat, amikor a misztikus krimi-szerű alaphelyzetet a negyvenedik perc környékén egy tárgyalótermi drámává változtatta."

 Nehezen tudok választ találni arra, hogy az Ördöglakat egyáltalán miért készült el. Bár a kifejezetten érdekes felvezetés és a cselekmény kibontása még nem vetíti előre, de az 1993-ban, Memphisben történt gyilkosságokat feldolgozó Atom Egoyan-film később egyetlen részében sem tud működképes lenni, emellett kínosan ügyel arra, hogy semmi újat vagy érdemlegeset ne mondjon a témával kapcsolatban. Teljesen felesleges.

A film legnagyobb problémája maga a rendezés, ami Egoyan mostani alkotásait tekintve nem egy nagy meglepetés, viszont ugyanazokat a hibákat követi el, amit mondjuk A fogolyban is látni lehetett: egyszerűen képtelen összetartani az alkotásait. Az ígéretes kezdet után kapunk egy rakat szereplőt, akikre szánnak 1-2 percet, majd onnantól kezdve a film megállás nélkül dobálja a kereszt-és vezetékneveket, amiket a nézőnek egyből azonosítania kellene. Morgan, Byers, Burnett, McDonough, Gitchell, Paul, Dale, egy tucat mellékszereplő, akik fontosak lennének a cselekmény szempontjából, de semmi idő nem jut rájuk.

A történet a Memphisi Hármak néven hírhedté vált brutális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságokról szól. Az ügyben letartóztatnak három erősen sátánista múlttal rendelkező fiatalt, ám több bizonyíték is arra utal, hogy talán mégsem olyan egyértelmű a helyzet. A rendőrség viszont elég egyoldalúan vizsgálja az ügyet, így kerül a képbe Ron Lax, azaz Colin Firth mint magánnyomozó.

A film elsősorban a nyomozói szálon kívül az egyik meggyilkolt gyerek anyjára, Pamre van kihangsúlyozva. Egoyan megmutathatta volna az igazi gyászát, ahogy küzd a fia elvesztésével, de sajnos nem látjuk a halálhírre összeeső és néhány perccel később a tévében mosolygó anyuka fájdalmát a kettő jelenet között. Az egyetlen megérintő rész akkor volt, amikor bevitte a fia dolgozatát a tanárhoz.

Az Ördöglakat rengeteg mindenről szólhatott volna. Azon kívül, hogy a már említett Pam ugyan főszereplő, érzelmei nincsenek megfelelően kihangsúlyozva, lehetett volna mondjuk a gyanúsítottakra is több időt fordítani. Igen, megértettük, hogy sátánisták és azt is, hogy metalt hallgatnak, sőt, még azt is, hogy sátánista könyveket olvasnak, de ezen kívül semmi kapcsolata nincs a nézőnek velük, ahogy a film többi szereplőjével sem.

Így elég nehéz érzéseket generálnia a filmnek az alapvető együttérzésen kívül.

Akkor csúszott el igazán az Ördöglakat, amikor a misztikus krimi-szerű alaphelyzetet a negyvenedik perc környékén egy tárgyalótermi drámává változtatta. Onnantól kezdve becsukott szemmel is ment volna a jelenetek felsorolása: a bíróságon vannak, ismeretlen alakokat hallgatnak ki, Lax egy étteremben próbál kitalálni valamit, aztán egy flashback, újra kihallgatás, bíróság, étterem.

Hogy mennyire nagy bajok vannak a forgatókönyvvel? Olyannyira, hogy Lax egyik éttermi elmélkedése közben találkozik a volt feleségével, aki elmondja, hogy a rendőrség a férfi múltjáról faggatta, de ő nem mondott semmi. De mi történik ezután? Semmi, folytatódik minden a tárgyalóteremben, még csak kísérletet sem tettek arra, hogy megmagyarázzák „Lax múltját”, ha már egyszer szóba hozták.

Egyáltalán nem kaptak hálás feladatot a színészek, de a film többségében mindenki korrekt alakítást nyújt. Reese Witherspoonhoz érzésem szerint annyira nem állt közel a szerep, de látszott rajta, hogy próbálkozott, illetve Colin Firth is hozta a kötelezőt a meglehetősen egydimenziós karakterével. Megemlítenék még néhány színészt, de többségük tényleg csak epizódszerepet kapott, még a feltételezett gyilkosok is.

Spoilerek nélkül mondom, hogy a befejezés sem fed fel semmi újat, amit eddig ne tudtunk volna, de nem is ez volt az elvárás. Az Ördöglakat Atom Egoyan stílusához híven lehetett volna egy minimalista dráma a magánnyomozóról, akinek erkölcsi aggályai vannak azokkal az emberekkel szemben, akiket védeni próbál, vagy bemutathatta volna az édesanya gyászát (nem csak felületesen), a végeredmény viszont egy rossz forgatókönyvből készült unalomba fulladó dráma, amit a színészek sem tudnak megmenteni. Kicsit több volt benne.

Értékelés: 4/10

Megosztás a facebookon

"A párbeszédek intenzívek és pörögnek, a cselekmény egy pillanatra sem áll meg, Donovan karaktere pedig roppant szimpatikus."

Akármennyi helyről is hallottam, hogy a Kémek hídja egészen jól sikerült Spielberg mostani munkáihoz képest, egyszerűen nem akartam rávenni magam a megnézésére. Miért? Elegem lett, hogy öregkorára más témához sem tud nyúlni, mint a háborúhoz és a politikához a megszokott giccseivel együtt. Igazi a mondás, miszerint ne ítélj elhamarkodottan, ugyanis a Kémek hídja, amennyire nehezen ültem le rá, egy annyira jó film lett. Egy kemény thriller szavakkal és tekintetekkel.

Történetünk főszereplője James Donovan, Rudolf Abel állítólagos orosz kém ügyvédje, aki hatalmas ellenszenvet váltott ki az emberekből az ügy elvállalása miatt. Egyértelműnek tűnik, hogy Abelt vagy halálra ítélik, vagy több évtizedre börtönbe csukják, amikor jött a hidegzuhany: az oroszok is foglyul ejtettek egy amerikai kémrepülőgép pilótáját. A cserének meg kell történnie, ezzel pedig nem mást, mint James Donovant bízzák meg, a helyszín pedig Berlin.

A Lincoln és a Hadak útján után Spielberg kicsit visszavett a régi korok megidézésből és olyan filmeknek volt producere, mint a Jurassic World vagy Lasse Hallström kellemes főzős kalandja, Az élet ízei.

Persze nem sokáig kellett várni, hogy újra elkalauzoljon bennünket egy háborús időszakba, ezúttal pedig a hideget választotta. A Kémek hídja igazi erőssége azonban nem is feltétlen Spielbergben, sokkal inkább a forgatókönyvben rejlik, melyet a Coen fivérek jegyeznek.

A párbeszédek intenzívek és pörögnek, a cselekmény egy pillanatra sem áll meg, mivel mindig jön egy-egy új jelenet ami felborzolja kicsit a kedélyeket, Donovan karaktere pedig roppant szimpatikus, hisz tulajdonképpen ő az egyetlen pártatlan szereplő, akinek az igazság számít és nem a hovatartozás.

Donovan pedig jobb emberre nem is találhatott volna Tom Hanks személyében. Ez az ember egyszerűen lenyűgöző, nem bírom elégszer hangsúlyozni, hogy számomra minden idők egyik legjobb színésze, és itt is remekül a hozza a tisztességes, feddhetetlen figurát. (Mondjuk nem tudom feltűnt-e, de az utóbbi években szinte csak ilyen karaktereket adnak neki, mindenesetre még mindig nem lehet megunni.)

De Hanks mellett van még egy csillagos ötös alakítással bíró színművész a filmben, mégpedig Mark Rylance. Ilyen finom és mérsékelt alakítással ennyire megrázóan nem sok embert láthatunk a vászon előtt. Sajnáltam, hogy Abel az első óra után gyakorlatilag teljesen eltűnik és csak az utolsó nagy csereberében kap szerepet.

Itt kezdődnek a gondok, a filmnek egy fő- és három mellékszereplője van nagyjából, a játékidőben viszont borzasztó rosszul vannak elosztva. Donovan karakterére nem lehet panasz, hamar megismerjük a jellemét és jól is kivan dolgozva, a többiekkel, a foglyokkal viszont már koránt sem ez a helyzet.

Mint már mondtam, Abel teljesen felszívódik Donovan Berlinbe utazása után. Ekkor ismerünk meg egy kulcsfontosságú személyt, Frederic Pryort, aki nagyon bezavar az eddig letisztult képbe az elfogása után, hiszen vele együtt két amerikai-egy orosz fogoly lesz a felállás, ami bárhogy számolom, nem egyenlő, így a csere megkérdőjeleződik.

Pryor viszont, nem viccelek, tíz percet sincs a képernyőn. Mintha a szkript felénél jöttek volna rá, hogy hopp, őt meg kifelejtettük, de sebaj, bevágunk egy-két jelenetet arról, hogy tolja a biciklijét a berlini fal előtt és félti a nőjét, jó lesz az úgy.

Hát nincs jól. Powers, a másik foglyot is alig látjuk, a legnagyobb baj pedig az, hogy még a Spielberg filmek között is egész hosszú idővel bír a Kémek hídja, szám szerint 140 perc. És hogy két óra húsz perc alatt nem lehet megfelelő módon bemutatni két olyan karaktert, akiknek ténylegesen fontos szerepe volt a dolgok alakulásában, azt nem hiszem el.

Ettől eltekintve viszont baromi szórakoztató és érdekfeszítő módon mutatja be Spielberg az amúgy száraznak hitt történelmi eseményeket ötletes vágásokkal, rendkívül korhű és látványos díszletekkel, dinamikus szövegkönyvvel és dialógusokkal, meg persze a jóleső happy-enddel, mely ez esetben nem neki, hanem a történelemnek köszönhető.

Értékelés: 10/8,5

 

Megosztás a facebookon