Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"Akkor csúszott el igazán az Ördöglakat, amikor a misztikus krimi-szerű alaphelyzetet a negyvenedik perc környékén egy tárgyalótermi drámává változtatta."
Nehezen tudok választ találni arra, hogy az Ördöglakat egyáltalán miért készült el. Bár a kifejezetten érdekes felvezetés és a cselekmény kibontása még nem vetíti előre, de az 1993-ban, Memphisben történt gyilkosságokat feldolgozó Atom Egoyan-film később egyetlen részében sem tud működképes lenni, emellett kínosan ügyel arra, hogy semmi újat vagy érdemlegeset ne mondjon a témával kapcsolatban. Teljesen felesleges.
A film legnagyobb problémája maga a rendezés, ami Egoyan mostani alkotásait tekintve nem egy nagy meglepetés, viszont ugyanazokat a hibákat követi el, amit mondjuk A fogolyban is látni lehetett: egyszerűen képtelen összetartani az alkotásait. Az ígéretes kezdet után kapunk egy rakat szereplőt, akikre szánnak 1-2 percet, majd onnantól kezdve a film megállás nélkül dobálja a kereszt-és vezetékneveket, amiket a nézőnek egyből azonosítania kellene. Morgan, Byers, Burnett, McDonough, Gitchell, Paul, Dale, egy tucat mellékszereplő, akik fontosak lennének a cselekmény szempontjából, de semmi idő nem jut rájuk.
A történet a Memphisi Hármak néven hírhedté vált brutális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságokról szól. Az ügyben letartóztatnak három erősen sátánista múlttal rendelkező fiatalt, ám több bizonyíték is arra utal, hogy talán mégsem olyan egyértelmű a helyzet. A rendőrség viszont elég egyoldalúan vizsgálja az ügyet, így kerül a képbe Ron Lax, azaz Colin Firth mint magánnyomozó.
A film elsősorban a nyomozói szálon kívül az egyik meggyilkolt gyerek anyjára, Pamre van kihangsúlyozva. Egoyan megmutathatta volna az igazi gyászát, ahogy küzd a fia elvesztésével, de sajnos nem látjuk a halálhírre összeeső és néhány perccel később a tévében mosolygó anyuka fájdalmát a kettő jelenet között. Az egyetlen megérintő rész akkor volt, amikor bevitte a fia dolgozatát a tanárhoz.
Az Ördöglakat rengeteg mindenről szólhatott volna. Azon kívül, hogy a már említett Pam ugyan főszereplő, érzelmei nincsenek megfelelően kihangsúlyozva, lehetett volna mondjuk a gyanúsítottakra is több időt fordítani. Igen, megértettük, hogy sátánisták és azt is, hogy metalt hallgatnak, sőt, még azt is, hogy sátánista könyveket olvasnak, de ezen kívül semmi kapcsolata nincs a nézőnek velük, ahogy a film többi szereplőjével sem.
Így elég nehéz érzéseket generálnia a filmnek az alapvető együttérzésen kívül.
Akkor csúszott el igazán az Ördöglakat, amikor a misztikus krimi-szerű alaphelyzetet a negyvenedik perc környékén egy tárgyalótermi drámává változtatta. Onnantól kezdve becsukott szemmel is ment volna a jelenetek felsorolása: a bíróságon vannak, ismeretlen alakokat hallgatnak ki, Lax egy étteremben próbál kitalálni valamit, aztán egy flashback, újra kihallgatás, bíróság, étterem.
Hogy mennyire nagy bajok vannak a forgatókönyvvel? Olyannyira, hogy Lax egyik éttermi elmélkedése közben találkozik a volt feleségével, aki elmondja, hogy a rendőrség a férfi múltjáról faggatta, de ő nem mondott semmi. De mi történik ezután? Semmi, folytatódik minden a tárgyalóteremben, még csak kísérletet sem tettek arra, hogy megmagyarázzák „Lax múltját”, ha már egyszer szóba hozták.
Egyáltalán nem kaptak hálás feladatot a színészek, de a film többségében mindenki korrekt alakítást nyújt. Reese Witherspoonhoz érzésem szerint annyira nem állt közel a szerep, de látszott rajta, hogy próbálkozott, illetve Colin Firth is hozta a kötelezőt a meglehetősen egydimenziós karakterével. Megemlítenék még néhány színészt, de többségük tényleg csak epizódszerepet kapott, még a feltételezett gyilkosok is.
Spoilerek nélkül mondom, hogy a befejezés sem fed fel semmi újat, amit eddig ne tudtunk volna, de nem is ez volt az elvárás. Az Ördöglakat Atom Egoyan stílusához híven lehetett volna egy minimalista dráma a magánnyomozóról, akinek erkölcsi aggályai vannak azokkal az emberekkel szemben, akiket védeni próbál, vagy bemutathatta volna az édesanya gyászát (nem csak felületesen), a végeredmény viszont egy rossz forgatókönyvből készült unalomba fulladó dráma, amit a színészek sem tudnak megmenteni. Kicsit több volt benne.
Értékelés: 4/10
"A Dől a moné egy fájdalmasan rossz film, amin nem rágódni kell, legfőképpen nem írni róla, hanem gyorsan elfelejteni, hisz valószínűleg a stáb nagy része is ezt csinálta a premier után nem sokkal."
Michael Hoffman remek helyzetben volt a színészek kiválasztása terén: csak fel kellett lapoznia az elmúlt évek egyik legbizonytalanabb lábon álló művészek listáját, nevezetesen Cameron Diaz-t, aki már a Rossz tanárban és a Dobozban is bizonyította, hogy nem kell neki jó filmeket csinálni ahhoz, hogy sikeres legyen, aztán itt van Colin Firth, aki nem hasonlítható össze az előbb említett hölgyeménnyel, de tagadhatatlanul becsúsztak neki olyan alkotások, mint Az utolsó légió, vagy a Dorian Gray. Alan Rickman pedig, mióta vége a Harry Potter sorozatnak, egyre mélyebbre csúszik a filmművészet pöcegödrében.
A lényeg tehát az, hogy itt vannak a hívogató színészek, a furcsa, ugyanakkor potenciálban gazdag sztori, valamint az a tény, hogy Ethan és Joel Coen írta a forgatókönyvet, a végeredményből pedig valami jó is sülhet ki. Pontosabban, sülhetett volna.
Nem túlzok azzal, ha azt mondom, hogy a nevetés halvány szikrája sem merült fel bennem a 90 perces játékidő alatt, sőt, konkrétan egy épkézláb poént nem tudtak megírni a fivérek, akik érezhetően egy különc vígjátékot, egy különc világot akartak megteremteni, miközben már rég van nekik ilyen. (A Nagy Lebowski, Fargo)
Valahogy úgy képzelem el ezt az egészet, hogy Cameron Diaz elvállalta a filmet, aztán amikor Alan Rickman megtudta, hogy lesz csókolózós jelenetük, ő is belement, Colin Firth pedig együtt akart dolgozni Rickman-nel. Kb. így képzelem el, hogy mehettek bele ebbe a rém ostoba alkotásba a színészek.
De amellett, hogy nincs benne egy darab poén se, komoly műfaji identitás zavarban is szenved Coen-ék 2012-es agymenése. Milyen egy vígjáték? Kikapcsol, megnevettet, szórakoztat. Nem véletlen adtam 8 pontot az Argo folytatásának, hisz az előbb említett három jellemző mind nagy vonalakban benne volt a filmben. De itt.. Egyáltalán miért is vígjátéknak van ez titulálva?
Azért, mert a sokadjára is úriember szerepét játszó Colin Firth gatya nélkül szaladgál egy tágas hotelben, és a portás utána kérdez, hogy nem felejtett-e el valamit? Ez a vicc? Ráadásul azzal próbálják elterelni, hogy mennyire is ostoba filmet lát a néző, hogy különböző képzőművészeti ágakat mutatnak be, vagy legalábbis az a kiindulópontja mindennek, egy festmény, ettől pedig pont olyan érzésem támad, mintha Dan Brown egyik regényének filmadaptációját látnám.
A történet szerint Harry nagy bosszút akar állni főnökén, akinek egyik legnagyobb hobbija, hogy meztelenül ténfereghet a saját irodájában. Haha.. A férfi pontosan tudja, hogy főnöke egy Monet festményre pályázik, ezért készíttetett egy hamisítványt, amivel ki akarja fosztani. De ez még nem elég, beszervezi a Puznowski-t, igen, Puznowski-t, aki meglepően nem egy különc lengyel műgyüjtő, hanem maga a szexi rodeóslány, Cameron Diaz, aki elhiteti a főnökkel, hogy nála van a festmény.
Meglepő, de sokszor igaz az a tény, hogy csak meg kell nézni egy film poszterét, és el tudod dönteni, hogy jó vagy rossz. Nem mindig igaz, de speciel a Dől a moné esetében tökéletesen így van. Nézzük csak meg: ott a három főszereplő, Puznowski igazi rodeós csajnak felöltöztetve, hogy a férfiak is bejöjjenek a moziba, aztán Rickman, aki a magabiztos nézésével a Harry Potter rajongók szívét akarja megdobogtatni, majd Colin Firth, aki a flegmaságával azt érezteti, hogy újra a Büszkeség és balítéletben vagyunk. Az igazi filmrajongóknak pedig ott van viszonylag nagy betűkkel a felirat, hogy a forgatókönyvet Ethan és Joel Coen írta. Ennyi erővel már azt is rá lehetett volna írni mondjuk a cím helyett, hogy "Jobb, mint a Fargo!".
Plusznak még ott egy oroszlán, csak hogy legyen.
A Dől a moné tehát egy fájdalmasan rossz film, amin nem rágódni kell, legfőképpen nem írni róla, hanem gyorsan elfelejteni, hisz valószínűleg a stáb nagy része is ezt csinálta a premier után nem sokkal.
Értékelés: 10/3
"Az Amnéziára tekinthetünk úgy is, mint egy szárnyait bontogató rendező próbafilmjére, aminél nem a pénz vagy a nézettség volt a lényeg, hanem, hogy megismerjék a nevét."
Nem meglepő, hogy nem rohantak az emberek egy olyan semmitmondó című filmre a mozikba, mint az Amnézia, eredeti nevén Before I Go to Sleep. Rowan Joffe rendező eddig leginkább a forgatókönyveiről volt ismert, már akinek, mert eddig én még a nevéről sem hallottam, de ő jegyzi többek között a Brightoni szikla vagy a 28 héttel később című filmeket. Előbbit vegyesen, utóbbit leginkább pozitívan fogadta a nagyközönség. És most, következő filmjében összehoz egy brilliáns Kidman-Firth-Strong duót, ír egy lagymatag forgatókönyvet, emellett pedig előszeretettel használja a '80-as évek horroreffektjeit is. Azt hinnénk tuti siker a dolog.
A film nagy problémája, hogy ez akar lenni a második Gone Girl. Azt próbálja elérni az egész játékidő alatt, hogy rávegyen, ez bizony egy nagyon fordulatos film, és annak ellenére, hogy van-egy két meglepő húzása, egyáltalán nem nevezhető fordulatosnak. Mintha csak a szánkba akarná rágni, hogy ez az év legdurvább filmje, és ezt el kell fogadnod.
Az viszont tetszett, hogy annak ellenére, hogy a műfaja thriller, egész végig nyugodt és higgadt marad, az utolsó, záró jelenetben viszont minden felgyülemlett erőszakot kiereszt magából.
A történet szerint Christine egy negyvenes éveiben járó hölgy, aki minden nap öntudatlanul ébred: nem tudja ki ő, hol van, és egyáltalán mit keres itt? Férje, Ben, mindig elmeséli neki, hogy néhány évvel ezelőtt történt vele egy baleset, és azóta amnéziába szenved: elalvás után minden kitörlődik az emlékezetéből, a memóriája pedig az egyetemi éveihez tér vissza.
Feltűnik még egy eltitkolt barátnő, egy gyerek, egy orvos, a történet szempontjából viszont csak az utóbbi a lényeges. Az is jó tesz az Amnéziának, ha már nevén kell hívni, hogy kevés szereplővel operál, leginkább a házban játszódik, és olykor-olykor igazán megrázó tud lenni.
Fontos, hogy nem egy Still Alice szerű megrázásra kell számítani, szóval a filmnek az amnézia csak egy mellék, ugyanakkor a legfontosabb ága, hiszen az egész komplikáció a betegség miatt indul ki.
A lassú üteme sajnos néha már unalomba megy át, főleg, hogy nem csak az amnéziás, hanem a nézők is ugyanazt élik át nap mint nap, és már elég kínos, amikor századjára mondja el az orvos a nőnek, hogy ki ő, ami neki persze teljesen új, hiszen mindent elfelejt, de mi, nézők, már kívülről tudjuk.
Az apróbb bakiktól is el lehet tekinteni, főleg úgy, hogy Joffe eddig csak egy filmet rendezett, a többiben csak írói kreditet kapott. Az Amnéziára tekinthetünk úgy is, mint egy szárnyait bontogató rendező próbafilmjére, aminél nem a pénz vagy a nézettség volt a lényeg, hanem, hogy megismerjék a nevét.
Kár, hogy nem ezzel a filmmel fogják. A rendezőnek továbbra is ezen az úton kell mennie, sok gyakorlással és tanulással, és néhány éven belül megkapjuk az év leglebilincselőbb, legfordulatosabb filmjét Rowan Joffe-tól, ezt pedig egy egyszernézős darabként könyveljük el.
Értékelés: 10/6
"Remek volt, hogy a Kingsman nem csak a James Bond filmeknek mutat be, hanem gyakorlatilag az összes klisés blockbusternek, amik valaha is készültek. (Kár, hogy néha már úgy érzed, a paródia átmegy valóságba, és tényleg ilyen klisés a film. Vagy nagyon jól csinálták, vagy nagyon rosszul.)
Colin Firth eddig nagyrészt piperkőc, aggastyán arisztokrataként ejtette ámulatba a nagyvilágot, lásd például Woody Allen legújabb filmjét, a Káprázatos holdvilágot, most azonban egy teljesen új oldalát mutatta meg: 180 fokos stílusváltása ezúttal nagyon betalált, persze ehhez egy pösze Samuel L. Jackson és Matthew Vaughn rendező is kellett.
Első fordulóban vessünk egy kitérőt Vaughn karrierjére. Direktorként, producerként, és forgatókönyvíróként is tevékenykedik, legtöbben a Kick-Ass filmekből ismerhetik, aminek első részét én nem kedveltem, másodikat pedig nem láttam, aztán megírta Bryan Singer X-Men filmjét, ami egy okés kategória, most pedig újra berobbant a kasszákhoz a Kingsman filmmel. Kiismerhetetlen fickó, legalábbis szerintem.
Kifejezetten tetszett, hogy az alkotás nem ment át tömény disznóságba, nem úgy, mint a Ha/Ver, mert az is egy jó alapkoncepció volt, de az iszonyat sok marhaság és altesti poénok teljesen elvették az élvezhetőségét.
Persze itt is akadnak úgynevezett "Vaughn féle poénforrások", ami leginkább a káromkodás, a csöcsök, és a seggek irányába ment, de ahhoz képest, hogy a Kick-Ass-ban másodperceként kaptad ezeket a bizarr vicceket, ez kész művészfilm.
A főszereplő srác Taron Egerton. Mármint Egerton. Nem ismered? Nyugi, szinte senki sem, mert ismeretlen a szakmában, de ő is rengeteget hozzáadott a filmhez, tipikus menőgyerek arca van, sokra viheti még a karrierjében.
Aztán itt van nekünk a már említett Samuel L. Jackson, aki viszont Colin Firth-szel ellentében a vagány pasi címkéből ment át a piperkőcre, hiszen két évtizede még a Ponyvaregényben osztotta az észt, pontosabban az igét, most pedig a pösze, kissé transzszexuális főgonoszt alakítja.
Az is remek volt, hogy a Kingsman nem csak a James Bond filmeknek mutat be, hanem gyakorlatilag az összes klisés blockbusternek, amik valaha is készültek. (Kár, hogy néha már úgy érzed, a paródia átmegy valóságba, és tényleg ilyen klisés a film. Vagy nagyon jól csinálták, vagy nagyon rosszul.)
A játékidő kicsit lehetett volna rövidebb, tudtommal nem Judd Apatow rendezte a filmet, és a filmvégi nagy zárójelenetből is vághattak volna le egy kicsit, mert vontatottnak éreztem, de ezektől ha átadod magad a tömény ultramenőségnek, könnyen eltekinthetsz.
Kissé szomorú vagyok, hogy a már rég lefutott Szürke Ötven Árnyalata még mindig többet hozott ezen a héten a mozikban, mint a Kingsman, ami persze mondanom sem kell, sokkal jobban érdemelné meg az első helyet. Ennek ellenére azonban így is szépen produkál a mozikban.
Bitang jó jelenetek sora váltja egymást, amik egyaránt okoznak meglepetést, szomorúságot és sírva röhögést is, a dialógusok is rendben voltak, és ami még külön tetszett, hogy nem vágtak minden másodpercben, sőt, néha több perces jeleneteket csináltak meg egy kamerával. Az eleje kicsit lassan indul, de a közepe és a vége minden hibáját kijavítja.
Egyszóval: menjetek el a moziba, mert tökéletes élményt csak ott nyújt, és dőljetek hátra, majd élvezzétek a filmet. Ennyi a recept, és garantáltan mosolyogva fogtok kijönni a teremből. (Akinek pedig nem tetszett, nézze meg még egyszer a Ben Hur-t.)
Értékelés: 10/8
akcióvígjáték
117 perc
Megosztás a facebookon
