Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"Guadagnino Suspiriájában legfőképp az ambíciót tudom értékelni, azt, hogy a rendező egy kétségtelenül igényes, sok jelenetében lebilincselő és a maga higgadt tempójában izgalmas nézőpontot adott egy olyan történetnek, amely történet értelmezése első ránézésre nem sok potenciál rejlett."
Sóhajok. Egy kultikussá váló horror feldolgozása a Vakító napfény és a Szólíts a neveden rendezője által. Must see!
Mielőtt azonban kitörne az örömujjongás a rajongók részéről, fontos megemlíteni, hogy a két film, az eredeti és a remake összehasonlítása már csak a koncepciók különbözőségéből fakadóan sem releváns: nem szabad elfelejteni, hogy amíg a '77-es Sóhajok semmiféle mélyebb értelmezést nem kínált, illetve nem is igényelt, mindösszesen a néző elé tárt egy erős hangulattal, zenével bíró borzongást, addig Guadagnino kifejezetten csak a történet alapját tartotta meg, mindezt pedig folytatta a saját továbbértelmezésével egy sokakat elriasztó, sokakat viszont meggyőző művészfilmes köntösben. Ebből következik az is, hogy elsősorban azok járnak majd jól a Sóhajokkal, akik képesek elfogadni, hogy az Argento által korrektül vászonra vitt vibráns színekkel tarkított tízperces WTF-pillanatok helyett egy jóval lassabb tempójú, mind hangulatában, mind színvilágában búskomor két és fél órát kapnak, ahol a domináns szerepeket ugyanúgy megkapja a vér, a zene, vagy a sztori, de mégis másképpen, és pont ettől olyan érvényes Guadagnino munkája.
Miért is az érvényes szót használom? Leginkább azért, mert a tökéletes vagy a hibátlan helyett az első gondolatom az érvényes volt a Sóhajokkal kapcsolatban. Az évről évre egyre sekélyesebb, kiszámíthatóbb filmes tendenciák korában már az is boldogságra ad okot, ha egy remake - mert bármennyire is eltér az eredetitől, mégiscsak az - megszületésének van létjogosultsága és érvénye úgy, hogy azzal az eredetit is kiegészíti, átértelmezi. A Suspiria esetében ez megtörtént, Guadagnino fogott egy receptet, megtartotta a hozzávalókat és elkészített valami teljesen mást, és bár akkora dicsfény érthetően nem övezi, mint az előző filmjét, de a bátorságáért megemelem a kalapom.
A történet a '70-es évek Németországában, Berlinben játszódik. Susie, a szigorú körülmények között nevelkedett fiatal amerikai lány a híres Markos Tanz Company kötelékébe szeretne tartozni, megérkezésekor viszont szembesülnie kell, hogy a gyakori eltűnésekhez és fura történésekhez jóval több közük van az ott tanítóknak, mint azt elsőre gondolta.
A film annál a pontnál kezd veszíteni a hatásából, amikor a cselekmény előrehaladtával egyre nyilvánvalóbbá válik Guadagnino túlvállalása, hiszen egyrészt egy régi klasszikus, ma már kommersznek ható horror újraértelmezésébe akarja belerakni a saját vízióját, másrészt egyensúlyozni próbál Klemperer doktor, a náci Németország bűneivel való szembenézés és az akkori német állapotok történetszála között. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a 150 perces játékidő csekély volt a cselekmény kibontakoztatása számára, inkább az említett kitérőknek kellett volna vagy legalább akkora szerepet adni, mint amekkorát Susie, a főszereplő története kapott, ezzel növelve a sokszor súlytalanná váló jelenetek hatását, vagy csak említés szintjén tartani. Guadagnino ott rontotta el a '77-es Suspiria kibogozását, hogy olyan fontos és eseménydús körítést adott a fő cselekmény mellé, - Vörös Hadsereg Frakció, nácizmus hatása, világháború utáni Németország -, amelyeket egész egyszerűen nem lehet lábjegyzetként, mellékszálként kezelni.
Dario Argento, a Sóhajok eredetijének rendezője úgy gondolja, elárulta az eredeti film szellemiségét. Felrója, hogy nincs benne rettegés és zene. Nagyon úgy tűnik, hogy maga Argento sem képes elfogadni, hogy egyetlen megszületett film sem szentírás, és ha az is, csak és úgy lehet az eredetihez hozzátenni, hogy az illeszkedjen az eredeti narratívájába. Egy hangulatos, bár rosszul öregedő filmnek tartom a Sóhajokat, de valljuk be, ha az általa követendő példának tartott eszköztárból kellett volna Guadagninónak választani, semmi többet nem tartalmazna, mint ugyanannak a zenei témának a folyamatos ismétlését, vért és sikolyokat. Ez persze nem azt jelenti, hogy az olasz direktor továbbgondolása ne lenne tele hibákkal, üresjáratokkal és öncélúsággal, de mégis jóval több tartalom és gondolkodásra késztető elem van benne, mint Argento filmjében.
Guadagnino Suspiriájában tehát legfőképp az ambíciót tudom értékelni, azt, hogy a rendező egy kétségtelenül igényes, sok jelenetében lebilincselő és a maga higgadt tempójában izgalmas nézőpontot adott egy olyan történetnek, amely történet értelmezése első ránézésre nem sok potenciál rejlett. Az elkészülte tehát üdvözítő, a végeredmény viszont annál több kívánnivalót hagy maga után: ha Guadagnino nem próbál ezer dolgot megmutatni, ha észreveszi, hogy az addig jól használt művészi formulát hitelteleníti a vége felé feltűnő esztelen látványpornó és ha a vágószobában kicsit szolidabban bánik az időkerettel, egy kiemelkedő alkotás is lehetett volna.
Értékelés: 7/10
Cím: Sóhajok
Rendező: Luca Guadagnino
Forgatókönyvíró: David Kajganich
Vágó: Walter Fasano
Operatőr: Sayombhu Mukdeeprom
Szereplők: Dakota Johnson, Tilda Swinton, Mia Goth, Angela Winkler, Chloë Grace Moretz
"Nem tudták kordában tartani a saját filmjüket és megfelelően elosztani a sztorikat, mindenből kapunk néhány perces blokkokat, pont annyit, hogy újra érdekelni kezdjen az adott sztori, mire vége lesz."
Hollywood előszeretettel mutatja magát jó és rossz fényben is. Előbbi általában egy csodálatos világban játszódik, ahol mindenki kedves, nincsenek őrjöngő producerek és határidők, a munka pedig gördülékenyen folyik.
Utóbbinak viszont pont az ellentétje a baj, hogy csak a rosszat, csak a sötét oldalt mutatja életunt, depressziós sztárokkal, kiállhatatlan rendezőkkel és rengeteg problémával. A Coen tesók filmje, az Ave, Cézár abban a tekintetben jó választásnak bizonyult, hogy egyik „oldalt” sem képviseli, ugyanakkor szórakoztató is, de nagy hibája, hogy a dráma és a vígjáték műfaj között egyensúlyoz: előbbihez nem elég súlyos, utóbbihoz pedig nem elég vicces.
A színésznő terhes, de nincs férje és ez nagy gond.
Az Ave, Cézár főszereplőjét, Baird Whitlock színészt elrabolják a filmvégi nagymonológja előtt, méghozzá feldühödött kommunista írók.
Ez csak kettő abszurd probléma a sok közül, melyet a Capitol Pictures hivatásos problémamegoldójának kell elsimítania, ugyanis akkoriban még a színészek úgymond stúdióhoz kötöttek voltak, pont úgy, mint egy politikus a pártjához. Ha tehát valami rossz dolog történt a színésszel, az bizony a stúdiót is sújtotta.
A Coen testvérek az Égető bizonyíték és az Egy komoly ember után újra vicces kedvükben voltak, és három évvel a llewyn David világa után elkészítették ezt az elképesztő sztárparádét felvonultató filmet, amit én személy szerint egy kis negatív csalódásként éltem meg.
Az első, ami nem teljesen a filmélménnyel kapcsolatos, de nagyon szúrta a szememet, az a már említett szereposztás: legalább tizenöt olyan színészlegenda van, aki kisebb szerepekre beugrik, ellenben a film szerves részét Josh Brolin, George Clooney és Alden Ehrenreich karaktere adja.
Ezzel nincs is semmi baj, de annak köszönhetően, hogy Jonah Hill és a többi, szinte cameónak nevezhető szerepekben feltűnő húzónevet egytől egyig a poszteren mutogattak, rendesen csalódnom kellett, hiszen az Ave, Cézar cselekmény tényleg csak Eddie Mannix körül forog, és a többi szereplő csak mellékesen van jelen a forgatagban.
A legnagyobb hibája az, hogy nem bírja el ezt a rengeteg mellékszálat és karaktert, mondhatni maga is belebonyolódik a történetvezetésbe. Mivel Coenék valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, hiszen eddig csak nagyon ritkán fordult ez elő, nem tudták kordában tartani a saját filmjüket és megfelelően elosztani a sztorikat, mindenből kapunk néhány perces blokkokat, pont annyit, hogy újra érdekelni kezdjen az adott sztori, mire vége lesz.
A hangulat viszont, ahogy már megszokhattuk, remek. A Llewyn Davis világa is elképesztő atmoszférával operált, a néző már-már átérezte a dohos, cigarettafüsttel teli bárokat, és az Ave, Cézárral is hasonló a helyzet: a rövid filmrészletek, amiket Mannix a stúdióban néz, nagyon hangulatosak és tényleg visszaadják a kor stílusát, szellemét és a korabeli díszletek is csodálatosak.
A színészekről egy kicsit: Ralph Fiennes, aki szintén csekély szerepet kapott, lubickolt a pojácaságában. Olyan volt egy kicsit, mint Tim Roth karaktere az Aljas nyolcasban: nem kell az eljátszásához nagy megerőltetés, de öröm volt nézni.
Ja, és ha valaki még meglepődne, Tilda Swintont megint a megismerhetetlenségig elmaszkírozták. Ő játssza azt az újságírónőt és annak testvérét, aki folyton bele akar kötni szerencsétlen Mannix munkájába, de szerencsére kellően kevés szerepet kap, hogy ne váljon idegesítővé.
A filmnek egyébként remek humora van. Egyértelműen nem vígjáték, hiszen egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor nevettem úgy igazán, Coenék inkább a megmosolyogtató vicceket részesítették előnyben. Nekem bejött ez a visszafogottság, bár nem is úgy készültem, hogy végig fogom röhögni az egész játékidőt. Az a néző viszont, aki tömény röhögésre számít és az Ave, Cézárra ül be, nagyot fog csalódni.
A Coen testvérek mintha kicsit direkt szolidabbra vették volna a figurát mindenben. Rajta hagyták a kéznyomukat, ez tagadhatatlan, és a poénok nagy része tényleg inkább abszurd, sem mint igazán humoros, de ennek ellenére mégsem éreztem azt, hogy bármit hozzátettek volna, amit egy másik, kevesebb tapasztalattal bíró rendező ne tudott volna.
Összefoglalva reméljük, Coenék csak egy kis időtöltés céljából készítették el az Ave, Cézárt, amíg egy újabb mesterművet nem raknak le az asztalra. Félreértés ne essék, a film egyáltalán nem rossz, sőt, de két ilyen kaliberű fickótól sokkal többet vár az ember.
Értékelés: 10/6
