Kritika: Felhőkarcoló (Skyscraper, 2018)

"Szórakoztató zúzás helyett egy érdektelen családi mentőakciót kaptunk."

Hollywood megkérdőjelezhetetlenül ért ahhoz, hogy az évek elteltével ugyanazzal a tökéletes pontossággal termelje újra és újra azokat a figurákat, akik a Felhőkarcoló-szerű filmekhez szükségesek: Dwayne Johnson sem kivétel ezalól. The Rock nagyon ért ahhoz, hogy brandet építsen, ahogy a menőségét sem vitatom el főleg azok után, hogy magyarul üzent egy miskolci giminek, de a karizmája és az általa szétzúzott épületek látványa sem elég ahhoz, hogy a Felhőkarcoló a Halálos iramban-sorozat jól ismert frázisával (család, család, család) élve hiteles üzenetet adjon úgy, hogy közben senki és semmi nem várja ezt el tőle. Szórakoztató zúzás helyett egy érdektelen családi mentőakciót kaptunk.

Halálos iramban 8, Baywatch, Jumanji, Rampage, aztán jövőre Jumanji 2 és - talán - Suicide Squad 2. Johnson a színészi karrierje csúcsán van az utóbbi években, a Felhőkarcoló pedig egyfajta összegyurmázása mindannak, amit a legutóbbi filmjeiben csinált: irracionális versenyfutás a gravitációval és minden logikus fizikai törvénnyel, utolsó pillanatban történő megmenekülés és persze a család fontosságának hangsúlyozása.

A kérdés csak az, hogy Rawson Marshall Turber, a Családi üzelmek és a Központi hírszerzés rendezője miért gondolta azt, hogy egy nyári guilty pleasure helyett neki a már előbb említett Halálos iramban-féle utat kell járnia, azaz elhitetni a nézővel azt, hogy 110 percnyi szüntelen akció, végtelen sok összetört tárgy és szétvert állkapocs mellett van és szükséges is hely valamiféle mélyebb tartalom elmondására, kvázi egy teljesen drámai kontextusba helyezni az egész cselekményt ahelyett, hogy a helyén kezelné azt a filmet, aminek főszereplője Godzillához hasonlóan ugrál a felhőkarcolók ablakain.

Will Sawyer, az egykoron túszmentőként dolgozó és a munkája során az egyik végtagját is elveszítő férfi jelenleg a világ legmagasabb épületének biztonsági szakértője, ám az ünnepélyes átadást megzavarja egy nem is annyira véletlenül okozott tűzeset: Willt sejtik háttérben, ezért körözést is adnak ki ellene, miközben neki nemcsak az igazi tetteseket kell megállítania, de a saját családjának megmenekülése és csak tőle függ.

Ami az előzetes során ígéretesnek tűnt - és ez bármennyire is morbidnak hangzik -, az Will amputált lába, ami egyfajta reménysugár volt azok számára, akik jobban örültek volna annak, ha a harc elméleti síkon is folyik. Pont ugyanez játszódott le a The Commuter - Nincs kiszállás esetében is, amikor a film elején elhitették, hogy a csotrogány Neeson majd elméből megoldja az egész ügyet, aztán majdnem hetvenéves létére szétcsapta az egész utazótársaságot. Nos, itt sem kell nagy eszmefuttatásokra számítani.

Igazságtalan lenne olyasmit elvárni a filmmel kapcsolatban, amit műfajánál fogva nem tud teljesíteni, de az a helyzet, hogy még az akciójelenetekre sem lehet kivétel nélkül azt mondani, hogy kielégítőek. Nem arról van szó, hogy még nagyobb és hangosabb robbanást akartam volna látni/hallani, sokkal inkább az zavart, hogy a teljes érdemi cselekmény Johnson köré lett építve. A film nem dolgozik bonyolult elemekkel: van a jó és a rossz, akik időnként az épület különböző pontjain összecsapnak egymással. Amíg a jó oldalon a rendőrség sem áll Will mellé és így egyedül kell teljesen nevetséges jelenetekben harcolnia, addig a rosszaknál egymás hegyén-hátán álltak az érdektelenebbnél érdektelenebb főgonoszok. Johnson itt valóban egy John McClane lett, vagyis akart volna lenni, de jóval súlytalanabb film ez annál, hogy egy lapon emlegessük az akcióhősök egyik legcoolabb fazonjával, ahogy Willy Sawyer neve sem fog ismerősen csengeni a nagyközönség többségének egy év és a moziból távozás után egy órával sem.

Az egyetlen szerencséje a Felhőkarcolónak, hogy a szekunder szégyenérzetet kiváltó jelenetek sem fájnak annyira, hogy nézhetetlenné tegyék a filmet. Sőt, az elején hiányolt guilty pleasure bizonyos formában be is jött, csak épp azt a csapnivalóan rossz, NDK-s pornófilm-szerű nyögésekkel tarkított szinkronban és az ellenséges banda bénázásaiban találtam meg. Ez is valami.

Összességében a Felhőkarcoló megnézése után inkább a pénzt sajnálja az ember, mint az időt, de annyi biztos, hogy tartalmában és színvonalban sem mutat újat a jól ismert sémáktól, sőt, pont arra építkezik, ez pedig egyetlen "felhőkarcolónak" sem biztos alap.

Értékelés: 4/10

Cím: Felhőkarcoló
Rendező: Rawson Marshall Thurber
Forgatókönyvíró: Rawson Marshall Thurber
Vágó: Michael Sale, Julian Clarke
Operatőr: Robert Elswitt
Szereplők: Dwayne Johnson, Neve Campbell, Chin Han, Noah Taylor

Kritika: A történet (The Tale, 2018)

"Jennifer Fox filmje, A történet elkápráztatott, letaglózott, kiborított, tönkretett és mindezt félóránként ugyanebben a sorrendben megismételte."

Hol is kéne kezdenem? 

Nem először fordul elő, hogy egy élménybeszámolót nehezen tudok elkezdeni. A történet esetében ezernyi dolog jutott az eszembe, bőszen jegyzeteltem a nézése közben, felírtam egy csomó kérdést és a bennem felmerülő gondolatokat, amiken azóta is töprengek és a fejemben motoszkálnak, de mégis csak a sokadik nekifutásra sikerült ezeket szavakba öntenem.

Jennifer Fox filmje, A történet elkápráztatott, letaglózott, kiborított, tönkretett és mindezt félóránként ugyanebben a sorrendben megismételte. A Sundance filmfesztiválon idén bemutatott alkotás egy olyan személyes projektje a rendezőnőnek, mely elképesztő tehetsége és bátorsága mellett azt is megmutatja, hogy miről is szól vagy szólhat a mozgókép a XXI. században. 

Fox, aki elsősorban dokumentumfilmjei által lett ismert, saját molesztálásnak történetét meséli el egy olyan kendőzetlen, sokak számára megbotránkoztató naturalisztikus stílusban, amelyre nagyon régóta nem volt példa. Hogy a film nézőknek készül? Ez tagadhatatlan, de a rendezőnő tudta, hogy a művészi és az emberi önkifejezést nem lehet a box office számok grafikonjainak alárendelni, főleg nem akkor, ha egy olyan történetről van szó, mely az egész életére hatással volt.

Harvey Weinstein első zaklatási/molesztálási/megerőszakolási ügye után felkapott, majd pár izgalmasabb, botrányosabb celebhír után játszi könnyedséggel elfelejtett #Metoo mozgalom remek megerősítése a film, hiszen egy ilyen tragikus személyes történettől bár nyilvánvalóan nem várja az ember, hogy teljesen átadja azt, amin Fox keresztül ment, de lenyűgöző hitelességével azokat is meg tudja győzni, akik szerint "ha régen történt, már teljesen felesleges felhánytorgatni."

Amikor egy sorozatgyilkosról szóló filmet nézünk, teljesen természetesnek vesszük, ha viselkedése és tettei alapján - már azon kívül, hogy anyukákat és nagymamákat kaszabol szabadidejében - egy kedves, jóravaló embernek tűnik, aki köszön a szomszédnak, elviszi a kutyát sétáltatni és még az időseket is átkíséri a zebrán. Ellenben ahhoz már szinte senkinek sem volt bátorsága, hogy ugyanezt a képet fesse egy pedofil emberről: Fox filmjében ez is megtörtént. Be kellene látnunk, hogy senki és semmi nem fekete-fehér, az pedig, hogy egy pedofil férfi vagy nő pozitív tulajdonságokkal is rendelkezik egy filmben, egyáltalán nem a tetteinek a relativizálása, sokkal inkább egy reális, hiteles bemutatása annak, hogy a gonosz bármelyikünkben megbújhat és nem kell hozzá sem kitaszítottnak, sem weirdonak lenni.

Fojtogató érzés látni, ahogy egy fiatal lány bedől egy magabiztos, látszólag védelmet nyújtó férfinek, ahogy látja a "kapcsolatuk" rossz oldalát, de nem mer ellene tenni, majd ez a lány később, felnőtt korára, talán gőgből még csak arra sem hajlandó, hogy áldozatként tekintsen magára. Ezzel nemcsak a saját esetének súlyát kisebbíti, de részben a férfit is felmenti. Jennifer Fox történetére talán úgy gondolunk, mint egy radikális példára, de ne gondoljuk ezt: az esetek nagyon ritkán derülnek ki, de ez sokkal inkább jelenti azt, hogy még rengeteg ehhez hasonló, még eltussolt ügy történt a világban. 

Kivétel Larry Nassar sportorvos 2016-ban kirobbant molesztálási ügye, ami az egész USA-t felkavarta. A férfi módszerei semmiben sem különböznek a filmben feltűnő Billéhez képest: minden esetben karizmatikusnak kell lennie, egy olyan embernek, aki elhiteti a fiatallal, hogy egy erős, betonbiztos támaszt nyújt. Pontosan ezért is fordulhat elő az, hogy Jennifer a film folyamán görcsösen ragaszkodik a "kapcsolat" szóhoz, mintha komolyan elhinné azt, hogy egy 13 éves lány és egy felnőtt férfi szexuális együttléte igazi kapcsolatnak minősül.

A Laura Dern által játszott főszereplő Fox, akinek neve a filmben sem lett lecserélve, egyszerűen hátborzongató alakítást nyújt. Próbálnám kifejezni azt a fajta hitelességet, amit nemcsak a film, de maga Dern is mutat a játékidő során, de jobban jár mindenki, ha saját maga látja és érzi. (Egyébként a rendezőnő barátja, Brian De Palma ajánlására lett a főszereplő.)

A film két mozgatórugója egyrészt a nyomozás, ahogy Fox szépen lassan egyre több mindent kiderít a teljesen elfelejtett, dobozokba zárt esetről, illetve maga a fő drámai vonulat, ami a nő saját őrlődését és az abúzusával kapcsolatos feldolgozás nehézségeit mutatja. Mindkettő tökéletesen működik.

Elsősorban Jennifer Fox őszinteségét köszönöm. Azt, hogy gyermekkori tragédiáján felülemelkedett és egy ilyen csodálatos filmben adott támaszt másoknak is. Nézzétek meg...

Értékelés: 10/10

Cím: A történet
Rendező: Jennifer Fox
Forgatókönyvíró: Jennifer Fox
Vágó: Alex Hall, Gary Levy, Anne Fabini
Operatőr: Denis Lenoir, Ivan Strasburg
Szereplők: Laura Dern, Ellen Burstyn, John Heard, Isabelle Nélisse, Laura Allen, Jason Ritter, Common

Kritika: The Commuter - Nincs kiszállás (2018)

"Már megint kaptunk egy átlagos, kockázatoktól, kísérletezésektől teljesen mentes filmet, ami nem árul zsákbamacskát azt illetően, hogy mit tartogat a nézőnek, de ettől függetlenül újra és újra legyártani ugyanazt a filmet jelen pillanatban egyvalakinek kifizetődő, a stúdiónak.

Talán eljön még az az idő, amikor az eredetiség letaglózó erejének elismeréseképpen fogunk nagyokat csettinteni egy Collet-Serra-Neeson film után, de ez - hála istennek - még nem most jött el. A rendezőzseni és a nyugdíjas akcióhős negyedik kollaborációja lett a The Commutter - Nincs kiszállás az Ismeretlen férfi, a Non-stop és az Éjszakai hajsza után, melynek alapvető koncepciója, hogy minél kisebb költségvetésből minél nagyobb csinnadrattával a lehető legkevesebbet hozzák ki a sztoriból, mit sem változott az előzőekhez képest.

Liam Neeson az Elrabolva első részének megjelenése idején, 2008-ban 56 éves volt. Igen, ez még egy olyan időszak, amikor a neve hallatán hamarabb ugrott be Oskar Chindler vagy Qui-Gon Jinn neve, sőt, kifejezetten nagy fantázia kellett ahhoz, hogy az észak-ír színészt golyók elől ugrándozó badass jófiúként képzelje el az ember pláne egy olyan életszakaszában, amikor kortársai inkább a nyugodt, karosszékben ülő nyugdíjas nagypapa szerepekre készülnek. 

A történet további részét már ismerjük: ahogy az lenni szokott, az "addig üsd a vasat, amíg meleg" felfogást a filmstúdiók előszeretettel alkalmazták, a gyalázatos folytatások és önmagukban nagyon kevésnek számító, de az Elrabolvát másoló további Collet-Serra-filmek pedig nem épp azt mutatják, hogy az utolsó lélegzetvételét élné ez a formula. (Legalábbis valószínű, hogy nem az az egyetlen oka a folyamatos egy kaptafára épülő akciófilmek futószalagon gyártásának, mert Collet-Serra újra és újra át szeretné adni a nézőnek azt a mély, csaknem elsőre felfoghatatlan üzenetet, amiért megéri kétévenként 100 percig nézni, ahogy Liam Neeson pont ugyanúgy ugrál, mint '16-ban, '14-ben, '12-ben...) Persze az már látszik, hogy a Nincs kiszállás bevétele közelébe sincs a nagy elődnek, a dicső Elrabolvának, ami lassan a Bibiliája lesz ezeknek az elcsépelt, sótlan, de legalább szórakoztató popcornmoziknak, Neeson pedig az első számú prófétája.

A Nincs kiszállás történetében, stílusában, megvalósításában szinte tökéletesen ugyanazokat a jegyeket hordozza, amiket Collet-Serra lassan féltucatnyiszor elsütött az előző etapokban, de érezhetően még mindig azt gondolja, hogy szinte semmin nem kell változtatnia ahhoz, hogy a siker biztos legyen. Érdemes összevetni a Nincs kiszállás utolsó perceit a Non Stopéval, amiben szinte pontról pontra ugyanúgy történik minden: a hihetetlen hőst, a vakmerő harcost, Neesont mindenki egy bűnözőnek tartja, vagy mert egy repülőgépet, vagy mert egy vonatot térített el, sőt, még élő közvetítést is mutatnak a galádról, majd a végén könnyes tekintettel beszélnek a rendőröknek az állítólag túszai, hiszen megmentette az életüket. Igen, ezekért az ötletekért még mindig "story" meg "screenplay" krediteket kapnak a kedves alkotók.

 A kiakadásom tulajdonképpen nem is a film nézhetetlen mivoltának szól, hiszen Collet-Serra mindig hozta azt az átlagos szintet, amit ő tud, néha többet is, de - és elnézést, hogy még mindig ezen rugózok - az, hogy lassan beállnak arra a munkafolyamatra, hogy kicserélik az előző produkciójuk szereplőinek nevét, egy más környezetbe helyezik és újrahasznosítják, a nézőközönség teljes lenézése.

Michael, a zsaruból lett biztosítási ügynök nyugodt, de problémáktól sem mentes életét éli: a nyugodt jelzőt azonban kivehetjük, ha a reggeli és esti ingázásaira gondolunk, amit a távolság miatt vonattal kell megtennie. Még átgondolni sincs ideje a történteket, nevezetesen azt, hogy kirúgták a munkahelyéről, egy titokzatos nő arra utasítja a vonaton, hogy pénzért cserébe a régi rendőri húzásait bevetve találjon meg egy utast, amíg a vonat a végállomásra ér. Michael hamar rájön, hogy ennek a kis játéknak a tétjeit életekben mérik. 

A film kezdeti szakaszában pedig még remény is volt arra, hogy a Neeson által játszott mindenen és mindenkin átgázolni képes karaktertípus a Nincs kiszállás esetében már nem lesz olyan profi, lévén közelebb van a hetvenhez, mint a hatvanhoz. Szerintem a legvadabb akciójelenetek után sóvárgóknak sem esett volna annyira rosszul, ha nem csak ugrál és verekedik, de a dolog elméleti részére is fektet némi időt. Az elején kicsit esetlennek látjuk, semmi nem jön össze neki és azt sem mondaná meg az ember, hogy ez a pali egy óra múlva szerelvények között fog ugrándozni. De így történik, vagyis Collet-Serra miután kifogy az érdekfeszítő alaphelyzeteiből, egyből a látványhoz és az akcióhoz nyúl.

De mi az, amihez ért Jaume Collet-Serra? 

Például ahhoz, hogy egy érdekfeszítő, kételyekkel teli misztikus helyzet megteremtése után milyen sokáig fenn tudja tartani a feszültséget, még akkor is, ha ez egy dupla adag teljesen irracionális és érthetetlen jelenettel párosul. A filmélményemet persze rontotta, főleg miután bele is gondoltam, miket láttam épp, de azt nem lehet elvitatni tőle, hogy a nézés pillanatában van benne annyi suspense, hogy csak később lógjon ki a lóláb. 

A színészekről tényleg felesleges beszélni: Neeson hozta azt, amit elvártak tőle, a többiek pedig csak apróbb epizódszerepeket kaptak. Verga Farmiga, Patrick Wilson, Jonathan Banks és Sam Neill is feltűnik kisebb szerepekben, és bár a cast elég jól hangzik, de ilyen szereplőgárdának aligha volt kihívás eljátszani ezeket a faék egyszerű karaktereket.

Inkább az a kérdés merült fel a film kapcsán bennem, hogy Neeson vénségére - lassan tényleg hetven lesz, elsőre én se hittem el - mit szeretne kezdeni a karrierjét illetően. Az elismert drámaszínészből középkorú (akkor még) akcióhőssé avanzsálódó Neeson láthatóan pokolian élvezi ezeket a filmeket és nincs kétségem afelől, hogy tényleg király lehet a forgatás, de végeredményében a megannyi próbálkozás és cím felgyűlése mellett a filmográfiájában alig olvasható néhány tényleg jó film az utóbbi évekből és ami van is, például A némaság, nyilvánvalóan elnyomja a Nincs kiszállás-féle thriller és akció cunami. (Az, hogy nekem tetszett a Hogyan rohanj a veszTEDbe az én saját lelki nyomorom, amit a köz véleménye miatt inkább nem számítok a jók közé.)

Összességében már megint kaptunk egy átlagos, kockázatoktól, kísérletezésektől teljesen mentes filmet, ami nem árul zsákbamacskát azt illetően, hogy mit tartogat a nézőnek, de ettől függetlenül újra és újra legyártani ugyanazt a filmet jelen pillanatban egyvalakinek kifizetődő, a stúdiónak. De vajon meddig?

Értékelés: 5/10

Cím: The Commuter - Nincs kiszállás
Rendező: Jaume Collet-Serra
Forgatókönyvíró: Byron Willinger
Vágó: Nicolas De Toth
Operatőr: Paul Cameron
Szereplők: Liam Neeson, Vera Farmiga, Sam Neill, Patrick Wilson, Jonathan Banks

Kritika: Hívatlanok 2 - Éjjeli préda (The Strangers: Prey at Night, 2018)

" A Hívatlanok 2 még csak azt sem tudta eldönteni, hogy egy igazi trancsírozós film akar-e lenni, ahol a félelem helyett a csordogáló bélcafatok kapnak szerepet, vagy egy ajtónyikorgós-háttérben feltűnős-szadista horror."

A Hívatlanok 2 nézése közben valami miatt Gus Van Sant Psycho-remakej-je jutott az eszembe: a Hitchcock mesterművének hangulatát megidézni próbáló, egyébként teljesen átlagos filmre nem lehet azt mondani, hogy kifejezetten rossz lenne – már csak azért sem, mert egy az egyben copy-paste módon csinálták – de a nézése közben képtelen voltam elvonni a figyelmemet a kérdés elől, hogy mégis mi a fenéért készült el?

A Hívatlanok 2 – Éjjeli préda 85 rövid percében szintén gyakran megkérdőjeleztem a létjogosultságát, pláne úgy, hogy a horror műfajának pont az ilyen és ehhez hasonló ötlettelen, céltalan kaszabolások miatt olyan rossz a megítélése. A helyzet az, hogy Johannes Roberts (47 méter mélyen) filmjére távolról sem lehet azt mondani, hogy unalmas vagy nézhetetlen lenne, egyszerűen csak egy tucatszámra gyártott, unalomig ismételt sorozat egyik ócska darabja.

Rengeteg sejtpusztító found footage horroron vagyok túl életem során, ahogy a slasherek B-kategóriás világát is jócskán ismerem, de az a fajta döbbenetes céltalanság, amit a Hívatlanok 2 árasztott az első másodpercétől az utolsóig, az még a műfajában is kivételes. Ebben az esetben még mindig ott van a lehetőség, hogy egy cool B-film lesz, ami tisztában van a saját korlátaival és ezzel együtt próbálja meg szórakoztatni a nézőt. Nem, ez sem így lett. A film baromira komolyan veszi magát, még az ilyenkor szokásos gagyi viccelődések is elmaradnak a szereplőktől, ami egyrészt nem baj, másrészt megmutatja, mennyire nincs képben a film saját magával.

A történet egy négytagú családról szól, akik elmennek a rokonaik kempingjébe, ahol – ahogy az szokott lenni – előbb senkit nem találnak, majd felbukkan egy-két maszkos alak, azoknak viszont aligha örülnek. A tortúra megkezdődik: anya, apa és a két tesó próbálja felvenni a harcot az őket tisztázatlan célokból üldöző emberekkel.

Talán az egyetlen, ami egy faék egyszerűségű horrortól elvárható az, hogy félelmetes legyen, de a Hívatlanok 2 még csak azt sem tudta eldönteni, hogy egy igazi trancsírozós film akar-e lenni, ahol a félelem helyett a csordogáló bélcafatok kapnak szerepet, vagy egy ajtónyikorgós-háttérben feltűnős-szadista horror, aminek megnézése után inkább összefosni szeretnéd magad, sem mint hányni. A végeredmény az, hogy mindenből kapunk egy kicsit, de a belezés többsége nem elég a kreatív, félni pedig egyáltalán nem lehet rajta. Igazán nem jó tulajdonságai egy horrorfilmnek.

De végtére is: van ebben a filmben valami jó? A színészek mindenképpen, csak épp nem a filmért, hanem a film ellenére. Az anyát játszó Chritina Hendricks hat Emmy-jelölést tudhat magáénak a Mad Menért, az apa Martin Henderson pedig A Grace klinikából lehet ismerős a közönségnek. Amennyire lehet, próbálkoznak, de sok más pályatársukkal egyetemben a játékidő alatt többször látni az arcukon a „mit keresek én itt?”-érzést, mint azt, hogy lubickolnának a szerepben.

Tény, hogy minden évben vannak olyan horrorfilmek, amik elképesztő kritikai- és kasszasikernek örvendenek, legfőképp azért, mert képesek voltak valami újat, mást vinni az untig ismert sémákba. A Hívatlanok 2 megjelenése viszont felveti azt a napjainkban jócskán releváns kérdést, mikor unják már meg végérvényesen az emberek? Meddig szórakoztatóak azok a horrorok, amikből évente kapunk legalább egy tucatot ugyanazzal a cselekménnyel és minőséggel? Mikor jön el az a pont, amikor a moziba járó közönség ezen része is kér magának valami minimumot? Elsősorban nem a film nézhetetlenségéről van szó, hanem a műfaj tendenciáról és arról, hogy egy választás során minél többen olyan alkotásokra üljenek be, mint a Babadook és ne olyanra, mint a Hívatlanok 2.

Értékelés: 4/10

Cím: Hívatlanok 2- Éjjeli préfa
Rendező: Johannes Roberts
Forgatókönyvíró: Ben Ketai
Vágó: Martin Brinkler
Operatőr: Ryan Samul
Szereplők: Christina Hendricks, Martin Henderson, Bailee Madison, Emma Bellomy

Oscar 2018 - ki nyeri a díjakat és kinek kellene?

A jelöltek bejelentésének napjánál már csak az Oscar-hétvége a jobb, amikor péntek estétől rohamléptekben próbálod bepótolni a még nem látott alkotásokat, miközben az addig kiosztott különböző díjakból próbálod megtippelni, kik lesznek a nagy nyertesek és vesztesek. Immár hatodik éve követem figyelemmel az Oscart, de összességében az idei évről is elmondható, hogy pár papírforma mellett néhány izgalmas kérdőjel is akad, na meg persze a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában jelölt Testről és lélekről, melynek kis esélye van a nyerésre – talán kisebb is, mint tavaly a Mindenkinek – de hátha pont ebben a kategóriában húznak valami váratlant. A kisebb kategóriák jelöltjei közül sajnos nem mindegyiket sikerült megnéznem, de a többséget azért volt szerencsém látni, így ebben a már szokásosnak mondható Oscar előtti posztban kategóriánként nézem meg, ki fogja kapni és kinek kellene kapnia a díjakat.

(Néhány kategóriát kihagytam, az azért van, mert nem láttam a jelöltek többségét.)

 

Legjobb eredeti filmzene

Jelöltek:

A víz érintése – Alexandre Desplat

Csillagok háborúja VIII: Az utolsó Jedik – John Williams

Dunkirk – Hans Zimmer

Fantomszál – Jonny Greenwood

Három óriásplakát Ebbing határában – Carter Burwell

 

Aki nyerni fog: A víz érintése – Alexandre Desplat

Akinek nyernie kellene: Dunkirk – Hans Zimmer

Erős mezőny brutális nevekkel, a választást pedig jócskán megnehezíti, hogy idén még az eddigieknél is nagyobb és fontosabb szerepet kapott a filmekben a zene: akár a Dunkirkre, akár a Fantomszálra gondolok, szinte a cselekmény szerves részévé váltak, tökéletesen kiegészítve egymást. A kategória esélyese Alexander Desplat, aki eddig egy szobrot tudhat magáénak A Grand Budapest Hotelért, de valószínű, néhány óra múlva ez a szám változni fog. Bár Desplat remek munkát végzett, de nem adott akkora érzelmi löketet del Toro alkotásának, mint mondjuk Zimmer zenéje, mely pont ugyanolyan kíméletlenül húsbavágó, mint maga a film.

 

Legjobb betétdal

Jelöltek:

„Mighty River” – Mudbound – Mary J. Blige, Raphael Saadiq és Taura Stinson

„Mystery of Love” - Szólíts a neveden – Sufjan Stevens

„Remember Me” – Coco – Kristen Anderson-Lopez és Robert Lopez

„Stand Up For Something” – Marshall – Diane Warren, Lonnie Lynn és Warren

„This Is Me” – A legnagyobb showman – Benj Pasek és Justin Paul

Aki nyerni fog: „Remember Me” – Coco – Kristen Anderson-Lopez és Robert Lopez

Akinek nyernie kellene: „Mystery of Love” - Szólíts a neveden – Sufjan Stevens

Minden bizonnyal a This Is Me és a Remember Me közül kerül majd ki a győztes, pedig van itt nekünk egy Sufjan Stevens is, akinek hála sikerült megkönnyeznem a befejezést, persze Timothée Chalamet hathatós közreműködésével. Elio és Oliver románcát nemcsak a képernyőt nézve, de Stevens dalait hallgatva is át tudjuk érezni: a bizonytalanságot, az első szerelem érzését, de legfőképpen a mérhetetlen szomorúságot, ami ezek után marad. A This Is Me nekem túl musical, a Mighty River és a Stand Up For Something bár fontos üzenetet mond, nincs esélye, így az Akadémia döntéshozatalának módszereit ismerve ebben a kategóriában valószínűleg a Remember Me fog nyerni.

 

Legjobb animációs film

Jelöltek:

Bébi úr – Tom McGrath és Ramsey Ann Naito

Coco – Lee Unkrich és Darla K. Anderson

Ferdinánd – Carls Saldanha

Lovinc Vincent – Dorotha Kobiela, Hugh Welchman és Ivan MacTaggart

A kenyérkereső – Nora Twomey és Anthony Leo

Aki nyerni fog: Coco – Lee Unkrich és Darla K. Anderson

Akinek nyernie kellene: Coco – Lee Unkrich és Darla K. Anderson

Ahogy az animációs filmeknél az utóbbi néhány évben lenni szokott, így idén is van egy nagy és teljességgel jogos favorit, akitől aligha lehet majd elvenni a díjat. A Coco nemcsak egy aranyos, szívet melengető film, hanem kellően bátor és eredeti ahhoz, hogy még a Pixar korábbi munkáival összehasonlítva is megállja a helyét. A Coco – ha majdnem tökéletes helyett csak szimplán kiváló lenne – még akkor se kéne izgulnia, hiszen A kenyérkereső PC-túltengése aligha hozza lázba az Akadémiát, a Loving Vincent/Ferdinánd kombó meg semennyi marketinget nem kapott. Ja, és a Bébi úr. Arról jobb, ha nem beszélünk.

 

Legjobb vágás

Jelöltek:

A víz érintése – Sidney Wollinsky

Dunkirk – Lee Smith

Én, Tonya – Tatiana S. Riegel

Három óriásplakát Ebbing határában – Jon Gregory

Nyomd, Bébi, nyomd – Paul Machliss és Jonathan Amos

 

Aki nyerni fog: Dunkirk – Lee Smith

Akinek nyernie kellene: Dunkirk – Lee Smith

Annyira precíz, rideg, és feszes vágása volt a Dunkirknek, hogy nincs igazság ebben az életben, ha nem Lee Smith viszi haza a szobrocskát. Nem elég, hogy Zimmer zenéje és Nolan rendezése miatt a végére a körmeid és a vérnyomáscsökkentő tablettáid egyszerre fogynak el, Smith vágása – természetesen Hoyte van Hoytema operatőri munkájával karöltve – a tavalyi év filmtermése közül egyedülállóan erős mozis élményt adnak.

A Dunkirk néha sokat mutat, néha keveset, de mindig pont annyit, amennyit kell. Akadémia, kérlek ne légy hülye!

 

Legjobb látványtervezés

Jelöltek:

A legsötétebb óra – Sarah Greenwood, Katie Spencer

A szépség és a szörnyeteg – Sarah Greenwood, Katie Spencer

A víz érintése – Paul Denham Austerberry, Shane Vieau és Jeff Melvin

Dunkirk – Nathan Crowley, Gary Fettis

Szárnyas fejvadász 2049 – Dennis Gassner, Alessandra Querzola

 

Aki nyerni fog: A víz érintése – Paul Denham Austerberry, Shane Vieau és Jeff Melvin

Akinek nyerni kellene: A víz érintése – Paul Denham Austerberry, Shane Vieau és Jeff Melvin

Azon kevés jelölések egyike A víz érintése kapcsán, amivel maradéktalanul egyetértek. A film minden percén látszik, hogy ácsingózik a design jelölésekre, de el kell ismerni, jól csinálja. Egy csodálatos, meseszerű látványvilágot kapunk, amit sokkal tovább is nézne az ember, ha del Toro magát a filmet nem Oscar-baitként fogta volna fel, ahol a fekete, a néma és a meleg győzedelmeskedik a csúnya gonosz felett.

A Szárnyas fejvadász 2049 talán megszorongathatja A víz érintését, de valószínű, hogy nem fogják túlzásba vinni a díjak osztogatását a fejvadásznak és „csak” Deakins győzelmével kell beérnie. A legsötétebb óra korhű, de sminkben erősebb, a Dunkirk és A szépség és a szörnyeteg pedig valószínű kimarad ebből a játszmából.

 

Legjobb smink

Jelöltek:

A legsötétebb óra – Kazuhiro Cudzsi, David Mallniwski és Lucy Sibbick

Az igazi csoda – Arjen Tuiten

Viktória királynő és Abdul – Daniel Phillips és Lou Sheppard

Aki nyerni fog: A legsötétebb óra – Kazuhiro Cudzsi, David Mallniwski és Lucy Sibbick

Akinek nyernie kellene: A legsötétebb óra – Kazuhiro Cudzsi, David Mallniwski és Lucy Sibbick

Azt hiszem elég annyit mondanom, hogy Gary Oldman.

 

Legjobb idegen nyelvű film

Jelöltek:

A négyzet – Ruben Östlund

L’insulte – Ziad Doueiri

Szeretet nélkül – Andrej Zvyagintsev

Testről és lélekről – Enyedi Ildikó

Una Mujer Fantástica – Sebastian Leilo

 

Aki nyerni fog: A négyzet – Ruben Östlund

Akinek nyernie kellene: Testről és lélekről – Enyedi Ildikó

Tavalyelőtt a Saul fia esetében jóval nyilvánvalóbb volt a ranglista, idén viszont előfordult az a helyzet, hogy szinte mindegyik film benne van a pakliban, szóval izgalmas kategória lesz főleg úgy, hogy Enyedi Ildikóék esetleges győzelme talán a legédesebb lenne mind közül. Nagyon szurkolunk majd neki, bár van egy olyan érzésem, hogy a L’insulte kliséi és a Szeretet nélkül fájó keserűsége miatt a sztárokkal megpakolt A négyzet fog nyerni, amibe azért az Una Mujer Fantástica című transznemű nőről szóló film is beleszólhat. Na meg a Testről és lélekről persze.

 

Legjobb adaptált forgatókönyv

Jelöltek:

Elit játszma – Aaron Sorkin

Logan – Scott Frank, James Mangold és Michael Green

Mudbound – Virgil Williams és Dee Rees

Szólíts a neveden – James Ivory

A katasztrófaművész – Scott Neustadter és Michael H. Weber

 

Aki nyerni fog: Szólíts a neveden – James Ivory

Akinek nyernie kellene: Szólíts a neveden – James Ivory

Nem igazán van versenyzője James Ivory szkriptjének. Akiknek nem tetszett a film, leginkább arról beszélnek, hogy nincs is igazi cselekménye, nem történik benne semmi. Ez többnyire tényleg igaz. Ehelyett a Szólíts a neveden egy különleges, kevés ember számára megtapasztalható életérzést próbál átadni minden elemével (fényképezés, zene) együtt, a forgatókönyv pedig az aprónak tűnő, de hatalmas jelentőséggel bíró és a nagyobb jeleneteket is ugyanolyan finom stílussal írja meg. Nem kérdés a győzelme és annak jogossága.

A Logan jelölése inkább csak szimbolikus, de örülünk neki, A katasztrófaművész a szkript botránya után örülhet, hogy itt van, talán a teljesen outsider Mudbound lehet az, aki elhappolhatja Ivory elől a díjat. Ne legyen így.

 

Legjobb eredeti forgatókönyv

Jelöltek:

A víz érintése – Guillermo del Toro és Vanessa Taylor

Három óriásplakát Ebbing határában – Martin McDonagh

Lady Bird – Greta Gerwig

Rögtönzött szerelem – Emily V. Gordon és Kumail Nanjiani

Tűnj el! – Jordan Peele

 

Aki nyerni fog: Tűnj el! – Jordan Peele

Akinek nyernie kellene: Tűnj el! – Jordan Peele

Ebben vagyok a legbizonytalanabb mind közül. Valószínű, hogy sem a rendezésben, sem a színészek között nem fog tarolni a Tűnj el!, de forgatókönyvben nagy esélyes Martin McDonagh és Greta Gerwig szkriptje mellett. Nagyon remélem, hogy valamilyen formában értékelni fogják a filmet még akkor is, ha néhány akadémiai szavazó szerint nem odavaló(WTF??), hiszen amellett, hogy tényleg az év egyik legjobbja, azt a fajta intenzív filmes élményt nyújtja, amire régóta kivolt már éhezve a horror-thrillereket kedvelő közönség.

 

Legjobb női mellékszereplő

Jelöltek:

Mary J. Blige – Mudbound

Allison Janney – Én, Tonya

Lesley Manville – Fantomszál

Lauire Metcalf – Lady Bird

Octavia Spencer – A víz érintése

 

Aki nyerni fog: Allison Janney – Én, Tonya

Akinek nyernie kellene: Lesley Manville

Nem sok jó dolgot találtam a Fantomszálban, de Lesley Manville ilyen volt. A semmiből castingolt Manville nem hogy egyenrangú partnere a visszavonuló Daniel Day Lewisnak, de néha le is játssza őt. Allison Janney valóban kiváló volt az Én, Tonyában, de úgy érzem, nem volt akkora kihívás eljátszani neki egy szadista prolit, mint Manvillenek egy ilyen összetett szerelmi kapcsolatban fuldokló nőt. Bár esélye alig van, szurkolni fogok neki.

Na de álljunk meg egy pillanatra: hogy a mocskos francba kerül ide Octavia Spencer? Octavia Spencert mindenki imádja, ez világos – én is -, de ne csináljunk már belőle Meryl Streep 2-őt. A nagyszájú fekete munkás karakterét kétszáznégymilliomodik alkalommal hozó Spencer egyáltalán nem érdemelt jelölést, teljesen érthetetlen miért van itt.

 

Legjobb férfi mellékszereplő

Jelöltek:

Willem Dafoe – Floridai álom

Woody Harrelson – Három óriásplakát Ebbing határában

Richard Jenkins – A víz érintése

Christopher Plummer – A világ összes pénze

Sam Rockwell – Három óriásplakát Ebbing határában

 

Aki nyerni fog: Sam Rockwell – Három óriásplakát Ebbing határában

Akinek nyernie kellene: Woody Harrelson – Három óriásplakát Ebbing határában

 

Az valószínű, hogy ez a kategória Három óriásplakát-győzelmet fog jelenteni, csak az a kérdés, Rockwell vagy Harrelson fog jobban örülni. Karaktereikben az a legjobb, hogy sem Dixon, sem Willougby nem az a könnyen megítélhető pasas, akik csak fekete-fehérben léteznek és a jó-rossz szabályai szerint gondolkodnak. Összetett, komplex emberek, csak úgy, mint a valóságban, de Harrelson visszafogott játéka annyira lehengerlő volt a film első felében, hogy én az ő győzelmének drukkolok.

 

Legjobb női főszereplő

Jelöltek:

Sally Hawkins – A víz érintése

Frances McDormand – Három óriásplakát Ebbing határában

Margot Robbie – Én, Tonya

Saoirse Ronan – Lady Bird

Meryl Streep – A Pentagon titkai

 

Aki nyerni fog: Frances McDormand – Három óriásplakát Ebbing határában

Akinek nyernie kellene: Frances McDormand – Három óriásplakát Ebbing határában

Merjék másnak adni és Mildred az egész színházat felgyújtja! McDormand végignyerte az összes létező elismerést, amit egy díjszezonban egy színész kaphat, így nem valószínű, hogy pont az Oscaron fogják pofára ejteni. Sally Hawkinsnak nagy kihívás lehetett egy néma nőt alakítania, ahogy Merly Streep… ja, bocs, nem. Meryl Streep miért van itt? Én tényleg annyira imádom őt, de ezeket a „lifetime achievement” jelöléseket igazán elhagyhatná már az Akadémia.

 

Legjobb férfi főszereplő

Jelöltek:

Timothée Chalamet - Szólíts a neveden

Daniel Day-Lewis - Fantomszál

Daniel Kaluuya - Tűnj el!

Gary Oldman - A legsötétebb óra

Denzel Washington - Roman J. Israel, Esq

 

Aki nyerni fog: Gary Oldman - A legsötétebb óra

Akinek nyernie kellene: Timothée Chalamet - Szólíts a neveden

Egyáltalán nem fogom sajnálni, ha Gary Oldman kapja a díjat. A legsötétebb óra az ő saját, szórakoztató one man-show-ja, lubickolt benne. Ugyanakkor van itt egy fiatal srác, akinek alakítása láttán nem az jutott az eszünkbe, hogy "ennek a színésznek gyorsan egy Oscart!", hanem hogy ő most tényleg alakít vagy ez a valóság? A Szólíts a neveden legtöbb összetevője -az olaszországi környezet, a látszólagos problémanélküliség, a pezsgő kulturális élet - nem ad okot arra, hogy az átlagember kapcsolatot találjon a saját életével, de ha a karakterekről és a színészekről van szó, egyből sokunk eszébe jut az első szerelmes nyár és a bizonytalan érzelmekkel való küzdés. Timothée Chalamet egy döbbenetesen érett alakítást nyújt, nagyon megérdemelné a díjat.

 

Legjobb rendező

Jelöltek:

Paul Thomas Anderson – Fantomszál

Guillermo del Toro – A víz érintése

Greta Gerwig – Lady Bird

Christopher Nolan – Dunkirk

Jordan Peele – Tűnj el!

 

Aki nyerni fog: Guillermo del Toro – A víz érintése

Akinek nyernie kellene: Christopher Nolan – Dunkirk

Nyilván sok kritika kereszttüzében állt a Dunkirk és maga Nolan is, hogy a háború emberi oldalát, azaz magukat az embereket miért nem mutatta be alaposabban, de számomra egyáltalán nem jelentett negatívumot a „karakternélküliség”, hiszen látszólag a cél is az volt, hogy minél brutálisabb legyen a végeredmény. A Dunkirk nézése közben azt éreztem, minden egyes része a helyén van ahhoz, hogy én egy olyan háborús élményt kapjak a vásznon át, amilyen valóságosat talán soha nem is akartam.

De ha itt van Guillermo del Toro, aki készít egy filmet arról, hogy egy takarítónő szabadon ki-be járkál a munkahelye legzártabb helységébe és ott szerelembe esik egy furcsa élőlénnyel, majd egy szovjet kém, a fekete munkatársa és a meleg barátja segít neki megszöktetni, akkor nehogy már ne ő nyerjen!

 

Legjobb film

Jelöltek:

A legsötétebb óra

A Pentagon titkai

A víz érintése

Dunkirk

Fantomszál

Három óriásplakát Ebbing határában

Lady Bird

Szólíts a neveden

Tűnj el!

 

Aki nyerni fog: Három óriásplakát Ebbing határában

Akinek nyernie kellene: Tűnj el!

Ha szigorúan azt nézem, hogy melyik film tetszett nekem a legjobban tavalyról, akkor csekély győzelmi eséllyel bíró Tűnj el! a befutó nálam, de szívből tudnék örülni az óriásplakátnak, a Szólíts a neveden-nek vagy a Dunkirknek is. Jelen állás szerint lehetetlen, hogy előáll a Crash-szindróma és valamelyik esélytelenebb jelölt nyeri, mint A legsötétebb óra, vagy A pentagon titkai, de a Három óriásplakát győzelmét sem mondanám biztosra. Del Toro elég régóta Hollywood halk üdvöskéje és nem lepődnék meg, ha esetleg a végén a legjobb film díját is elvinné. Tavaly sokan biztosra vették a La La Land győzelmét – majd később bizonyos okok miatt mindannyiunk – szóval a meglepetés benne van a levegőben, úgyhogy izgalmas éjszaka elé nézünk.

A Twitteren élőben fogok csiripelni a díjátadóról, illetve a blogon is érkeznek majd a frissülő posztok, ha érdekel és bírod a hajnalozást, tarts velem!