Kritika: Fekete pillangó (Black Butterfly, 2017)

"A film beleesik abba a hibába, hogy egy egyszerű, minimalista low-budget thrillerből egy epikus pszichothrillert akar csinálni, pont emiatt is született meg az utolsó jelenet: nem volt elég egy meglepetés a nézőnek, kettő is kellett."

A Fekete pillangó bizonyos részei egy rettenetesen kínkeserves, ugyanakkor szórakoztató hullámvasúthoz hasonlítanak, ahol az ember egyaránt éli meg az ígéretes elindulás kezdetét, és esik pofára, amikor a jónak tűnő, sőt, kifejezetten izgalmas részek után jön egyetlen másodperc, filmünk esetében jelenet, amivel teljesen keresztbe tesz saját magának.

Változó, hogy egy film nézésének melyik pillanatában kezdek először gondolkodni azon, hogy egyáltalán jó film-e, amit éppen látok, illetve milyen pontszámot kellene neki adni a végelszámolásnál. Van amikor már az első fél órában látom, hogy ez a skála felső részét fogja kapni, de természetesen a fordítottja is igaz, amikor percek elegendőek ahhoz, hogy rájöjjek, milyen filmmel is van dolgom.

A Fekete pillangó esetében viszont szó szerint az utolsó másodpercig kérdéses volt, annyira észveszejtően hullámzó teljesítményt nyújtott. A közhelyes történet egy leégett, elvált íróról szól (még nem történt semmi, de már klisés), aki egy ismeretlenek köszönhetően elkerül egy alapos verést. Ezt az ismeretlent pedig felveszi és néhány napra lakhatást is biztosít neki, ám a dolgok, ahogy ilyenkor lenni szoktak, elég hamar rosszra fordulnak.

A főszerepet az az Antonio Banderas játssza, akiről azt gondoltam, hogy évente alig van egy-két szerepe, de igazából egy csomóban benne van, csak épp rosszban. A Nicolas Cage effektus kínzó szellője lassan az ő karrierjét is csapkodja, de legalább a Fekete pillangó nem (teljesen) tartozik ebbe a kategóriába.

A feszültségkeltés és a furcsa, bizonytalan hangulat megteremtése miatt pontot érdemel a színészből rendezővé avanzsált Brian Goodman, akinek egész érdekes víziói tűnnek fel néha a játékidő során, amiket rendre tökéletesen lerombol a forgatókönyv teljességgel értékelhetetlen balgaságai.

Nagyon alapvető szöveg egy filmre, hogy „több is lehetett volna belőle”, de ez a Fekete pillangóra tényleg nagyon igaz. Elhiszem, hogy nincsenek rászorulva egy magyar blogger pontjaira, de ha nekik nem is, számomra mindenképpen idegesítő, hogy egyetlen (az utolsó) harminc másodperces jelenet eltüntetésével ez a film akár egy szilárd 8/10 is lehetne.

SPOILER: A befejezés annyiból áll, hogy az egész addigi cselekmény, ami Paullal és Jackkel történik igazából egy álom szüleménye, ennek az álomnak a segítségével pedig ihlethiányos írónknak újra megjönnek az ötletei. Számomra ez a befejezés egyértelműen arra enged következtetni, hogy maga a film is pontosan tudta a cselekmény értelmetlenségét és a sok logikai buktatót, egy ember álmára viszont lehet fogni a sok inkoherensséget. SPOILER VÉGE.

Ez azért különösen fájó, mert az igazi nagy csavar egész jól sült el, nekem például ez az eshetőség nem is jutott eszembe. A Black Butterfly gyengesége a forgatókönyv, az viszont nagyon. Marc Frydman és Justin Stanley sem a műfaj nagy hírességei, előbbinek például ez volt a legelső munkája, ami sajnos nagyban meglátszik a végeredményben.

A befogadott idegen, Jack karaktere például annyira életszerűtlen, hogy az már fájdalmas. Amíg Paul alszik, ő kaját csinál, kitakarít, majd a következő pillanatban már úgy viselkedik, mint egy őrült. Próbálja leszoktatni az írót az alkoholról, aztán erőszakkal ráveszi, hogy írja meg a saját történetüket. Mármint azt, hogy egy ismeretlent befogad az író, aki viszont nem az, akinek mondja magát. (A nagy csavar ismerete mellett ennek a felhozása még értelmetlenebb Jack részéről.)

Nem spoiler, annyit elárulhatok, hogy Jacknek bizonyos céljai voltak a találkozással. A férfi egyébként börtönviselt, pont ezért érthetetlen, hogy miért kelt feltűnést közvetlenül a szabadulása után. A befejezés persze megválaszolja ezt, de ettől a ténytől függetlenül maga az „alapkarakter” nem igazán racionális.

Arról nem is beszélve, hogy milyen hihetetlen megérzése volt azzal kapcsolatban, hogy Paul felveszi őt.

Az viszont bátran kijelenthető, hogy a Fekete pillangó tud pokoli szórakoztató is lenne. A film éppen az egyik mélypontján volt túl a sok közül, amikor az a bizonyos váratlan esemény történt, és akkor azt mondtam, hogy „váo, ebben a filmben talán mégis több van, mint amennyit mutatott eddig”.

Ki lehet találni, a film ugyanilyen erővel le is rombolja ezt a feltételezést. Frydman és Stanley beleesik abba a hibába, hogy egy egyszerű, minimalista low-budget thrillerből egy epikus pszichothrillert akarnak csinálni, pont emiatt is született meg az utolsó jelenet: nem volt elég egy meglepetés a nézőnek, kettő is kellett. Hát így jártak.

Összefoglalva a film hullámzó teljesítménye nagyon rontja az élményt, ugyanakkor ha a elkapja a fonalát, leginkább a közepe fele, akkor nagyon szórakoztató és izgalmas kis thriller tud lenni. De semmi több. Nem szégyen kicsinek lenni, talán az alkotóknak is szólni kellett volna. 

Értékelés: 6/10

Cím: Fekete pillangó
Rendező: Brian Goodman
Forgatókönyvíró: Marc Frydman, Justin Stanley
Zene: Federico Jusid
Operatőr: José David Montero
Szereplők: Antonio Banderas, Jonathan Rhys Meyers, Piper Perabo, Abel Ferrara

Kritika: Ó, anyám! (Snatched, 2017)

"Az Ó, anyám! egy szórakoztató, pörgős kis semmiség, amiben jó két olyan menő csajt látni, mint Amy Schumer és Goldie Hawn."

Nagyon csúnya dolog az előítéletesség, de mindenkivel előfordult már, hogy egy-egy film előtt, a moziban ülve vagy az ágyában fekve elbizonytalanodott az adott filmet illetően. Jonathan Levine filmje, a Snatched, magyarul Ó, anyám! pedig tökéletes alapanyag az elbizonytalanodáshoz, mi több, a rettegéshez. A népszerű stand-upos, Amy Schumer és a 71 évesen is elég jó formában levő Goldie Hawn kettőse azonban egy piszok szórakoztató másfél órát okozott, ami az év egyik nagy meglepetése.

Megkérek mindenkit, ezeket a szavakat azért kezelje helyén, hiszen nem arról van szó, hogy a végelszámolásnál majd 9 és 10 pont között kell vacillálnom, de a Snatched műfajtársainak többsége alig kerül bármelyik nézőnél, kritikusnál a pozitív tartományba.

A történt szerint Emilyt, a kissé bohókás főszereplőcsajt a nyaralása előtt dobja a pasija, így sürgősen keresnie kell egy társat, mert a pénzt már nem kapja vissza. Minden barátnője és ismerőse visszautasítja az ajánlását, majd egy régi fotóalbum láttán, ahol rettenetesen parás anyját egy életvidám, kalandos nőnek látta, úgy dönt, vele megy el. Csak aztán elrabolják őket.

A film már azzal egy pluszponttal indított, hogy a szerelem témakörét, amit a másfélórás vígjátékokban már hatvankétmilliószor elsütöttek, teljesen elhanyagolja. Itt 100%-ban az anya-lánya kapcsolatot követjük nyomon, ami szintén nem egy túl eredeti ötlet, de szerencsére nem is az volt a film célja, hogy bármi újat tudjon mondani a világról.

A pozitív csalódás mellé azért negatív is párosult, főleg Amy Schumer kapcsán, aki lassan kisujjból hozza ezeket a szerepeket, de azt a fajta kihívást és ambiciózus törekvést, amit a Kész katasztrófában láttunk tőle, az itt teljesen elmaradt. Igaz, ott volt egy Judd Apatow és egy forgatókönyvírói kredit, de Schumer a Snatched esetében is dolgozott a színfalak mögött, executive producerként.

Mintha kikapcsolódásnak fogta volna fel ezt a filmet, amivel annyi a probléma, hogy ezerszer több van benne, mint Adam Sandlerben, aki köztudottan azért forgat külföldön egzotikus helyeken, hogy nyaralni is tudjon a haverjaival.

Ami miatt jó szájízzel tudok a filmre visszagondolni, az amiatt van, mert annyira nem veszi magát komolyan, hogy az már dicséretet érdemel. Minden hülye vígjátékban az utolsó 5-10 perc a nagy összeborulásról szól, de itt szó sincs róla, egyetlen kiborulós, „drámai” jelent van a filmben, de az utána következő jelenetben meg bélférget szednek ki Alien-módra Schumer szájából, tehát nem igazán lehetett rajta sírni.

Nem áltatom magam, ez a film nyilvánvalóan rossz. Sőt, a nézőknek a 3,7-es IMDb értékeléssel még kevésbé tetszett, mint a Rotten és a Metacritic kritikusainak. Én tökéletesen megértem ezt, alapesetben szerintem sem érdemli meg a magasabb osztályzatot, de nem tudok mit csinálni vele, mert a kezdetektől fogva nagyon jól szórakoztam rajta.

Rettenetes kifogás, amikor egy filmben értelmet akarnál keresni és erre odaböfögik, hogy „ne keress benne, hanem élvezd”, de a Snatched ennek a tökéletes mintapéldája. A helyén kell kezelni és nem elvárni tőle, hogy olyan intelligens módon szórakoztasson, mint amilyen formában a Kész katasztrófa tette. Ez más stílus, egy rosszabb stílus, de még mindig nem olyan rossz, amilyen alapesetben lehetne egy 3,7-es osztályzatú film.

A szórakoztató és bugyuta jellege viszont nem oldozza fel az alól, hogy ennyire szemtelen módon ne legyen dramaturgiája. Szerintem ehhez a filmhez treatment vagy storyboard sem készült, egyszerűen a forgatáson Schumerre vagy a viccesnek gondolt stábtagokra hagyatkozva rakosgatták össze a jeleneteket, amik ide-oda csaponganak.

Kis spoiler: mondjuk az egy jó húzás volt, amikor a segítségükre siető hapsi leesik az ágról és meghal. Amikor feltűnt a képernyőn, egyből azt gondoltam, hogy biztos ő lesz az a csávó, aki az anyukával fog smárolni a film végén a naplementében, de olyannyira nem, hogy hét-nyolc perc játékidő után szépen el is tették láb alól. Kis spoiler vége.

Nem tudnék indokot mondani, hogy miért nézd meg. Tudd azt is, hogy a 6 pont ellenére ez nem egy ajánló, hanem csak egy egyszerű véleménykifejtés. Egy olyan véleményé, amivel kisebbségben vagyok, de nem bánom, akkor is elmondom, hogy az Ó, anyám! egy szórakoztató, pörgős kis semmiség, amiben jó két olyan menő csajt látni, mint Amy Schumer és Goldie Hawn.

Értékelés: 6/10

Cím: Ó, anyám!
Rendező: Jonathan Levine
Forgatókönyvíró: Katie Dippold
Producer: Peter Chernin, Paul Feig, Jessie Henderson, Michael Kruzan
Operatőr: Florian Ballhaus
Szereplők: Amy Schumer, Goldie Hawn, Ike Barinholtz, Christopher Meloni, Randall Park, Wanda Sykes

 

Kritika: A barátságos óriás (The BFG, 2016)

"Spielberg megrendezett egy történetet, elkészítette a filmet, amit a mozikba küldtek, majd vége is a dolognak. Az a szív, az a lélek hiányzik A barátságos óriásból, ami őt sok-sok éven, évtizeden át jellemezte."

Steven Spielberg ugyan decemberben lépi át a hetedik X-et, ez őt tisztán láthatóan egyáltalán nem érdekli. Ha minden igaz, 2019-ig öt filmet jegyez rendezőként és legalább egy tucatot producerként. A pillanatnyi szünetet is nélkülöző munka azonban hagyhat hátulütőket, sajnos egy példa erre A barátságos óriás is, amit az 50-60 éves Spielberg biztosan nem adott volna ki a kezei közül.

Ez a néhány sor kicsit úgy hangzik, mintha egy rosszul sikerült filmről beszélnénk, de gyorsan leszögezném, hogy nem igaz. Egy teljesen korrekt családi mozit kapunk, ami az esetek többségében tényleg szórakoztató, Mark Rylance tökéletes óriás mivoltáról nem is beszélve.

Kicsit úgy éreztem Spielberg szerepét, mintha ő lenne az egyetlen, aki nem is igazán akarja ezt megcsinálni. Ennyire céltalan, szinte cselekmény nélküli filmet biztosan nem készített még, és nem repesek túlságosan, hogy most láthattam az elsőt.

Történetünk főszereplője HABÓ (vagy BFG), egy olyan óriás, aki nemcsak az emberek világában számít különcnek, de még Óriásországban is. Társai, akikre főgonoszokként is tekinthetünk, folyamatosan piszkálják, elveszik a kajáját, felforgatják az otthonát. Egy este azonban találkozik Szofival, az árvával, aki véletlenül látja meg őt az árvaháza erkélyéről. HABÓ úgy dönt, „elrabolja” a lányt és magával viszi Óriásországba. A többi, egyébként emberevő óriások azonban szemet vetnek rá, HABÓ és Szofi pedig úgy döntenek, hogy magától a királynőtől kérnek segítséget.

Spielberg azért egyvalamiben valóban megmutatja, hogy miért tart ott, ahol: a többi filmjéhez képest feleannyi erőbedobással dolgozva is olyat tett le az asztalra, amire sok más rendező csak ácsingózik.

Egy adaptáció során nagyon fontos, hogy a készítők mennyire építik bele a filmjükbe az adott regény, jelen esetben Dahl könyvének stílusát, illetve annak hangulatát hogyan adják át a közönségnek. Erről véleményt nyilvánítani sajnos nem tudok, mert nem olvastam a regényt, arról viszont igen, hogy Spielberg egyáltalán nem mesélt el semmit.

Megrendezett egy történetet, elkészítette a filmet, amit a mozikba küldtek, majd vége is a dolognak. Az a szív, az a lélek hiányzik belőle, ami őt sok-sok éven, évtizeden át jellemezte. A szokásos szentimentalizmusa persze felbukkan, de ez sem olyan formában, amire mosolyogva biccentene az ember, hogy „na, legalább egy tipikus Spielberg-pillanat láttam.”

A másik fontos gond, hogy sehol egy érzelem. Nem szurkolok senkinek, nem érzem a tétet, a súlyt, amiért a szereplőknek meg kellene küzdenie és valami felfoghatatlan tragédia lenne, ha nem érnék el. Kicsit a főgonoszokon is azt éreztem, mintha szükséges rossznak tartanák őket és csak azért kerültek a filmbe, mert mégse lehet egy kétórás mozit csinálni, ahol nincsenek okozói a bonyodalmaknak.

A negatívumok jelentőségteljes száma mellett azért olyan dolgokat is láthatunk A barátságos óriásban, amik visszaadják a hitüket azoknak az olvasóknak, akiknek a kedvét az előző néhány bekezdéssel teljesen elvettem.

A látvány például elképesztő, a film egyetlen pontja, ami miatt sajnálom, hogy nem moziban láttam. Nagyszerű és kreatív megoldásokban sem lehet hiány (például az álmok folyójába ugrás), és a színészek is remek teljesítményt nyújtanak, kifejezetten a már említett Mark Rylance, aki nem csak hangját, de a CGI-nek köszönhetően mozgását, viselkedését is adta az óriásnak.

Mindazonáltal A Szofit játszó Ruby Barnhill-t is meg kell dicsérnem, mert brit akcentusa ellenére ritkán borított ki. Mellettük szerepel még a kedvenc angol nagymamám, Penelope Wilton is, mint a királynő, illetve Rebecca Hall is feltűnik néhány pillanatra, Bill Hader pedig az egyik gonosz óriás hangját kölcsönzi.

Egy dolog menti meg Spielberg moziját: a rengeteg hibáját félretéve nagyon nehéz levenni róla a szemem. Igen, említettem, hogy nem érezni a tétet, amiért hőseink küzdenek. Azt is mondtam, hogy érzelmet nem váltott ki (fapofával néztem végig). Akkor meg miért szórakoztatott? Talán mert Spielberg varázsa öregkorára sem kopott ki teljesen.

Értékelés: 10/6

Cím: A barátságos óriás
Rendező: Steven Spielberg
Forgatókönyvíró: Melissa Mathison
Vágó: Michael Kahn
Operatőr: Janusz Kaminski
Szereplők: Mark Rylance, Ruby Barnhill, Penelope Wilton, Rebecca Hall, Bill Hader, Jemaine Clement, Adam Godley

Kritika: Pénzes Cápa (Money Monster, 2016)

"A Pénzes Cápa amennyire szórakoztat, legalább annyira el is borzaszt a logikai buktatóival, de számomra egy fokkal fontosabb, hogy mikor nézek először az órámra, vagy feszengek-e a székben, Foster alkotásánál azonban mindkettő elmaradt."

Jodie Foster nem az első filmjében dolgozik a kamera mögött, a nem túlságosan ismert Szédült hétvége és A hódkóros is az ő nevéhez fűződik, a Cannes-ban bemutatott Pénzes Cápa viszont alighanem minden eddigi rendezésénél komolyabb munkát igényelt.

Kezdjük ott, hogy elég néz egy olyan történetet filmre vinni, aminek esélye, hogy megtörténik, egyenlő a lehetetlennel, a vásznon azonban mégis élethűnek és valóságosnak kell lennie. (Persze ki gondolta volna valaha a televíziózás történetében, hogy a műsorvezetőnő öngyilkos lesz élő adásban?).

De felesleges Fostert, egy színészből lett ideiglenes rendezőt azért hibáztatni, mert nem birkózott meg ezzel a feladattal, ám attól még nem tudom elnézni, hogy néha olyan logikai bakikat láthattunk, hogy a fal adta a másikat.

A történet kezdetén Lee Gates pénzügyi szakértő műsorának előkészületeit láthatjuk, a dolgok mennek a megszokott, teljesen átlagos mederben: a műsorvezető viccelődik, a főszerkesztő ideges, a kamerákat utoljára beállítják, minden a legnagyobb rendben. A szórakoztató műsorból azonban váratlanul túszejtés lesz, ugyanis Kyle Budwell, egy átlagos ember egy hibás tipp miatt, amit Lee adott, beront a stúdióba egy bombával és egy fegyverrel.

Kezdjük az egyik legérthetetlenebb jelenetnél, ami pont Kyle színrelépésekor történik. Eleinte csak a stúdió mögött leskelődik, mikor ronthat be, Patty, akit egyébként Julia Roberts alakít, a rendező és a csapat pedig elég hamar észre is veszik a váratlanul megjelenő férfit.

Ehelyett, hogy elvennék róla a képet és egy tucat biztonságit küldenének be, azt mondja, közelítsenek rá és nézzük meg, mi lesz belőle. Mindezt egy ÉLŐ műsorban, ahol az is cikinek számít, ha az egyik ott dolgozó kisujja véletlenül látszik a képernyőn.

Elnézést a példáért, de ilyet valószínűleg a Mónika Show-ban sem engedtek volna meg, nemhogy egy olyan műsorban, amit még néznek is.

De nem ez az egyetlen ilyen fiaskó, az is hangos röhögést váltott ki belőlem, amikor a biztonsági őr, aki maga is az épületben tartózkodik, a támadás után kb. öt perccel veszi észre a tévéből, hogy mi történt.

A Pénzes Cápa tehát legalább olyan naiv, mint a szűzlány, aki beszélgetni jár a Balaton Soundra, de tény és való, hogy a száz perces játékidő megdöbbentően hamar elment. Szerencsére ha már Foster tudta, hogy nem az intelligencia mintapéldájaként emlegetik majd évek múlva a filmjét, mindent megtett azért, hogy egy pillanatra se álljon meg a cselekmény, mindig legyen valami új és ilyen tekintetben sikerrel is járt.

A stúdióban zajló részek közül egy-kettőt például szívesen látnék az év legizgalmasabb jelenetei összeállításban, George Clooney és Dominic West pedig annyira jól működnek együtt, hogy szabályosan örültem, amikor nem egymás ellen, hanem egymás segítségével próbálták megoldani a helyzetet.

A Pénzes Cápa tárházának ezennel még nincs vége, kapunk egy teljesen felesleges rendőrkapitányt Giancarlo Esposito szerepében, az elfogyhatatlannak tűnő egysorosokat az operatőr szolgáltatja, Kyle pedig az ízes káromkodásokról gondoskodik.

Be kell vallanom, a Money Monster az egyik legszórakoztatóbb 2016-os film. Mint már említettem, ez leginkább annak köszönhető, hogy remekül adagolja a feszültséget, a jó húzásaival pedig egy egész jó másfélórás szórakozást nyújt.

A forgatókönyv, melyet Alan DiFiore, Jim Kouf és Jamie Linden jegyez, azt gondolom mindent kihoz, amit ebből a történetből kilehetett. Semmi nagy mélység, de nem is kiugró: úgy tudnám jellemezni, hogy az elejétől a végéig hozza a maga tisztességes szintjét és azt hiszem, ennél többet nem is várhatunk el. Nyilván két-három iszonyúan fájó hibát orvosolniuk kellett volna, de ezeket a negatív dolgokat legalább kompenzálták Clooney és West pattanásig feszült jelenetiben.

Összefoglalva a Pénzes Cápa amennyire szórakoztat, legalább annyira el is borzaszt a logikaibuktatóival, de számomra egy fokkal fontosabb, hogy mikor nézek először az órámra, vagy feszengek-e a székben, Foster alkotásánál azonban mindkettő elmaradt. Ez már maga egy hatalmas erény, ha pedig úgy is adták volna elő, hogy cseppet is elhiggyem, akár az év legjobbjai között is szerepelhetne.

Így egy tisztes, közepesnél jobb szintet üti meg.

Értékelés: 10/6

Cím: Pénzes Cápa
Rendező: Jodie Foster
Forgatókönyvíró: Alan DiFiore, Jim Kouf, Jamie Linden
Vágó: Matt Chesse
Operatőr: Matthew Libatique
Szereplők: George Clooney, Julia Roberts, Dominic West, Jack O’Connell, Giancarlo Esposito, Emily Meade, Condola Rashad, Olivia Luccardi

Kritika: Csábítunk és Védünk (Hot Pursuit, 2015)

"Minden lehetséges módon kapcsold ki az agyad, mielőtt megnézed. Nekem könnyedén ment."

A Csábítunk és Védünk mesterien vonultatja fel az összes rohadt road movie-s vígjáték klisét, ami csak létezik a Földön: érthetjük ezt a karakterek, a cselekmény és a megvalósítás szempontjából is, hisz Anne Fletcher gyakorlatilag az első perctől az utolsóig biztonsági játékot játszik, ennek ellenére viszont eléri azt, ami csak igazán keveseknek sikerül: a katyvasz alapfelállásból egy szórakoztató, összességében több, mint egy átlagos comedy-t csinál. A stáblista után két perccel persze már arra sem emlékszel, hogy mi történt negyedórával ezelőtt, de legalább amíg nézed és nem foglalkozol semmi mással, egy üdítő, szórakoztató filmet kapsz.

Ha jobban belegondolok, biztosra veszem, hogy sokkal több negatív dolog jut eszembe a filmről, sem mint pozitív, egy eddig érthetetlen okból kifolyólag viszont mégsem tudok haragudni rá. A rövid játékidő egyértelműen elősegíti, hogy ne nevezhessük vállalhatatlannak, pedig gyakran olyan érzésem van, mintha Fletcher csak ezt akarta volna.

Abban is teljesen biztos vagyok, hogy a filmben feltűnő jelenetek nagy részét már legalább kétszer láttuk máshol. Persze az eredetiség már ott elhagyták a készítők, amikor az első “minden szabályt be akarok tartani és nem állhatsz az utamba” poént elsütötték Witherspoon-nal.

Az egyik fő karakterünk, a vagány, latin-amerikai szépség, Daniella Riva, akit ki más is játszhatna, mint a 2009 óta a Modern családnak köszönhetően világsztárrá vált Sofía Vergara, akit több szempontból is újra tudnak hasznosítani: egyrészt a marketing, mert ki a franc nem lenne kíváncsi a melleire, másrészt pedig a szokásos temperamentumú nyelvezete, ami mindössze egyszer sikerül igazán jól. (Nem nehéz kitalálni, hogy a buszos jelenetre gondolok.)

Hogy ki a másik? Pontosan az előbb felsorolt jelzőknek az ellentéte. Cooper, azaz Reese Witherspoon egy begyepesedett, a szabályoknak és néhai apjának megfelelni vágyó, borzasztóan idegesítő nőszemély, akinek az első fél órában egyetlen olyan mondata sincs, ami ne lenne kicsit is hivatalos vagy egyszerűen csak normális.

És ha ezek ketten összeállnak? Hát, ez lesz belőle.. A kémiáról nem igazán tudok beszélni, hisz úgy gondolom, ennyire különböző észjárású és gondolkodású ember, akiknél ráadásul még fegyver is van, kizárt, hogy nem ölik meg egymást előbb-utóbb, Witherspoon és Vergara viszont, mint színészek, érezhetően jól egymásra hangolódtak.

A karakterek tehát már a gyökerektől kezdve elcseszettek voltak, de nem csak róluk van szó, hanem mindenkiről, aki kicsit is több időt tölt el a kamerák előtt. A két, rendőrnek álcázott “főgonosz” annyira szánalmas, hogy az nem igaz, főleg az egyiknek a tetoválása, ami alapján jön rá Cooper, hogy ők is beépített emberek. Most komolyan, egy köztiszteletben álló, amúgy lefizetett rendőr biztosan magára tetováltatná a pénzelő bandája jelképét?

Ez és még legalább tíz ehhez hasonló logikai baki fordul elő, legnagyobb megdöbbenésemre viszont mégsem tudom igazán gyűlölni, bármennyire is szeretném. Ha valaki maximum három bejegyzést olvasott el itt a blogon, tudja, hogy a legkisebb hibákat is képes vagyok nagyító alá venni és mérgelődni rajta, a Csábítunk és Védünk esetében viszont képtelen vagyok bármelyik negatívumra is haragudni. Pedig nem mondanám se ötletesnek, se izgalmasnak, egyszerűen csak ez az a film, amit leülsz, megnézed, elropogtatsz alatta egy pattogatott kukoricát vagy bármilyen finomságot, ami csak a kezedbe kerülsz, és próbálod élvezni.

Persze azokat is teljes mértékben megértem, akik gyűlölik, bár néhány kritikát elolvasva úgy gondolom, sokkal inkább a mostanában túl sokat használt alapszituációval volt problémájuk, hisz ha a Csábítunk és Védünk egy ruhaanyag lenne mondjuk a H&M-ben, minden bizonnyal a hátulján levő címke a 100% klisére figyelmeztetne. Kreatív perceinket olvasták

Összességében sok minden el van rontva a filmben, én viszont a sok probléma és szemet szúró hiba ellenére is teljesen jól elvoltam vele, csupán annyi a fontos, hogy kis mértékben sem szabad komolyan venni. A road-movie-s hangulat persze kicsit feldobta és egy meglepően szórakoztató kilencven percet kapunk, viszont még egyszer el kell mondanom: minden lehetséges módon kapcsold ki az agyad, mielőtt megnézed. Nekem könnyedén ment.

Értékelés: 10/6

Cím: Csábítunk és Védünk
Rendező: Anne Fletcher
Forgatókönyvíró: David Feeney, John Quaintance
Vágó: Priscilla Nedd-Friendly
Operatőr: Priscilla Nedd-Friendly
Szereplők: Sofía Vergara, Reese Witherspoon, Michael Mosley, Robert Kazinsky, Harley Graham

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

 

 

Kritika: Bazi nagy pók (Big Ass Spider, 2013)

"Minden olyan elem megvan benne, ami más B-filmben is, a humora és a komikus ábrázolása miatt viszont mégis kiemelkedik társai közül: ha egyetlen trash lesz, amit megnézel 2015-ben, a Bazi nagy pók legyen az!"

Én és a trashfilmek nem ápolunk túl jó barátságot: sem a Megapiranha - Gyilkos a mélyből, sem a Muck, sem a Sharknado nem okozott pozitív élményeket, pedig ha jobban belegondolunk, az évek során, főleg az elmúlt egy évtizedben, óriási rajongótábora lett az ilyen típusú szennyeknek. Persze ez nem meglepő, hisz minél több és több kerül a piacra, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy valaki tényleg megszereti. Nem gondoltam volna, hogy egyszer azt fogom mondani hivatásos Asylum-gyűlölőként, hogy létezik igényes trashfilm. Pedig létezik. Méghozzá a Big Ass Spider, magyar fordításban a Bazi nagy pók személyében. Már a címe is sugallja, hogy ez nem a filmművészet csúcsa, és tényleg nem az, ellenben viszont annyira szórakoztató és vicces, hogy képtelen voltam rossz szájízzel felkelni a megtekintése után.

A SyFy csatorna és az Asylum stúdió az utóbbi esztendőkben teljesen átvette a hatalmat a B-filmek felett, gondoljunk csak az előbb említett Sharknado-ra vagy akár az összes többire, a Big Ass Spider viszont meglepő módon nem hozzájuk fűződik, hanem a számomra eddig teljesen ismeretlen Epic Pictures-höz. Talán ennek köszönhető, hogy szórakozni és nevetni is tudtam rajta, nem is egyszer, sőt, tovább megyek: még a bazi nagynak pók sem nézett ki (annyira) rosszul.

Oké, persze az elvárások is jóval a béka segge alatt voltak és sok helyen érezhető volt, hogy ez bizony egy kőkemény B-film, kis költségvetésből, a legtöbb jelenetben viszont, általában akkor, amikor nem túl közelről mutatták szerencsétlent, teljesen vállalható volt az egész. Akciójelenetek viszont nagyon ritkán voltak, az utolsó tíz percben kezdődött csak az agyeldobós rész, amikor semmi nem maradt szárazon, viszont a Sharknado-val ellentétben sokáig csak beszéltek a lényről, sem mint mutatták.

Szerencsére a játékidő is gondoskodik arról, hogy egy percre se érezd kínosan magad: mindössze nyolcvan perc az egész, így akkor sincs túlságosan nagy baj, ha esetlegesen nem tetszett, sőt, még nyitottnak sem kell lenned a trashfilmek iránt ahhoz, hogy szórakoztatni tudjon, hisz én is szívből gyűlöltem eddig ezt az egész műfajt, ez a kellemes meglepetés viszont “erőt adott” a nézhetetlen szutykokhoz is.

Talán igazuk van azoknak az embereknek, akik úgy gondolják, néha-néha, kettő elgondolkodtató thriller között szükség van az ilyen fajta kikapcsolódásra. Én is tisztára felszabadultam a nézése közben, bármennyire is hülyén hangozhat.

A történet szerint valami okból kifolyólag (a film közben elmondták, de vagy két percig tart az eredettörténet) elszabadul egy pók egy kórházban. Először nem igazán foglalkoznak vele, a gonosz dög viszont minél nagyobb és nagyobb lesz, annál jobban teszi tönkre a várost. Egy biztonsági őr és egy erre szakosodott pali viszont szembe száll a pusztítóval. Tulajdonképpen azt sem tudjuk meg, hogy hol játszódik a történet, a lényeges elemek és adatok kimaradnak, de hát pont ettől is olyan szép ez a műfaj.

Nem kell figyelni semmire, az effektek lehetnek gagyik és úgy sincs túl pozitív híre a stúdiónak, szóval tulajdonképpen teljesen mindegy, mi lesz a végeredmény. A Big Ass Spider, talán a komikusabb hangulatnak köszönhetően viszont határozottan kiemelkedik a többi, 100%-ban a hülyeségre alapozó film közül: bevallom, rengeteget röhögtem rajta. Na nem is igazán a poénokon, hanem ezeken a teljesen bugyuta, mégis komolyan vett helyzeteken, karaktereken. Ha a Sharknado vagy akár Muck próbált volna kicsit is humorosabb lenni és nem arra várni, hogy a közönség a béna effekteken nevessen, talán jobban tetszett volna. Mert mindegyik trashfilm, szinte kivétel nélkül humoros akar lenni, csupán egyetlen vicc sem jut az írók eszébe és mivel pénzük sincs sok, megoldják az egészet néhány borzasztóan kinéző szörnnyel és szellemmel.

A színészek mellett se menjünk el, főleg ne Greg Grunberg mellett, aki a téma ellenére olyan komolyan és élethűen(??) adja elő a szerepét, hogy az több, mint profi. Ő egyébként híres sorozatszínész, tehát nem ebből keresi a kenyerét, viszont borzasztó menő dolognak tartom, hogy néha azért beugrik egy kis bolondozásra. Szerepelt többek között a Hősök című sorozatban, a Mission: Impossible harmadik részében és a 2009-es Star Trek-ben is.

Igazából Grunberg karaktere, Alex Mathis az egyetlen igazán fontos karakter a filmben, aki már nagyon régóta keresi a boldogságot, eddig viszont nem találta el Ámor nyila, a végére persze egy csodálatosan bimbózó szerelem is kibontja rügyeit a gyönyörűen kinéző rothadó póktetem mellett.

Összefoglalva minden olyan elem megvan benne, ami más B-filmben is, a humora és a komikus ábrázolása miatt viszont mégis kiemelkedik társai közül: ha egyetlen trash lesz, amit megnézel 2015-ben, a Bazi nagy pók legyen az!

Értékelés: 10/6

Cím: Bazi nagy pók
Rendező: Mike Mendez
Forgatókönyvíró: Gregory Gieras
Zene: Ceiri Torjussen
Operatőr: Benji Bakshi
Szereplők: Greg Grunberg, Lin Shaye, Clare Kramer, Patrick Bauchau, Ray Wise, Lombardo Boyar

 

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

Kritika: Idegenföld (Strangerland, 2015)

"A forgatókönyv, azon belül is néhány inkoherens történés, a cselekmény nyitva hagyása és az érzés, hogy talán maga a direktor sem tudja, mi lesz a következő jelenetben, csak rosszabbá tette ezt az amúgy is instabil lábakon álló művet, amit nem mondanék csalódásnak, hisz nagy elvárásaim sem voltak, viszont egy teljesen kihagyható darab, még Kidman filmográfiájában is.

Strangerland. Őszintén megmondva, fogalmam sem volt róla, hogy milyen filmet nézek meg a következő mintegy száz percben, csupán annyit tudtam, hogy sem kritika, sem nézői szempontból nem lett túl sikeres a film,pedig sokan a nagy visszatéréséről beszéltek. Az előzetest elnézve egy szolid thriller-re számítottam néhány adag misztikummal és furcsasággal, legnagyobb szerencsémre pedig, mivel hogy nem vártam tőle túl sokat, teljesen meg voltam vele elégedve.

Nicole Kidman-től nem áll távol, hogy a hollywoodi berobbanása ellenére visszatérjen szeretett szülőföldjére, Ausztráliába. Mi sem jobb példa ennél a Baz Luhrmann féle Ausztrália, mely ugyanolyan fényűző és pompás,mint a direktor előző alkotásai, csupán minőségben adta kicsit lejjebb. Kidman az Idegenföldben újra visszatér erre a kietlen, veszélyes helyre, ami pontos mása Csillagkútnak: mindenki titkol valamit.

Az Idegenföld sztorija annyiból áll, hogy egy család egy kínos szexuális incidens miatt még az előző városukból elköltöztek. Próbálnak beilleszkedni, a furcsa emberek, furcsa helyek és a veszélyek sokasága azonban nem igazán hagyja, hogy a família boldogan éljen tovább. A Parker házaspár lánya és fia viszont hirtelen eltűnik, ezzel pedig kezdetét veszi az őrület.

Szögezzük le, hogy egyetlen pozitív, vagy olyan embert nem találsz, aki legalább egyszer már hibázott egy nagyot. Itt mindenki szemét, vagy eltitkol valamit. Már az elejétől fogva látszik, hogy a Parker család egyszerűen nem boldog, ez a kötelező költözés pedig csak még rosszabbá tette a viszonyokat. A gyerekek éjszaka az utcán és a sivatagban bolyonganak: csak mert.

Ez pedig még nem az egyetlen furcsa dolog a Strangerland kapcsán, ha viszont vevő vagy erre a különös, misztikumokkal teli világra, akkor könnyen lehet, hogy hozzám hasonlóan te sem fogod nézhetetlennek titulálni a filmet. Mert nem az. Oké, elismerem, rengeteg üresjárat és már-már teljességgel érthetetlen, sőt, idegesítő cselekmények tűnnek fel a játékidő folyamán, viszont mégis bája van annak, hogy kicsit sem engedi közel magához a nézőt és csak a távolból próbáljuk összerakni ezt a rohadt érdekes és nehéz kirakóst.

Nézzük először a karaktereket: Joseph Fiennes, Ralph Fiennes testvére alakítja Kidman férjét, aki feleségével egyetemben talán az egyik legkiállhatatlanabb karakter: semmi nem jó neki, folyton ideges, félig-meddig pedig neki is köszönhető, hogy elkóricált a két gyerek. Aztán Catherine-ről sem lehet azt mondani, hogy az asszonyok mintapéldája. Ott akarja megcsalni a férjét, ahol csak tudja, az persze már más kérdés, hogy egyszer sem sikerül neki.

A rendőr, Hugo Weaving sem mindig törvényes eszközökhöz nyúl, emellett pedig szinte mindenkivel nagyon furcsán viselkedik. Érezni rajta, hogy valamit nagyon el akar titkolni. Szóval nem csoda, ha azt mondom, hogy a karakterek ölik meg teljesen a filmet.

Kidman és Weaving elviszik a hátukon a filmet, előbbi borzasztóan jól tud sírást imitálni, az Idegenföldben pedig ezt a képességét teljes mértékben kamatoztatni tudja. Továbbá az is egy hatalmas gond, annak ellenére, hogy szerencsére nekem hasonló élményem még sosem volt, biztosra veszem, hogy nem így viselkedik két szülő, amikor mindkettő gyerekük eltűnik. Persze mind a férj, mind a feleség oldaláról érezni a fájdalmat és a kétségbeesést, annyira mesterkélt és művészies akar lenni az egész, hogy a legkevésbé sem lehet komolyan venni. Valami érthetetlen okból kifolyólag viszont mégis sikerült feszültséget teremtenie csupán a két bivaly erős alakítással és a helyszínekkel. Az ember már-már maga is érzi a szereplők verejtékét, amint kinéznek az ablakon vagy kiteszik a lábukat az ajtón. Ezek mellé pedig társul még egy gyakran horrorisztikus elemekkel tarkított soundtrack, ami remekül kifejezi, mennyire is idegen mindenki számára ez az Idegenföld.

Kim Farrant rendezőnő, akinek egyébként ez az első nagyjátékfilmje, remekül eltalálta a hangulatot és a feszültséget is ügyesen adagolta, problémák azonban így is vannak: a színészek, a forgatókönyv, azon belül is néhány inkoherens történés, a cselekmény nyitva hagyása és az érzés, hogy talán maga a direktor sem tudja, mi lesz a következő jelenetben, csak rosszabbá tette ezt az amúgy is instabil lábakon álló művet, amit nem mondanék csalódásnak, hisz nagy elvárásaim sem voltak, viszont egy teljesen kihagyható darab, még Kidman filmográfiájában is.

Értékelés: 10/6

Cím: Idegenföld
Rendező: Kim Farrant
Forgatókönyvíró: Michael Kinirons, Fiona Seres
Zene: Keefus Ciancia
Operatőr: P.J. Dillon
Szereplők: Nicole Kidman, Hugo Weaving, Joseph Fiennes, Maddison Brown, Sean Keenan, Megan Alston, Nicholas Hamilton

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.