"Amíg vannak olyan provokatív és a nézői igényeknek teljesen szembemenő rendezők, mint Östlund, addig nem féltem a jövő filmművészetét."

Ha vagyunk annyira perverzek, hogy az elmúlt években „hosszú bizarr európai filmek” címszó alatt keresgéltünk megnézésre váró alkotásokat, egész jó listát találhattunk. Tavalyelőtt mutatták be a Cannes-ban hatalmas ovációt kapó Toni Erdmannt és Paul Verhoeven (szinte) tökéletes agymenését, az Elle-t, de a 2017-es év sem maradt le túlságosan.

Egy lavina miatt bepánikolt családapa kálváriája után Ruben Östlund ezúttal egy múzeumigazgatóról forgatott filmet, akinek egy látszólag piti dolog miatt teljesen felborul az élete: egy jól megszervezett akció keretében ellopják a telefonját. A mindig visszafogott, nyugodt Christian egyre idegesebben próbálja visszaszerezni a tulajdonát, miközben egy amerikai újságíróval is viszonyba kezd, hogy a végén aztán minden összedőljön.

Szatirikus, ironikus, vicces, drámai, abszurd: rengeteg jelzőt lehet A négyzetre aggatni, de leginkább a kiborító az, ami elsőre eszembe jut a látottak után.

A viszonylag jó kritikák mellett leginkább arról a bizonyos, 12(!) percig tartó majmos jelenetről írtak sokat a különböző filmes újságok. A Terry Notary által „játszott” performansz valóban a múzeumi gálára meghívott művészek és rokonaik, barátaik terrorizálásról szól, ami két percig egy szavakkal kifejezhetetlen döbbenetet vált ki, majd amikor a „hollywoodi abszurdhoz” szokott közönség azt érzi, hogy itt már biztos vágás következik, akkor Östlund beint és csak annyit mond, hogy „még csak el sem kezdődött!”

A mosolygást, esetleg nevetést aztán felvált valami iszonyú érzés, ami alatt egyre inkább azt érezni, hogy pont úgy terrorizálva van minden néző, mint azok, akik valóban ott ülnek és a hajukon fogva rángatja le őket a székeikről. Döbbenetesen hatásos jelenet, aminek végén ugyanolyan hálás voltam Östlundnak, hogy abbahagyta, mint amennyire mérges voltam rá a 12 perc jó értelemben vett kínzásért.

A film epizodikussága azonban gyakran a hátulütője is: néha olyan érzésem volt, mintha a rendező nem tudta volna kézben tartani az egészet, főleg az újságírós viszony alatt. (Az viszont zseniális jelenet volt, amikor szex után hősünk nem meri odaadni az óvszert a nőnek, nehogy az „felhasználja” valamire.)

Fontos leszögezni, hogy A négyzet inkább abszurd, mint vicces, Anne látszólag cél nélküli „háziállata” is inkább azt jelképezi, hogy ezen a filmen nagyobb eséllyel bizonytalanul somolyogsz vagy húzod fel a szemöldököd, mint önfeledten röhögsz.

A címről is ejteni kell néhány szót, hiszen Christian és úgy kis híján az összes karakter remek jellemábrázolása és fejlődése mellett a négyzet az, ami igazán fontos a filmben.

A négyzet egy kis terület a múzeum előtt neoncsővel elkerítve, mellé írva egy semmitmondó szöveggel, amit mindenki úgy ért, ahogy akar, de pontosan ez is a lényeg. A művészetnek eladott semmi persze nem új keletű dolog, ahogy Christian és csapata sem az elsők, akik ezzel próbálkoznak, az viszont zseniális, mennyire nem aggódik amiatt, hogy saját maga sem tudja megmondani az egész projekt értelmét (első jelenet).

Östlund azt mondta, egyszerre szó szerint mindenről akart beszélni, így a történet igazából csak ürügy, hogy olyan kimondatlan, de az egész játékidő alatt csendben boncolgatott témákra hívja fel a figyelmet, mint a safe space, azaz a saját magunk személyi terébe húzódzkodás a párbeszéd helyett, a baloldal lassú haldoklása, a bevándorlás, a furcsa svéd családmodell vagy a művészet és a svindli közti vékony határvonal.

Claes Bang játssza a főszereplőt és remek érzékkel mutatja be a kívülről elegáns, mindig közönyös svédet, aki egy percre sem akarja tudomásul venni, hogy élete már rég kicsúszott az irányítása alól. Végtére legyen számos hibája és unalmas perce a filmnek, amíg vannak olyan provokatív és a nézői igényeknek teljesen szembemenő rendezők, mint Östlund, addig nem féltem a jövő filmművészetét.

Értékelés: 8/10

Cím: A négyzet
Rendező: Ruben Östlund
Producer: Erik Hemmendorff
Vágó: Jacob Secher Schulsinger, Ruben Östlund
Operatőr: Fredrik Wenzel
Szereplők: Claes Bang, Elisabeth Moss, Dominic West, Terry Notary, Christopher LaEsso

 

 

Megosztás a facebookon

"A Pénzes Cápa amennyire szórakoztat, legalább annyira el is borzaszt a logikai buktatóival, de számomra egy fokkal fontosabb, hogy mikor nézek először az órámra, vagy feszengek-e a székben, Foster alkotásánál azonban mindkettő elmaradt."

Jodie Foster nem az első filmjében dolgozik a kamera mögött, a nem túlságosan ismert Szédült hétvége és A hódkóros is az ő nevéhez fűződik, a Cannes-ban bemutatott Pénzes Cápa viszont alighanem minden eddigi rendezésénél komolyabb munkát igényelt.

Kezdjük ott, hogy elég néz egy olyan történetet filmre vinni, aminek esélye, hogy megtörténik, egyenlő a lehetetlennel, a vásznon azonban mégis élethűnek és valóságosnak kell lennie. (Persze ki gondolta volna valaha a televíziózás történetében, hogy a műsorvezetőnő öngyilkos lesz élő adásban?).

De felesleges Fostert, egy színészből lett ideiglenes rendezőt azért hibáztatni, mert nem birkózott meg ezzel a feladattal, ám attól még nem tudom elnézni, hogy néha olyan logikai bakikat láthattunk, hogy a fal adta a másikat.

A történet kezdetén Lee Gates pénzügyi szakértő műsorának előkészületeit láthatjuk, a dolgok mennek a megszokott, teljesen átlagos mederben: a műsorvezető viccelődik, a főszerkesztő ideges, a kamerákat utoljára beállítják, minden a legnagyobb rendben. A szórakoztató műsorból azonban váratlanul túszejtés lesz, ugyanis Kyle Budwell, egy átlagos ember egy hibás tipp miatt, amit Lee adott, beront a stúdióba egy bombával és egy fegyverrel.

Kezdjük az egyik legérthetetlenebb jelenetnél, ami pont Kyle színrelépésekor történik. Eleinte csak a stúdió mögött leskelődik, mikor ronthat be, Patty, akit egyébként Julia Roberts alakít, a rendező és a csapat pedig elég hamar észre is veszik a váratlanul megjelenő férfit.

Ehelyett, hogy elvennék róla a képet és egy tucat biztonságit küldenének be, azt mondja, közelítsenek rá és nézzük meg, mi lesz belőle. Mindezt egy ÉLŐ műsorban, ahol az is cikinek számít, ha az egyik ott dolgozó kisujja véletlenül látszik a képernyőn.

Elnézést a példáért, de ilyet valószínűleg a Mónika Show-ban sem engedtek volna meg, nemhogy egy olyan műsorban, amit még néznek is.

De nem ez az egyetlen ilyen fiaskó, az is hangos röhögést váltott ki belőlem, amikor a biztonsági őr, aki maga is az épületben tartózkodik, a támadás után kb. öt perccel veszi észre a tévéből, hogy mi történt.

A Pénzes Cápa tehát legalább olyan naiv, mint a szűzlány, aki beszélgetni jár a Balaton Soundra, de tény és való, hogy a száz perces játékidő megdöbbentően hamar elment. Szerencsére ha már Foster tudta, hogy nem az intelligencia mintapéldájaként emlegetik majd évek múlva a filmjét, mindent megtett azért, hogy egy pillanatra se álljon meg a cselekmény, mindig legyen valami új és ilyen tekintetben sikerrel is járt.

A stúdióban zajló részek közül egy-kettőt például szívesen látnék az év legizgalmasabb jelenetei összeállításban, George Clooney és Dominic West pedig annyira jól működnek együtt, hogy szabályosan örültem, amikor nem egymás ellen, hanem egymás segítségével próbálták megoldani a helyzetet.

A Pénzes Cápa tárházának ezennel még nincs vége, kapunk egy teljesen felesleges rendőrkapitányt Giancarlo Esposito szerepében, az elfogyhatatlannak tűnő egysorosokat az operatőr szolgáltatja, Kyle pedig az ízes káromkodásokról gondoskodik.

Be kell vallanom, a Money Monster az egyik legszórakoztatóbb 2016-os film. Mint már említettem, ez leginkább annak köszönhető, hogy remekül adagolja a feszültséget, a jó húzásaival pedig egy egész jó másfélórás szórakozást nyújt.

A forgatókönyv, melyet Alan DiFiore, Jim Kouf és Jamie Linden jegyez, azt gondolom mindent kihoz, amit ebből a történetből kilehetett. Semmi nagy mélység, de nem is kiugró: úgy tudnám jellemezni, hogy az elejétől a végéig hozza a maga tisztességes szintjét és azt hiszem, ennél többet nem is várhatunk el. Nyilván két-három iszonyúan fájó hibát orvosolniuk kellett volna, de ezeket a negatív dolgokat legalább kompenzálták Clooney és West pattanásig feszült jelenetiben.

Összefoglalva a Pénzes Cápa amennyire szórakoztat, legalább annyira el is borzaszt a logikaibuktatóival, de számomra egy fokkal fontosabb, hogy mikor nézek először az órámra, vagy feszengek-e a székben, Foster alkotásánál azonban mindkettő elmaradt. Ez már maga egy hatalmas erény, ha pedig úgy is adták volna elő, hogy cseppet is elhiggyem, akár az év legjobbjai között is szerepelhetne.

Így egy tisztes, közepesnél jobb szintet üti meg.

Értékelés: 10/6

Megosztás a facebookon