"Az Én, Tonya bár nem fog maradandó emlékként élni a tavalyi év filmtermése közül, de egy ilyen kétséges, megoldatlan ügyben a lehető legjobb választás volt kicsit megcsavarni az életrajzi filmek egysíkú felépítésén és pont ugyanolyan kontrasztokkal bemutatni, mint ahogy a való életben történt."

A ’90-es évek bulvárbotrányainak egyik leghíresebbikét, a Tonya Harding-Nancy Kerrigan-ügyet bemutatni szándékozó Én, Tonya alapjaiban gondolja újra az életrajzi filmek szabályait: a két órás játékidő alatt ellentmondásosan, több szemszögből próbálhatjuk megérteni a történéseket, melynek következményeit az érintettek aligha tudnak valaha is elfelejteni.

Azt azonban fontos kihangsúlyozni, hogy a cselekmény jelentős részét az érintettek interjúiból feldolgozó filmet a helyén kell kezelni és nem érdemes komolyabb következtéseket levonni, hiszen maguk az alkotók is sokszor beszéltek a megtörtént és kitalált jelenetek vegyítéséről arról nem is beszélve, hogy a megkérdezettek akár ki is színezhettek, akár el is hallgathattak néhány részletet.

Tonya Harding karrierjét és gyerekkorát ismerve egy kemény drámát is lehetett volna készíteni, hiszen finoman fogalmazva sem kapta meg azt a családi hátteret és támogatást, amit versenytársainak többsége igen. Miután saját anyja válogatott módszerekkel, szinte szadista módon alázta „a jobb eredmények elérése érdekében”, nem csoda, hogy 19 évesen a házasságot választotta, ami mindössze annyit jelentett, hogy azután a férje és nem az anyja által okozott kék foltokat kellett púdereznie.

Margot Robbie talán nem élete alakítását, de mindenképpen korrekt és színes teljesítményt nyújt, hiszen egyszerre kellett megmutatnia a neveltetéséből fakadó vérbeli white trash személyiséget és karaktere érzékeny, gátlásokkal teli oldalát. (Más kérdés, hogy utóbbi nem igazán sikerült, de erre később még kitérek.)

A film közben néha ugyan előfordul, hogy a tragédia mértékét elveszi a humor és fordítva, de összességében elmondható, hogy ízlésesen lavíroz a komikus és drámai elemek között, miközben pörgős stílusával egészen a befejezésig fenntartja az érdeklődést.

Craig Gillespie nem hagy kétségeket afelől, hogy célja sokkal inkább egy szórakoztató, izgalmas film megrendezése volt, mint a valóság legpontosabb bemutatása, de talán jobb is, hogy a témáról készült dokumentumfilmek tárgyilagossága helyett inkább egy két óráig meg nem álló, lendületes filmet kapunk, ahol egyszerre röhöghetünk és szégyenkezhetünk a proli szereplők nyomorán. A film egyik legfontosabb tanulsága – mely vicceskedésével egyáltalán nem bagatellizálja el a Tonyával történteket – az, hogy lehetsz bármennyire tehetséges, szorgalmas vagy akár világhírű műkorcsolyázó, egy óvatlan pillanatodba kerül és az a világ, melyből próbálsz kikecmeregni egyből visszahúz.

Nicolas Karakatsanis elegáns operatőri munkája elsősorban a versenyekkor látható, hiszen úgy sikerült egy elképesztően reális képet mutatni Harding kűrjei közben, hogy egy részét vizuális effektekkel kellett megoldani.

A filmmel felmerülő gondok számomra nem is közben, hanem a megtekintés után kezdődtek, amikor először átgondoltam, milyen sok komoly társadalmi és morális problémáról akart beszélni, melynek nagy többségét viszont a levegőben hagyja. Nem azt várom el, hogy egy tucat ellentmondásos interjú alapján készülő film igazságot tegyen napjainkig sok aspektusában megoldatlan kérdésekben, de a mögöttes részletekre való kitérés sokkal nagyobb súlyt adott volna az alkotásnak.

Az önbizalomhiányos, a családjának köszönhetően magát alsóbbrendűnek gondolt Tonya érzékenysége sincsen igazán kihangsúlyozva, illetve az is hagy némi hiányérzetet, hogy a történet másik oldala, azaz Nany Kerrigan nézőpontját nem ismerhetjük meg. (Nem meglepő, hogy Kerrigan nem akart beszélni az alkotókkal, de Tonya anyja, LaVona sem lett megszólaltatva, mégis össze tudták rakni a karakterét.)

Az Én, Tonya bár nem fog maradandó emlékként élni a tavalyi év filmtermése közül, de egy ilyen kétséges, megoldatlan ügyben a lehető legjobb választás volt kicsit megcsavarni az életrajzi filmek egysíkú felépítésén és pont ugyanolyan kontrasztokkal bemutatni, mint ahogy a való életben történt. Ahogy Tonya is mondta, mindenkinek megvan a maga igazsága, a mögöttes okokat és magyarázatokat pedig akkor sem szabad elhallgatni, ha épp nem az áldozat nézőpontjából ismerhetjük meg.

Értékelés: 7/10

Megosztás a facebookon