Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"Nem tudták kordában tartani a saját filmjüket és megfelelően elosztani a sztorikat, mindenből kapunk néhány perces blokkokat, pont annyit, hogy újra érdekelni kezdjen az adott sztori, mire vége lesz."
Hollywood előszeretettel mutatja magát jó és rossz fényben is. Előbbi általában egy csodálatos világban játszódik, ahol mindenki kedves, nincsenek őrjöngő producerek és határidők, a munka pedig gördülékenyen folyik.
Utóbbinak viszont pont az ellentétje a baj, hogy csak a rosszat, csak a sötét oldalt mutatja életunt, depressziós sztárokkal, kiállhatatlan rendezőkkel és rengeteg problémával. A Coen tesók filmje, az Ave, Cézár abban a tekintetben jó választásnak bizonyult, hogy egyik „oldalt” sem képviseli, ugyanakkor szórakoztató is, de nagy hibája, hogy a dráma és a vígjáték műfaj között egyensúlyoz: előbbihez nem elég súlyos, utóbbihoz pedig nem elég vicces.
A színésznő terhes, de nincs férje és ez nagy gond.
Az Ave, Cézár főszereplőjét, Baird Whitlock színészt elrabolják a filmvégi nagymonológja előtt, méghozzá feldühödött kommunista írók.
Ez csak kettő abszurd probléma a sok közül, melyet a Capitol Pictures hivatásos problémamegoldójának kell elsimítania, ugyanis akkoriban még a színészek úgymond stúdióhoz kötöttek voltak, pont úgy, mint egy politikus a pártjához. Ha tehát valami rossz dolog történt a színésszel, az bizony a stúdiót is sújtotta.
A Coen testvérek az Égető bizonyíték és az Egy komoly ember után újra vicces kedvükben voltak, és három évvel a llewyn David világa után elkészítették ezt az elképesztő sztárparádét felvonultató filmet, amit én személy szerint egy kis negatív csalódásként éltem meg.
Az első, ami nem teljesen a filmélménnyel kapcsolatos, de nagyon szúrta a szememet, az a már említett szereposztás: legalább tizenöt olyan színészlegenda van, aki kisebb szerepekre beugrik, ellenben a film szerves részét Josh Brolin, George Clooney és Alden Ehrenreich karaktere adja.
Ezzel nincs is semmi baj, de annak köszönhetően, hogy Jonah Hill és a többi, szinte cameónak nevezhető szerepekben feltűnő húzónevet egytől egyig a poszteren mutogattak, rendesen csalódnom kellett, hiszen az Ave, Cézar cselekmény tényleg csak Eddie Mannix körül forog, és a többi szereplő csak mellékesen van jelen a forgatagban.
A legnagyobb hibája az, hogy nem bírja el ezt a rengeteg mellékszálat és karaktert, mondhatni maga is belebonyolódik a történetvezetésbe. Mivel Coenék valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, hiszen eddig csak nagyon ritkán fordult ez elő, nem tudták kordában tartani a saját filmjüket és megfelelően elosztani a sztorikat, mindenből kapunk néhány perces blokkokat, pont annyit, hogy újra érdekelni kezdjen az adott sztori, mire vége lesz.
A hangulat viszont, ahogy már megszokhattuk, remek. A Llewyn Davis világa is elképesztő atmoszférával operált, a néző már-már átérezte a dohos, cigarettafüsttel teli bárokat, és az Ave, Cézárral is hasonló a helyzet: a rövid filmrészletek, amiket Mannix a stúdióban néz, nagyon hangulatosak és tényleg visszaadják a kor stílusát, szellemét és a korabeli díszletek is csodálatosak.
A színészekről egy kicsit: Ralph Fiennes, aki szintén csekély szerepet kapott, lubickolt a pojácaságában. Olyan volt egy kicsit, mint Tim Roth karaktere az Aljas nyolcasban: nem kell az eljátszásához nagy megerőltetés, de öröm volt nézni.
Ja, és ha valaki még meglepődne, Tilda Swintont megint a megismerhetetlenségig elmaszkírozták. Ő játssza azt az újságírónőt és annak testvérét, aki folyton bele akar kötni szerencsétlen Mannix munkájába, de szerencsére kellően kevés szerepet kap, hogy ne váljon idegesítővé.
A filmnek egyébként remek humora van. Egyértelműen nem vígjáték, hiszen egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor nevettem úgy igazán, Coenék inkább a megmosolyogtató vicceket részesítették előnyben. Nekem bejött ez a visszafogottság, bár nem is úgy készültem, hogy végig fogom röhögni az egész játékidőt. Az a néző viszont, aki tömény röhögésre számít és az Ave, Cézárra ül be, nagyot fog csalódni.
A Coen testvérek mintha kicsit direkt szolidabbra vették volna a figurát mindenben. Rajta hagyták a kéznyomukat, ez tagadhatatlan, és a poénok nagy része tényleg inkább abszurd, sem mint igazán humoros, de ennek ellenére mégsem éreztem azt, hogy bármit hozzátettek volna, amit egy másik, kevesebb tapasztalattal bíró rendező ne tudott volna.
Összefoglalva reméljük, Coenék csak egy kis időtöltés céljából készítették el az Ave, Cézárt, amíg egy újabb mesterművet nem raknak le az asztalra. Félreértés ne essék, a film egyáltalán nem rossz, sőt, de két ilyen kaliberű fickótól sokkal többet vár az ember.
Értékelés: 10/6
"A Spectre kiváló szórakozás tud lenni akkor, ha átadod magad a csajok, a kocsik, a különböző ultramenő technikai cuccok és az ugyanolyan cool Bond varázsának, mely egyáltalán nem a legjobb a szériából, de számomra egyáltalán nem csalódás, sőt!
Javában tart ugyan a James Bond maratonom, ami bizony azt jelenti, hogy a legrégebbi és ezáltal a legamatőrebb technikával és látványvilággal megalkotott alkotásokat is végig kell néznem, de mivel kisebb-nagyobb szüneteket tartottam a franchise során, főleg a Moore-éra alatt, úgy döntöttem, én bizony nem várhatok és mihamarább látnom kell a 007-es legújabb akcióját, a Sam Mendes (Skyfall, Amerikai szépség) rendezte Spectre - A fantom visszatér-t.
Ezernyi oka vannak annak, amiért az emberek utálják a régi Bond-filmeket, ennek ellenére én, már csak a rettentően jó hangulatuk miatt is, egyikre sem tudnám azt mondani, hogy borzalmas. Persze a gyengébb akciókért nem kell túlságosan nagyot ugornunk az időben (Quantum csendje), de azért ha nagyon akarunk, és én nagyon akarok, ezekben is találok legalább annyi pozitívumot, hogy ne utáljam szívből. A múlt héten megjelent, szép szóval is borzasztóan kiábrándító kritikák után elhatároztam, hogy nem mérem sem a Skyfall-hoz, sem a többi jól sikerült Bond-filmhez, és önálló darabként kezelem.
Hálát adok Istennek, na meg magamnak, hogy így tettem. Igen, ez a film nem egy Skyfall, Sam Mendes-nek volt már jobb filmje is, Daniel Craig volt már jobb formában is, de összességében egy baromi jó 140 percet éltem át az utóbbi órákban, melyben gyakorlatilag az összes kihagyhatatlan Bond esszencia benne van, ami miatt érdemes megnézni.
Látványos akciójelenetek, csodálatos fényképezés, menő kütyük ideges M és egy remek vonatos bunyó. A vonat egyébként mindig szerencsét hoz főhősünknek, gondoljunk csak bele, az Oroszországból szeretettel és a A kém, aki szeretett engem esetében is rögtön megkapja 007-es ügynökünk az adott lányt, de csak a gonosz csicskásának elagyabugyálása után. Szerencsés egy ember..
De tulajdonképpen meg is érdemli. Oké, Craig arcvonásairól lerí, hogy a negyedik X végét tapossa lassan, de úgy gondolom, vele sem volt kifejezetten nagy gond, menőség tekintetében legalábbis hozza a Casino Royale óta elvárt színvonalat.
Megbizonyosodtam róla, hogy egy bitang erős, okos, lehengerlő Bond-filmet csinálni elsőre jó dolog, de könnyen lehet, a következő próbálkozás, mely már kicsivel is, de lejjebb adja a színvonalat, mégsem tűnik királyságnak. Ez van a Skyfall/Spectre esetében is, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy ha lehet, arra a két és majdnem fél órára felejtsd el az előzményeket és koncentrálj csak erre az alkotásra.
Történetünk Mexikóban kezdődik, ahol Bond, egy nagyon titkos akció keretében (annyira titkos, hogy senki más nem tud róla) végrehajtja M utolsó akaratát. Ez azonban egy lavinát indít el, járunk Ausztriában, Olaszországban, és a híres-neves főgonosz, a macskabarát-egyszemű párosítással megáldott Blofeld is hamar a képbe kerül. Bumm!
Na de milyen az új M, azaz Ralph Fiennes? Hát borzasztóan semmilyen. Tudom, rég volt, elmúlt, de nekem örök kedvenc Bernard Lee marad és az ő öt-tíz perces megjelenései, aztán követi az ugyanolyan jó kiállású, határozott Judi Dench, Fiennes pedig az eddigi megjelenései alapján csak egy tesze-tosza, teljesen átlagos karakter, mely csak arra való, hogy egészen addig akadályozza főhősünket, amíg rá nem jön, hogy tulajdonképpen nem is neki volt igaza.
Emellett pedig a filmtörténelem legnagyobb robbanása is a Spectre és Sam Mendes kivitelező stábjának köszönhető, érdemes megnézni az alábbi videót, főleg a legvégén, amikor egymás nyakába ugorva örülnek, hogy a több tíz kilós robbanószert végül mégsem a semmiért használták fel:
Meglepetten konstatáltam, hogy a Spectre bátran mer utalni más Bond-filmekre, még a 2006-os Casino Royale-ban megjelent Le Chiffre is szóba kerül, ami azért a széria többi részeire nem igazán volt jellemző.
Hopp, a zene! Ki is felejtettem, pedig ha valami negatívumot akarunk keresni, akkor leginkább abban találhatjuk meg. Fogalmam sincs, hogy bárki, aki a Spectre főcímzenéjén dolgozott, hogy gondolhatta komolyan, hogy ez a dal megállja majd a helyét. Azért a Skyfall ebben is az egekbe repítette az elvárásokat, de még ezt leszámítva is csak három percnyi nyávogást és szenvedést hallottam.
A főgonosz, Blofeld/Obenhauser azon gonoszok közé tartozik, akik az irányítást helyezték a középpontba és nem maguk akarják megölni a folyton folyvást mindent tönkretevő 007-es. A Christoph Waltz által alakított Obenhausernek inkább csak a szája és az egója nagy.
A lányokat sem hagyhatjuk ki, a hivatalos felsorolásban Léa Seydoux és Monica Belucci neve látható, bár utóbbival nem igazán értek egyet. Az 51 éves, bár legalább egy tízest simán letagadható Beluccinak a játékidőből nagyjából hét-nyolc perc jut, amíg elcsavarja Bond fejét és figyelmezteti, hogy meg fog halni, ha arra a bizonyos helyre megy, de nagyjából ennyi a szerepe az egészben.
Foglaljuk össze: a Spectre kiváló szórakozás tud lenni akkor, ha átadod magad a csajok, a kocsik, a különböző ultramenő technikai cuccok és az ugyanolyan cool Bond varázsának, mely egyáltalán nem a legjobb a szériából, de számomra egyáltalán nem csalódás, sőt!
Értékelés: 10/8
"Csak dőlj hátra, élvezd, nevess, sírj, utána pedig gondolkozz. Gondolkozz, a fekete vagy a fehér törpék győznének egy háború során?"
Annyi minden jót hallottam már Martin McDonagh 2008-as filmjéről, a borzalmas magyar címet kapott Erőszakikról, hogy szégyelltem magam, mivel eddig nem kerítettem sort a megtekintésére és Hála Istennek nem kellett csalódnom: Az In Bruges, hívjuk inkább így, a parádés szereposztásával és a kiváló alakításokkal, a lehengerlő hangulatával, a különös, játszadozó fényképezéssel és a hol végtelenül nyugodt, hol végtelenül temperamentumos zenéjével az elmúlt egy évtized egyik legüdébb filmélményében lehet részünk, amin sírunk is meg nevetünk is, nem utolsó sorban pedig remekül szórakozunk.
Martin McDonagh? 2008 előtt alig volt ismerős valakinek ez a név filmes berkekben, aztán úgy berobbant a filmművészetbe, mint csak nagyon kevesek és azt se felejtsük el, hogy ‘12-ben szintén készített egy kritikailag elismert alkotást, A hét mesterlövész és a Si-cu címmel. Szerintem a fordítók valami miatt nagyon megorroltak a rendezőre és úgy próbálják elkerülni, hogy valaki még csak bele is gondoljon abba, hogy meg kellene nézni ezt a filmet, hogy idegesítő és teljesen értelmetlen magyar címeket adnak.
Szerencsére azonban sokan tudják, hogy nem a címből, főleg nem a magyar címből kell megítélni egy mozgóképet, így az Erőszakik is ahhoz képest nagy rajongótáborra tett szert kis hazánkban.
A történet Brugge városában játszódik, ebben a kellemes, régi épületekkel és nevezetességekkel tarkított mesevilágban, ami egy kis időre a vér és a pisztolyok otthonává válik: milyen érdekes, pont akkor, amikor Ray és Ken beteszi a lábát. Ők egyébként profi bérgyilkosok és főnökükkel abban egyeznek meg, hogy amíg nem kapnak telefonhívást tőle, ne csináljanak semmit. A semmicsinálás persze nehéz, a dolgok azonban még rosszabbra fordulnak, amikor megkapják a hívást.
Az In Bruges ténylegesen egy mese, amit hülye ember az, aki komolyan vesz. Száz percnyi tömény, megállás nélküli fekete komédia, melyben, hivatalos adatok szerint minden percre jut több mint egy káromkodás és ahol ennél több fura karaktert nem tudtak volna összeszedni. Törpék, örömlányok, szerelmek és placcsanás! Végre egy placcsanás!
SPOILER!:
Nem tudom, ki hogy van vele, de amikor Ken megteszi azt, amire sokunk számított a torony tetején, a leérkezése pillanatában placcsan egy hatalmasat. Ez eddig, legalábbis azok közül a filmek közül, amiket én láttam, ez még sosem történt meg, egyszerűen csak szállt egyet az illető és elegánsan földet ért. Az pedig már csak hab a tortán, hogy Ken a fél testét elveszíti az esés folyamán.
SPOILER VÉGE!:
McDonagh ügyesen adagolja a humort és a drámát, minden fájdalmas pillanatra jut egy vidám, ez az egyveleg pedig egy hamisítatlan, igazi hangulatot teremt a filmnek, amit már csak tetőz a sok gyönyörű látnivaló Brugge városában. Az Erőszakik első húsz perce semmi másból nem áll, csak ebből és mégsem válik unalmassá, ez pedig csak McDonagh kiváló rendezésének és forgatókönyvének köszönhető. Olyan több percig tartó és humoros, a fő cselekményhez ugyan nem tartozó párbeszédeket képes írni, hogy olyanokra talán csak a jó öreg Tarantino képes. Ha negatívumot akarnánk keresni, amit amúgy egy ilyen filmben nem akarunk keresni, talán csak a törpés jeleneteket tudnám megemlíteni, ami kissé unalmasabb volt a többitől, de sok rész persze olyan magasra tette a mércét a többinek, hogy nem csoda, ha egyesek nem tudták azt a színvonalat hozni.
Még most is a fülembe cseng az a kellemes muzsika, ami a film legelején fogad és a szinte vérfagyasztó, már-már thriller filmekre hajazó zene, ami a végén van, így ha nem lenne elég a színészek elképesztő feszültséggel teli játéka, amit nehezen hiszek, akkor ez még rátesz egy lapáttal.
Nem érted, hogy lehet egy ilyen szép tájhoz ilyen piszkos szájú karaktereket írni? Én sem, de az In Bruges az a film, amiben bármi megtörténhet és meg is történik. Csak dőlj hátra, élvezd, nevess, sírj, utána pedig gondolkozz. Gondolkozz, a fekete vagy a fehér törpék győznének egy háború során?
Értékelés: 10/9
Megosztás a facebookon
"Redford rendezései közül tehát magasan kiemelkedik ez a darab, ami kissé lassú tempója miatt nem mondható remekműnek, de egyértelműen többször nézős film, amin sokáig rágódni fogsz magadban."
A XX. század egyik legnagyobb filméve volt 1994-'95. Nemrég írtam például a Remény rabjairól, ami szintén '94-ben kéazült, de ne feledkezzünk meg a Forrest Gump-ról és a Ponyvaregényről. Ezért akkoriban a Kvíz show-nak nem fordítottak akkora érdeklődést, mint az előbb említett alkotásoknak. Pedig kellett volna. Durva adat: még a költségvetést se hozta vissza a film.
Sok kritikus szerint Robert Redford legjobb filmjét tette le az asztalra, én azért még hozzá tenném azt is, hogy John Turturro-t se látuk mindig úgy színészkedni, mint a Kvíz show-ban. A legutóbbi Bérgavallér című rendezése/szereplése azért szinte botrányos volt.
Az igaz történet alapján készült film nem meglepő módon egy kvíz műsorról szól, mely ha elindul, kiürülnek az utcák, abbahagyja mindenki, amit csinál, és csak a televíziós műsorra szegezik tekintetüket.
Egy kiesett versenyző, Herbie Stempel azonban megvádolja a világ legnézettebb műsorát, hogy az egész show csak egy egyszerű csalás, melyben csak Charles Van Doren és az adó jön ki jól, aki miatt a csatorna még több nézőt tud szerezni.
Nem sokkal később azonban kiderül az igazság, mely az egész televíziózásba vetett hitünket megremegteti.
A színészi alakítások természetesen felsőfokúak, de olyan nevek mellett, mint Ralph Fiennes, John Turturro, vagy Hank Azaria, ez alapelvárás volt. A csavaros és végig feszült igaz történet hangulatát és magát a sztorit remekül adja vissza a film, nehéz lenne megmondani, hogy Redford mester a színészkedés vagy a rendezés fortélyait tanulta el jobban.
A Kvíz show sajnálatos módon eltörpült még nagyobb nevű társai mellől, ezért bevételét leginkább a DVD, valamint Blu-ray eladásokból szerezte, ettől függetlenül nem kétséges, hogy egy-két színész élete egyik legnagyobb alakítását nyújtotta a filmben.
John Turturro-ról például a való életben is elhinnéd, hogy olyan, mint megformált karaktere, Herbie Stempel, olyan jól átadja a szerepet. Esetlen, kissé bohókás, átlagos ember.
A bevétel ugyan elmaradt, a kritikusok méltatták, és elég sok díjjal is megszórták, bár a legtöbb kimerült jelölés formájában. A filmet jelölték a Legjobb rendező, és a Legjobb film kategóriájában is, emellett elnyerte a Legjobb forgatókönyvnek járó BAFTA díjat, John Turturro-t pedig jelölték a Golden Globe-ra is.
Redford rendezései közül tehát magasan kiemelkedik ez a darab, ami kissé lassú tempója miatt nem mondható remekműnek, de egyértelműen többször nézős film, amin sokáig rágódni fogsz magadban.
Értékelés: 10/7,5
Megosztás a facebookon
