Kritika: Ave, Cézár! (Hail, Caesar, 2016)

"Nem tudták kordában tartani a saját filmjüket és megfelelően elosztani a sztorikat, mindenből kapunk néhány perces blokkokat, pont annyit, hogy újra érdekelni kezdjen az adott sztori, mire vége lesz."

Hollywood előszeretettel mutatja magát jó és rossz fényben is. Előbbi általában egy csodálatos világban játszódik, ahol mindenki kedves, nincsenek őrjöngő producerek és határidők, a munka pedig gördülékenyen folyik.

Utóbbinak viszont pont az ellentétje a baj, hogy csak a rosszat, csak a sötét oldalt mutatja életunt, depressziós sztárokkal, kiállhatatlan rendezőkkel és rengeteg problémával. A Coen tesók filmje, az Ave, Cézár abban a tekintetben jó választásnak bizonyult, hogy egyik „oldalt” sem képviseli, ugyanakkor szórakoztató is, de nagy hibája, hogy a dráma és a vígjáték műfaj között egyensúlyoz: előbbihez nem elég súlyos, utóbbihoz pedig nem elég vicces.

A színésznő terhes, de nincs férje és ez nagy gond.

Az Ave, Cézár főszereplőjét, Baird Whitlock színészt elrabolják a filmvégi nagymonológja előtt, méghozzá feldühödött kommunista írók.

Ez csak kettő abszurd probléma a sok közül, melyet a Capitol Pictures hivatásos problémamegoldójának kell elsimítania, ugyanis akkoriban még a színészek úgymond stúdióhoz kötöttek voltak, pont úgy, mint egy politikus a pártjához. Ha tehát valami rossz dolog történt a színésszel, az bizony a stúdiót is sújtotta.

A Coen testvérek az Égető bizonyíték és az Egy komoly ember után újra vicces kedvükben voltak, és három évvel a llewyn David világa után elkészítették ezt az elképesztő sztárparádét felvonultató filmet, amit én személy szerint egy kis negatív csalódásként éltem meg.

Az első, ami nem teljesen a filmélménnyel kapcsolatos, de nagyon szúrta a szememet, az a már említett szereposztás: legalább tizenöt olyan színészlegenda van, aki kisebb szerepekre beugrik, ellenben a film szerves részét Josh Brolin, George Clooney és Alden Ehrenreich karaktere adja.

Ezzel nincs is semmi baj, de annak köszönhetően, hogy Jonah Hill és a többi, szinte cameónak nevezhető szerepekben feltűnő húzónevet egytől egyig a poszteren mutogattak, rendesen csalódnom kellett, hiszen az Ave, Cézar cselekmény tényleg csak Eddie Mannix körül forog, és a többi szereplő csak mellékesen van jelen a forgatagban.

A legnagyobb hibája az, hogy nem bírja el ezt a rengeteg mellékszálat és karaktert, mondhatni maga is belebonyolódik a történetvezetésbe. Mivel Coenék valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, hiszen eddig csak nagyon ritkán fordult ez elő, nem tudták kordában tartani a saját filmjüket és megfelelően elosztani a sztorikat, mindenből kapunk néhány perces blokkokat, pont annyit, hogy újra érdekelni kezdjen az adott sztori, mire vége lesz.

A hangulat viszont, ahogy már megszokhattuk, remek. A Llewyn Davis világa is elképesztő atmoszférával operált, a néző már-már átérezte a dohos, cigarettafüsttel teli bárokat, és az Ave, Cézárral is hasonló a helyzet: a rövid filmrészletek, amiket Mannix a stúdióban néz, nagyon hangulatosak és tényleg visszaadják a kor stílusát, szellemét és a korabeli díszletek is csodálatosak.

A színészekről egy kicsit: Ralph Fiennes, aki szintén csekély szerepet kapott, lubickolt a pojácaságában. Olyan volt egy kicsit, mint Tim Roth karaktere az Aljas nyolcasban: nem kell az eljátszásához nagy megerőltetés, de öröm volt nézni.

Ja, és ha valaki még meglepődne, Tilda Swintont megint a megismerhetetlenségig elmaszkírozták. Ő játssza azt az újságírónőt és annak testvérét, aki folyton bele akar kötni szerencsétlen Mannix munkájába, de szerencsére kellően kevés szerepet kap, hogy ne váljon idegesítővé.

A filmnek egyébként remek humora van. Egyértelműen nem vígjáték, hiszen egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor nevettem úgy igazán, Coenék inkább a megmosolyogtató vicceket részesítették előnyben. Nekem bejött ez a visszafogottság, bár nem is úgy készültem, hogy végig fogom röhögni az egész játékidőt. Az a néző viszont, aki tömény röhögésre számít és az Ave, Cézárra ül be, nagyot fog csalódni.

A Coen testvérek mintha kicsit direkt szolidabbra vették volna a figurát mindenben. Rajta hagyták a kéznyomukat, ez tagadhatatlan, és a poénok nagy része tényleg inkább abszurd, sem mint igazán humoros, de ennek ellenére mégsem éreztem azt, hogy bármit hozzátettek volna, amit egy másik, kevesebb tapasztalattal bíró rendező ne tudott volna.

Összefoglalva reméljük, Coenék csak egy kis időtöltés céljából készítették el az Ave, Cézárt, amíg egy újabb mesterművet nem raknak le az asztalra. Félreértés ne essék, a film egyáltalán nem rossz, sőt, de két ilyen kaliberű fickótól sokkal többet vár az ember. 

Értékelés: 10/6

Cím: Ave, Cézár!
Rendező: Ethan Coen, Joel Coen
Forgatókönyvíró: Ethan Coen, Joel Coen
Vágó: Ethan Coen, Joel Coen
Operatőr: Roger Deakins
Szereplők: Josh Brolin, George Clooney, Ralph Fiennes, Alden Ehrenreich, Channing Tatum, Jonah Hill, Tilda Swinton, Dolph Lundgren, Christopher Lambert, Frances McDormand, Scarlett Johansson

Kritika: Sicario - A bérgyilkos (Sicario, 2015)

"Sokkal-sokkal többet vártam tőle és Villeneuve korábbi alkotásait elnézve nem hinném, hogy hiba lenne magas elvárásokkal nézni a filmjeit. Minimum egy Fogságban hatást vártam tőle, sajnos csak minimális csalódást kaptam."

Nem kétséges, hogy Denis Villeneuve neve kevesebb mint fél tucat film alapján egyet jelent a minőségivel. A 2013-as Fogságban az év egyik legjobb alkotása, azon belül is személyes kedvencem, és utánanézve műveinek, leginkább az tetszik benne, hogy bármilyen klisés történetet eredetivé tud tenni néhány elképesztően hatásos jelenet, zene és operatőri munka által. A Sicario minden bizonnyal rajta volt a “legvárósabb filmek” listámban, a rengeteg pozitív visszajelzés pedig csak még biztosabbá tett, hogy Villeneuve ugyanolyan jó filmet tett le az asztalra, akár csak korábban.

A helyzet az, hogy a legnagyobb sajnálatomra mégsem tudtam azt mondani, hogy ugyanolyan maradandó élményeket és lelki sebeket okozott volna, mint mondjuk a Fogságban. A dolog persze nem az összehasonlításra megy ki, hisz a kettő között ég és föld a különbség, sokkal inkább azt kerestem a Sicarióban, hogy mennyire tud belemenni a lelkembe, mennyire tudja átjárni és a testemet és mennyire jó film ahhoz, hogy több évvel később is megemlíthessük majd egy kellemes meglepetés során, mint Villeneuve egyik legjobb filmje. Szerintem semennyire.

De vajon miért nem gyakorolt rám nagy hatást? Elsőre fogalmam sincs. Gondoljunk csak bele, már az ötödik percben annyi megrázó és hányingerkeltő képsorokat kapunk, hogy csak fogjuk a fejünket, mi lesz itt még, a brutális és pattanásig feszült jelenetek azonban nem érnek véget: sőt, szinte nincs olyan pillanat, amikor ne gondolnád azt, hozzáteszem jogosan, hogy itt valaki, akár a barátja, lepuffanthatja az egyik főszereplőt, annyira misztikusak és kiismerhetetlenek karaktereink.

Akkor meg mi a fene a baj? Talán ott lehet a hiba, hogy nem tudta fenntartani az érdeklődésemet. Az alapsztoriból, mexikói drogkartell, meg minden, rengeteg lehet kihozni, csak a rendezőn és a forgatókönyvön múlik, hogy átugrunk-e “itt senkiben sem bízhatsz” stílusú kliséhalmazzá vagy eredeti, érdekes, ízig-vérig piszkos bűnügyi alkotássá.

 

A megnyugtató hír, hogy Villeneuve az első perctől a végéig az utóbbit hozza, kivéve azt a bizonyos “érdekes” jelzőt, mert az valahol a hetvenedik perc környékén teljesen eltűnik és egészen a záró jelenetig vissza sem jön. Pedig az első órára tényleg nem lehet panasz, remekül vezetik fel a történetet, a karaktereket, ugyanakkor a második felében már fogalmam sem volt a legtöbb megemlített szereplőről, hogy ki a fene és hogy kerül be a sztoriba, pedig, már csak tiszteletből is a direktor iránt, semmi másra nem figyeltem a film közben.

A történet egy FBI-ügynökről, Kate Macer-ről szól, aki az egyik akciója során falba rejtett halottakat talál a Diaz klán házában. Nem sokkal később megbízzák egy szigorúan titkos akcióra, mely klán lebuktatását és elfogását tűzte ki célul. Nem sokkal később egy olyan közegben találja magát, ahol sehol nem lehet biztonságban és ahol kicsit sem tisztelik a törvényt.

A színészek egyszerűen letaglózóak. Emily Blunt majdnem száz százalékban megbirkózott a feladattal, Josh Brolin, akit lassan kötelező minden új filmbe betenni, szintén fantasztikus, Benicío Del Toro pedig már sokadjára hozza a lappangó pszichopata, aki már a tekintetével és puszta lélegzetvételével ölni képes, de ennek ellenére mindig jól áll neki.

A filmet egyébként abban az Új-mexikói Albuquerque-ben forgatták, ahol többek között a Breaking Bad, magyarul Totál Szívás és a Better Call Saul is játszódik. Már azon sem csodálkoznék, ha egy kis cameóban megjelent volna mondjuk Saul, mint az egyik drogkereskedő ügyvédje.

Összefoglalva a Sicario egyáltalán nem egy rossz film, sőt, a legjobb 15-be biztos benne van, amit idén láttam eddig, de viszont mégis csak azt kell mondanom, hogy sokkal-sokkal többet vártam tőle és Villeneuve korábbi alkotásait elnézve nem hinném, hogy hiba lenne magas elvárásokkal nézni a filmjeit. Minimum egy Fogságban hatást vártam tőle, sajnos csak minimális csalódást kaptam.

Értékelés: 10/7,5

 

Cím: Sicario - A bérgyilkos
Rendező: Denis Villeneuve
Forgatókönyvíró: Taylor Sheridan
Vágó: Joe Walker
Operatőr: Roger Deakins
Szereplők: Emily Blunt, Benicío Del Toro, Josh Brolin, Jon Bernthal, Victor Garber

 

 

 

 

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

Kritika: A félszemű (2010)

"A rendkívül érdekfeszítő történetből egy még érdekfeszítőbb forgatókönyvet írtak a Coen testvérek, amely a mostani vérszegény western felhozatalból magasan kitűnik a többi közül."

 Nagy bátorságról tanúskodik, hogy a Coen fivérek filmre vitték az 1969-es True Grit remake-jét, ami ugyan nem számított annyira kimagasló westernfilmnek, remek volt John Wayne-t látni Rooster Cogburn szerepében. Charles Portis regényéből készült film azért is számított akkoriban frissnek, ugyanis a könyv után készült mindössze egy évvel, ezért a forrás úgymond nem hűlt ki.

Manapság már minden említésre méltó filmből készítenek egy második részt, hátha a cím bevonzza a nézőket a moziba, amiből általában oltári nagy baromság szokott kisülni, főleg, ha ilyen sokára készül el, de most tanúbizonyságot nyer, hogy amibe Coenék hozzáérnek, arannyá változik.

Számomra a valaha volt egyik legnagyobb rendezőpárosa Joel és Ethn Coen, hiszen minden benne a filmjeikben, aminek csak benne kell lennie: vér, fekete humor szatirikus elemekkel és szereplőkkel, pompás rendezés, jó dialógusok.

Lapozzuk fel egy kicsit filmográfiájukat: Tény, hogy a legmaradandóbb filmjeik thrillerek voltak, de olyan szintű változatosságot visznek bele az alkotásaikba, hogy az egyik pillanatban még félig becsukott szemmel nézed a Fargo egyik véres jelenetét, a másikban pedig a székedet állítod a helyére a földről, mert úgy szakadtál a röhögéstől, hogy ügyesen sikerült leverned.
A nagy Lebowski, Nem vénnek való vidék, Ó testvér, merre visz az utad?, Fargo, Llewyn Davis világa, na meg persze a most következő A félszemű.

A rendezőpáros egyik legjobb tulajdonsága tehát, hogy rendkívül sokszínűek. Példa: Egy komoly ember című vígjátékot én speciel nem láttam, de jelölték Oscar-ra, és ezek után ki gondolta volna, hogy egy olyan westernfilmhez fognak nyúlni, amit még a legnagyobb John Wayne fanatikusok is rég elfelejtettek.

És ezzel nem azt akarom mondan, hogy az eredeti verzió rossz lenne, hiszen John Wayne Oscar díjat kapott az alakításáért, de nem csodálkoztam volna, ha a 2010-es True Grit megbukik az eredeti verzió "elévültsége" miatt.

Tom Chaney a város egyik leggyávább embere, miután megölte a tizennégy éves Mattie apját, elszökik, se híre, se hamva nem marad. A lányt persze nem olyan fából faragták, ezért a gyászolás helyett inkább segítséget kér az "enyhén" alkoholista békebírótól, Rooster Cogburn-től, aki annak ellenére, hogy félszemű, úgy bánik a fegyverrel, mintha ifjú lenne.

 

 

A lány busásan megfizeti a férfit, csak kapják el az apjának gyilkosát. Coogburn először nem örül, hogy Mattie vele tart, de az út során egy nagyon érdekes kapcsolat alakul ki közöttük, mondhatni, hogy a békebíró apja helyett apja lesz a lánynak.

Ezután még feltűnik egy texasi ranger, La Boeuf, aki egy másik gyilkosságért körözi a gyáva Tom Chaney-t, aki valószínűleg indián földekre ment.

A rendkívül érdekfeszítő történetből egy még érdekfeszítőbb forgatókönyvet írtak a Coen testvérek, amely a mostani vérszegény western felhozatalból magasan kitűnik a többi közül. A képi világ egyszerűen tökéletes, Roger Deakins BAFTA-díjban is részesült érte, Jeff Bridges pedig élete egyik legjobb alakítását nyújtja. Szinte élvezettel játssza el ezt a pökhendi, felsőbbrendűsködő békebírót, de emellett fontos megemlíteni a Mattie Ross-t játszó lányt is, aki szintén jól színészkedik.

Matt Damon pedig, Matt Damon.

A Coen testvérek tehát már megint eltalálták, hogy mi kell a népnek, kíváncsian várjuk az Inside Llewyn Davis után, melyik műfajba kotnyeleskednek bele, és élesztik azt újra.

Értékelés: 10/8

Kritika: Sin City: Ölni tudnál érte (2014)

"Ez a bizonyíték arra, hogy a legmenőbb klasszikusok is úgymond elhervadnak évekkel később, és kiderül, hogy már csak egy háborús veteránt és egy nénit érdekel, akiki igazából az Idára akart beleülni, csak elnézték az időpontot."

Kissé túlzás, hogy ölni tudnék érte, de tény, hogy már nagyon vártam a Sin City második részét. Ez nem csak egy film, és nem csak egy képregény: ez maga a XXI. századi filmművészet. Biztosan mindenkinek ismerősen hangzik Robert Rodriguez neve, aki a 90'-es évek elején még ismeretlenként robbant be a köztudatba, az El Mariachi című filmjével.
Ódákat zengtek róla, és nagyon ígéretes tehetségnek tűnt. Na meg persze az is! Folyamatosan készítette a jobbnál-jobb filmeket, az akkori latin és amerikai sztárok főszereplésével, a 2000-es évek elején azonban tőle váratlanul, egy animációs filmbe fogott bele, a Kémkölykökbe. (A filmből több folytatás is készült, kisebb sikerrel.)
Valószínűleg megunta ezt a fajta műfajt, és 2005-ben visszanyúlt "gyökereihez", azaz a látványos és bitang jól megkomponált erőszakhoz, amiből a Sin City lett.
A filmtörténet egy csapással megváltozott. Kicsapongó és lehengerlő, ámde botrányosan furcsa képi világ, A-filmes sztárok mellékszerepben, és persze rengeteg 18+-os jelenet: ez kellett ahhoz, hogy a nézők kilenc évvel ezelőtt elballagjanak a moziba, megvegyék a jegyet, és aztán tátott szájjal jöjjenek ki a teremből.

Ez volt akkor. A Sin City 2 azonban megbukott, aminek egy nagy oka van. Rodriguez és Frank Miller, vagyis a rendező és a képregény szerzője, az egész Sin City-s világ megalkotója nem tudta majd egy évtizeden át fenntartani az érdeklődést a filmje iránt.
Rengeteg jó filmet láttunk azóta, és félreértés ne essék, a Sin City még mindig egy kultfilm, de az évek során kikopott a köztudatból, és mire a rendezőpáros odajutott, hogy elkészült a forgatás és az utó munka, a kutyát sem érdekelte a második rész.


Ezt a bevételi adatok is hűen tükrözik.

Persze butaság az a sztereotípia, hogy ami keves pénzt hoz a konyhára, az rossz, és ebben az esetben sincs így. A Sin City 2-vel lehet az is volt a gond, hogy túl magasra tette a mércét az első rész, és az efftek nagyrésze mára már kikopott volt, és nem adott akkora hatást, mint anno 2005-ben.

Egy-két különbség azért becsurgott, Josh Brolin vette át Dwight karakterét, valamint nagyrészt új arcok is jöttek a filmbe: ilyen például Joseph Gordon-Levitt, aki Roark szenátor fiát játssza, amiről sokáig nem is tud, mellesleg szerencsejátékos.

A szokásos arcok is tiszteletüket tették, mint például Bruce Willis, Mickey Rourke, vagy Jessica Alba, mint Nancy.
A Sin City 2. ugyanolyan menő, ugyanolyan erőszakos, sőt, még durvább, mint elődje, eggyel azonban nem számoltak: hogy telik az idő.
Ez a bizonyíték arra, hogy a legmenőbb klasszikusok is úgymond elhervadnak évekkel később, és kiderül, hogy már csak egy háborús veteránt és egy nénit érdekel, aki igazából az Idára akart beleülni, csak elnézte az időpontot.

Abban viszont mindannyian egyetértünk, hogy ölni ezért senki nem lenne képes.

Értékelés: 10/7