"A Spectre kiváló szórakozás tud lenni akkor, ha átadod magad a csajok, a kocsik, a különböző ultramenő technikai cuccok és az ugyanolyan cool Bond varázsának, mely egyáltalán nem a legjobb a szériából, de számomra egyáltalán nem csalódás, sőt!

Javában tart ugyan a James Bond maratonom, ami bizony azt jelenti, hogy a legrégebbi és ezáltal a legamatőrebb technikával és látványvilággal megalkotott alkotásokat is végig kell néznem, de mivel kisebb-nagyobb szüneteket tartottam a franchise során, főleg a Moore-éra alatt, úgy döntöttem, én bizony nem várhatok és mihamarább látnom kell a 007-es legújabb akcióját, a Sam Mendes (Skyfall, Amerikai szépség) rendezte Spectre - A fantom visszatér-t.

Ezernyi oka vannak annak, amiért az emberek utálják a régi Bond-filmeket, ennek ellenére én, már csak a rettentően jó hangulatuk miatt is, egyikre sem tudnám azt mondani, hogy borzalmas. Persze a gyengébb akciókért nem kell túlságosan nagyot ugornunk az időben (Quantum csendje), de azért ha nagyon akarunk, és én nagyon akarok, ezekben is találok legalább annyi pozitívumot, hogy ne utáljam szívből. A múlt héten megjelent, szép szóval is borzasztóan kiábrándító kritikák után elhatároztam, hogy nem mérem sem a Skyfall-hoz, sem a többi jól sikerült Bond-filmhez, és önálló darabként kezelem.

Hálát adok Istennek, na meg magamnak, hogy így tettem. Igen, ez a film nem egy Skyfall, Sam Mendes-nek volt már jobb filmje is, Daniel Craig volt már jobb formában is, de összességében egy baromi jó 140 percet éltem át az utóbbi órákban, melyben gyakorlatilag az összes kihagyhatatlan Bond esszencia benne van, ami miatt érdemes megnézni.

Látványos akciójelenetek, csodálatos fényképezés, menő kütyük ideges M és egy remek vonatos bunyó. A vonat egyébként mindig szerencsét hoz főhősünknek, gondoljunk csak bele, az Oroszországból szeretettel és a A kém, aki szeretett engem esetében is rögtön megkapja 007-es ügynökünk az adott lányt, de csak a gonosz csicskásának elagyabugyálása után. Szerencsés egy ember..

De tulajdonképpen meg is érdemli. Oké, Craig arcvonásairól lerí, hogy a negyedik X végét tapossa lassan, de úgy gondolom, vele sem volt kifejezetten nagy gond, menőség tekintetében legalábbis hozza a Casino Royale óta elvárt színvonalat.

Megbizonyosodtam róla, hogy egy bitang erős, okos, lehengerlő Bond-filmet csinálni elsőre jó dolog, de könnyen lehet, a következő próbálkozás, mely már kicsivel is, de lejjebb adja a színvonalat, mégsem tűnik királyságnak. Ez van a Skyfall/Spectre esetében is, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy ha lehet, arra a két és majdnem fél órára felejtsd el az előzményeket és koncentrálj csak erre az alkotásra.

Történetünk Mexikóban kezdődik, ahol Bond, egy nagyon titkos akció keretében (annyira titkos, hogy senki más nem tud róla) végrehajtja M utolsó akaratát. Ez azonban egy lavinát indít el, járunk Ausztriában, Olaszországban, és a híres-neves főgonosz, a macskabarát-egyszemű párosítással megáldott Blofeld is hamar a képbe kerül. Bumm!

Na de milyen az új M, azaz Ralph Fiennes? Hát borzasztóan semmilyen. Tudom, rég volt, elmúlt, de nekem örök kedvenc Bernard Lee marad és az ő öt-tíz perces megjelenései, aztán követi az ugyanolyan jó kiállású, határozott Judi Dench, Fiennes pedig az eddigi megjelenései alapján csak egy tesze-tosza, teljesen átlagos karakter, mely csak arra való, hogy egészen addig akadályozza főhősünket, amíg rá nem jön, hogy tulajdonképpen nem is neki volt igaza.

Emellett pedig a filmtörténelem legnagyobb robbanása is a Spectre és Sam Mendes kivitelező stábjának köszönhető, érdemes megnézni az alábbi videót, főleg a legvégén, amikor egymás nyakába ugorva örülnek, hogy a több tíz kilós robbanószert végül mégsem a semmiért használták fel:

  

Meglepetten konstatáltam, hogy a Spectre bátran mer utalni más Bond-filmekre, még a 2006-os Casino Royale-ban megjelent Le Chiffre is szóba kerül, ami azért a széria többi részeire nem igazán volt jellemző.

Hopp, a zene! Ki is felejtettem, pedig ha valami negatívumot akarunk keresni, akkor leginkább abban találhatjuk meg. Fogalmam sincs, hogy bárki, aki a Spectre főcímzenéjén dolgozott, hogy gondolhatta komolyan, hogy ez a dal megállja majd a helyét. Azért a Skyfall ebben is az egekbe repítette az elvárásokat, de még ezt leszámítva is csak három percnyi nyávogást és szenvedést hallottam.

A főgonosz, Blofeld/Obenhauser azon gonoszok közé tartozik, akik az irányítást helyezték a középpontba és nem maguk akarják megölni a folyton folyvást mindent tönkretevő 007-es.  A Christoph Waltz által alakított Obenhausernek inkább csak a szája és az egója nagy.

A lányokat sem hagyhatjuk ki, a hivatalos felsorolásban Léa Seydoux és Monica Belucci neve látható, bár utóbbival nem igazán értek egyet. Az 51 éves, bár legalább egy tízest simán letagadható Beluccinak a játékidőből nagyjából hét-nyolc perc jut, amíg elcsavarja Bond fejét és figyelmezteti, hogy meg fog halni, ha arra a bizonyos helyre megy, de nagyjából ennyi a szerepe az egészben.

Foglaljuk össze: a Spectre kiváló szórakozás tud lenni akkor, ha átadod magad a csajok, a kocsik, a különböző ultramenő technikai cuccok és az ugyanolyan cool Bond varázsának, mely egyáltalán nem a legjobb a szériából, de számomra egyáltalán nem csalódás, sőt!

Értékelés: 10/8

 

Megosztás a facebookon