"Spielberg megrendezett egy történetet, elkészítette a filmet, amit a mozikba küldtek, majd vége is a dolognak. Az a szív, az a lélek hiányzik A barátságos óriásból, ami őt sok-sok éven, évtizeden át jellemezte."

Steven Spielberg ugyan decemberben lépi át a hetedik X-et, ez őt tisztán láthatóan egyáltalán nem érdekli. Ha minden igaz, 2019-ig öt filmet jegyez rendezőként és legalább egy tucatot producerként. A pillanatnyi szünetet is nélkülöző munka azonban hagyhat hátulütőket, sajnos egy példa erre A barátságos óriás is, amit az 50-60 éves Spielberg biztosan nem adott volna ki a kezei közül.

Ez a néhány sor kicsit úgy hangzik, mintha egy rosszul sikerült filmről beszélnénk, de gyorsan leszögezném, hogy nem igaz. Egy teljesen korrekt családi mozit kapunk, ami az esetek többségében tényleg szórakoztató, Mark Rylance tökéletes óriás mivoltáról nem is beszélve.

Kicsit úgy éreztem Spielberg szerepét, mintha ő lenne az egyetlen, aki nem is igazán akarja ezt megcsinálni. Ennyire céltalan, szinte cselekmény nélküli filmet biztosan nem készített még, és nem repesek túlságosan, hogy most láthattam az elsőt.

Történetünk főszereplője HABÓ (vagy BFG), egy olyan óriás, aki nemcsak az emberek világában számít különcnek, de még Óriásországban is. Társai, akikre főgonoszokként is tekinthetünk, folyamatosan piszkálják, elveszik a kajáját, felforgatják az otthonát. Egy este azonban találkozik Szofival, az árvával, aki véletlenül látja meg őt az árvaháza erkélyéről. HABÓ úgy dönt, „elrabolja” a lányt és magával viszi Óriásországba. A többi, egyébként emberevő óriások azonban szemet vetnek rá, HABÓ és Szofi pedig úgy döntenek, hogy magától a királynőtől kérnek segítséget.

Spielberg azért egyvalamiben valóban megmutatja, hogy miért tart ott, ahol: a többi filmjéhez képest feleannyi erőbedobással dolgozva is olyat tett le az asztalra, amire sok más rendező csak ácsingózik.

Egy adaptáció során nagyon fontos, hogy a készítők mennyire építik bele a filmjükbe az adott regény, jelen esetben Dahl könyvének stílusát, illetve annak hangulatát hogyan adják át a közönségnek. Erről véleményt nyilvánítani sajnos nem tudok, mert nem olvastam a regényt, arról viszont igen, hogy Spielberg egyáltalán nem mesélt el semmit.

Megrendezett egy történetet, elkészítette a filmet, amit a mozikba küldtek, majd vége is a dolognak. Az a szív, az a lélek hiányzik belőle, ami őt sok-sok éven, évtizeden át jellemezte. A szokásos szentimentalizmusa persze felbukkan, de ez sem olyan formában, amire mosolyogva biccentene az ember, hogy „na, legalább egy tipikus Spielberg-pillanat láttam.”

A másik fontos gond, hogy sehol egy érzelem. Nem szurkolok senkinek, nem érzem a tétet, a súlyt, amiért a szereplőknek meg kellene küzdenie és valami felfoghatatlan tragédia lenne, ha nem érnék el. Kicsit a főgonoszokon is azt éreztem, mintha szükséges rossznak tartanák őket és csak azért kerültek a filmbe, mert mégse lehet egy kétórás mozit csinálni, ahol nincsenek okozói a bonyodalmaknak.

A negatívumok jelentőségteljes száma mellett azért olyan dolgokat is láthatunk A barátságos óriásban, amik visszaadják a hitüket azoknak az olvasóknak, akiknek a kedvét az előző néhány bekezdéssel teljesen elvettem.

A látvány például elképesztő, a film egyetlen pontja, ami miatt sajnálom, hogy nem moziban láttam. Nagyszerű és kreatív megoldásokban sem lehet hiány (például az álmok folyójába ugrás), és a színészek is remek teljesítményt nyújtanak, kifejezetten a már említett Mark Rylance, aki nem csak hangját, de a CGI-nek köszönhetően mozgását, viselkedését is adta az óriásnak.

Mindazonáltal A Szofit játszó Ruby Barnhill-t is meg kell dicsérnem, mert brit akcentusa ellenére ritkán borított ki. Mellettük szerepel még a kedvenc angol nagymamám, Penelope Wilton is, mint a királynő, illetve Rebecca Hall is feltűnik néhány pillanatra, Bill Hader pedig az egyik gonosz óriás hangját kölcsönzi.

Egy dolog menti meg Spielberg moziját: a rengeteg hibáját félretéve nagyon nehéz levenni róla a szemem. Igen, említettem, hogy nem érezni a tétet, amiért hőseink küzdenek. Azt is mondtam, hogy érzelmet nem váltott ki (fapofával néztem végig). Akkor meg miért szórakoztatott? Talán mert Spielberg varázsa öregkorára sem kopott ki teljesen.

Értékelés: 10/6

Megosztás a facebookon

"A párbeszédek intenzívek és pörögnek, a cselekmény egy pillanatra sem áll meg, Donovan karaktere pedig roppant szimpatikus."

Akármennyi helyről is hallottam, hogy a Kémek hídja egészen jól sikerült Spielberg mostani munkáihoz képest, egyszerűen nem akartam rávenni magam a megnézésére. Miért? Elegem lett, hogy öregkorára más témához sem tud nyúlni, mint a háborúhoz és a politikához a megszokott giccseivel együtt. Igazi a mondás, miszerint ne ítélj elhamarkodottan, ugyanis a Kémek hídja, amennyire nehezen ültem le rá, egy annyira jó film lett. Egy kemény thriller szavakkal és tekintetekkel.

Történetünk főszereplője James Donovan, Rudolf Abel állítólagos orosz kém ügyvédje, aki hatalmas ellenszenvet váltott ki az emberekből az ügy elvállalása miatt. Egyértelműnek tűnik, hogy Abelt vagy halálra ítélik, vagy több évtizedre börtönbe csukják, amikor jött a hidegzuhany: az oroszok is foglyul ejtettek egy amerikai kémrepülőgép pilótáját. A cserének meg kell történnie, ezzel pedig nem mást, mint James Donovant bízzák meg, a helyszín pedig Berlin.

A Lincoln és a Hadak útján után Spielberg kicsit visszavett a régi korok megidézésből és olyan filmeknek volt producere, mint a Jurassic World vagy Lasse Hallström kellemes főzős kalandja, Az élet ízei.

Persze nem sokáig kellett várni, hogy újra elkalauzoljon bennünket egy háborús időszakba, ezúttal pedig a hideget választotta. A Kémek hídja igazi erőssége azonban nem is feltétlen Spielbergben, sokkal inkább a forgatókönyvben rejlik, melyet a Coen fivérek jegyeznek.

A párbeszédek intenzívek és pörögnek, a cselekmény egy pillanatra sem áll meg, mivel mindig jön egy-egy új jelenet ami felborzolja kicsit a kedélyeket, Donovan karaktere pedig roppant szimpatikus, hisz tulajdonképpen ő az egyetlen pártatlan szereplő, akinek az igazság számít és nem a hovatartozás.

Donovan pedig jobb emberre nem is találhatott volna Tom Hanks személyében. Ez az ember egyszerűen lenyűgöző, nem bírom elégszer hangsúlyozni, hogy számomra minden idők egyik legjobb színésze, és itt is remekül a hozza a tisztességes, feddhetetlen figurát. (Mondjuk nem tudom feltűnt-e, de az utóbbi években szinte csak ilyen karaktereket adnak neki, mindenesetre még mindig nem lehet megunni.)

De Hanks mellett van még egy csillagos ötös alakítással bíró színművész a filmben, mégpedig Mark Rylance. Ilyen finom és mérsékelt alakítással ennyire megrázóan nem sok embert láthatunk a vászon előtt. Sajnáltam, hogy Abel az első óra után gyakorlatilag teljesen eltűnik és csak az utolsó nagy csereberében kap szerepet.

Itt kezdődnek a gondok, a filmnek egy fő- és három mellékszereplője van nagyjából, a játékidőben viszont borzasztó rosszul vannak elosztva. Donovan karakterére nem lehet panasz, hamar megismerjük a jellemét és jól is kivan dolgozva, a többiekkel, a foglyokkal viszont már koránt sem ez a helyzet.

Mint már mondtam, Abel teljesen felszívódik Donovan Berlinbe utazása után. Ekkor ismerünk meg egy kulcsfontosságú személyt, Frederic Pryort, aki nagyon bezavar az eddig letisztult képbe az elfogása után, hiszen vele együtt két amerikai-egy orosz fogoly lesz a felállás, ami bárhogy számolom, nem egyenlő, így a csere megkérdőjeleződik.

Pryor viszont, nem viccelek, tíz percet sincs a képernyőn. Mintha a szkript felénél jöttek volna rá, hogy hopp, őt meg kifelejtettük, de sebaj, bevágunk egy-két jelenetet arról, hogy tolja a biciklijét a berlini fal előtt és félti a nőjét, jó lesz az úgy.

Hát nincs jól. Powers, a másik foglyot is alig látjuk, a legnagyobb baj pedig az, hogy még a Spielberg filmek között is egész hosszú idővel bír a Kémek hídja, szám szerint 140 perc. És hogy két óra húsz perc alatt nem lehet megfelelő módon bemutatni két olyan karaktert, akiknek ténylegesen fontos szerepe volt a dolgok alakulásában, azt nem hiszem el.

Ettől eltekintve viszont baromi szórakoztató és érdekfeszítő módon mutatja be Spielberg az amúgy száraznak hitt történelmi eseményeket ötletes vágásokkal, rendkívül korhű és látványos díszletekkel, dinamikus szövegkönyvvel és dialógusokkal, meg persze a jóleső happy-enddel, mely ez esetben nem neki, hanem a történelemnek köszönhető.

Értékelés: 10/8,5

 

Megosztás a facebookon

"Unalmat nem éreztem, felesleges és logikailag értelmetlen részeket már annál inkább. Az viszont szinte teljes mértékben kárpótolni tud, hogy Colin Trevorrow alkotása a második és harmadik résszel ellentétben szórakoztatni tud."

Ideje volt már, hogy valaki életet leheljen a Jurassic filmekbe. Spielberg 1993-as klasszikusa nem kérdés, hogy egyszeri és megismételhetetlen volt, ezt a két teljesen félresikerült folytatás is remekül tükrözi, amik se Spielberg-gel, se Spielberg nélkül nem működtek, Colin Trevorrow filmrendező viszont olyannyira más meglátásból, más szemszögből mutatta be az elképesztő látványosság hírében álló parkot, hogy végre valahára egy épkézláb folytatást tudott letenni az asztalra egy olyan filmmel, aminek címében benne van az a szó, hogy Jurassic.

A film sikerének egyik legfontosabb nyitja bizony a színészekben van: Chris Pratt kitűnő választás volt a menő, félelmet nem ismerő idomár karakterének eljátszására, már a tekintetéből látszik a lazasága, a higgadtsága, és róla a való életben is elképzeled ezeket a tulajdonságokat, és tulajdonképpen meg is érdemli, hogy egyre nagyobb hírnevet kap a személye, egyes pletykák szerint ő lehet Harrison Ford méltó(??) utódja is az Indiana Jones sorozatokban.

Aztán itt van Bryce Dallas Howard, a jelenlegi helyzetben kissé szétesett, de határozott vezető, akinek minden akarata ellenére kicsúszik a kezéből az irányítás, valamint meglepő módon Ty Simpkins is jól alakít a vásznon. (A "jól alakít" nálam relatív a gyerekszínészeknél, ezt a jelzőt már az is ki tudja érdemelni nálam, akinél nem érzem azt, hogy felrobbanok, ha még egy perccel tovább kellene néznem.)

A casting tehát mesteri volt, még BD Wong is szerepel a filmben, aminek csak annyi különlegessége van, hogy az 54 éves színész már az első részben is játszott, és a Jurassic World szereplői között ezzel ő az egyedüli.

A film ezen kívül olyan hangulattal és feszültséggel rendelkezik, hogy egyes jeleneteknél, főleg akkor, amikor először megjelenik az Indominus Rex, teljesen megfagyott a levegő a moziban, amiben persze nagy szerepet játszik a szintén kiváló CGI is.

Trevorrow végre rájött, hogy az emberek már nem remake-re, hanem egy igazi folytatásra vágynak, ezt a kérésüket pedig tökéletesen teljesítette ez, hisz 22 évvel a Jurassic Park "kisiklása" után vesszük fel a fonalat, ahol a mostani embereknek néhány dinoszaurusz már nem jelent izgalmat és érdekességet, ezért a Jurassic World laboránsai egy teljesen új, még számukra is ismeretlen lényt hoznak létre, aki viszont egy idő után átjátssza gondozóit, és a többi állattal együtt/külön óriási küzdőtérré változtatják a park minden egyes részét.

A gondok ott kezdődnek, hogy a két óra feletti játékidő alatt sajnos csak négyszer, esetleg ötször láttam valami újnak mondhatót és maradandót, továbbá ez az idétlen bohóckodás sem jött be a film közben, amit igazából minden blockbuster-ben erőltetnek a készítők, műfajtól függetlenül.

Eléggé érezni, hogy Spielberg alaposan belenyúlt, legalábbis ellenőrzött egyes jeleneteket és a film folyamatát, ami engem egyébként egyáltalán nem zavart, hisz tagadhatatlanul teljesen más világot látunk a World-ben és a Park-ban, de senki sem csodálkozhat, hogyha nem mernek 150 millió dollárt adni csakis egy rendező kezébe.

A filmen belül egy családi történetet is látunk, gyakran Gary és Zach szemszögéből látjuk az eseményeket, akik egy testvérpár, nénikéjük pedig a karizmatikus vezető, Claire. Attól függetlenül, hogy nincsenek túl bensőséges kapcsolatban egymással, vagy legalábbis maradjunk annyiban, hogy ritkán találkoznak, kapnak VIP belépéséket és az irányítóközpontba is meginvitálták őket, a harcos és kitörni vágyó dinók azonban tönkre teszik a kellemes backstage látogatást.

Sok logikai hibát is véltem felfedezni, elsősorban az szúrta nagyon a szememet, hogy egy ennyire költséges, és, említsük meg, nyereséges üzem, mint a Jurassic World, hogy lehetett annyira amatőr, hogy egy olyan élőlényt teremtenek meg a parkban, amelyről maguk sem tudják, hogy mikre képes, és milyen tulajdonságai vannak. Miért nem lehetett volna egy külön szigeten vagy bárhol máshol tesztelni a viselkedését, sem mint egy olyan népszerű helyen, ahol húszezer ember kíváncsi tekintete fürkészi a félelmetesebbnél félelmetesebb állatokat.

Minden alkotásban becsúsznak ilyen hibák, itt még nem lenne gond, ha nem éreztem volna a befejezésen, hogy iszonyúan túl akartak már lenni rajta, és valami összecsapott, néhány perces dinó vs. dinó párharcot próbáltak nekünk bemutatni, ami kicsit kínosan hajazott a 2014-es Godzillára, de viszont a legrosszabb dolog, hogy minőségben is hajazott rá.

De mondok mást: a film egyik jelenetében észreveszik, hogy kaparás nyomok vannak az Indominus Rex kerítésénél, majd megemlítik, hogy a válaszfal több mint 10 méter magas. Teszem fel a kérdést, egyetlen egy ember sem képes észrevenni, ha egy dinoszaurusz egy 10 méter magas kerítésen kaparja a falat?

Unalmat nem éreztem, felesleges és logikailag értelmetlen részeket már annál inkább. Az viszont szinte teljes mértékben kárpótolni tud, hogy Colin Trevorrow alkotása a második és harmadik résszel ellentétben szórakoztatni tud, de Chris Pratt, Vincent D'Onofrio és Bryce Dallas Howard játéka is sokat hozzátett, hogy élvezni tudjam a Jurassic felvonás negyedik részét. Ezek után azt kell mondjam, kíváncsian várom a folytatást..

Értékelés: 10/7

 

 

 

Megosztás a facebookon