Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"Az Én, Tonya bár nem fog maradandó emlékként élni a tavalyi év filmtermése közül, de egy ilyen kétséges, megoldatlan ügyben a lehető legjobb választás volt kicsit megcsavarni az életrajzi filmek egysíkú felépítésén és pont ugyanolyan kontrasztokkal bemutatni, mint ahogy a való életben történt."
A ’90-es évek bulvárbotrányainak egyik leghíresebbikét, a Tonya Harding-Nancy Kerrigan-ügyet bemutatni szándékozó Én, Tonya alapjaiban gondolja újra az életrajzi filmek szabályait: a két órás játékidő alatt ellentmondásosan, több szemszögből próbálhatjuk megérteni a történéseket, melynek következményeit az érintettek aligha tudnak valaha is elfelejteni.
Azt azonban fontos kihangsúlyozni, hogy a cselekmény jelentős részét az érintettek interjúiból feldolgozó filmet a helyén kell kezelni és nem érdemes komolyabb következtéseket levonni, hiszen maguk az alkotók is sokszor beszéltek a megtörtént és kitalált jelenetek vegyítéséről arról nem is beszélve, hogy a megkérdezettek akár ki is színezhettek, akár el is hallgathattak néhány részletet.
Tonya Harding karrierjét és gyerekkorát ismerve egy kemény drámát is lehetett volna készíteni, hiszen finoman fogalmazva sem kapta meg azt a családi hátteret és támogatást, amit versenytársainak többsége igen. Miután saját anyja válogatott módszerekkel, szinte szadista módon alázta „a jobb eredmények elérése érdekében”, nem csoda, hogy 19 évesen a házasságot választotta, ami mindössze annyit jelentett, hogy azután a férje és nem az anyja által okozott kék foltokat kellett púdereznie.
Margot Robbie talán nem élete alakítását, de mindenképpen korrekt és színes teljesítményt nyújt, hiszen egyszerre kellett megmutatnia a neveltetéséből fakadó vérbeli white trash személyiséget és karaktere érzékeny, gátlásokkal teli oldalát. (Más kérdés, hogy utóbbi nem igazán sikerült, de erre később még kitérek.)
A film közben néha ugyan előfordul, hogy a tragédia mértékét elveszi a humor és fordítva, de összességében elmondható, hogy ízlésesen lavíroz a komikus és drámai elemek között, miközben pörgős stílusával egészen a befejezésig fenntartja az érdeklődést.
Craig Gillespie nem hagy kétségeket afelől, hogy célja sokkal inkább egy szórakoztató, izgalmas film megrendezése volt, mint a valóság legpontosabb bemutatása, de talán jobb is, hogy a témáról készült dokumentumfilmek tárgyilagossága helyett inkább egy két óráig meg nem álló, lendületes filmet kapunk, ahol egyszerre röhöghetünk és szégyenkezhetünk a proli szereplők nyomorán. A film egyik legfontosabb tanulsága – mely vicceskedésével egyáltalán nem bagatellizálja el a Tonyával történteket – az, hogy lehetsz bármennyire tehetséges, szorgalmas vagy akár világhírű műkorcsolyázó, egy óvatlan pillanatodba kerül és az a világ, melyből próbálsz kikecmeregni egyből visszahúz.
Nicolas Karakatsanis elegáns operatőri munkája elsősorban a versenyekkor látható, hiszen úgy sikerült egy elképesztően reális képet mutatni Harding kűrjei közben, hogy egy részét vizuális effektekkel kellett megoldani.
A filmmel felmerülő gondok számomra nem is közben, hanem a megtekintés után kezdődtek, amikor először átgondoltam, milyen sok komoly társadalmi és morális problémáról akart beszélni, melynek nagy többségét viszont a levegőben hagyja. Nem azt várom el, hogy egy tucat ellentmondásos interjú alapján készülő film igazságot tegyen napjainkig sok aspektusában megoldatlan kérdésekben, de a mögöttes részletekre való kitérés sokkal nagyobb súlyt adott volna az alkotásnak.
Az önbizalomhiányos, a családjának köszönhetően magát alsóbbrendűnek gondolt Tonya érzékenysége sincsen igazán kihangsúlyozva, illetve az is hagy némi hiányérzetet, hogy a történet másik oldala, azaz Nany Kerrigan nézőpontját nem ismerhetjük meg. (Nem meglepő, hogy Kerrigan nem akart beszélni az alkotókkal, de Tonya anyja, LaVona sem lett megszólaltatva, mégis össze tudták rakni a karakterét.)
Az Én, Tonya bár nem fog maradandó emlékként élni a tavalyi év filmtermése közül, de egy ilyen kétséges, megoldatlan ügyben a lehető legjobb választás volt kicsit megcsavarni az életrajzi filmek egysíkú felépítésén és pont ugyanolyan kontrasztokkal bemutatni, mint ahogy a való életben történt. Ahogy Tonya is mondta, mindenkinek megvan a maga igazsága, a mögöttes okokat és magyarázatokat pedig akkor sem szabad elhallgatni, ha épp nem az áldozat nézőpontjából ismerhetjük meg.
Értékelés: 7/10
"A legszomorúbb az egészben mégiscsak az, hogy több betétdal csendült fel a játékidő folyamán, mint amennyi elfogadható jelenetet láthattunk a vásznon."
Úgy tűnik, a nyári szezon sokkal inkább szólt felháborodásokról és a nézők különböző siránkozásairól, mint hatalmas mesterművekről, ilyen szempontból pedig a Szellemirtók után az Öngyilkos Osztag a legérzékenyebb pont. David Ayer, a Szabotázs és a Harag direktora ezzel az alkotásával nagybetűs szuperhősrendezővé avanzsált, a hatalmas kritikai bukta és pénzügyi siker után pedig csak azon gondolkozok, a drága jónép miért nem hallgatott az újságírók intő és figyelmeztető szavára.
Mert bizony itt hatalmas gondok vannak. Az első ízelítő láttán valószínűleg senki nem gondolta volna, hogy bárki vagy bármi el tudja rontani ezt az ígéretes koncepciót. Egy tökös filmet vártunk rengeteg akcióval, sok humorral és menő karakterekkel, de amit végül kaptunk, az mindennél jobban elszomorító.
Még a hibák boncolgatásának elején leszögezem, hogy senkit nem fogok vádolni, fogalmunk sem lehet, hogy az a jelenet, amit épp látunk, Ayer vagy a stúdió fejeseinek szüleménye, de az a helyzet, hogy mindig kell lennie egy vagy több névnek, akinek el kell vinnie a balhét, ha nem úgy alakulnak a dolgok. Josh Trank, khm..
De teljesen mindegy, ez a film az első másodperctől az utolsóig csak egy kihasználatlan lehetőség maradt. A történet néhány rosszfiúról és rosszlányról szól, akik megérdemelt büntetésüket töltik egészen addig, amíg esélyt nem kapnak arra, hogy kiszabaduljanak egy kis időre. Az A.R.G.U.S, egy állambiztonsági szervezet és azon belül a keménykezű Amanda Wallis összetoborozza ezeket az embereket, így pedig létrejön az Öngyilkos osztag, melynek tagjai ezúttal a jóért küzdenek.
Nyilván nem kötelező mindenkinek kívülről ismernie a DC univerzumot, de a film egy pillanatig sem töri magát azért, hogy ez megváltozzon. A csapat két tagja, Harley Quinn és Floyd megkapja a maga néhány percét egy teljesen ötlettelen és mindennemű kreativitástól mentes összefoglalóban, a többiek pedig tényleg csak pillanatokat kapnak.
Ez már csak azért is nagy hiba, mert maga a banda meglehetősen nagy létszámú, ennek köszönhetően pedig legalább három olyan karakter volt, akit teljesen feleslegesnek éreztem, leginkább azért, mert az is volt.
De a legszomorúbb az egészben mégiscsak az, hogy több betétdal csendült fel a játékidő folyamán, mint amennyi elfogadható jelenetet láthattunk a vásznon. Nagyon érezni, hogy ugyanolyan lendületes, vicces és menő akart lenni, mint kevésbé rosszul sikerült társai a műfajon belül, de ennek az erőlködésnek a fele sem sikerült, sőt, legtöbbször jobban érezni magát az izzadtszagot, mint az előbb említett jelzők bármelyikét.
Néha egyébként olyan érzésem támadt, mintha a készítők direkt még nehezebbé akarták volna tenni a dolgukat. Gondolok itt arra, hogy legalább kétszer annyi szereplőt vonultattak fel, mint egy átlagos szuperhősfilmben, de feleannyi energiát fordítottak a bemutatásukra. Amikor magukkal a főszereplőkkel sem vagyunk tisztában és folyamatosan kapjuk az új, teljesen idegen szereplőket, akkor azért igazán kétségbeesik az ember.
Még az Öngyilkos osztag talán legjobb részében, Harley Quinn-ben is találtam negatívumot: teljesen nonszenz például az, hogy mégis mi a fenét akartak ezzel a szerelmi szállal, aminek másik végén Joker található. Ha ez lenne a motiváció az őrültségére, rendben van, de teljesen értelmetlen erre húsz percet vesztegetni. Magával Jokerrel is hasonlóan vagyok, hogy rá mi szükség volt és milyen fontos szerepet töltött be a cselekményben, azon azóta is erősen agyalok.
Harley egyébként valóban remek, azon kevés pontja a filmnek, amikor nem feszengtem a székben. Az esetek többségében vicceseket mond, nagyon pöpec módon gyilkol és legalább van egy szórakoztató stílusa, nem úgy, mint a többieknek. Az érdem persze nemcsak magát a karaktert, hanem Margot Robbie-t is megilleti, már a Wall Street farkasában is éreztem, sok nagyobb címmel fog bővülni a filmográfiája.
A színészeket ilyen figurákkal nem igazán tudom értékelni, legtöbbjük megtette, amit megtudott, de egy ekkora romhalmazt senki nem tud feljavítani.
Nehéz lenne megmondanom, hogy a Batman Superman ellen fájó depresszióját és szürkeségét, vagy az Öngyilkos osztag kínos poénkodását rosszabb nézni, mindenesetre a DC egy minutumig sem lehet elégedett eme két művével. Nyilván a pénz beszél, a kutya meg ugat, és amíg ilyen szép box office eredményeket érnek el a filmjeik, nincs ok aggodalomra.
Összefoglalva sok minden elmondható az Öngyilkos osztagról, de az biztos nem, hogy szórakoztató lenne. Tele van érdektelen, sehova nem tartó szálakkal, idegesítő szereplőkkel, ami marad, az pedig Harley és néhány látványos akciójelenett. Az eddigiek alapján a pontszám lehet meglepően nagy, de elmondhatatlanul csalódott vagyok, hiszen régóta nagyon vártam ezt a filmet, és tartom magam ahhoz, hogy egyáltalán nem kibírhatatlan vagy rettenetes, az egyetlen jelző, ami tökéletesen kifejezi, az egyszerűen csak a rossz.
Értékelés: 10/4
"Egy nagy jelentőséggel bíró és fontos mű egy olyan rendezőtől, aki megmutatta, hogy nemcsak a komédiázáshoz ért Will Ferrell-lel."
Annak ellenére sem könnyű megemészteni A nagy dobást, hogy tele van humoros szövegekkel, beszólásokkal, pluszba pedig Selena Gomez és Margot Robbie próbálja elmagyarázni jóval közérthetőbb módon a tőzsdésekkel szemben, hogy s mint működik ez a business. De legyen akármennyi poén vagy vicces kikacsintás a néző felé, a The Big Short egy nagyon kegyetlen film, melyben nincs annyi drog, pia és szex, mint a Wall Street farkasában, ellenben viszont sokkal intenzívebb élményt nyújt.
Persze ez nyilvánvaló, hiszen McKay alkotása a 2008-as gazdasági világválságra van kihegyezve, sem mint Scorsese filmje, mely egy kisember, majd egy szép nagyra nőtt ember kalandos életét mutatja be. Szóval aki egy ahhoz hasonló könnyed filmre vágyik, ahol játékidő háromnegyedében brókerek tolják a cuccot minden nyílásukon keresztül, az nagyon meg fog lepődni.
Elsősorban viszont ne feledkezzünk meg arról, kicsoda is Adam McKay és mik fűződnek a nevéhez. Anchorman első és második része.. Taplógáz.. Tesó-Tusa.. Pancser Police.. A nagy dobás.. Akár egy olyan kérdést is feltehetnék, hogy melyik a kakukktojás? Mivel McKay Oscarra jelölt filmje baromira kilóg a többihez képest és ugyan érezhető, hogy némi komolyság mellett próbálták mosolyra fakasztani a nézőt, én egyszerűen nem tudtam önfeledten vigyorogni.
Szögezzük le, hogy a tőzsdéhez annyi érzékem van, mint a kéménysepréshez, így kicsit féltem, hogyha ténylegesen magyarázni is akarnak a dolgok állásáról és ha nem értem, buktam az egészet. Nos, nem értettem meg, ettől viszont A nagy dobás még kiválóan működött. Miért? Mert magával ragadott a cselekmény, a párbeszédek és a kissé furcsa, de izgalmas és meglepő vágás.
Az egész filmre illik amúgy a „meglepő” jelző. Gyakorlatilag minden szabályt felrúg, amit csak lehet, úgy harmincpercenként teljesen random idézeteket láthatunk hol egy bankárt, hol egy kocsmai beszélgetést megjelölve forrásként, de ugyanez igazi a fényképezésre is, ami viszont egy igen nagy negatívuma a filmnek.
Olyan volt, mintha az operatőrnek fogalma sem lenne, hogy a forgatókönyvben melyik karakter dialógusa következik és gyorsan felkapná a kamerát, amikor az megszólal és így menne a felvétel. Ha bármi jelentősége lenne, de a gond az, hogy egyáltalán nincs, ezért teljesen értetlenkedve állok ezelőtt, ami jócskán lerontotta az összképet.
A nagy dobással egyébként akkor sem jársz rosszul, ha nem tetszik, mivel nagyon gyorsan, a kezdő percekben kiderül, hogy a stílus, amit képvisel, számodra működik-e vagy sem, így ha esetlegesen nem jön be, akkor sem veszítesz többet az életedből nyolc percnél.
A színészekről még szó sem esett.. Oké, elég jó stábnak számít, ha itt van Ryan Gosling, Brad Pitt, Steve Carell, Christian Bale és Marisa Tomei is, nem? Ha ebből McKay rosszat hoz össze, garantáltan meggondolnám, hogy legközelebb vakon bízok-e benne és a filmjeibe. Mert, ha még nem mondtam volna, a kedvenceim közt van az Anchorman.
A nagy dobást úgy kell elképzelni, hogy néhány ember egy olyan dologról beszél, amit senki nem hisz el nekik, a végén viszont megtörténik.
Több, mint két órán keresztül halljuk tőlük, mi lesz a következmény, mégis, amikor odakerül a sor, hogy bizony nekik lett igazuk, amit annyiszor hangoztattak, a néző ugyanolyan meglepődöttséggel bámul maga elé, pont mint azok, akiknek fogalmuk sem volt erről.
Nincs birtokomban Michael Lewis regénye, amiről adaptálták a filmet, de állítom, hogy régóta nem olvastam ennyire összetett és sokféle szálon futó forgatókönyvet. Nem csoda, hogy Oscarra jelölték, amit szerintem teljesen meg is érdemel, pluszba pedig McKay sem mehet el dicséret nélkül, aki ezt az egész kavalkádot vászonra tudta vinni……
…Az esetek nagy részében. Ezt feltétlen hozzá kell tenni, hiszen nem minden esetben működik ez a túlzott hiperaktivitás, kezdve ott, hogy néhol túl sok a jóból: tulajdonképpen A nagy dobás pozitívumai egyben a negatívumai is.
Kezdve a vicces megjelenésekkel, amik egy darabig tényleg jól működnek és meglepnek, de egy idő után már semmi hatást nem vált ki, mondhatni felesleges. Aztán az elképesztő mennyiségű információátadás is gyakran sok volt a számomra, a film már az elején annyira felvette a pörgős és lendületes irányvonalat, amit egészen a végéig meg is tartott, hogy néha idő se volt felfogni azt a rengeteg párbeszédet.
A másik problémám az volt, hogy A nagy dobásnak pont akkor lett vége, amikor minden összeomlott. Persze mindannyian tudjuk, hogy ez mivel járt, de én mégis érdeklődéssel néztem volna még öt-tíz percig ennek a hatását és a főszereplők későbbi életét mondjuk néhány mondatos feliratok helyett.
Összefoglalva a The Big Short teljesen váratlanul, mondhatni hangtalanul kúszott be az Oscar-szezonba, hozzátéve teljesen megérdemelten. Nem a legjobb a mezőnyből, de egy nagy jelentőséggel bíró és fontos mű egy olyan rendezőtől, aki megmutatta, hogy nemcsak a komédiázáshoz ért Will Ferrell-lel.
Értékelés: 10/8
Megosztás a facebookon
"A Z for Zachariah tehát egy teljesen korrekt, tisztességes iparosmunka, mely leginkább a rendezésnek és a forgatókönyvnek köszönhetően nem fog maradandó mozgókép lenni a 2015-ös filmévben, ennek ellenére egy érdekes, egyedi film három igazán nagy tehetség főszereplésével."
Az első gondolatom az volt a sztori hallatán, hogy Margot Robbie olyan jó nő, hogy világvégekor is sikerül felszednie két pasit. A Z, mint Zakariás egy nagyon furcsa, lassú folyású sci-fi romantikus dráma mindössze három ember főszereplésével. Azok viszont igazi kincsek. Margot Robbie 2013-ban robbant nagyot, ugyan a Wall Street farkasa előtt szerepelt már a Pan Am című sorozatban és az About Time-ban is, a legtöbb ember viszont mégis Martin Scorsese eszeveszetten lendületes filmjéből ismeri. Chiwetel Ejiofor már ‘13 előtt is kétségtelenül ismert volt, ám a nagy áttörést mégis a 12 év rabszolgaság hozta meg számára. Chris Pine-ról pedig nem is kell mondani semmit, tinilányod/tiniismerősöd már biztosan eleget áradozott a kék szemeiről.
A Z, mint Zakariás szereposztása tehát több, mint parádés, egyedül a rendező, Craig Zobel nevében kételkedtem kicsit, sajnos nem alaptalanul. Az egész film alatt olyan érzésem volt, mintha maga a direktor sem tudná, hogy mit akar kihozni a cselekményből és hogy egyáltalán mi lesz a következő jelenet. A befejezés is kissé erre a bizonytalanságra utal, ennek ellenére viszont mégis érdekfeszítő és különleges a Z, mint Zakariás, előbbi pedig különösen nagy dicséret egy olyan filmnek, ahol tényleg három ember (és egy kutya) tűnik csak fel. Abban tehát minden bizonnyal sikerrel járt Zobel, hogy nem voltak üresjáratai és az unalmasabb részek is hamar véget értek.
A történet főszereplője Ann, aki sokáig teljesen egyedül él, miután egy bizonyos katasztrófa, amiről tulajdonképpen semmit sem tudunk meg, az embereket teljesen kitörli a Föld színéről és csak néhányan élik túl. Ann nyugalmas mindennapjait megzavarja egy férfi, Loomis, akivel különleges kapcsolatba kerül, majd egy másik, Caleb, aki pedig az amúgy sem túl kellemes helyzetet teljesen felborítja.
A film az 1974-ben kiadott Z, mint Zakariás filmváltozata, Robert C. O’Brien tollából. Ezt azért fontos megemlíteni, mert ennek az úriembernek köszönhetjük, hogy nem New York-ban játszódik, emberekkel, teljesen átlagosan. Nem kétlem, hogy néhány stúdió rögtön az előbb említett módon forgattatta volna le romkom formájában, Zobel viszont szerencsére semmit nem változtatott az alapfelálláson és pont ettől olyan különleges.
De most térjünk át, mi is ennek a megvalósításnak a hátulütője. Először is tényleg nem tudunk meg semmit a világról, a film teljesen természetesnek veszi, hogy mindössze három ismert túlélője van a Földnek, gyakran pedig azért nem működnek jelenetek, mert nem a cselekményre figyelsz, hanem az őket körülvevő furcsa helyszínekre, amire semmi választ nem kapsz.
A film forgatókönyvírója Nissar Modi, akinek eddig egyetlen szkript fűződik a nevéhez, bár legszívesebben azt is letagadná: a 2013-as Breaking at the Edge az IMDb-n 4,1 pontot kapott, most már viszont érteni lehet, hogy miért is érezni bizonytalanságot. Nem csoda, hogy Modi egyes egymaga nem bírt el egy ekkora filmmel és nem tudta megfelelő módon adaptálni a regényt.
A Z, mint Zakariás-nak viszont még egy nagy hibája van, ami legfőképpen a rossz dramaturgiának köszönhető. Kezdjük ott, hogy a második férfi, azaz Pine karakterének a feltűnése kb. a film közepén történik meg, azaz addig még lényeges probléma sincs, amiről beszélni lehetne és a szerelmi háromszög is csak “kétszög”. Mire eljutunk odáig, hogy akkor itt most mindenki féltékeny mindenkire, vége is az amúgy meglepően csekély, 95 perces játékidőnek. Ha úgy nézzük tehát, a film sokkal több jelenetet szentel Ann+Loomis életének, sem mint az Ann+Loomis+Caleb háromszögnek.
A Z for Zachariah tehát egy teljesen korrekt, tisztességes iparosmunka, mely leginkább a rendezésnek és a forgatókönyvnek köszönhetően nem fog maradandó mozgókép lenni a 2015-ös filmévben, ennek ellenére egy érdekes, egyedi film három igazán nagy tehetség főszereplésével.
Értékelés: 10/7
Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.
