"Korántsem a csúcsán levő Sacha Baron Cohen kézjegyéről vall ez a néhol unalomba fulladó, közepes vígjáték."

Ritka és egyben dicséretes dolog, hogy Sacha Baron Cohen évről-évre jobban próbálkozik, hogy valami hasonlóan sikeres karaktert tudjon letenni az asztalra, mint amilyen Borat volt 2006-ban és nem különböző folytatásokon agyal vele kapcsolatban. Persze eléggé halott ötlet lenne, hiszen lassan nincs olyan ember a világon, aki ne ismerné fel bárhol a kazah bajuszkirályt.

Cohen a dokumentarista stílust is elhagyta, a Grimsby egyetlen árulkodó jele, hogy Ali G és Aladeen egykori sztárja (is) készítette, az a szokásosan beteg humor. Teljesen mindegy, hogy milyen rendező kerül Cohen mellé, Larry Charles vagy mondjuk a Szemfényvesztők rendezője, Louis Leterrier, a megbotránkoztató humorforrások maradnak a helyükön.

Az tehát tisztán látszik, hogy A Diktátor és a Brüno ugyan ért el apróbb sikereket, de elődjük hatalmas bevételét, a kétszázmillió dolláros határt egyikőjük sem tudta megugrani, sőt, nem kevéssel alul maradtak. Ennek ellenére a mi drága komédiásunk csinálja ugyanazt, amit sok-sok évvel ezelőtt elkezdett: különféle állati belekben járkál némi nemi váladékkal az arcán, szóval csak a szokásos.

Ő még nem unja, én már annál inkább.

Történetünk főszereplője a tökkelütöttnek nyugodtan nevezhető Nobby, aki testvérét keresvén egy jótékonysági napra téved, ahol a találkozás egy nem várt balesettel végződik. A rég nem látott testvér gyanúba keveredik és menekülnie kell, és hol máshol bújna meg, mint régi városukban megannyi emlékkel és baráttal együtt.

Igazából teljesen mindegy, mi a sztori, a vége úgyis licitálás lesz a két forgatókönyvíró, Sacha Baron Cohen és Phil Johnston között, hogy melyikűjük tud nagyobb gusztustalanságot kigondolni. Aki ismeri a régebbi filmjeit, az nyilván tudja, hogy mire számíthat, és sajnos pont ez a legnagyobb baj.

Az elején mondtam, milyen jó dolog, hogy Cohen nem a Borat nagy sikerét akarja folytatásokkal elérni, hanem új karaktereket próbál kitalálni. A gond még csak nem is a viszonyítási alappal és a „magasra tett léccel van”, ellenben egyre inkább azt érzem, újra és újra és újra ugyanazokat a poénokat halljuk, csak kicsit máshogy.

Maga a koncepció nyilván változott, ezúttal James Bond-szerűen csapatja Cohen és Mark Strong, a tesó az üldözést. Jó látni azért, hogy olyanok is bevállalnak egy-egy ilyen szerepet, akikre nem igazán gondolnánk, ha mondjuk a beteg, undorító humorra asszociálunk. Ő egyébként király volt az elejétől kezdve, de keménysége ellenére ő is tud olyanokat húzni, hogy csak néz az ember. Igen, a hereszívásra gondoltam!!

Emellett egy igazi Hardcore Henry-t kapunk, vagyis néhány pillanat erejéig belső nézetből láthatjuk, ahogy Strong gyilkolja az ellent, szóval vannak olyan részek az Agyas és Agyatlanban, amik löketet adhatnának a megfáradt vicceknek, de önmagában egy vígjátékban elég nagy probléma, ha lát egy-két jó akciójelenetet de amúgy egy fikarcnyit sem nevet.

A színészekről: Az új Melissa McCarthy, azaz Rebel Wilson szokás szerint hozza a királyt tapló formáját, Isla Fisher személyében a titkos segítőt kapjuk, az elképesztően jól kidolgozott főgonosz emlékeztetne, hogy nem a sztori a lényeg, hanem a poénok.

Na jó, ez egy kicsit túlzás, vannak olyan részek a filmben, amikor hangosan nevettem a röhögéstől, de amíg a Borat 100% jó humort képviselt, addig a Brüno már csak 60-40-et, a Grimsby-vel pedig eljutottunk a negyvenhez nagyjából.

Az a nagy szerencséje, hogy egy lélegzetvétellel végig lehet nézni, a maga 83 percével pedig tud szórakoztatni egy keveset, de korántsem a csúcsán levő Sacha Baron Cohen kézjegyéről vall ez a néhol unalomba fulladó, közepes vígjáték.

Értékelés: 10/5

Megosztás a facebookon

"Az Annabelle egyszerűen annyira unalmas és semmitmondó film, hogy már végső elkeseredettségedben keresed, melyik az a jelenet, amelyikbe esetleg nem lehet belekötni. Persze nem azért készült, hogy a kritikusoknak megfeleljen, sokkal inkább a bevételért."

Minden évben kell egy horror, amely a legbénább és legtöbbször felhasznált klisékre épít, a kritikák lehúzzák, de a mozipénztáraknál tarol. És rendszerint olyan rendezőkre bízták, akiknek annyi közük van a filmekhez, mint mosogatónőknek a tanításhoz. Ez esetben az említett direktor neve John R. Leonetti.

Az Annabelle egyszerűen annyira unalmas és semmitmondó film, hogy már végső elkeseredettségedben keresed, melyik az a jelenet, amelyikbe esetleg nem lehet belekötni. Persze nem azért készült, hogy a kritikusoknak megfeleljen, sokkal inkább a bevételért.

A másik nagy probléma azok után, hogy a nézőt szinte semmibe veszi, hogy olyannyira sok ismert dolgot átvesz más horrorfilmekből, hogy egyszerűen nem félünk tőle, hanem kiröhögjük, pedig az a legkevesebb, hogy ijedjünk meg egy horrortól, ha már más dologban nem tud nekünk kecsegtetni.

Én elhiszem, hogy manapság már nehéz érdekfeszítő horrort készíteni, hiszen az elmúlt évek során a műfajt konkrétan kikoptatták a Hollywood-i fejesek, de a porig alázós rész után térjünk át a történetre.

A szinopszis nagyon egyszerű, a Démonok között film után játszódik, ami Annabelle eredetéről szól. John és Mia tökéletes pár, egészen addig, amíg a házasok férfi tagja nem vesz feleségének egy babát: Annabelle-t.

Nem sokkal ezután egy sátánista csoport bukkan fel a házukban, de ez még csak a kezdet volt. Felbukkan itt minden, ami egy klisés horrorfilmből nem hiányozhat: nyikorgó ajtók és fotelek, egy pap, rengeteg jellemtelen karakter, kidolgozatlan forgatókönyv, és csapnivaló rendezés.

Bármennyire is meglepő, de sok hasonlóság van John R. Leonetti és Wally Pfister között. Előbbi eme film rendezője, utóbbi pedig a nyár egyik legnagyobb csalódását okozta, a Transzcendenst. Attól eltekintve, hogy mindkettő film brutálisan rossz, azt is fontos megemlíteni, hogy Leonetti és Pfister is operatőr volt, mielőtt belevágott a rendezésbe.

Ez a bizonyíték tehát arra, hogy attól, hogy egy ember közel van a filmkészítéshez, még nem jelenti azt, hogy tudja is azt csinálni. Chistopher Nolan kezei alatt edződött Wally Pfister több éven át a világ egyik legsikeresebb operatőrje volt, gondoljunk csak az Eredetre, vagy a Sötét lovagra, és most, a Transzcendens után úgy megsértette a filmipart, hogy nem csodálkoznék, ha jó darabig nem hívnák a kamerák mögé, pláne nem rendezői székbe.

Értékelés: 10/5

Megosztás a facebookon