Kritika: Bohém rapszódia (Bohemian Rhapsody, 2018)

"A szórakoztatás és az önfeledt nosztalgiatenger oltárán való feláldozása a hitelességnek és az eredetiségnek sajnos kifizetődőbb, mint valaha."

A Bohém Rapszódia elkészülte nem volt egy könnyű menet: nemcsak a stúdió, de a jogokat birtokló egykori Queen-tagok is meglehetősen nagy beleszólással rendelkeztek a végeredménybe, közben Sacha Baron Cohen nézeteltérésekkel indokolva távozott a produkcióból, jött helyére a brutálisan jó Rami Malek, majd a végén még a botrányba keveredett rendezőt, Bryan Singert is ki kellett rúgni. Nem kívánom feltérképezni, ezek közül mely volt a kegyelemdöfése a Bohém Rapszódiának, ami által egy meglehetősen unalmas, semmitmondó alkotás lett, de sajnos az lett. 

Bár egy életrajzi filmről beszélünk, kísérlet sem történik arra vonatkozólag, hogy bármi érdemlegeset megtudjunk a Queen frontemberéről azon kívül, amit egy kis megerőltetéssel a Wikipédiáról ne tudnánk meg: olyan, mintha egy lelkes elsőfilmes kezébe adták volna az egészet, a kinek nincs elég erős víziója ahhoz, hogy a kasszasiker érdekében minél több manírt, felszínességet és közhelyet látni kívánó producerek ne rángassák marionettbábuként.

A Bohém rapszódia legfőbb hibája, hogy olyan steril, mintha patikamérlegen mérték volna ki kezdve a zenés jelenetekkel, a zenekar közötti veszekedésekkel, a betegségével kapcsolatosakkal és így tovább. A szerényebb képességű biopicok jól ismert eszköztárát látjuk viszont, elindulva Mercury fiatalkorától egészen a legendás Queen-koncertig. A probléma ott folytatódik, hogy a köztes 130 percben a tankönyv fellapozásán kívül semmi nem történik.

A Bohém rapszódia az Akadémia és a mainstream közönség ízlésével ellentétben számomra nem több egy átlagos filmév átlagos termésénél, amire nem is igazán tudnék haragudni egyrészt Malek miatt, másrészt mert különösebb elvárásom se volt Singer botrányai és kirúgása után. Hogy miért vagyok mégis mérges? Mert nagyon visszataszítónak, hogy miután közfelháborodás érte a bejelentést, miszerint már idén bevezetik a "legnépszerűbb film" kategóriáját, inkább átették jövőre, hogy aztán a 2019-es jelöléseknél olyan filmek tűnjenek fel, mint a pénzügyileg brutálisan sikeres Bohém Rapszódia vagy a Fekete Párduc, amivel az Akadémia egyszerre két legyet is üt. Az egykoron önnön magát intellektuálisnak, művészi értékeket képviselőnek beállító csoportosulás hamar eljutott oda, hogy se az eredetiség, se valami újnak a megmutatása ne legyen szükséges ahhoz, hogy egy film 5 jelölést kapjon.

Ha egy dokumentumfilmen keresztül látnánk, ahogy a fiatal Mercury összeveszik az apjával a sok bulizás miatt, vagy azt, hogyan alakul a kapcsolata az egyik legfontosabb emberrel az életében, akkor egyből benne lenne az a mélység, amit csak egy doku és az abban levő igazságtöltet tud megadni, a Bohém Rapszódia viszont abba a hibába esik, hogy úgy tesz, mintha az lenne és elégnek gondolja, ha a játékidőt Mercury életének fontosabb állomásainak másodpercekre kimért bemutatásával tölti ahelyett, hogy egy jóval személyesebb hangnemben a mögötte levő emberre fókuszáljon.

De félreértés se essék: az indulataim a film iránt inkább az Akadémia tagjainak köszönhetőek, mintsem magának a filmnek, főleg úgy, hogy Rami Malek rengeteget ment a helyzeten. Az a fajta beleélés és eggyé válás a szereppel, amit a játékidő alatt tanúsít, őszintén elbizonytalanít, megérdemli-e egyáltalán egy ilyen céltalan film ezt a remek alakítást?

A szórakoztatás és az önfeledt nosztalgiatenger oltárán való feláldozása a hitelességnek és az eredetiségnek sajnos kifizetődőbb, mint valaha.

Nagyon úgy tűnik, hogy a projekt már akkor félresiklott, amikor Sacha Baron Cohen annak ürügyén került lapátra, hogy túl őszinte akart lenni Mercury ábrázolásában: nem akarok olyan filmről véleményt nyilvánítani, ami el sem készült, de elég esélyesnek tartom, hogy Cohennel a Bohém Rapszódia fele ennyire se nézne ki így. Brian May és Roger Taylor, a Queen zenészei amellett, hogy kifogásolták társuk homoszexualitásának és háttéréletének részletesebb bemutatását, azzal sem voltak elégedettek, hogy az eredeti verzióban a banda egésze helyett a szkript csak a frontemberre fókuszál. 

Ehelyett lett Rami Malek, aki tűnő választás volt a szerepre, lett Bryan Singer, lett az őt pótló, de kredit nélküli Dexter Fletcher és végül lett egy sekélyes, felejthető feldolgozása egy nagyon különleges embernek és időszaknak. A Freddie Mercury-t megítélő emberek skáláján csak a két véglet található, utálják, vagy imádják. Elég ironikus, hogy az őt bemutatni szándékozó Bohém Rapszódia pont az átlagot súrolja, azt, amit a főszereplő sosem ismert élete során.

Értékelés: 5/10

Cím: Bohém rapszódia
Rendező: Bryan Singer
Forgatókönyvíró: Anthony McCarten, Peter Morgan, Stephen J. Rivele, Christopher Wilkinson
Vágó: John Ottman
Operatőr: Newton Thomas Sigel
Szereplők: Rami Malek, Lucy Boynton, Ben Hardy, Mike Myers, Aidan Gillen, 

Twitter: Filmmániás

Kritika: Férfiak, nők és gyerekek (Men, Women & Children, 2014)

A Férfiak, nők és gyerekek egyetlen mondanivalója az, hogy „srácok, többségünk élete el van cseszve és még az internet is veszélyes!”

 A generációs különbségek ellenére napjaink társadalmában a kevés közös pont egyike minden bizonnyal a mobiltelefon és a különböző elektronikus eszközök használata, amivel szociális életünket próbáljuk több-kevesebb sikerrel egyengetni. Valaki attól érzi jól magát, ha névtelenül trollkodhat és bánthat másokat. Némelyikünk elfojtott szexuális vágyait próbálja kielégíteni a képernyőn keresztül, de az sem ritka, ha a fiatalság egy internetes játékban találja meg a helyét a való világ helyett. Nagyjából ennyi mindenről akart szólni a Férfiak, nők és gyerekek, de egyetlen mondanivalója az, hogy „srácok, többségünk élete el van cseszve és még az internet is veszélyes!”

A két órás játékidő alatt egyenlően elosztva nagyjából féltucat történetszálat látunk, így kifejezetten főszereplő sincsen. Jason Reitman viszont a szó rossz értelmében tett arról, hogy alkotása karakterei emlékezetesek maradjanak.

A történet néhány középiskolás fiatalról és szüleikről szól, akik mindannyian küzdenek a saját démonaikkal. Tönkrement házasságok, kibeszéletlen problémák és hazugságok övezik a családok életét, amiket egyre kevésbé tudnak leplezni.

A film a mindennapi gondjainkról akar mesélni miközben hosszan taglalja, mennyire ismeretlenek is vagyunk a saját családunk vagy a barátaink számára. Ergo ez egy hétköznapi történet szeretett volna lenni átlagos karakterekkel, akik a szomszédunkban is élhetnek (netán magunkra is ismerhetünk). A Férfiak, nők és gyerekek azonban a lehető legszélsőségesebb példákkal mutatja be társadalmunk szexuális és megannyi más frusztráltságát.

Elsősorban Patriciára gondolok, aki „lánya biztonsága” érdekében úgy dönt, hogy egyszerre válik az FBI és a CIA legjobb kémévé és különböző módszerekkel megfigyelteti őt. A sima SMS írás már nem játszik: Patricia átkutat mindent olyan eszközt, amivel egyetlen szót is el lehet küldeni más embereknek. Figyeli, hol van a lánya, kikérdezi mindenről, sőt, még a billentyűleütéseit is kinyomtatja.

Hogy történt-e már ilyen a világon? Többször is. A probléma ott van, hogy Reitman ezt úgy mutatja be, mintha egy teljesen hagyományos dolog lenne úgy minden harmadik családban. Nem én akarok az emberiség védelmezője lenni, de abban azért megállapodhatunk, hogy nem ez a megszokott sem Amerikában, sem a világ más részein.

Pornófüggőség, játékfüggőség, mobilfüggőség, többszörösen elrontott emberi kapcsolatok: nem kis célja volt a filmnek azzal, hogy mindezt hitelesen bemutassa, de a piros ponton kívül, amit a bátor témaválasztásért kap tőlem, nem sok dicséretet tudok adni neki az elmúlt két órát látva.

Úgy mondom ezt, hogy nem egy kifejezetten rossz film, sőt, örülök, hogy Reitman az Egek ura, a Juno vagy a Köszönjük, hogy rágyújtott után is fontosnak tartja, hogy alkotásaiban a néző számára nem túl kényelmes dolgokat is a felszínre hozzon.

Azonban egy ilyen forgatókönyvvel sajnos egyetlen súlyos témát sem tudott volna érdemlegesen megmutatni, nemhogy egyszerre négyet-ötöt. Sajnos a színészeken is meglátszik, hogy alig tudtak kezdeni valamit a szkripttel. Emma Thompson film eleji narrációja pont olyan remek, mint amilyen rossz a befejezésnél. Kicsit úgy érződött, mintha Reitman abban a két percben próbálta volna elmagyarázni, hogy „hé, igazából erről szólt a filmem!”

A főbb szereplők, Adam Sandler, Jennifer Garner, Ansel Elgort és Timothée Chalamet egyáltalán nem rosszak, de a mesterkélt mondataikkal  nem tudnak akkora súlyt adni a karaktereiknek, mint amekkorát a film szeretett volna. Így kapunk egy csomó olyan embert, akik bár eléggé szenvednek, együtt érezni nemigen tudunk velük. (A casting viszont elég ütős, pláne annak tükrében, hogy napjainkra Elgort és Chalamet is befutott színészek lettek.)

A Férfiak, nők és gyerekek nagy szerencséje az, hogy hibáitól függetlenül nem válik unalmassá. Reitman eléri, hogy megvessük és kiboruljunk filmje szereplőitől, közben viszont az is érdekeljen, hogy mi lesz velük a játékidő utolsó perceiben. Elég ambivalens érzés, ami nem menti meg az egész produkciót, de könnyebben fogyaszthatóvá teszi.

Értékelés: 5/10

Cím: Férfiak, nők és gyerekek
Rendező: Jason Reitman
Forgatókönyvíró: Jason Reitman, Erin Cressida Wilson
Vágó: Dana E. Glauberman
Operatőr: Eric Steelberg
Szereplők: Adam Sandler, Jennifer Garner, Judy Greer, Dean Norris, Ansel Elgort, Rosemarie DeWitt, Kaitlyn Dever, Timothée Chalamet

Kritika: Annabelle 2: A teremtés (Annabelle: Creation, 2017)

"Az Annabelle 2 puzzle-ként illik be a mostani horrortermés közé, ám David F. Sandberg neve és a jó visszhang miatt ennél sokkal többet feltételeztem a „baba legújabb kalandjaiból”.

Nagyon bíztam abban, hogy az Annabelle második része képes legalább olyan nagy minőségi változásra, mint ahogy például az Ouija tette, melynek első felvonása csaknem nézhetetlenül unalmas, a Mike Flanagan által ráncba szedett történet viszont annál inkább üti meg a mércét. A rosszul sikerült horrorfilmek folytatásainak gyenge mércéjét legalábbis ezerszeresen.

Az Ouija tökéletesen bizonyítja, hogy egyetlen film sem menthetetlen a cím alapján, csak egy jó rendező, szkript és színészek kérdése a dolog. Pont emiatt voltam nagyon izgatott a kezdeti kritikák után, főleg úgy, hogy a jó rendező kiléte adott, hiszen az a David F. Sandberg dirigálta a munkálatokat, aki a 2016-os Amikor kialszik a fénnyel már megmutatta a tehetségét.

Sandberg egy teljesen új energiát adott a kiégett horror rendezők stílusához szokott közönségnek, ám érthetetlen módon az Annabelle 2 egy tökéletesen végig vitt biztonsági játék lett, mely elvitathatatlanul tisztességesen betanulta a műfaj szokványosságait, de ez 2017-ben, a klisékben fulladozó nézőknek aligha jelent pozitívumot.

Sandbergék pontosan tudták, hogy az első részre aligha alapozhatnak, és jól is tették, hogy egy másik történethez nyúltak, melyben egy babakészítő férfi és a fekvőbeteg felesége az árvaházból lakhatást biztosít néhány kislánynak és egy apácának, ám ahogy ilyenkor lenni szokott, a kezdeti örömök után mindenki egyre inkább kezd rájönni, hogy nincs minden rendben azzal a házzal.

Annabelle tényleg nem viccel, ugyanolyan para, mint néhány évvel ezelőtt volt, illetve maga az ötlet is remek, hogy az egész cselekményt kitették a puszta közepére elzárva az emberektől. A kezdést nagyon fontos kiemelni, azt a néhány percet látva tényleg elhiszi az ember, hogy az egész film ilyen kreatív és izgalmas lesz. De sajnos nem. Nagyon nem.

Talán a felénél éreztem először, hogyha így folytatjuk, akkor nem lesz minden rendben a filmmel. Addig egészen jó mederben haladt a film, a karaktereket remekül megismertük, még ha nyilván nem is a legeredetibb szereplőket láthatjuk a vásznon. Az említett nyitójelenet a feszültséget is remekül megadta, szóval minden adva volt ahhoz, hogy az Annabelle folytatása megcáfolja első részét, de ez sajnos nem történik meg.

Legfőképpen azért, mert az utolsó egy órában belesüpped abba a folyamatos ritmusba, amit felállított magának. A lámpa elkezd pislogni, a gyerekeket valami elkapja, bemennek egy olyan helyre, ahova nem szabadna, leszidják őket, este jön Annabelle: és ezeknek mindegyike egymást váltogatva történik meg legalább háromszor. Az addig jól felépített feszültség és „valami gáz van” feeling is jelentősen sokat veszt a rengeteg jump scare miatt.

Gyakran szidjuk a horrorfilmekben látható karaktereket, amiért olyan hülyén és érthetetlenül viselkednek. Valószínű te is sokszor átélted már, hogy a tévé előtt őrjöngsz, amiért a hülyegyerek képes volt lemenni a pincébe, ezzel kiengedni a szellemet. Vagy nem látja, hogy hol a kulcs, vagy felbukik a semmiben, szóval sorolhatnánk.

Az is tény, hogy ugyanilyen helyzetben valószínű senki nem tudna racionális döntéseket hozni. De! Én nem akarok túlságosan mélyre menni egy horrorfilm karaktereinek lelki világában, de az, amit ezek a lányok leművelnek, az tényleg lenyűgöző. Én pontosan tudom, hogy nem lehet filmet csinálni abból, hogy a szereplők minden kis neszre elmenekülnek a házból, de egyszerűen nem tudom megérteni azt, hogy miért viselkednek ilyen elborult módon, már a kezdetektől. Mintha cseppnyi veszélyérzetük sem lenne, és az sem kifogás, hogy még nem tudtak Annabelle-ről, mert elég hamar kiderül a „jelenléte”:

A színészek viszont elég sokat kihoztak a karakterükből, Linda és Janice, azaz Lulu Wilson és Talitha Bateman viszik a pálmát a gyerekszínészek között, a felnőtteknél pedig Anthony LaPagglia félelmetes arckifejezése mindenképpen valami különdíjat érdemel majd az év végi összegzéseknél. Ami még számomra kicsit érdekes, az Charlotte nővér (félre)castingja, mert bár Stephanie Sigman elég jó látványt tud nyújtani egyes részeknél, de elég érthetetlen, hogy egy ilyen karakterre pont őt választották.

Összefoglalva az Annabelle 2: A teremtés egy teljesen nézhető, talán a kelleténél kicsit hosszabb film, ami puzzle-ként illik be a mostani horrortermés közé, ám David F. Sandberg neve és a jó visszhang miatt ennél sokkal többet feltételeztem a „baba legújabb kalandjaiból”. Most már csak abban bizakodhatok, hogy az Az nem lesz pofára esés, melynek forgatókönyvét egyébként az a Gary Dauberman írja, aki az Annabelle szkriptjéért is felelős volt.

Értékelés: 5/10

 

Cím: Annabelle 2: A teremtés
Rendező: David F. Sandberg
Forgatókönyvíró: Gary Dauberman
Producer: Peter Safran, James Wan
Operatőr: Maxime Alexandre
Szereplők: Stephanie Sigman, Miranda Otto, Lulu Wilson, Anthony LaPaglia, Talitha Bateman, Kerry O'Malley, Phillipa Coulthard

 

 

 

 

Kritika: Jason Bourne (2016)

"A nagy elvárások és a magasra tett léc pedig rengeteg más francise-hoz hasonlóan itt is komoly problémát jelentett."

A Bourne franchise mindig üde színfoltját képviselte a kémfilmeknek, hiszen a műfaj nagy szériái sosem vették túlságosan komolyan a figurát, volt akció, volt harc, majd a végén, amikor a gonosz meghalt és elnyerte méltó büntetését, a főhős jó nők társaságában fogyasztja az italát mindenféle gond nélkül a tengerparton.  Rád gondolok, James Bond! Őket ezért szeretjük, a Bourne-filmek viszont mindig a realitás talaján maradtak a többi verseny- és műfajtársához képest, és pont emiatt volt igazán érdekes. (Ez mondjuk nem volt túl nehéz.)

2007 és egy kurtán-furcsán sikerült spin-off után azonban Paul Greengrass és Matt Damon, mert neki és nagy szerepe volt, hogy Bourne visszatért, úgy döntöttek, folytatják a folytathatatlannak tűnő történetet. A probléma pont ezzel van: sokkal inkább érződik a filmen, hogy az előbb említett két úriember még egyszer újra forgatni akart közösen, mint az, hogy volt egy remek sztori, vagy egy remek forgatókönyv, amit ők feltétlenül megszerettek volna mutatni a nagyközönségnek.

Ezzel akkor nem lenne baj, ha ez nem érződne minden egyes másodpercén a filmnek. A Jason Bourne tulajdonképpen lehetne egy korrekt iparos munka, ha nem ezzel a névvel fémjelezték volna. Nagyon hiányoltam belőle a társadalmi helyzetjelentést, hiszen az elődök folyamatosan beszéltek az akkori Egyesült Államokról és az ország helyzetéről, gondjairól, míg a Jason Bourne egyetlen ilyen reflektálása nagyjából az, hogy megemlítik kb. háromszor Snowden nevét.

Mint már mondtam, van ebben a két órában minden, ami egy kémfilmhez kell: sok akció, bunyó, rengeteg számítógép és persze egy dolgozó, aki titokban segít a főhősnek. A legnagyobb arculcsapás igazából mégiscsak az, hogy ez Jason Bourne, vagy másképp szólva: hogy ezt a filmet (nagyrészt) azok az emberek készítették, akik 2004-ben a Bourne-csapdát, vagy három évre rá a Bourne-ultimátumot.

Jó kérdés, hogy ez a hirtelen minőségesés az idő, vagy Tony Gilroy forgatókönyvíró hiánya miatt történt. Az sem lett volna baj, hogyha az évek múlásával húznak valami újat és csavarnak a lassan tényleg kifulladásnak induló „nem tudom mi történt velem” sztorin, de ez a bizonyos változás kimerült abban, hogy ezúttal nem Robert Ludlum regényének címét láthatjuk a moziplakáton.

A másik gond Matt Damon és az, hogy az egész játékidőt úgy tölti ki, mintha új személyi igazolványt szeretne csináltatni és vár arra, hogy lefotózzák. Nem elég, hogy 120 percből 110 percen keresztül semmi érzelem nincs az arcán, gyakorlatilag egyetlen ránc sem mozdul meg a homlokán. Nyilvánvaló, hogy nagyon nehéz dolgokon megy keresztül, de talán pont ezért is lehetett volna egy kicsit emberibb.

De hogy dicsérjem is a filmet, az akciójelenetek ugyanolyan emlékezetesre sikeredtek, mint sok évvel ezelőtt. A SWAT-os megérkezés a kaszinóba legalább annyira hozzátartozik majd a Bourne-történelemhez, mint a tollas szurkálás 2002-ben, vagy amikor könyvet használt az ellenfél likvidálására.

Hogy nem mondtam el a sztorit? Hát.. Van egy görögországi üldözés, ami háromszor haloványabb, mint a Mission: Impossible Marokkója, majd megtudjuk, hogy azon is poloska van, aki már alulról szagolja az ibolyát, eközben egy CIA által bérelt ügynök próbálja megölni címszereplőnket, aki apja bonyolult ügyeit próbálja felderíteni. Hellyel-közzel ezeket a történetszálakat próbálja összerakni a film egy nagy egésszé.

Greengrass ugyan nem a mesterművét tette le az asztalra, de jó látni, hatvanéves kora ellenére is ugyanolyan kemény akciókat tud a vászonra teremteni, mint fiatal korában, ugyanakkor a feszültséggel is remekül bánik: én lepődtem meg a legjobban, hogy milyen izgalmasra sikeredett az utolsó húsz perc és a lezárás.

Összefoglalva nem sok értelmét látom a Jason Bourne létének. Persze egyes pillanatokban jó volt nézni, hogy régi kedvenceim újra összeállnak, a feeling viszont már rég nem olyan volt, mint az elődöknél, a nagy elvárások és a magasra tett léc pedig rengeteg más francise-hoz hasonlóan itt is komoly problémát jelentett. Kár érte.

Értékelés: 10/5

Cím: Jason Bourne
Rendező: Paul Greengrass
Forgatókönyvíró: Paul Greengrass
Vágó: Christopher Rouse
Operatőr: Barry Ackroyd
Szereplők: Matt Damon, Julia Stiles, Tommy Lee Jones, Riz Ahmed, Alicia Vikander, Bill Camp, Vincent Cassel

Kritika: Agyas és Agyatlan (The Brothers Grimsby, 2016)

"Korántsem a csúcsán levő Sacha Baron Cohen kézjegyéről vall ez a néhol unalomba fulladó, közepes vígjáték."

Ritka és egyben dicséretes dolog, hogy Sacha Baron Cohen évről-évre jobban próbálkozik, hogy valami hasonlóan sikeres karaktert tudjon letenni az asztalra, mint amilyen Borat volt 2006-ban és nem különböző folytatásokon agyal vele kapcsolatban. Persze eléggé halott ötlet lenne, hiszen lassan nincs olyan ember a világon, aki ne ismerné fel bárhol a kazah bajuszkirályt.

Cohen a dokumentarista stílust is elhagyta, a Grimsby egyetlen árulkodó jele, hogy Ali G és Aladeen egykori sztárja (is) készítette, az a szokásosan beteg humor. Teljesen mindegy, hogy milyen rendező kerül Cohen mellé, Larry Charles vagy mondjuk a Szemfényvesztők rendezője, Louis Leterrier, a megbotránkoztató humorforrások maradnak a helyükön.

Az tehát tisztán látszik, hogy A Diktátor és a Brüno ugyan ért el apróbb sikereket, de elődjük hatalmas bevételét, a kétszázmillió dolláros határt egyikőjük sem tudta megugrani, sőt, nem kevéssel alul maradtak. Ennek ellenére a mi drága komédiásunk csinálja ugyanazt, amit sok-sok évvel ezelőtt elkezdett: különféle állati belekben járkál némi nemi váladékkal az arcán, szóval csak a szokásos.

Ő még nem unja, én már annál inkább.

Történetünk főszereplője a tökkelütöttnek nyugodtan nevezhető Nobby, aki testvérét keresvén egy jótékonysági napra téved, ahol a találkozás egy nem várt balesettel végződik. A rég nem látott testvér gyanúba keveredik és menekülnie kell, és hol máshol bújna meg, mint régi városukban megannyi emlékkel és baráttal együtt.

Igazából teljesen mindegy, mi a sztori, a vége úgyis licitálás lesz a két forgatókönyvíró, Sacha Baron Cohen és Phil Johnston között, hogy melyikűjük tud nagyobb gusztustalanságot kigondolni. Aki ismeri a régebbi filmjeit, az nyilván tudja, hogy mire számíthat, és sajnos pont ez a legnagyobb baj.

Az elején mondtam, milyen jó dolog, hogy Cohen nem a Borat nagy sikerét akarja folytatásokkal elérni, hanem új karaktereket próbál kitalálni. A gond még csak nem is a viszonyítási alappal és a „magasra tett léccel van”, ellenben egyre inkább azt érzem, újra és újra és újra ugyanazokat a poénokat halljuk, csak kicsit máshogy.

Maga a koncepció nyilván változott, ezúttal James Bond-szerűen csapatja Cohen és Mark Strong, a tesó az üldözést. Jó látni azért, hogy olyanok is bevállalnak egy-egy ilyen szerepet, akikre nem igazán gondolnánk, ha mondjuk a beteg, undorító humorra asszociálunk. Ő egyébként király volt az elejétől kezdve, de keménysége ellenére ő is tud olyanokat húzni, hogy csak néz az ember. Igen, a hereszívásra gondoltam!!

Emellett egy igazi Hardcore Henry-t kapunk, vagyis néhány pillanat erejéig belső nézetből láthatjuk, ahogy Strong gyilkolja az ellent, szóval vannak olyan részek az Agyas és Agyatlanban, amik löketet adhatnának a megfáradt vicceknek, de önmagában egy vígjátékban elég nagy probléma, ha lát egy-két jó akciójelenetet de amúgy egy fikarcnyit sem nevet.

A színészekről: Az új Melissa McCarthy, azaz Rebel Wilson szokás szerint hozza a királyt tapló formáját, Isla Fisher személyében a titkos segítőt kapjuk, az elképesztően jól kidolgozott főgonosz emlékeztetne, hogy nem a sztori a lényeg, hanem a poénok.

Na jó, ez egy kicsit túlzás, vannak olyan részek a filmben, amikor hangosan nevettem a röhögéstől, de amíg a Borat 100% jó humort képviselt, addig a Brüno már csak 60-40-et, a Grimsby-vel pedig eljutottunk a negyvenhez nagyjából.

Az a nagy szerencséje, hogy egy lélegzetvétellel végig lehet nézni, a maga 83 percével pedig tud szórakoztatni egy keveset, de korántsem a csúcsán levő Sacha Baron Cohen kézjegyéről vall ez a néhol unalomba fulladó, közepes vígjáték.

Értékelés: 10/5

Cím: Agyas és Agyatlan
Rendező: Louis Leterrier
Forgatókönyvíró: Sacha Baron Cohen, Phil Johnston
Vágó: James Thomas
Operatőr: Oliver Wood
Szereplők: Sacha Baron Cohen, Mark Strong, Isla Fisher, Annabelle Wallis, Penélope Cruz, Rebel Wilson, Ian McShane, Gabourey Sidibe

Kritika: Brüno (2009)

"A nagy kérdés pedig: vajon Sacha Baron Cohen a pénz miatt akarta ilyen sürgősen elkészíteni ezt a mozit, a minőségre nem is figyelve, vagy a 2009-es évben egyszerűen ennyi tellett tőle?"

Teljes mértékben megértem azokat, akik idegrohamot kapnak pusztán attól, hogy meghallják Sacha Baron Cohen nevét. Az a szórakoztatási műfaj, amit ő képvisel, sokakat inkább kiborít és megbotránkoztat, az emberek másik része viszont, aki szereti és értelmet lát abban a mérhetetlenül nagy polgárpukkasztó viselkedésben, amit Baron Cohen már évek óta űz, nem kétséges, hogy a Brüno esetében is látni fog társadalomkritikát és humort. Mások viszont meg se közelítsék!

Mielőtt belekezdünk mostani filmünkbe, elemezzük ki egy kicsit régebbi alkotásait: a 2006-os Borat akármennyire is egy rétegfilm, elképesztő hasznot hozott, hozzáteszem jogosan. Vicces, elgondolkodtató és tudtam, hogy a könyvklubba, ahova én sosem járok, a hetvenes nagynénik és nagybácsik megvetően fognak rám nézni az ízlésem miatt, de nem érdekelt. Jó volt. Aztán a Brüno már hagyott némi kívánnivalót maga után, hamarosan erre is kitérünk, a 2012-es A diktátor pedig legnagyobb sajnálatomra semmilyen áldokumentumos feelinget nem mutatott, így az megint nem nyerte el a tetszésemet.

Ezek után nézzük, mi is a legnagyobb baj a Brüno-val: elsősorban maga a karakter. A Borat számomra azért volt olyan könnyen befogadható és szerethető, mert a címszereplő egy naiv, elég buta, de alapvetően nem egy rossz természetű ember volt az elég sokszor feltűnő rasszizmusán kívül. Brünoban viszont semmit nem láttam, ami kicsit is vicces vagy szimpatikus lenne. Nem azért, mert meleg, hanem mert elképesztően beképzelt és nagyképű, lekezelő, így pedig hamar teljesen érdektelenné vált a szememben.

Mondhatnánk azt is, hogy Baron Cohen a nagy siker után egy szinte teljesen ugyanolyan filmet akart letenni az asztalra, amit majd hasonlóan kajálni fog a nép. Nem így lett, pedig még az alapanyag sem változott sokban. Egy furcsa, idegesítő akcentussal bíró főhős, aki valamilyen oknál fogva felmegy a nagy Amerikába, hogy ott kamatoztassa tudását.

Cohen egy újabb Boratot akart teremteni hasonló motívumokkal, az eredmény azonban mégsem sikerült. Az persze dicséretes, hogy a 2006-os film elképesztő sikere után nem jött egyből folytatás, és nagyon úgy tűnik, nem is lesz, a Brüno mégis értelmezhető Borat-filmként, csak éppen vérszegényebb változatban.

Cohen a film minden pillanatában arra törekszik, hogy a néző kínosan, megbotránkoztatva érezze magát, szóval a cél teljesen ugyanaz volt, mint a Borat esetében, csak épp ott egyáltalán nem volt feltűnő, itt pedig minden egyes pillanatban érezni, hogy “na, ez a seggmutogatás már megint csak azért kellett, hogy botrányos legyen”.

Azt kell mondanom, a poénok is nagyon ritkán találnak be, ami Cohen esetében legtöbbször a társadalmi sztereotípiák kifigurázását, más módon bemutatását jelenti, egyes jelenetek pedig, főleg a vége felé a ringben, borzasztóan unalmasak és erőltetettek voltak.

A nagy kérdés pedig: vajon Sacha Baron Cohen a pénz miatt akarta ilyen sürgősen elkészíteni ezt a mozit, a minőségre nem is figyelve, vagy a 2009-es évben egyszerűen ennyi tellett tőle? Őszintén fogalmam sincs. Vannak vicces részek, meg kell hagyni, és olyankor érezni, hogy Brüno is sokkal szimpatikusabb, csak kár, hogy a következő helyszínen már megint egy tuskó, csak magával törődő divatdiktátor.

Larry Charles, Cohen állandó rendezője a Borathoz hasonlóan tulajdonképpen megint egy road-movie-t csinált: a főhős elhagyja hazáját és ahogy épp a szituáció adja, különböző helyekre megy mondjuk kigyógyulni a homoszexualitásából vagy megmutatni a színes bőrű gyermekét egy show-műsorban.

Van a filmben mondjuk úgy öt-hat jelenet, mely remekül működik és tényleg érezni belőle, hogy egyszerre figurázza ki az emberek viselkedését váratlan helyzetekben és nevetteti meg a nézőt. Ezért is nem értem, hogy a számomra a világ egyik legjobb vígjátékának főhőse és szellemi atyja, Cohen, miért akar indokolatlanul obszcén, magamutogató és folyton meztelen lenni a Brünoban.

Összefoglalva azt kell mondanom, egy hatalmas nagy csalódás a film, főleg úgy, ha olyan elvárásaid vannak, mint a Borat esetében. Ha azt nézzük, persze polgárpukkasztó, szóval ilyen tekintetben sikerrel jár, de azért valljuk be, ez nem túl nagy teljesítmény.

Értékelés: 10/5

Rendező: Larry Charles

Forgatókönyvíró: Sacha Baron Cohen, Dan Mazer

Forgalmazó: Fórum Hungary

Zeneszerző: Erran Bahon Cohen

Szereplők: Sacha Baron Cohen, Alice Evans, Bono, Sandra Seeling, Gustaf Hammarsten

 

 

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

 

Kritika: Knock Knock (2015)

"A film tanulsága egyébként az, hogy a gázóra leolvasón kívül is vannak más emberek, akiknek nem kéne ajtót nyitni."

Eli Roth, a Motel filmek rendezője egy hosszabb kihagyás után 2015-ben két új filmjével is berobbant a mozikba, pontosabban a Knock Knock és a Green Inferno közül utóbbi már két évvel ezelőtt elkészült, de végül csak most láthatta először a publikum. Sem a nézők, sem a kritikusok nem rajongtak egyikért sem, bevételük is csekély volt, pedig Roth mindent megtett azért, hogy becserkéssze a jó nőket nagyvásznon látni kívánó kanos férfiakat, hiszen mindkettőbe betette főszerepre(!) a bájos és elképesztően dögös feleségét, Lorenza Izzo-t.

De tudjátok mit, nem elég egy dögös nő, igaz? Legyen kettő! De mi lesz, ha a moziba járók nem is ismerik a nevüket? Valami sztár kéne még ide.. Keanu Reeves ráér? A John Wick úgyis túlságosan jól sikerült, biztos már epekedve várja, hogy szerepeljen valami szarba.

Körübelül így történhetett a casting, ennek ellenére viszont mégis érdekelt a film, ami leginkább a meglepően érdekesre sikeredett előzetesnek köszönhető, na meg a rajongásomnak a pszichopata karakterek, filmek iránt.

Mielőtt belekezdenénk a tortúrába, fontos leszögezni, hogy ez egyáltalán nem egy horror, legalábbis annyi köze van a horror műfajhoz, mint mondjuk a Micsoda nőnek a politikai drámához. Még a thriller is rengetegszer túlzó jelző, hisz az extrém hosszú felvezetés (nagyjából negyven perc) alatt gyakorlatilag semmi izgalmas nem történik. Sokszor abszurd, legalábbis én annak nevezem a két elmebeteg nő rajzát szerencsétlen szobrokon, de ha jobban belegondolunk, szinte egyetlen műfaj sem illik rá teljesen.

Másik dolog, hogy az alapsztorinak annyi valóságalapja van, mint amekkora esélye, hogy egy pár hónapos baba megérti, miért Star Wars IV-nek hívják az első részt, de essünk túl rajta, a negatív dolgoknak úgy se lesz még vége egy darabig.

Kellemes, boldog családként élik mindennapjaikat Webberék, a hétvégére a feleség azonban kiruccan egy kicsit, az építész Evan pedig egyedül marad néhány napra. Az egyik este csöngetnek hozzá, két ismeretlen nő az: eltévedtek, csuromvizesek és nagyon fáznak. A többit tessék kitalálni.

A film tanulsága egyébként az, hogy a gázóra leolvasón kívül is vannak más emberek, akiknek nem kéne ajtót nyitni. De komolyan, ez a film annyira súlytalan és meggondolatlan, hogy szavakkal ki sem lehet fejezni.

Néhány jelenetben már téged, a nézőt idegesíti a legjobban, hogy ezek a lányok egyszerűen mindent tönkretesznek és mindenen röhögnek, amit csak meglátnak. Roth ezzel valószínűleg a pszichopata-métert akarta jócskán felemelni, ellenben viszont csak egy vontatott, legtöbbször idegesítő és unalmas filmet látunk két jó nővel és egy tehetséges színésszel.

Egyetlen erőssége talán az atmoszféra, hisz néhány másodpercen kívül tényleg az egész cselekmény a házban játszódik és a nagyon érdekes, már-már misztikusnak és teljesen kiismerhetetlennek tűnő házban tényleg elég para lehet bújócskát játszani, aminek tétje a halál, vagy az élet.

Tudjátok, mi a nagy baj? Az, hogy egyszerűen nem hiszem el, hogy annyi lélekjelenléte nincs ennek a Webbernek, hogy időben felismerje a helyzetet és ne tudjon megbirkózni két nővel. Érthetetlen az egész.

A helyet az, hogy minden percén érezni ennek a filmnek, hogy nagyon beteg akart lenni. Az egyik jelenetben például villával szúrnak le valakit, a másikban az egyik nő Evan saját lányának ruháit veszi fel és úgy szerelmeskedik vele, valami miatt azonban mégsem működik ez az egész.

Nem elég megkapó, nem elég megrendítő, semmi olyan elem nincs benne, ami miatt érdekessé válna, így az első óra után, mivel akkor kezdődik az igazi cselekmény, már az se érdekelne, ha Evanról kiderülne, hogy igazából ő a két lány, csak testet cseréltek és most az elméjével irányítja a dolgokat. Na jó, talán ez kicsit feldobná..

Ennek ellenére mégsem lett olyan rossz a Knock Knock, legfőképpen azért, mert Reeves a lehető legtöbbet hozza ki belőle. A befejező jelenet például egyszerre lett hátborzongatóan morbid és nevetséges, ugyanakkor kiakasztó, botrányos is, és ha az egész film olyan polgárpukkasztó lett volna, máris jobban értékelném.

Ami még igazán hangulatossá teszi, az a már említett erős atmoszféra és a kevés szereplő. Az IMDb adatai szerint mindössze kilenc színész játszott, ebből is az egyik a Uber Driver, akinek gyakorlatilag nemhogy a hangját, de az arcát se látjuk meg.

A Knock Knock összefoglalva nem egy rossz film, nincsenek benne eget verő, borzalmas jelenetek, mivel ugyanazt a lapos, közepes színvonalat hozza az elejétől a végéig. Az érdeklődés teljes hiánya a nagy hibája az alkotásnak, már csak abban reménykedek, hogy a Green Inferno egy fokkal jobb szórakozást tud majd nyújtani.

Értékelés: 10/5

Cím: Knock Knock
Rendező: Eli Roth
Forgatókönyvíró: Eli Roth, Guillermo Amoedo, Nicolás López
Zene: Manuel Riveiro
Operatőr: Antonio Quercia
Szereplők: Keanu Reeves, Lorenza Izzo, Ana de Armas, Aaron Burns

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.