Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"Spielberg megrendezett egy történetet, elkészítette a filmet, amit a mozikba küldtek, majd vége is a dolognak. Az a szív, az a lélek hiányzik A barátságos óriásból, ami őt sok-sok éven, évtizeden át jellemezte."
Steven Spielberg ugyan decemberben lépi át a hetedik X-et, ez őt tisztán láthatóan egyáltalán nem érdekli. Ha minden igaz, 2019-ig öt filmet jegyez rendezőként és legalább egy tucatot producerként. A pillanatnyi szünetet is nélkülöző munka azonban hagyhat hátulütőket, sajnos egy példa erre A barátságos óriás is, amit az 50-60 éves Spielberg biztosan nem adott volna ki a kezei közül.
Ez a néhány sor kicsit úgy hangzik, mintha egy rosszul sikerült filmről beszélnénk, de gyorsan leszögezném, hogy nem igaz. Egy teljesen korrekt családi mozit kapunk, ami az esetek többségében tényleg szórakoztató, Mark Rylance tökéletes óriás mivoltáról nem is beszélve.
Kicsit úgy éreztem Spielberg szerepét, mintha ő lenne az egyetlen, aki nem is igazán akarja ezt megcsinálni. Ennyire céltalan, szinte cselekmény nélküli filmet biztosan nem készített még, és nem repesek túlságosan, hogy most láthattam az elsőt.
Történetünk főszereplője HABÓ (vagy BFG), egy olyan óriás, aki nemcsak az emberek világában számít különcnek, de még Óriásországban is. Társai, akikre főgonoszokként is tekinthetünk, folyamatosan piszkálják, elveszik a kajáját, felforgatják az otthonát. Egy este azonban találkozik Szofival, az árvával, aki véletlenül látja meg őt az árvaháza erkélyéről. HABÓ úgy dönt, „elrabolja” a lányt és magával viszi Óriásországba. A többi, egyébként emberevő óriások azonban szemet vetnek rá, HABÓ és Szofi pedig úgy döntenek, hogy magától a királynőtől kérnek segítséget.
Spielberg azért egyvalamiben valóban megmutatja, hogy miért tart ott, ahol: a többi filmjéhez képest feleannyi erőbedobással dolgozva is olyat tett le az asztalra, amire sok más rendező csak ácsingózik.
Egy adaptáció során nagyon fontos, hogy a készítők mennyire építik bele a filmjükbe az adott regény, jelen esetben Dahl könyvének stílusát, illetve annak hangulatát hogyan adják át a közönségnek. Erről véleményt nyilvánítani sajnos nem tudok, mert nem olvastam a regényt, arról viszont igen, hogy Spielberg egyáltalán nem mesélt el semmit.
Megrendezett egy történetet, elkészítette a filmet, amit a mozikba küldtek, majd vége is a dolognak. Az a szív, az a lélek hiányzik belőle, ami őt sok-sok éven, évtizeden át jellemezte. A szokásos szentimentalizmusa persze felbukkan, de ez sem olyan formában, amire mosolyogva biccentene az ember, hogy „na, legalább egy tipikus Spielberg-pillanat láttam.”
A másik fontos gond, hogy sehol egy érzelem. Nem szurkolok senkinek, nem érzem a tétet, a súlyt, amiért a szereplőknek meg kellene küzdenie és valami felfoghatatlan tragédia lenne, ha nem érnék el. Kicsit a főgonoszokon is azt éreztem, mintha szükséges rossznak tartanák őket és csak azért kerültek a filmbe, mert mégse lehet egy kétórás mozit csinálni, ahol nincsenek okozói a bonyodalmaknak.
A negatívumok jelentőségteljes száma mellett azért olyan dolgokat is láthatunk A barátságos óriásban, amik visszaadják a hitüket azoknak az olvasóknak, akiknek a kedvét az előző néhány bekezdéssel teljesen elvettem.
A látvány például elképesztő, a film egyetlen pontja, ami miatt sajnálom, hogy nem moziban láttam. Nagyszerű és kreatív megoldásokban sem lehet hiány (például az álmok folyójába ugrás), és a színészek is remek teljesítményt nyújtanak, kifejezetten a már említett Mark Rylance, aki nem csak hangját, de a CGI-nek köszönhetően mozgását, viselkedését is adta az óriásnak.
Mindazonáltal A Szofit játszó Ruby Barnhill-t is meg kell dicsérnem, mert brit akcentusa ellenére ritkán borított ki. Mellettük szerepel még a kedvenc angol nagymamám, Penelope Wilton is, mint a királynő, illetve Rebecca Hall is feltűnik néhány pillanatra, Bill Hader pedig az egyik gonosz óriás hangját kölcsönzi.
Egy dolog menti meg Spielberg moziját: a rengeteg hibáját félretéve nagyon nehéz levenni róla a szemem. Igen, említettem, hogy nem érezni a tétet, amiért hőseink küzdenek. Azt is mondtam, hogy érzelmet nem váltott ki (fapofával néztem végig). Akkor meg miért szórakoztatott? Talán mert Spielberg varázsa öregkorára sem kopott ki teljesen.
Értékelés: 10/6
Kritika az Agymanók és a Dínó tesó című filmekről.
Az év harmadik legsikeresebb filmje a maga 850 millió dollárjával az Agymanók, a Pixar stúdió által gondozott animációs film Pete Docter rendezésében. A kritikusok imádták, az ismerőseim hosszú sorokban fejezték ki hatalmas szeretetüket az alkotás iránt, én viszont sajnos csak a napokban tudtam pótolni eme hiányosságomat. Milyen jól tettem! A WALL-E, a Toy Story és a Szörny Rt. írója újra remekül tudta ötvözni a humort és a kemény társadalmi üzenetet, a sírás pedig itt sem marad el!
Ötletes, vicces (mind a gyerekek, mind a felnőttek számára), okos, izgalmas és nem utolsó sorban pedig elképesztően bájos, aranyos. Ez az a mese, amit nyolc éven felül bárkinek tudok ajánlani: nem elég, hogy elképesztően jól szórakozik rajta a kisebb korosztály mondjuk egy borús szombat délutánon, de nagyon fontos tanulságokkal is gazdagszik.
Ki tudja, lehet a mi fejünkben is ugyanúgy mérgelődnek, nevetgélnek vagy esetleg majréznak az Agymanók (valószínűleg az enyém még leragadt az EB-sorsoláson) de az biztos, hogy Riley agymanói jelen pillanatban nincsenek túl nagy jókedvben, ugyanis a kislány, Riley, akinek a fejében élnek, az apukája munkája miatt kénytelenek a családdal együtt elköltözni. Új ház.. új környék.. új brokkolisfúúúj pizza, csak barátok nincsenek és a problémák pedig csak sokasodnak.
Pete Docter és alkotótársai egy elképesztően kreatív és érdekes világot állítottak fel. Minden egyes centiméter, méter a film helyszínén hatalmas jelentőséggel bír és precízséggel van elkészítve, emellett el kell mondanom, hogy az Agymanók fordulatait, izgalmait igazából mindenki előre láthatná, lévén ez egy mesefilm, nem pedig egy thriller, de még sem látjuk igazán, mert az alkotás minden perce, pillanata leköt és nem azzal vagy elfoglalva, hogy mennyire jó a zene, mennyire jó a grafika és mennyire kiszámítható a cselekmény, hiszen mind a pozitív, mind a negatív dolgok egybeolvadnak és egy nagy egésszé alakulnak át, a végeredményben pedig csak gyönyörködni lehet. Hm, ez egy szép hosszú mondat volt.
Megdöbbentően fontos üzenettel bír, melyen mindenkinek érdemes elgondolkoznia, vagyis egy igazi Pixar-mozi. Michael Giachhino jó értelemben fülbemászó zenéje megadja a kellemes alaphangulatot, a karakterek szimpatikusak, még Bánat is, aki igazából a legtöbbet árt, de nem lehet rá haragudni, továbbá egységesen izgalmas és érdekes a történet azon része is, mely a valódi életben, Riley-val játszódik, és azon része is, mely az ő fejében, az agymanóival.
A film egyébként tényleg nem a kicsi gyerekeknek való. Miért nem? Mert nem fogják megérteni a történet lényegét: lehet, hogy egyes mondatfoszlányokon, jeleneteken nevetni fognak, tehát ettől még ők is jól szórakozhatnak, a film legfontosabb részével, az üzenettel azonban nem fognak tudni mit kezdeni.
Mit is írjak ide a végére? Aki még nem látta, dobjon el mindent a kezéből, ne foglalkozzon a főnökkel, a tanárral, a telefoncsörgéssel, és egyszerűen csak.. NÉZZE MEG!
Értékelés: 10/10
Eddig minden szép és jó volt, igaz? Milyen szépen csillogott pedig az a 10 pont az írás végén.. A felhőtlen Pixar imádatnak azonban a Dínó tesóval egy időre vége szakadt. Elképesztően ellentétes az Agymanókkal, pedig ebben is ugyanúgy benne van minden fontos alapanyag, melyből amúgy maga az Agymanók is építkezett:
Mind Riley, mind a dínó, Arlo egy új helyen, egy új környezetben találja magát, ahol leginkább csak magára számíthat. Különbség? Riley helyzetét átérzem, Arlo helyzete viszont kicsit sem tud olyan drámai hatást nyújtani, amitől kicsit is együttéreznék vele és bármikor is aggódnék a helyzetéért. Ja, tudom, lelketlen vagyok.
Az üzenet. Mindkettő filmnek nagyon fontos tanulsága van, vagyis lenne, hiszen az Agymanók tényleg mesterien keverte a tömény humort, szórakozást, a szomorú pillanatokat és a mondanivalót, ellenben a Dínó tesóval, amin érezni, hogy az alkotók valamit nagyon át akartak adni, végeredményben viszont a töredékét sem tudták.
De nagy hiba lenne további összehasonlításokat készíteni az Agymanókkal, hisz egyszerűen nem ugyanaz a kategória, az meg már a hab a tortán, hogy ha nem is sokkal, de egy kicsivel többe került a Dínó tesó, mint az év egyik legmeghatóbb mozija.
Bárhogyan is nézem, a Dínó tesó így is csak egy teljesen közepes film, ráadásul gyakran kifejezetten unalmassá válik, ami egy 85 perces játékidővel bíro Pixar műben elképesztően rosszat jelent.
A történet a szokásos, a kicsi, bizonyítani vágyó főszereplő elkerül a családjától, ahol először csak magára, majd később egy társra is számíthat, és együtt vészelik át a nagy kalandokat, izgalmakat. Sok mindent ki lehetett volna hozni ebből a felállásból, Peter Sohn és alkotótársai azonban a lehető legszürkébb változatot mutatták be a nagyközönségnek.
A látvány persze bitang szép, vannak (eléggé elszórva) ötletes jelenetek, a legalapvetőbb és egyben legfontosabb részei felett viszont meglehetősen kisilottak a készítők. Látszik, hogy minden apró részletet kidolgoztak, de ahogy odajutunk a történetben, hogy valami szívhez szóló jelenet vagy egy kis komolyság kéne, azaz olyan dolgok, amiért szeretünk Pixar-filmeket nézni, rögtön nem működik szinte semmi sem. (Még azok sem, amik alapvetően működtek.)
Továbbá tegyük fel a kérdést: kinek is készült pontosan a Dínó tesó, és ki fogja élvezni? A gyerekeknek leginkább rémálmokat fognak okozni a meglepően erőszakos cselekmények, a felnőttek pedig egyszerűen csak unatkozni fognak rajta.
Összefoglalva a Dínó tesó nem egy eget verően rossz alkotás, vannak benne megmosolyogtató részek, ugyanakkor el kell ismerni, fájdalmasan középszerű animáció, mely sem bájosságával, sem humorával nem fog kiemelkedni az évi termés közül, sőt, a Pixar egyik, ha nem a leggyengébb műve. Nagy csalódás.
Megosztás a facebookon
"Azoknak teljesen tudom ajánlani, akik életük depressziótól mentes periódusát élik, mert egy nagyon erős és elgondolkodtató film a testvériségről és a szeretetről."
Régóta nem voltam már annyira izgatott egy film iránt, mint a Skeleton Twins esetében. Nem csak azért, mert Carig Johnson és Mark Heyman a 2014-es Sundance-i filmfesztivál keretein belül megnyerték a Legjobb amerikai forgatókönyv díját, hanem mert iszony jó szereplőgárdája van, elég csak annyit mondani, hogy Luke Wilson, Bill Hader, Kristen Wiig, vagy Ty Burrell. Legutolsónak még azt is sikerült elérnie, hogy ne úgy emlékezzek rá, mint a boldog családapa a Modern családból, ami azért igen nagy kihívás lehetett a színésznek, hiszen ebben a filmben egy teljesen más beállítottságú karaktert kellett eljátszania.
Hader és Wiig sem tartozik a túlsztárolt aktorok közé, lehet, pont ebben rejlik a bája a filmnek, Wilson pedig bebizonyította, nem csak a híres Ron Burgundy legendájának félkarú riportereként állja meg a helyét, és a drámaibb karaktereket is ugyanolyan profin adja elő.
Kevés olyan alkotás van a világon, amely az elejétől a végéig érdekfeszítő tud maradni, a Skeleton Twins-nek viszont ez sikerül. Egy pillanatra nem ül le a film, "pedig" hatalmas mellek és széttört kocsik sincsenek benne.
Egy ízig-vérig mélyre hatoló dráma, amely minden nézőt megérint, mégis, akinek testvére van, sokkal jobban át tudja látni a szereplők közt kialakult helyzetet.
A történet szerint Maggie és Milo testvérek, de már rengeteg ideje nem beszéltek egymással. Ugyanazon a napon próbálnak öngyilkosságot elkövetni, ami újra összehozza őket. Barátság, sírás, hazugság, megcsalás: minden megnehezíti őket abban, hogy újra normális életet éljenek, egy normális családban.
Borzasztó nehéz végignézni a Skeleton Twins-t, miközben minden pillanatában azt érzed, hogy a rendezőnek sikerült a világ összes szomorú karakterét egy filmbe összeraknia. Nem túlzok, ha azt mondom, a másfél órás játékidő alatt senki sem boldog igazán, még a mindig optimista és jó kedélyű Lance is beadja a derekát.
Egy ilyen fontos és tabutémát boncolgató filmnek viszont nem ártott volna, ha egy kicsit hosszabb, én speciel jónak tartottam volna, ha jobban kitérnek a két félresiklott életű ember gyerekkorára, mert ugyan vannak emlékfoszlányok, de semmit nem tudunk meg, miért ment odáig a kapcsolatuk, hogy tíz éve nem beszéltek egymással, és egy öngyilkosságnak kell újra összehoznia őket.
Ám nem csak a szomorú karakterekből van sok, hanem a rossz döntésekből. Iszonyat rossz látni, ahogy a szereplők sorra mennek bele életük legrosszabb döntéseibe, a néző pedig kintről figyeli az eseményeket, miközben ő maga is átgondolja az életét. Főleg akkor, ha van testvére, és főleg akkor, ha azzal nem túl rózsás a kapcsolatuk.
Már az első percekben is érezni a film szomorú és melankolikus hangulatát, mégis, a játékidő felénél annyira szép és megható jelenetekkel mutatják meg, hogy ennyi év után is bármikor újra lehet éleszteni egy rossz viszonyt, hogy szó szerint arcodra fagy a mosoly.
Régóta nem láttam ilyen jó karakterábrázolást, a szereplők mindenféle jellemét megismerjük, sőt, gyakran már azt is tudni fogjuk, mit fognak majd csinálni néhány perccel később. Továbbá szerintem Craig Johnson alkotásának csak jót tett, hogy "jelentéktelen" büdzséből, mindössze egy millió dollárból készült, ezzel is sokkal bensőségesebbé téve.
A legtöbb portálon comedy-drama műfaj van megadva, én kicsit több drámaibb vonalat éreztem benne, de megmosolyogtató jelenetekből is volt bőven, az egyik legmaradandóbb például, amikor Maggie és Milo hirtelen felindulásból elkezdenek táncolni. Semmi értelme nem volt, még csak jelentősége sem, mégis megható és ugyanakkor szép volt.
Azoknak teljesen tudom ajánlani, akik életük depressziótól mentes periódusát élik, mert egy nagyon erős és elgondolkodtató film a testvériségről és a szeretetről, a többiek viszont, akik nem szeretnének csupa tönkrement karaktert nézni másfél órán keresztül, vagy csak jó nagyokat szeretnének hahotázni, ne ezt a filmet válasszák.
Értékelés: 10/8
