Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"Spielberg megrendezett egy történetet, elkészítette a filmet, amit a mozikba küldtek, majd vége is a dolognak. Az a szív, az a lélek hiányzik A barátságos óriásból, ami őt sok-sok éven, évtizeden át jellemezte."
Steven Spielberg ugyan decemberben lépi át a hetedik X-et, ez őt tisztán láthatóan egyáltalán nem érdekli. Ha minden igaz, 2019-ig öt filmet jegyez rendezőként és legalább egy tucatot producerként. A pillanatnyi szünetet is nélkülöző munka azonban hagyhat hátulütőket, sajnos egy példa erre A barátságos óriás is, amit az 50-60 éves Spielberg biztosan nem adott volna ki a kezei közül.
Ez a néhány sor kicsit úgy hangzik, mintha egy rosszul sikerült filmről beszélnénk, de gyorsan leszögezném, hogy nem igaz. Egy teljesen korrekt családi mozit kapunk, ami az esetek többségében tényleg szórakoztató, Mark Rylance tökéletes óriás mivoltáról nem is beszélve.
Kicsit úgy éreztem Spielberg szerepét, mintha ő lenne az egyetlen, aki nem is igazán akarja ezt megcsinálni. Ennyire céltalan, szinte cselekmény nélküli filmet biztosan nem készített még, és nem repesek túlságosan, hogy most láthattam az elsőt.
Történetünk főszereplője HABÓ (vagy BFG), egy olyan óriás, aki nemcsak az emberek világában számít különcnek, de még Óriásországban is. Társai, akikre főgonoszokként is tekinthetünk, folyamatosan piszkálják, elveszik a kajáját, felforgatják az otthonát. Egy este azonban találkozik Szofival, az árvával, aki véletlenül látja meg őt az árvaháza erkélyéről. HABÓ úgy dönt, „elrabolja” a lányt és magával viszi Óriásországba. A többi, egyébként emberevő óriások azonban szemet vetnek rá, HABÓ és Szofi pedig úgy döntenek, hogy magától a királynőtől kérnek segítséget.
Spielberg azért egyvalamiben valóban megmutatja, hogy miért tart ott, ahol: a többi filmjéhez képest feleannyi erőbedobással dolgozva is olyat tett le az asztalra, amire sok más rendező csak ácsingózik.
Egy adaptáció során nagyon fontos, hogy a készítők mennyire építik bele a filmjükbe az adott regény, jelen esetben Dahl könyvének stílusát, illetve annak hangulatát hogyan adják át a közönségnek. Erről véleményt nyilvánítani sajnos nem tudok, mert nem olvastam a regényt, arról viszont igen, hogy Spielberg egyáltalán nem mesélt el semmit.
Megrendezett egy történetet, elkészítette a filmet, amit a mozikba küldtek, majd vége is a dolognak. Az a szív, az a lélek hiányzik belőle, ami őt sok-sok éven, évtizeden át jellemezte. A szokásos szentimentalizmusa persze felbukkan, de ez sem olyan formában, amire mosolyogva biccentene az ember, hogy „na, legalább egy tipikus Spielberg-pillanat láttam.”
A másik fontos gond, hogy sehol egy érzelem. Nem szurkolok senkinek, nem érzem a tétet, a súlyt, amiért a szereplőknek meg kellene küzdenie és valami felfoghatatlan tragédia lenne, ha nem érnék el. Kicsit a főgonoszokon is azt éreztem, mintha szükséges rossznak tartanák őket és csak azért kerültek a filmbe, mert mégse lehet egy kétórás mozit csinálni, ahol nincsenek okozói a bonyodalmaknak.
A negatívumok jelentőségteljes száma mellett azért olyan dolgokat is láthatunk A barátságos óriásban, amik visszaadják a hitüket azoknak az olvasóknak, akiknek a kedvét az előző néhány bekezdéssel teljesen elvettem.
A látvány például elképesztő, a film egyetlen pontja, ami miatt sajnálom, hogy nem moziban láttam. Nagyszerű és kreatív megoldásokban sem lehet hiány (például az álmok folyójába ugrás), és a színészek is remek teljesítményt nyújtanak, kifejezetten a már említett Mark Rylance, aki nem csak hangját, de a CGI-nek köszönhetően mozgását, viselkedését is adta az óriásnak.
Mindazonáltal A Szofit játszó Ruby Barnhill-t is meg kell dicsérnem, mert brit akcentusa ellenére ritkán borított ki. Mellettük szerepel még a kedvenc angol nagymamám, Penelope Wilton is, mint a királynő, illetve Rebecca Hall is feltűnik néhány pillanatra, Bill Hader pedig az egyik gonosz óriás hangját kölcsönzi.
Egy dolog menti meg Spielberg moziját: a rengeteg hibáját félretéve nagyon nehéz levenni róla a szemem. Igen, említettem, hogy nem érezni a tétet, amiért hőseink küzdenek. Azt is mondtam, hogy érzelmet nem váltott ki (fapofával néztem végig). Akkor meg miért szórakoztatott? Talán mert Spielberg varázsa öregkorára sem kopott ki teljesen.
Értékelés: 10/6
"A párbeszédek intenzívek és pörögnek, a cselekmény egy pillanatra sem áll meg, Donovan karaktere pedig roppant szimpatikus."
Akármennyi helyről is hallottam, hogy a Kémek hídja egészen jól sikerült Spielberg mostani munkáihoz képest, egyszerűen nem akartam rávenni magam a megnézésére. Miért? Elegem lett, hogy öregkorára más témához sem tud nyúlni, mint a háborúhoz és a politikához a megszokott giccseivel együtt. Igazi a mondás, miszerint ne ítélj elhamarkodottan, ugyanis a Kémek hídja, amennyire nehezen ültem le rá, egy annyira jó film lett. Egy kemény thriller szavakkal és tekintetekkel.
Történetünk főszereplője James Donovan, Rudolf Abel állítólagos orosz kém ügyvédje, aki hatalmas ellenszenvet váltott ki az emberekből az ügy elvállalása miatt. Egyértelműnek tűnik, hogy Abelt vagy halálra ítélik, vagy több évtizedre börtönbe csukják, amikor jött a hidegzuhany: az oroszok is foglyul ejtettek egy amerikai kémrepülőgép pilótáját. A cserének meg kell történnie, ezzel pedig nem mást, mint James Donovant bízzák meg, a helyszín pedig Berlin.
A Lincoln és a Hadak útján után Spielberg kicsit visszavett a régi korok megidézésből és olyan filmeknek volt producere, mint a Jurassic World vagy Lasse Hallström kellemes főzős kalandja, Az élet ízei.
Persze nem sokáig kellett várni, hogy újra elkalauzoljon bennünket egy háborús időszakba, ezúttal pedig a hideget választotta. A Kémek hídja igazi erőssége azonban nem is feltétlen Spielbergben, sokkal inkább a forgatókönyvben rejlik, melyet a Coen fivérek jegyeznek.
A párbeszédek intenzívek és pörögnek, a cselekmény egy pillanatra sem áll meg, mivel mindig jön egy-egy új jelenet ami felborzolja kicsit a kedélyeket, Donovan karaktere pedig roppant szimpatikus, hisz tulajdonképpen ő az egyetlen pártatlan szereplő, akinek az igazság számít és nem a hovatartozás.
Donovan pedig jobb emberre nem is találhatott volna Tom Hanks személyében. Ez az ember egyszerűen lenyűgöző, nem bírom elégszer hangsúlyozni, hogy számomra minden idők egyik legjobb színésze, és itt is remekül a hozza a tisztességes, feddhetetlen figurát. (Mondjuk nem tudom feltűnt-e, de az utóbbi években szinte csak ilyen karaktereket adnak neki, mindenesetre még mindig nem lehet megunni.)
De Hanks mellett van még egy csillagos ötös alakítással bíró színművész a filmben, mégpedig Mark Rylance. Ilyen finom és mérsékelt alakítással ennyire megrázóan nem sok embert láthatunk a vászon előtt. Sajnáltam, hogy Abel az első óra után gyakorlatilag teljesen eltűnik és csak az utolsó nagy csereberében kap szerepet.
Itt kezdődnek a gondok, a filmnek egy fő- és három mellékszereplője van nagyjából, a játékidőben viszont borzasztó rosszul vannak elosztva. Donovan karakterére nem lehet panasz, hamar megismerjük a jellemét és jól is kivan dolgozva, a többiekkel, a foglyokkal viszont már koránt sem ez a helyzet.
Mint már mondtam, Abel teljesen felszívódik Donovan Berlinbe utazása után. Ekkor ismerünk meg egy kulcsfontosságú személyt, Frederic Pryort, aki nagyon bezavar az eddig letisztult képbe az elfogása után, hiszen vele együtt két amerikai-egy orosz fogoly lesz a felállás, ami bárhogy számolom, nem egyenlő, így a csere megkérdőjeleződik.
Pryor viszont, nem viccelek, tíz percet sincs a képernyőn. Mintha a szkript felénél jöttek volna rá, hogy hopp, őt meg kifelejtettük, de sebaj, bevágunk egy-két jelenetet arról, hogy tolja a biciklijét a berlini fal előtt és félti a nőjét, jó lesz az úgy.
Hát nincs jól. Powers, a másik foglyot is alig látjuk, a legnagyobb baj pedig az, hogy még a Spielberg filmek között is egész hosszú idővel bír a Kémek hídja, szám szerint 140 perc. És hogy két óra húsz perc alatt nem lehet megfelelő módon bemutatni két olyan karaktert, akiknek ténylegesen fontos szerepe volt a dolgok alakulásában, azt nem hiszem el.
Ettől eltekintve viszont baromi szórakoztató és érdekfeszítő módon mutatja be Spielberg az amúgy száraznak hitt történelmi eseményeket ötletes vágásokkal, rendkívül korhű és látványos díszletekkel, dinamikus szövegkönyvvel és dialógusokkal, meg persze a jóleső happy-enddel, mely ez esetben nem neki, hanem a történelemnek köszönhető.
Értékelés: 10/8,5
