"A hibásak az írók és azok, akik engedték, hogy A lány a vonaton a mozikba kerüljön."
Hát igen, A lány a vonaton.. A film megjelenése előtt csak Holtodiglan 2-ként emlegették, ám az idő előrehaladtával egyre bizonyosabbá vált, hogy nem a minőségére gondoltak, amikor Fincher 2014-es, kiváló művével hasonlították össze.
Jó, értem én, hogy regényből készült, nő írta meg sötét thrillernek ígérkezett az előzetes alapján, de mondjuk ki, hogy az egész egy nagy büdös katyvasz lett. Paula Hawkins népszerű könyvét, melyből a filmet készítette Tate Taylor, nem olvastam, de most az egyszer látatlanba is azt mondom, hogy sokkal jobban jártam volna vele, mint ezzel a hosszú unalomtengerrel, amelyben más nem történik, csak egy csomó hasonló nő siránkozik és olyan dolgokat tesz, amelyekkel tökéletesen elérik, hogy még csak véletlenül se lehessen velük szimpatizálni.
Eléggé sok bennem az indulat, mert maga a film annyira buta, hogy az díjat érdemel, viszont legalább úgy tesz, mintha ő találta volna fel a thriller műfaját. Nem is értem, hogy a forgatókönyv írása során nem tűnt fel senkinek, hogy lényegében semmi nem történik rekord hosszúságú időn keresztül azon kívül, hogy Emily Blunt elcsúfítva issza víz módjára a vodkát.
Amit a vásznon látunk cselekvés címszó alatt nem más, mint alibi. Jobban megnézve A lány a vonaton tökéletesen beletartozik azoknak a thrillereknek a csoportjába, melyek a teljes ötlettelenségből születtek: ide-oda, értelmetlenül ugrálunk az időben, ami nem titokzatosságot ad, hanem inkoherensséget. Aztán minél több és több szereplőt próbálnak bevonni, hogy az egész cselekmény egy komplex, hihetetlen történetnek tűnjön. És mivel lehet a legjobban lezárni egy ilyen filmet? Természetesen megint csak egy ötlettelen „csavarral”, amiben a sok érdektelen karakter közül egyre rákenik az egész ügyet és mehet is a végefőcím.
Tény, hogy A lány a vonaton nem egy könnyű munka rendezői részről: úgy kell összeraknod különböző értelmetlen (vagy unalmas) emlékfoszlányokat, pillanatokat, hogy az érdekelje a nézőt, ez pedig meglehetősen nehézkes, ha még a főszereplő helyzete is kb. fikarcnyira érdekel.
A film úgy tesz, mintha lenne valami, amit ki kellene bogozni: már a közepénél arra gondoltam, nagyot kell alkotniuk ahhoz, hogy itt a végén valóban legyen egy olyan fordulat, ami hozzáad a sztorihoz és nem leleplezni próbálja szutyok mivoltát. De nem meglepő módon sajnos utóbbi nyert tanúbizonyságot, az az érzés viszont határozottan a film pozitívumai közé tartozik, amikor rájöttem, hogy nem én vagyok a hülye, amiért nem értettem, hanem az írók és azok, akik engedték, hogy A lány a vonaton a mozikba kerüljön.
Az állítólagos történet szerint Rachel egy igazi lecsúszott alkoholista, akinek lába alól a válása óta teljesen kicsúszott a talaj. Kirúgták az állásából is, egyetlen teendője az, hogy minden áldott nap vonatra száll és elszáguld a régi házuk mellett, amelyben a férjével, Tommal éltek. Az egész napja csak a figyelésből áll, ahogy más emberek életét próbálja elképzelni.
Például Meganét, aki azután kerül a figyelme középpontjába, hogy egy másik emberrel látja csókolózni. A nő ezután eltűnik, majd nem sokkal később kiderül, hogy megölték.
Innentől kezdve elméletileg egy nyomozást látunk, melyben Rachel ugyanúgy vedel, sőt, az érdektelenségi rátája sem nő vagy csökken semmit, viszont a film ezen pontján, nagyjából a háromnegyedénél ér el a teljes összeomláshoz.
Itt érezni igazán, hogy ha a forgatókönyv egy rendes bevezetést is csak nagy kínok árán tudott megcsinálni, akkor nem várható el, hogy egy összetett gyilkossági ügyet ennyi szereplővel izgalmassá tud tenni.
A lány a vonaton sajnos egy kifejezetten rossz film lett, melyet szó szerint fájdalmas látni a sok unalmas és idegesítő kesergés miatt, ha pedig ez nem lenne elég, van egy rossz hírem: ezt a puzzle-t azok se fogják kirakni, akik a Mementó befejezését a kisujjukból kirázták. Ezek a darabok bizony soha a büdös életbe nem fognak illeszkedni egymáshoz.
Értékelés: 3/10
"Sokkal-sokkal többet vártam tőle és Villeneuve korábbi alkotásait elnézve nem hinném, hogy hiba lenne magas elvárásokkal nézni a filmjeit. Minimum egy Fogságban hatást vártam tőle, sajnos csak minimális csalódást kaptam."
Nem kétséges, hogy Denis Villeneuve neve kevesebb mint fél tucat film alapján egyet jelent a minőségivel. A 2013-as Fogságban az év egyik legjobb alkotása, azon belül is személyes kedvencem, és utánanézve műveinek, leginkább az tetszik benne, hogy bármilyen klisés történetet eredetivé tud tenni néhány elképesztően hatásos jelenet, zene és operatőri munka által. A Sicario minden bizonnyal rajta volt a “legvárósabb filmek” listámban, a rengeteg pozitív visszajelzés pedig csak még biztosabbá tett, hogy Villeneuve ugyanolyan jó filmet tett le az asztalra, akár csak korábban.
A helyzet az, hogy a legnagyobb sajnálatomra mégsem tudtam azt mondani, hogy ugyanolyan maradandó élményeket és lelki sebeket okozott volna, mint mondjuk a Fogságban. A dolog persze nem az összehasonlításra megy ki, hisz a kettő között ég és föld a különbség, sokkal inkább azt kerestem a Sicarióban, hogy mennyire tud belemenni a lelkembe, mennyire tudja átjárni és a testemet és mennyire jó film ahhoz, hogy több évvel később is megemlíthessük majd egy kellemes meglepetés során, mint Villeneuve egyik legjobb filmje. Szerintem semennyire.
De vajon miért nem gyakorolt rám nagy hatást? Elsőre fogalmam sincs. Gondoljunk csak bele, már az ötödik percben annyi megrázó és hányingerkeltő képsorokat kapunk, hogy csak fogjuk a fejünket, mi lesz itt még, a brutális és pattanásig feszült jelenetek azonban nem érnek véget: sőt, szinte nincs olyan pillanat, amikor ne gondolnád azt, hozzáteszem jogosan, hogy itt valaki, akár a barátja, lepuffanthatja az egyik főszereplőt, annyira misztikusak és kiismerhetetlenek karaktereink.
Akkor meg mi a fene a baj? Talán ott lehet a hiba, hogy nem tudta fenntartani az érdeklődésemet. Az alapsztoriból, mexikói drogkartell, meg minden, rengeteg lehet kihozni, csak a rendezőn és a forgatókönyvön múlik, hogy átugrunk-e “itt senkiben sem bízhatsz” stílusú kliséhalmazzá vagy eredeti, érdekes, ízig-vérig piszkos bűnügyi alkotássá.
A megnyugtató hír, hogy Villeneuve az első perctől a végéig az utóbbit hozza, kivéve azt a bizonyos “érdekes” jelzőt, mert az valahol a hetvenedik perc környékén teljesen eltűnik és egészen a záró jelenetig vissza sem jön. Pedig az első órára tényleg nem lehet panasz, remekül vezetik fel a történetet, a karaktereket, ugyanakkor a második felében már fogalmam sem volt a legtöbb megemlített szereplőről, hogy ki a fene és hogy kerül be a sztoriba, pedig, már csak tiszteletből is a direktor iránt, semmi másra nem figyeltem a film közben.
A történet egy FBI-ügynökről, Kate Macer-ről szól, aki az egyik akciója során falba rejtett halottakat talál a Diaz klán házában. Nem sokkal később megbízzák egy szigorúan titkos akcióra, mely klán lebuktatását és elfogását tűzte ki célul. Nem sokkal később egy olyan közegben találja magát, ahol sehol nem lehet biztonságban és ahol kicsit sem tisztelik a törvényt.
A színészek egyszerűen letaglózóak. Emily Blunt majdnem száz százalékban megbirkózott a feladattal, Josh Brolin, akit lassan kötelező minden új filmbe betenni, szintén fantasztikus, Benicío Del Toro pedig már sokadjára hozza a lappangó pszichopata, aki már a tekintetével és puszta lélegzetvételével ölni képes, de ennek ellenére mindig jól áll neki.
A filmet egyébként abban az Új-mexikói Albuquerque-ben forgatták, ahol többek között a Breaking Bad, magyarul Totál Szívás és a Better Call Saul is játszódik. Már azon sem csodálkoznék, ha egy kis cameóban megjelent volna mondjuk Saul, mint az egyik drogkereskedő ügyvédje.
Összefoglalva a Sicario egyáltalán nem egy rossz film, sőt, a legjobb 15-be biztos benne van, amit idén láttam eddig, de viszont mégis csak azt kell mondanom, hogy sokkal-sokkal többet vártam tőle és Villeneuve korábbi alkotásait elnézve nem hinném, hogy hiba lenne magas elvárásokkal nézni a filmjeit. Minimum egy Fogságban hatást vártam tőle, sajnos csak minimális csalódást kaptam.
Értékelés: 10/7,5
Megosztás a facebookonReznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.
"A gond az, hogy ahogy egyre beljebb mentünk a történetben, úgy veszítette el az érdeklődésemet is, hisz a megszokott, jól ismert mesékből egy teljesen más sztorit akart kihozni, ami egyrészt nem sikerült neki, másrészt semmi szükség nem volt rá.
Képzelj el egy filmet, ahol az összes elképzelhető Disney "sztár" fellelhető, Piroska, Babszem Jankó, Aranyhaj és Hamupipőke nagyon különös találkozása/keveréke pedig nem meglepő módon hagy némi kívánni valót maga után, amit még tetőz az az abszurd és vicces tény, hogy Rob Marshall rendező igazából egy Bosszúállók filmet csinált, csak nem a Marvel, hanem a Disney palettájából.
A Vadregény végül az Oscar-ra, a BAFTÁ-ra, és a Golden Globe-ra is meghívót kapott, az már más kérdés, hogy ezek közül egyetlen díjat sem tudott elvinni, de mindenesetre jelölve volt az arany szobrocskára Meryl Streep is, aki lassacskán úgy teszi be a lábát a gálának helyszínt adó teátrumba, a Dolby Színházba, mintha csak hazajönne, de az Into The Woods pozitív tartalmai leginkább kimerülnek a sminkben, a maszkban és a jelmeztervezésben.
A fájó igazság pedig az, hogy a Disney még egy ilyen páratlan szereposztással rendelkező filmet is képes elszúrni.. Gondolok itt olyan színészekre, mint Anna Kendrick, Emily Blunt, Johnny Depp, Chris Pine, vagy James Corden, vagy a már említett Streep, akik minden tőlük telhetőt megtettek, de még ez sem tudja teljesen feledtetni, hogy mennyire ostoba film is a Vadregény.
Be kell vallani, az első percek remekül kezdődnek. Az ének kedves, bájos, a díszlet remekül működik, és maga a felépített világa is, hisz elég nehéz dolguk volt egy filmbe tuszkolni az egész Disney családot, de végül ez is teljesen rendben volt.
Az első húsz percet konkrétan végigmosolyogtam, annyira elbűvölő volt. A gond csak az, hogy ahogy egyre beljebb mentünk a történetben, úgy veszítette el az érdeklődésemet is, hisz a megszokott, jól ismert mesékből egy teljesen más sztorit akart kihozni, ami egyrészt nem sikerült neki, másrészt semmi szükség nem volt rá.
Bármennyire is furcsán hangzik, igazából teljes mértékben a Boszorkányról sem tudjuk eldönteni, hogy melyik oldalon áll: az persze egyértelmű, hogy az egész bonyodalom miatta kezdődött el, de gyakran segítette erdei útjában a Péket is, akinek az elején csúnyán keresztbe tett, továbbá Aranyhajat is csak a külvilágtól próbálta megóvni, és egy olyan filmből, ahol nem tudjuk meg, hogy a Boszorkány a rosszak vagy a jók közé tartozik, ott igazán nagy problémák vannak.
A bajok viszont még nem értek véget. A Vadregény a sok negatívum ellenére még rátesz egy lapáttal az indokolatlanul hosszú játékidejével. 125 perc még egy A-kategóriás drámának is sok, nemhogy egy olyan musical-nek, melynek célközönsége a 6 és 10 év közötti korosztály, így nem csoda, ha gyermeked a moziban inkább pattogatott kukoricát dobál az előtte levőkre, vagy rendületlenül próbálja leszakítani a Colás üveg borítóját.
Kezdem megérteni, mi történik jelenleg a Disney-nél. Eszem ágában sincs leszólni egy olyan filmet, amit még nem láttam, de például a Holnapoliszról is temérdek helyen azt nyilatkozták, hogy annyira már csak a látvánnyal, a díszletekkel, az effektekkel foglalkoznak, hogy ez maga a film rovására megy, és én ugyanezt érzem a Vadregénynél is. Reméljük, ez a negatív tendencia nem fog sokáig tartani a filmstúdió korszakában.
Az Into The Woods összességében tehát egy igazán bájos, aranyos film, mely a kimondhatatlanul ostoba befejezéssel és néhány jelenet kivágásával valóban egy szórakoztató élmény lett volna, így viszont be kell érnünk a ragyogó díszletekkel és jelmezekkel, valamint a színészek eszméletlen jó játékával, de ettől függetlenül semmit nem vesztesz, ha az elkövetkezendő néhány évben kihagyod Rob Marshall alkotását.
Értékelés: 10/6
Megosztás a facebookon