Nagyon nagyon beteg. Ezzel mind a film, mind Andy Samberg humorát tökéletesen kifejeztem. Eddig csak a Brooklyn Nine-Nine-ban volt szerencsém látni, ott szinte majdnem ugyanezt a hiperaktív, káromkodó, magát sokkal felsőbbrendűbbnek gondoló idegesítő pasit játszotta, aki néha azért tud rendes is lenni. De tényleg csak néha. Ez egy darabig tényleg vicces tud lenni, viszont majd később, öregkorára(?), ha esetleg a drámai szerepben is ki akarja próbálni magát, nagy bajban lesz. Legalábbis én ennyi teljesen hülye karakter után már semmi komolyat nem tudok elhinni, ami Samberg száját elhagyta. Persze az is lehet, hogy néhány év után bevet egy Mcconaughey-féle 180 fokos fordulatot és csak nézek magam elé. Hát, a 7 nap a pokolban nem ezt a fajta fordulatot testesíti meg, sőt, egy teljesen tipikus Samberg poénokkal operáló, kissé erőltetett negyven perc, amiben minden pillanatban váltakoznak az undorító, a közepes, a sablonos, a jó, a nagyon jó és a tökéletes poénok, az ingadozásai pedig annyira labilissá teszik az egészet, hogy az a bizonyos negyven perc legalább a duplájának tűnik.

De ne csak Sambergről beszéljünk, itt van a “Bármikor babaarcú karaktert lehet belőle csinálni” díj második helyezettje, Kit Harington is. Ja, nem érdekel? Akkor elmondom, hogy az első helyet Ryan Reynolds érdemli ki. Na, most már mehetünk tovább. Szóval egy mockumentaryt láthatunk a két legendás teniszezőről, Aaron Williams-ről és Charles Poole-ról, akik hét napon át harcoltak Wimbledonban a győzelem eléréséért. Mi? Hét nap? Az meg hogyan lehetséges? Ha megnézed a filmet, garantáltan nem ez lesz az egyetlen és a legfurcsább kérdéses, sőt, olyan érzésem volt egész idő alatt, mintha az HBO fejesi a sok igazi dokumentumfilm és film okozta stresszt ebben a senkit nem kímélő, gyakran gusztustalanul sokat mutató alkotásban vezették volna le, ez pedig kicsit sem pozitív dolog.

Túlságosan sok. Én vevő vagyok gyakorlatilag a létező összes humoros, még egyszer mondom, humoros dologra, de például a heremutogatós vagy a közösülős jelenetek sokkal inkább kínosnak hatottak.

De van két dolog, ami megmenti a filmet és nézhetővé teszi: az egyik a rövid játékideje, ami ugyan tényleg hosszabbnak tűnik, de elviselhető, a másik pedig az önmagukat alakító sztárok, akik megszólalnak a filmben: Serena Williams például nem is olyan rossz színész emellett pedig Aaron fogadott testvére, de itt van David Copperfield is, de felszólal Chris Evert, Fred Armisen és Will Forte is, aki ugyan, legnagyobb sajnálatomra nem saját magát alakítja.

Ja, és még egy pluszpont illeti a királynőt is, aki többször is feltűnik a film közben, célja pedig az, hogy a brit Charles nyerje meg a meccset. Egy jelenetben például tettlegességig is fajul és hevesen káromkodik.

Nem véletlen mondom tehát, hogy senkit nem kímél és eléggé botrányos, amivel önmagában nem is lenne baj, hisz egy tucat beteg filmet imádok, de egy kezemen meg tudom számolni, hányszor nevettem el magam rajta és ez egy olyan tévéfilmnél, ahol tényleg a poénra fektették a hangsúlyt és azon kívül semmi másra, hatalmas hiba.

Tudok mondani indokot, miért nézd meg. Arra is tudok indokot, miért ne nézd meg. De tulajdonképpen azt kell mondjam, tégy vele egy próbát, mert valakinek nagyon bejön ez a fajta humor és ha kellően rá tudsz hangolódni, akkor a te filmed, másként egy egyszernézős, teljesen felejthető, könnyed HBO alkotásként marad meg, amiből, egy ilyen jó alapötletből egy ténylegesen vicces negyven perc is lehetett volna.

Értékelés: 10/6