"A filmnek van egy sajátos hangulata, ami képtelen elereszteni még akkor is, ha nem a legizgalmasabb perceket nézzük."

Taylor Sheridan, a Sons of Anarchy egyik szereplője. Nagyjából így lehetett volna bemutatni őt néhány évvel ezelőtt, a sors azonban úgy hozta, hogy a színész titulust rövid időn belül le kellett cserélnie, pontosabban fel kellett váltania forgatókönyvíróra. A Sicario berobbanása után pedig egyértelmű volt, hogy nem megy vissza epizódszerepekre és legyökerezik egy kicsit ebben a szakmában. A Hell or High Water David Mackenzie rendezésében egy sokszor látott, teljesen letisztult alapötletet tár a néző elé, de a Sicarióhoz hasonlóan, ami első ránézésre szintén nem a történetírás netovábbja volt, Sheridan  meglepetéseket azért bőven tartogatott bennük.

A legnagyobb meglepetés lényegében a forma, ahogy ez az egész világ felépül. Sok filmet láttunk már a semmi közepén játszódni, legtöbbjüknek pont ez adta a különleges hangulatát, de ilyet valószínűleg még nem. Minden egyes kő- és homokszemen, széles karimájú cowboykalapon vagy komancs utaláson érezni, hogy ez nem egy mesterségesen felépített világ, hanem a kőkemény valóság, ahol az emberek valóban ilyen körülmények között élnek, napról napra.

A történet egy testvérpárról szól, akik végső elkeseredettségükben Texas apróbb bankfiókjait rabolják ki, egy hamarosan nyugdíjba vonuló ranger, a mindig remek (de most különösen az) Jeff Bridges és társa, Alberto pedig azon van, hogy megakadályozza ezt.

Sheridan nagyszerű munkát végzett a karakterek jellemének kibontásában, amik egyébként is a film legfontosabb részét képzik. A Hell or High Water-ben szinte nem találni olyan jelenetet, aminek ne lenne jelentősége, vagy ami ne tenne hozzá valamit a cselekményhez. Ilyen jól felépített filmmel még nem találkoztam ebben az évben.

A testvérpár úgy rabol, mintha egy igazi munka lenne az, amit csinálnak: előtte egy nappal szépen összeülnek, megtervezik a dolgokat, majd autót lopnak és mehet is a buli. Az viszont lerí róluk, hogy csinálhatják bármennyire is profin az isten háta mögötti bankfiókok kirablását, ők akkor is csak piti gengszterek maradnak.

A legnagyobb konfliktusforrás a két testvér közötti hatalmas különbség. A Chris Pine által alakított Toby legalább annyira nehéz és kilátástalan helyzetben van, mint testvére, Tanner, ugyanakkor ő sokkal jobban megtudja őrizni a hidegvérét, úgymond testhezállóbb számára a gengszterszerep. Ellenben Tanner a lehető legrosszabb embertípus, mindenbe és mindenkibe beleköt, sőt, hidegvérrel képes ölni. Tisztán látszik, hogy ez a két összeférhetetlen karaktert csak a vérük köti össze.

A lecke Pine-nak van feladva, ugyanis amíg Ben Fosternek egy folyamatosan kiabáló, már-már őrült szerepet kell hoznia, addig Toby egy viszonylag csendes fickó, kevés arcmimikával, „nagyjelenettel”, így Pine-nak azt a kevés részt kell megragadnia, amikor igazán reflektorfényben van a karakter.

A rangerről meg beszélni se érdemes, hiszen mindannyian tudjuk, hogy Jeff Bridgesnek jobb szerepet nem igazán lehetne adni.

Összefoglalva a Hell or High Water közel sem egy kifogástalan alkotás, ugyanakkor van egy sajátos hangulata, ami képtelen elereszteni még akkor is, ha nem a legizgalmasabb perceket nézzük. Ha Tannner talán nem, de Toby karaktere mindenképpen emlékeztethet bennünket az élet azon részeire, amikor a saját akaratunktól függetlenül kerültünk nehéz helyzetbe. David Mackenzie bogarat ültetett a fülembe nemcsak ezzel, de a rejtett utalásaival is, én pedig hálát adok egy ilyen filmnek 2016-ban.

Értékelés: 10/8

Megosztás a facebookon

"A Z for Zachariah tehát egy teljesen korrekt, tisztességes iparosmunka, mely leginkább a rendezésnek és a forgatókönyvnek köszönhetően nem fog maradandó mozgókép lenni a 2015-ös filmévben, ennek ellenére egy érdekes, egyedi film három igazán nagy tehetség főszereplésével."

Az első gondolatom az volt a sztori hallatán, hogy Margot Robbie olyan jó nő, hogy világvégekor is sikerül felszednie két pasit. A Z, mint Zakariás egy nagyon furcsa, lassú folyású sci-fi romantikus dráma mindössze három ember főszereplésével. Azok viszont igazi kincsek. Margot Robbie 2013-ban robbant nagyot, ugyan a Wall Street farkasa előtt szerepelt már a Pan Am című sorozatban és az About Time-ban is, a legtöbb ember viszont mégis Martin Scorsese eszeveszetten lendületes filmjéből ismeri. Chiwetel Ejiofor már ‘13 előtt is kétségtelenül ismert volt, ám a nagy áttörést mégis a 12 év rabszolgaság hozta meg számára. Chris Pine-ról pedig nem is kell mondani semmit, tinilányod/tiniismerősöd már biztosan eleget áradozott a kék szemeiről.

A Z, mint Zakariás szereposztása tehát több, mint parádés, egyedül a rendező, Craig Zobel nevében kételkedtem kicsit, sajnos nem alaptalanul. Az egész film alatt olyan érzésem volt, mintha maga a direktor sem tudná, hogy mit akar kihozni a cselekményből és hogy egyáltalán mi lesz a következő jelenet. A befejezés is kissé erre a bizonytalanságra utal, ennek ellenére viszont mégis érdekfeszítő és különleges a Z, mint Zakariás, előbbi pedig különösen nagy dicséret egy olyan filmnek, ahol tényleg három ember (és egy kutya) tűnik csak fel. Abban tehát minden bizonnyal sikerrel járt Zobel, hogy nem voltak üresjáratai és az unalmasabb részek is hamar véget értek.

A történet főszereplője Ann, aki sokáig teljesen egyedül él, miután egy bizonyos katasztrófa, amiről tulajdonképpen semmit sem tudunk meg, az embereket teljesen kitörli a Föld színéről és csak néhányan élik túl. Ann nyugalmas mindennapjait megzavarja egy férfi, Loomis, akivel különleges kapcsolatba kerül, majd egy másik, Caleb, aki pedig az amúgy sem túl kellemes helyzetet teljesen felborítja.

A film az 1974-ben kiadott Z, mint Zakariás filmváltozata, Robert C. O’Brien tollából. Ezt azért fontos megemlíteni, mert ennek az úriembernek köszönhetjük, hogy nem New York-ban játszódik, emberekkel, teljesen átlagosan. Nem kétlem, hogy néhány stúdió rögtön az előbb említett módon forgattatta volna le romkom formájában, Zobel viszont szerencsére semmit nem változtatott az alapfelálláson és pont ettől olyan különleges.

De most térjünk át, mi is ennek a megvalósításnak a hátulütője. Először is tényleg nem tudunk meg semmit a világról, a film teljesen természetesnek veszi, hogy mindössze három ismert túlélője van a Földnek, gyakran pedig azért nem működnek jelenetek, mert nem a cselekményre figyelsz, hanem az őket körülvevő furcsa helyszínekre, amire semmi választ nem kapsz.

A film forgatókönyvírója Nissar Modi, akinek eddig egyetlen szkript fűződik a nevéhez, bár legszívesebben azt is letagadná: a 2013-as Breaking at the Edge az IMDb-n 4,1 pontot kapott, most már viszont érteni lehet, hogy miért is érezni bizonytalanságot. Nem csoda, hogy Modi egyes egymaga nem bírt el egy ekkora filmmel és nem tudta megfelelő módon adaptálni a regényt.

A Z, mint Zakariás-nak viszont még egy nagy hibája van, ami legfőképpen a rossz dramaturgiának köszönhető. Kezdjük ott, hogy a második férfi, azaz Pine karakterének a feltűnése kb. a film közepén történik meg, azaz addig még lényeges probléma sincs, amiről beszélni lehetne és a szerelmi háromszög is csak “kétszög”. Mire eljutunk odáig, hogy akkor itt most mindenki féltékeny mindenkire, vége is az amúgy meglepően csekély, 95 perces játékidőnek. Ha úgy nézzük tehát, a film sokkal több jelenetet szentel Ann+Loomis életének, sem mint az Ann+Loomis+Caleb háromszögnek.

A Z for Zachariah tehát egy teljesen korrekt, tisztességes iparosmunka, mely leginkább a rendezésnek és a forgatókönyvnek köszönhetően nem fog maradandó mozgókép lenni a 2015-ös filmévben, ennek ellenére egy érdekes, egyedi film három igazán nagy tehetség főszereplésével.

Értékelés: 10/7

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

 

Megosztás a facebookon

"A gond az, hogy ahogy egyre beljebb mentünk a történetben, úgy veszítette el az érdeklődésemet is, hisz a megszokott, jól ismert mesékből egy teljesen más sztorit akart kihozni, ami egyrészt nem sikerült neki, másrészt semmi szükség nem volt rá.

Képzelj el egy filmet, ahol az összes elképzelhető Disney "sztár" fellelhető, Piroska, Babszem Jankó, Aranyhaj és Hamupipőke nagyon különös találkozása/keveréke pedig nem meglepő módon hagy némi kívánni valót maga után, amit még tetőz az az abszurd és vicces tény, hogy Rob Marshall rendező igazából egy Bosszúállók filmet csinált, csak nem a Marvel, hanem a Disney palettájából.

A Vadregény végül az Oscar-ra, a BAFTÁ-ra, és a Golden Globe-ra is meghívót kapott, az már más kérdés, hogy ezek közül egyetlen díjat sem tudott elvinni, de mindenesetre jelölve volt az arany szobrocskára Meryl Streep is, aki lassacskán úgy teszi be a lábát a gálának helyszínt adó teátrumba, a Dolby Színházba, mintha csak hazajönne, de az Into The Woods pozitív tartalmai leginkább kimerülnek a sminkben, a maszkban és a jelmeztervezésben.

A fájó igazság pedig az, hogy a Disney még egy ilyen páratlan szereposztással rendelkező filmet is képes elszúrni.. Gondolok itt olyan színészekre, mint Anna Kendrick, Emily Blunt, Johnny Depp, Chris Pine, vagy James Corden, vagy a már említett Streep, akik minden tőlük telhetőt megtettek, de még ez sem tudja teljesen feledtetni, hogy mennyire ostoba film is a Vadregény.

Be kell vallani, az első percek remekül kezdődnek. Az ének kedves, bájos, a díszlet remekül működik, és maga a felépített világa is, hisz elég nehéz dolguk volt egy filmbe tuszkolni az egész Disney családot, de végül ez is teljesen rendben volt.

Az első húsz percet konkrétan végigmosolyogtam, annyira elbűvölő volt. A gond csak az, hogy ahogy egyre beljebb mentünk a történetben, úgy veszítette el az érdeklődésemet is, hisz a megszokott, jól ismert mesékből egy teljesen más sztorit akart kihozni, ami egyrészt nem sikerült neki, másrészt semmi szükség nem volt rá.

Bármennyire is furcsán hangzik, igazából teljes mértékben a Boszorkányról sem tudjuk eldönteni, hogy melyik oldalon áll: az persze egyértelmű, hogy az egész bonyodalom miatta kezdődött el, de gyakran segítette erdei útjában a Péket is, akinek az elején csúnyán keresztbe tett, továbbá Aranyhajat is csak a külvilágtól próbálta megóvni, és egy olyan filmből, ahol nem tudjuk meg, hogy a Boszorkány a rosszak vagy a jók közé tartozik, ott igazán nagy problémák vannak.

A bajok viszont még nem értek véget. A Vadregény a sok negatívum ellenére még rátesz egy lapáttal az indokolatlanul hosszú játékidejével. 125 perc még egy A-kategóriás drámának is sok, nemhogy egy olyan musical-nek, melynek célközönsége a 6 és 10 év közötti korosztály, így nem csoda, ha gyermeked a moziban inkább pattogatott kukoricát dobál az előtte levőkre, vagy rendületlenül próbálja leszakítani a Colás üveg borítóját.

Kezdem megérteni, mi történik jelenleg a Disney-nél. Eszem ágában sincs leszólni egy olyan filmet, amit még nem láttam, de például a Holnapoliszról is temérdek helyen azt nyilatkozták, hogy annyira már csak a látvánnyal, a díszletekkel, az effektekkel foglalkoznak, hogy ez maga a film rovására megy, és én ugyanezt érzem a Vadregénynél is. Reméljük, ez a negatív tendencia nem fog sokáig tartani a filmstúdió korszakában.

Az Into The Woods összességében tehát egy igazán bájos, aranyos film, mely a kimondhatatlanul ostoba befejezéssel és néhány jelenet kivágásával valóban egy szórakoztató élmény lett volna, így viszont be kell érnünk a ragyogó díszletekkel és jelmezekkel, valamint a színészek eszméletlen jó játékával, de ettől függetlenül semmit nem vesztesz, ha az elkövetkezendő néhány évben kihagyod Rob Marshall alkotását.

Értékelés: 10/6

 

 

 

Megosztás a facebookon