Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"Ebben a filmben sikerült összesűríteni 110 percben annyi klisét, annyi idegesítő jelenetet és karaktert, hogy az mindenképpen díjra esélyes, ha másra nem is, Arany Málnára biztosan.
Cameron Diaz kegyetlenül megbukott kritikai szempontból a 2014-es évben, ez persze nem azt jelenti, hogy a kasszáknál ne lett volna sikeres: akár nézhetjük az Annie, a Csajok bosszúja, vagy a Szexvideó esetében is, egyik büdzséje sem volt magasabb hetven millió dollárnál, és ahogy annak lennie kell, legalább a dupláját vissza is hozta mindegyik, sőt, a The Other Woman esetében majdnem a kétszáz milliót is megugrotta. Hiába, mi zabáljuk Diaz munkásságát, én pedig, mielőtt tényleg rátérnénk mostani filmünkre, egy nagy beismeréssel tartozom. Én moziban láttam ezt a filmet!
Most, hogy mindössze három ember maradt a blogon, amiért nagyon hálás is vagyok, el kell mondanom, hogy A csajok bosszúja valami kegyetlenül rosszul sikerült barbárkodás egy rossz passzban levő rendezőtől. Ennyi. Akár itt és most le is zárhatjuk az egész posztot, hisz gyakorlatilag ez a legtöbb, amit el lehet mondani róla. Az ember egy súlytalan, ugyanakkor szórakoztató, kikapcsoló vígjátékot vár, már aki nem ismeri Cameron Diaz korábbi filmjeit egy-két kivétellel.
Ehelyett Nick Cassavetes egy bevált taktikát követ: semmi újítás, semmi változás, szépen-lassan halad a brutálisan rossz vígjátékok mocsaras, szurkos útján, eközben pedig gyakorlatilag egy új rekordot állít fel, hisz kevés alkotás mondhatja el magáról, hogy az első tíz percben, lényeges cselekmény vagy bármi történés nélkül kínossá tud válni.
Az alapsztori egy sikeres bombanőről szól, (értsd: Cameron Diaz egy filmben szerepel), a szép, idill állapotot azonban jócskán lerombolja az a tény, hogy a szerelme igazából házas. A feleséggel összefog, hogy móresre tanítsák ezt a szemétládát, aki egyébként tényleg egy címeres szemétláda, de itt igazából senki nem százas. A rossz értelemben.
Nem tudom, csináltak-e már a film megjelenése után egy olyan listát, melyben a legidegesítőbb karaktereket szedték össze, de ebben a filmben nem túlzok, a szereplők három negyede simán elférne a felsorolásban. Kezdjük ott, hogy Leslie Mann, vagyis a feleség egy kiállhatatlan, folyamatosan ordibáló és elviselhetetlen nőszemély, olyan típus, akit kb. három perce ismertél meg, de tudod, hogy azonnal el kell tűnnöd a közeléből, különben te is ilyen leszel.
A csaló férj, azaz a Trónok Harcából ismert Nikolaj Coster-Waldau már-már túlzottan is köcsög, ami akármennyire is direkt van, egyszerűen irritál és bocs, ha nem tudok 2015-ben egy olyan jeleneten nevetni, mely arról szól, hogy Waldauval a két csaj valami furcsa port itatott meg és attól fosik valami elképesztő módon.
A csajok bosszúja egyébként pont olyan, mint a plakátja. Együgyű, idegesítő és első ránézésre látni, hogy itt valami brutális mennyiségű pénzhajhászás miatt készítették el ezt a förmedvényt.
Amikor a fejesek megnézték a forgatókönyv kezdeti szakaszát, valószínűleg annyira vállalhatatlannak tartották, hogy rögtön az első számú bomba fegyverükkel támadtak: két Uptonnal, izé, Kate Uptonnal és az ő melleivel. Hát ez a bombafegyver kétszáz milliót hozott.
Azt hiszem két poénon tudtam elmosolyodni, és az is az én rossz ízlésemnek volt köszönhető, amúgy egy vállalhatatlan, unalmas, kínos, és iszonyúan hosszú(!!) film. De tényleg, 109 perces! Egyetlen kérdésem, hogy miért? Az amatőr stúdiók is pontosan tudják, hogy az egyetlen kiút a kegyetlenül rossz vígjátékokból az a kellemes, 80-90 perces játékidő, amellyel a néző is azt fogja érezni, hogy “szar volt, szar volt, de legalább rövid.”
Ez A csajok bosszúja esetében egyáltalán nincs így, hosszú a bevezetés, hosszú a befejezés, sőt, néha a roppant csekély, akár harminc másodperces, viccesnek szánt jelenetek is marha hossz ideig tartanak. Legalábbis úgy érzed.
Nick Cassavetes és csapata egyértelműen összehozta a 2014-es év egyik legrosszabb filmjét. Egyszerűen sikerült összesűrítenie 110 percben annyi klisét, annyi idegesítő jelenetet és karaktert, hogy az mindenképpen díjra esélyes, ha másra nem is, Arany Málnára biztosan.
Értékelés: 10/2
Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.
" Még az sem elég, hogy nem tudsz másra koncentrálni, mint Ed Skrein, azaz a Szállító irdatlan ronda és elálló fogaira és csupán annyiban reménykedhetsz, hogy a főszerepért kapott fizetését majd a megjavíttatására költi."
Sok mindent elárul a Szállító nem tudom mennyire hivatalos negyedik részéről, ha azt mondom, az előző három simán kenterbe veri, bármiféle erőlködés nélkül. Pörgessük kicsit vissza az idő kerekét és gondolkodjunk el, milyen is volt anno a trilógia Jason Statham főszereplésével: borzalmas! Nos, alapvetően az elsőt nem tartom annyira rossznak, egyszer meg lehet nézni, a folytatások persze tettek róla, hogy az amúgy is instabil lábakon álló cselekményt száz százalékosan tönkre tegyék. Az érzésem az Örökség esetében viszont az, hogy Luc Besson, a sorozat atyja, aki itt forgatókönyvíróként és producerként működött közre, szépen lassanként összegyűjtötte volna a legnagyobb baromságokat, amik csak elhangoztak a korábbi Szállítókban, és beillesztette volna ebbe az agyament, szánalmas, erőltetett izébe. Kicsit én szégyellem magam, hogy ilyen 2015-ben elkészülhet.
De pontosítanék: inkább azért szégyellem magam, mert annyi tehetséges, ígéretes fiatal író van a Földön, a legtöbbjük pedig talán sohasem dolgozhat igazi, kézzel fogható filmen, de egy ilyen elképesztően förmedvény szkriptre viszont pénzt adnak és még mozikba is kerül. Itt már nincs Frank Martin, nincsen rendezés vagy dialógus: 96 percnyi, klisékben gazdag, filmnek koránt sem nevezhető szánalom- és nyáltenger, amire jelen pillanatban is folyamatosan csak keresem a szavakat, amikkel illethetném, viszont csak annyi jut az eszembe, hogy EZT SOHA NE NÉZD MEG!
És ezt komolyan mondom, közben pedig sajnálkozok, egyrészt, hogy mennyi pénzt és időt pazaroltam erre, másrészt pedig az a fájdalmas kérdést teszem fel magamban minden egyes pillanatban, hogy Luc Besson hogy a fenébe juthatott idáig. A korai Besson olyan alkotásokat tett le az asztalra, mint A nagy kékség, a Metró vagy a Nikita, a késői viszont csak ismételgette önmagát, teljesen sikertelenül.
Az Örökség minden egyes klisés elemet felmutat, amit csak elvár tőle az ember. Az akciójelenetek kivételével akár egy B-filmben, vagy egy Asylum remekműben is könnyen megállná a helyét. Ehhez hozzájárul Ed Skrein színészi játéka, amire jobb, ha nem is mondok semmit, csupán annyit jegyeznék meg, hogy a 2016-os, remélhetőleg az “egész világot megváltó” Deadpool filmben is szerepelni fog. Ezen kívül leművelt valamit néhány Trónok harca részében is.
Az arcmimikája olyan, mint a pávián segge és fogalmam sincs, miért hoztam fel ezt a példát, csupán annyit tudok, hogy borzasztóan ideges vagyok: ebbe a filmbe néhány akciójelenetet leszámítva semmi jó nincsen és annyira fájdalmas, hogy mindez már a huszadik percben tudatosult bennem, hogy leginkább sírva fakadnék most rögtön.
Frank Martin karakterét pedig tényleg a sárba tiporták, bár többi folytatást tekintve így sem volt nehéz. Még az sem elég, hogy nem tudsz másra koncentrálni, mint Ed Skrein, azaz a Szállító irdatlan ronda és elálló fogaira és csupán annyiban reménykedhetsz, hogy a főszerepért kapott fizetését majd a megjavíttatására költi.
De az is szégyellheti magát, aki a casting során úgy gondolta, hogy ő megfelelő lesz, mint Frank Martin. Bármennyire is lehet szidni az előzőeket, Jason Statham azért felépített egy izomagyú, vagány, kemény fenegyereket, akibe bármikor bárkit helyre tesz. Úgy igazán. Ha azt mondja valaki, hogy Frank Martin, akkor ezekre a jelzőkre gondolok, de ha meglátom Skrein-t és az ő fapofáját minden egyes pillanatban, az élettől is elmegy a kedvem. Néhány szereplő elmormol néhány viccesnek szánt, amúgy rohadtul nem vicces monológot néhány különböző helyszínen. Nagyjából ennyiből áll a Szállító negyedik része, ezért a bővebb szinopszisra nem is térnék ki.
Még akkor sem tudod értékelni, ha reális elvárással ülsz be a moziba. A reális alatt azt értem, hogy semmilyen öngyilkossági kísérlet ne jusson eszembe a film megnézése alatt. Hát ez sem sikerült, de van egy olyan érzésem, a filmszínház előre tudta, hogy nem a jobbik fajta alkotás lesz és minden szúrós tárgyat eltüntetett. :(
Mindössze 95 perc a játékideje és mégis iszonyúan hosszúnak tűnik. A vége felé már kifejezetten feszengtem a székben, pedig tudtommal nem Gaspar Noé rendezte. Ha már a rendezésnél tartunk, az a Camille Delamarre készítette a művet, aki a Veszélyzónát is csinálta Paul Walkerrel a főszerepben. Mindenféle jót kívánok Delamarre úrnak innen is, de minimum azt, hogy hasaljon legalább akkorát, mint anno Pitof a Macskanővel.
Az Örökség már az elejétől kezdve halva született. Fájdalmasan világít rá arra a tényre, amit eddig is tudtunk: a filmesek nagy része nem ijed meg a nézők vagy a kritikusok haragjától és ha sok a pénz, a lelküket/nevüket is odaadják néhány ehhez hasonló szennyhez. Főleg akkor persze, ha Luc Besson neve is feltűnik a stáblistán.
Összefoglalva, mert ez a film legalább hétszáz szóval többet kapott, mint amennyit érdemel, borzasztóan rossz. Ha nekem nem hiszel, a 4,8-as IMDb pont azért magáért beszél. Ha sikerül egyben, sírás, hasgörcs vagy roham nélkül végignézned, akkor boldog és erős ember vagy, ha pedig bármelyik ezek közül bekövetkezik, egyszerű, földi halandó. Ha van olyan film, amire egy forintot sem adnék, az mindenképpen a Transporter 4.
Értékelés: 10/2
Megosztás a facebookon
"A 98 perces játékidő alatt úgy éreztem, mintha törölközővel fojtogatna egy dhampir, az alkotók pedig a pokol legmélyebb bugyraiban fognak elégni, hatalmas szenvedések között."
Mégis mi viszi rá az embereket arra, hogy újra és újra megnézzék és esélyt adjanak a "mesteri filmművészet első emberének", Uwe Boll-nak? Hiszen minden ellene szól. A rendszerint teljesen félresikerült játékadaptációi olyan brutálisan rosszak, hogy megjárták az egész világot, sőt, nem egy rajongói klubról tudok, akik Boll mestert ösztönzik a további munkára. A német fenegyerek egyik leghíresebb alkotását fogjuk most kivesézni, a BloodRayne-t.
Tisztában vagyok vele, hogy videojátékok megfilmesítése nagyon nehéz feladat, mivel egyik oldalon ott áll a népes rajongótábor, akik egyetlen egy változtatást és hibát sem tűrnek meg, a másik oldalon pedig a laikusok, akik azt sem tudják, hogy hívják a játékbeli főszereplőt, csupán azért nézik meg, mert érdekesnek találják a film címét.
Attól, hogy valaki elsőfilmesként megbukik, egy dolog, hiszen nem egy rendezőt ismerünk, akiknek az első alkotásuk nem jött be, mára azonban világhírűek lettek. De ez még korántsem azt jelenti, hogy ennyi éven át erőltetni kellene azt a karriert, ami nem áll másból, mint híres és néha jó játékok filmbéli megerőszakolása.
A 2013-as Assault on Wall Street című filmje, az örökre B-filmekben maradó Dominic Purell főszereplésével már jókora haladásnak tekinthető, de még van hova fejlődnie a direktornak. A 2005-ös BloodRayne-ben olyan jobb napokat is látott színészek is játsszanak, mint Michael Madsen, aki az évek múlásával már inkább a rosszabb térfélen keresi a kenyérre valót, aztán itt van Ben Kingsley, akit viszont nem értek.
Rendszerint kap szerepeket is, legutóbb például Ridley Scott kivonulásában láthattuk, az Exodus-ban, szóval még csak meg sincs szorulva, ezért nem is értem, mit keres ilyen elmaradott társaságban. Madsen pedig maga tehet, hogy ide jutott, el se tudom hinni, hogy ez a pasas a '90-es években még Tarantino egyik legfontosabb embere volt a filmjeiben.
Kristanna Loken, aki BloodRayne karakterét "kelti életre", leginkább csak látványosságként kápráztatja el a nézőket, sem mint a színészi játékával, de olyan filmes pálya után, mint a Mortal Kombat, a Terminátor 3., vagy A gyűrű átka, minek is kell jó alakítás...
A BloodRayne egyszerűen buta, értelmetlen, semmitmondó, és iszonyúan felesleges. Komolyan, milyen kritikát írjak egy olyan filmről, amiben több szereplő is dhampir. Dhampir?? Mégis ki találta ki ezt az aberrált, elmeháborodottakra utaló, teljesen értelmetlen és nevetséges szót egy olyan filmbe, ami egyébként teljesen komolyan veszi magát.
Sokan meséltek már a nagyközönségnek Boll mester munkamoráljáról, és hogy mennyire is "komolyan veszi" a forgatókönyvet, ezért úgy döntöttem, olvasok én is tőle egy-két interjút, amikből legtöbbször azt szűrtem le, hogy egy dilettáns, öntelt német hapsi összeszedett némi pénzt, amiből leforgatott néhány filmet. (Példa: Kérdezték egy filmről, ami amúgy nagyságrendekkel jobban van elkészítve, mint Boll alkotásai, és hevesen elkezdte azt kritizálni.)
Már-már polgárpukkasztó módon nem vesz tudomást saját filmjei hibáiról, amiben a BloodRayne messze uralja a ranglistát. A fényképezés és a vágás csapnivaló, de még így is élvezetesebb, mint a színészi alakítások és a díszlet, ami konkrétan abból áll, hogy műkardokkal ugrándoznak a szereplők egy várban, fáklyákkal körülvéve, amiből a nézőnek természetesen rögtön le kell szűrnie, hogy a helyszín Erdély. (Mi sem egyértelműbb..)
A szereplők táborát erősíti még Geraldine Chaplin és Billy Zane is, előbbit teljesen nem tudom hova tenni, utóbbi viszont lassacskán Madsen szintjére ér. Egyetlen értékelhető alkotása a Titanic-ban volt, azóta viszont ontja magából a hülyébbnél hülyébb filmeket.
A 98 perces játékidő alatt úgy éreztem, mintha törölközővel fojtogatna egy dhampir, az alkotók pedig a pokol legmélyebb bugyraiban fognak elégni, hatalmas szenvedések között. Bár Uwe Boll már bejáratos oda..
Értékelés: 10/2
