Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"Woody megmutatta, hogy (néhol erőltetett) vesszőparipája, a bohóckodás nélkül is tud filmet készíteni."
Már egy ideje szemezgettem Woody Allen egyik legjobban mellőzött filmjével, a Belső terekkel, hiszen a plot alapján olyan lehetőséget nyújtott számomra, amit kevés Woody-film tud megadni: végre erőltetett és kínosan ügyetlen szereplők nélkül nézhetek meg egy szokásos családi drámába burkolt nyolcvan perces jajveszékelést sok neurotikus karakterrel. Én pedig imádom ezeket a jajveszékeléseket.
A Hannah és nővéreihez hasonló történetet kapunk, csak sokkal sötétebb és kegyetlenebb módon. A Csehov és Bergman hatása alatt megírt sztori egy középosztálybeli famíliáról szól, azon belül is három testvérről, akik próbálják irányítani a másik, leginkább az apjuk elköltözése után kész idegi roncs anyjuk életét, miközben a sajátjukra is képtelenek.
Én azt gondolom sajnálhatjuk, hogy főleg a karrierje csúcsán Woody nem készített több drámát, mert elképesztő érzéke van hozzá. Önmagában persze hazugság lenne azt mondani, hogy mellőzte, hiszen a kilencvenes évekig szinte mindegyik filmje, még a harsányabb vígjátékok is tartalmazták azt a fajta elemi keserűséget, ami sugárzott a szétcsúszott életű karaktereiből. Csak aztán jött egy-két fantasztikus geg és poén, a komolyság pedig el lett felejtve.
Itt viszont nincs szó erről, itt tényleg egy Hannah és nővéreit láthatunk, csak poénok nélkül.
Nagyon különleges, hogy milyen sokféleképpen nézhetjük ezt a filmet. Egyrészt ki a főszereplő? Woody szerint Joey az állandó önmegvalósításban gondolkozó, egyébként nem sok mindenhez értő lány a központi karakter, de ugyanakkor ha nincs az anyuka, Eve (Geraldine Page lehengerlő alakításában), akkor a konfliktusok jó része is elmarad. De ugyanakkor az is érdekes játszma, ha kicsit jobban belemegyünk a szereplők lelki világába és beleképzeljük magunkat a helyzetébe: egyből nem tűnik annyira irracionálisnak, amiket némelyik jelenetben csinálnak.
Woody tehát feladta azt az érzelmi puzzle-t, amit a nézőnek kéne kiraknia. Persze nincs szó arról, hogy annyira bonyolult lenne, de érdemes odafigyelni, hiszen sokfelé ágazik a család és gyorsan pörögnek a nevek.
Fontos beszélni a színészekről is, akik a forgatókönyv mellett a film fél lelkét adják. A már említett Geraldine Page mellett Diane Keaton is remekül játszik, ahogy a trió másik két tagja, Kristin Griffith és Mary Beth Hurt. Griffith még akkor is, ha a családot nézve a pasik mellett neki van a legkisebb jelentősége. A 12 dühös emberből is ismert E.G. Marshall pedig néha elképesztő dühvel, néha lehengerlő visszafogottsággal alakítja az idősödő, de bizonytalan apukát.
A rövid játékidő alatt szinte mindenkinek jut elég idő, pláne Eve karakterének, aki az elcseszettség mintapéldája is lehetne. Egyrészt nem tudja feldolgozni, hogy a férje Arthur szünetet kért tőle és olyannyira nem tervez visszamenni hozzá, hogy már az esküvőjére készül egy másik nővel. A lányira támaszkodik, akik viszont folyamatos terhelés alatt vannak az otthoni, saját problémáik miatt is, az anyukára való oda- és nem odafigyelés viszont folyamatos veszekedéseket szül köztük.
Igazából könnyebb lenne felsorolni azt, hogy ki nincs rosszba a másikkal, mint azt, hogy ki van, viszont a folyamatos civódások egyáltalán nem válnak öncélúvá, hiszen előtte tökéletesen be van mutatva az a cselekmény, az a probléma, ami miatt épp zajlik a veszekedés. De a verbális párbajok ellenére a Belső terek egyben egy nagyon lassú, nyugodt film is, amiben ugyan van egy csomó párbeszéd, tekintve, hogy a szereplők mást sem csinálnak, csak beszélnek, de emellett a képekkel is ugyanolyan jól visszaadja a film letargiás hangulatát, ahogy az épületek is nagy szerepet kapnak, így kapta az eredeti címét is.
A humor kihagyása mellett a fényképezés terén is teljesen más vizekre evezett, hiszen saját operatőre mondta Woody-ról, hogy borzalmas vele dolgozni ezen a téren, mert legszívesebben csak közelikkel dolgozott volna. A belső terek viszont egy remek finomsággal fényképezett film és az a nagy bizonyos utolsó jelenet színpadiasságán is rengeteget dobott.
Bár végezetül a Belső terek „csak” nyolc pontot kapott tőlem, de ez inkább szólt annak, hogy ebből a történetből és ami még fontosabb, az ebben a formában előadott történetből ennyit lehetett kihozni, ez volt a maximum. Woody megmutatta, hogy (néhol erőltetett) vesszőparipája, a bohóckodás nélkül is tud filmet készíteni.
Értékelés: 8/10
"Egyszer mindenképpen érdemes megnézni azoknak, akik nem rohannak rögtön ki a világból, ha meghallják azt a nevet, hogy Woody Allen."
Hopp, egy újabb Woody Allen film. Nem akarattal írok zsinórban másodjára a mester munkáiról, egyszerűen csak így jött ki a lépés. Az Annie Hall után, mely engem csak közepes mértékkel ragadtatott el, a Vicky Cristina Barcelona kerül górcső alá. Az utóbbi néhány évben Woody legtöbb filmjét nem szeretett hazájában, Amerikában forgatta, hanem Európában. A teljesség igénye nélkül ezek közé tartozik a kiválóan sikerült Match Point, a Rómának szeretettel, amiről már nem lehet ugyanezt elmondani, az Éjfélkor Párizsban, a Káprázatos holdvilág és a mostani filmünk is, mely a csodálatos Barcelonába vezeti el a kedves közönséget.
Ez persze nem olyan meglepő, a rendező legtöbb alkotásában nagy hangsúlyt fektet a tájra vagy legalábbis a helyszínekre, sokszor ez adja meg a hangulatát a cselekményeknek is. Itt pedig magától értetődött, hogyha Spanyolország, akkor csodaszép táj, és ha ezek mellé még társul egy jó fényképezés is, ami képes mindent megmutatni és olyan érzetet kelteni, mintha a néző is ott lenne, akkor egy kiváló filmmel van dolgunk.
Woody azonban szerencsére nem érte be ennyivel, emellé kapunk egy parádés szereposztást is, ami többek között Scarlett Johansson, Javier Bardem, Rebecca Hall, Penélope Cruz és Patricia Clarkson nevét jelenti, plusz egy borzasztóan egyszerű és nagyszerű alapsztorit.
Adott két nő, akik a legjobb barátok, de minden tekintetben más felfogásban élik az életüket: egyikük Vicky, aki házasodni készül és úgy összességében sokkal felnőttesebben viselkedik, mint társa, Cristina, aki minden elképzelhető méretben keresi a kalandot és a boldogságot. Ők ketten elindulnak a nyár elején Barcelonába, egy nagy kiruccanás erejéig. Azonban feltűnik egy jóképű, sikeres férfi, aki mindkét lány kiszemeltje lesz.
Woody egy rém egyszerű alapszituációból csinált egy ízig-vérig temperamentumos, kissé furcsa, de mindenképpen érdekes filmet, ami a kellemes hangulatából adódóan egy romantikus vígjáték néha-néha drámai elemekkel, szóval Match Point-szerű hosszas, nyomasztó monológokra és fájdalmakra nem kell számítani.
Tipikus az a mozi, amikor az ember leül, megnézi, feláll, majd elfelejti. Ehhez társul a kissé semmitmondó befejezés, ami nagyjából azt jelenti hogy ami Spanyolországban történt, az Spanyolországban marad, az előtte levő 85-90 percben viszont egy sok helyen érdekes, néha viszont unalomba fulladó, legalább három szálon játszódó cselekménynek lehetünk a tanúi, ami legalább a műfaja ellenére mindennemű lehetséges klisét és közhelyet ügyesen elkerül.
Érdekes volt látni ezt a különös szerelmi háromszöget, főleg egy két nő/egy férfi felállásban, de mindenképpen adott a filmnek egy löketet és egy nem mindennapi hangulatot, amiben természetesen közrejátszottak a gyönyörű építmények, helyszínek, valamint a csodálatos zene, azon belül is a nyitó, valamint a záró pillanatban felcsendülő, na azt bármikor meg tudnám hallgatni újra és újra.
A gondok mind a történetben, mind igazából a férfi volt feleségének feltűnése okozza. A Penélope Cruz által játszott Maria Elena egy idegesítő, cseppet sem szimpatikus, heves vérű nőszemély, aki anno még kést döfött férjébe, válásuk után viszont kicsivel jobb lett a kapcsolatuk. Az elején még vicces, ahogy nyomatja a végtelenül hosszú és pörgős spanyol szövegeit, a későbbiekben viszont szimplán csak borzasztóan kellemetlen alak. Nem tagadom, hogy magára a karakterre szükség volt a film szempontjából, hisz kell valaki, aki mindkét főszereplőt rendesen kiosztja és felkavarja az állóvizet, de annyira bosszantó és mindenben csak a hibát kereső fruska, hogy nehezen bírod nem negatív szavakkal illetni a karakterét. Cruz persze ebből is kihozza a legjobbat, bár sokan az alakítására csak Johansson kisasszony és közte történő csók miatt emlékeznek.
Javier Bardem is tisztességesen megállta a helyét a három nő között, bár nem állnak messze tőle a macsó szerepek, plusz külön piros pontot érdemel a kiválóan megírt narráció, melytől még otthonosabban éreztem magam a tájak pontos leírása és az érezhetően nagy hangulat miatt.
A Vicky Cristina Barceloná-nak tehát határozottan vannak erényei és ha szereted a tipikus Woody alkotásokat, amiben nem tűnik fel, mint színész, nyugodtan próbálkozz meg vele, ellenben rengeteg idegesítő pillanata van, valamint sok párbeszéd-kevés igazi cselekmény típusú filmmel van dolgunk, egyszer viszont mindenképpen érdemes megnézni azoknak, akik nem rohannak rögtön ki a világból, ha meghallják azt a nevet, hogy Woody Allen.
Értékelés: 10/7
Megosztás a facebookon
"A film fájó és egyben mulatságos igazságokat oszt meg a nézővel, ami könnyen egy mestermű is lehetett volna, ha nem szenved látványosan és nem akar ennyire művészies lenni."
Ha ránézek egy-egy elismert rendező filmográfiájára, megdöbbenve veszem tudomásul, hogy a legelismertebb, legnépszerűbb alkotásaik tulajdonképpen számomra csak egyszernézős darabok, és sokkal inkább az ismeretlen filmjeik között találtam meg a kedvenceimet: nem csak Alfred Hitchcock, de Woody Allen esetében is így van ez. Annie Hall, Manhattan, Játszd újra, Sam! Elismerem és tulajdonképpen szeretem is őket, de ezerszer többet nevettem például a Banánköztársaságon, vagy a Férjek és feleségek-en. Persze tudom, az előbb említettek nem a mondanivalójuktól váltak oly kedvessé számomra, de mégis ezeken tudtam a legjobban szórakozni. De lássuk, mégis milyen hibákat sikerült felfedeznem a 4 Oscar-díjjal jutalmazott és a világ egyik legjobb romantikus komédiájának tartott Annie Hall-on!
Nos, szögezzük le, hogy a film eleji monológot bármikor meg tudnám hallgatni. Kevés olyan forgatókönyvíró van a világon, mint Woody, akinek karakterét néhány perc, néhány mondat alatt kiválóan megismerjük. Alvy Singer-ről van szó és az ő elképesztő rigolyáiról: képtelen beülni a moziba egy filmre, ha csak egy másodpercre is elkezdődött, amíg ő nem volt ott, továbbá utálja, ha felismerik az utcán vagy egy másik humorista után kell fellépnie. Minden okunk meg van rá tehát, hogy gyűlöljük a teljesen értelmetlen és furcsa rögeszméi miatt, mégis annyira emberi és alapjába véve jóindulatú, hogy ezek helyett sokkal inkább azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon én is ilyen kiállhatatlan ember vagyok-e, még ha nem is lépek fel esténként humoros szövegekkel.
Amikor először láttam a filmet, már volt szerencsém Allen több klasszikusát is végignézni, ezért úgy gondoltam, hogy ez is olyan vicces lesz, mint az előtte készültek. Nos nem lett, amivel nincs is gond, hisz nem mindig a humort kell egy filmben keresni, bármennyire is egy olyan személytől készült, akihez közel áll a nevettetés, de mégis nem erre számítottam, ez pedig valószínűleg olyan “mély” nyomokat hagyott bennem, hogy a későbbi megnézések alkalmával sem tudtam tőle eldobni az agyam.
Az üzenetét viszont elismerem és nagyon is fontosnak tartom. Itt van két tengődő ember, Alvy és Annie, akiket az ég is egymásnak teremtett valószínűleg és soha többé nem talál egyikőjük sem jobb partnert, de mégsem teljesül a mese, miszerint boldogan élnek míg meg nem halnak. Furcsa, maguknak való emberek, akiket nem lehet teljes szívünkből szeretni vagy utálni, mégis bízunk benne, hogy a film végére egymásra találjanak. Végül aztán egymásra találnak, egy színdarabban.
Lehet, hogy humorosabb módon tálalta Allen ezt a párkapcsolati krízist, ha jobban belegondolunk viszont nagyon is szomorú és komoly dologról van szó: Alvy és Annie akár lehet az egyik szomszédod, a barátod vagy a rokonod is, hisz szinte mindannyian érezhettünk már hasonlót, mint a film folyamán két főhősünk. Ez a nagy mértékű se veled, se nélküled kapcsolat viszont már túlságosan is idegesítő.
Abban nem kételkedek, hogy Allen jól ábrázolta a háborút, ami a két ember lelkébe megy végbe és a teljes bizonytalanságot a szerelmük terén, de akkor is már-már túlzónak tartom, hogy minden pillanatban szakítanak és összejönnek, miközben egyértelműen látható, hogy szerelmesek egymásba és csak kínlódnak. Ez persze nem feltétlen a film hibája, hisz az életbe is ugyanígy kételkednek szerelmük erősségében az emberek, egyszerűen csak idegesítő.
Woody Allen és Diane Keaton egyértelműen elviszik a hátukon a filmet, de ne felejtsük el a mellékszereplőket is, akik néha csak egy-egy cameóban tűnnek fel, mégis maradandó alkotást nyújtottak: itt van Christopher Walken, Sigourney Weaver, Jeff Goldblum, Shelley Duvall (Ragyogás), és az önmagát alakító Marshall McLuhan is, aki a film egyik legviccesebb jelenetében tűnik fel.
Valahogy így gondolkozom én is a szerelemről, teljesen irracionális, őrült, abszurd dolognak tartom, de elmondhatatlanul vágyom utána.
Hát igen. Mindannyian így vagyunk ezzel. A film fájó és egyben mulatságos igazságokat oszt meg a nézővel, ami könnyen egy mestermű is lehetett volna, ha nem szenved látványosan és nem akar ennyire művészies lenni. Így viszont csak egy tisztességes iparosmunka, melyet sokan Allen legjobbjának tartanak és ki vagyok én, hogy ezt a tényt leromboljam, de számomra sajnos tényleg nem okozott nagy katarzist. Ennek ellenére viszont rajongásom a mester iránt még mindig elképesztően nagy.
Értékelés: 10/7
"Azoknak tudnám ajánlani, akik szeretnek sok ideig rágódni a filmeken. Ezen lehet."
Nagyon úgy tűnik, hogy Woody Allen kinevette magát a hossz évek során, amíg nagy részt csak vígjátékokat rendezett és írt, de egyúttal a filmjeiben vegyítve voltak a brutálisan jó poénok és az elgondolkodtató mondanivalók, 2005-ös alkotásában, a Match Point-ban viszont teljes mértékben a drámai énjének adott utat, méghozzá nagyon is sikeresen. Nem mondom azt, hogy amihez ő hozzáér, arannyá válik, de kevesen tudtak volna egy ilyen elcsépelt sztoriból kihozni a lehető legtöbbet. Mindezt csodálatos művészeti körítéssel. Tulajdonképpen ez is egy ízig-vérig W. A. film, hisz a vicces jelenetek kivételével minden megtalálható benne, ami egy Woody komédiában csak fellelhető.
Történetünk Chris Wilton egykori teniszjátékosról szól, aki jobb híján mára már csak tanítja szeretett sportját, ám egy nap kiderül, hogy sok közös van benne és tanítványába, Tom-ba, utóbbi családjával együtt pedig elmennek egy operett előadásra. Chris ekkor ismerkedik meg barátja testvérével, Chloe-val. A gond csak akkor kezdődik, amikor Tom menyasszonya és Chris között romantikus kapcsolat szövődik. A végkifejlet viszont mindennél több izgalmat és meglepetést tartogat.
Alapjába véve az IMDb-n három műfaj is fel van tüntetve, Dráma, Romantikus és Thriller, de ezek közül utóbbi csak az utolsó 25-30 percben bontakozik ki. Tehát fontos megemlíteni, hogy egy viszonylag lassú folyású műről beszélünk, rengeteg operettel és festménnyel, szóval egyes emberek unalmasnak is találhatják, hozzáteszem, joggal.
De ha túl tudunk esni ezeken, akkor egy nagyon megrendítő és elgondolkodtató filmről van szó. Emlékezzünk csak vissza, mik is a kezdő képsorok. Csak egy teniszpályát, egy hálót és egy labdát látunk, ami ide-oda pattog, az egyik pillanatban azonban beleakad a hálóba. Ekkor Chris kezd el beszélni a szerencséről: ha tovább megy, nyerő vagy, ha visszaesik, akkor vesztettél. Először nem szenteltem túl nagy jelentőséget ennek a jelenetnek, ám a film közben egy hasonló kulcsfontosságú résznél rájöttem, hogy ez a két szekvencia teszi ki az egész filmet. A tanulság pedig: mérhetetlen sok szerencse kell az élethez.
Woody-nak pedig igaza van. Vannak olyanok, akik nem hisznek a szerencsében, pedig ha jobban belegondolunk, rengeteg olyan fontos esemény történik velünk nap mint nap, amik befolyással vannak az életünkre, pedig nagy része csak szerencse kérdése.
A legendás direktor egyik kedvenc színésznője, Scarlett Johansson itt már egy értékelhetőbb alakítást nyújt, mint a Fülesben, de dicséretet érdemel a mostanában jobb napokat is látott Jonathan Rhys Meyers, aki akkoriban pusztán a tekintetével biztosan sok női szívet dobogtatott meg a képernyő előtt.
Felesleges lenne bármit is mondani a muzsikáról, hisz nagyon régóta tudjuk, hogy Allen-nek kíváló zenei ízlése van bármilyen műfajtól függetlenül, a váratlan meglepetésre pedig csakis azok számítanak, akik már látták a filmet. (És ezzel most valami nagyon okosat mondtam.)
A Golden Globe és az Oscar jelöléseket sem tudta "elkerülni", ezt azért mondom ilyen negatívan, mert köztudottan a rendező nincs oda a filmek versenyeztetésében, ezért szokták általában versenyen kívül bemutatni az alkotásait Cannes-ban. De visszatérve a gálákra, a jelölésekből sajnos egyet sem tudott díjra váltani.
A Match Point, mely lényegében hasonlít Allen két évvel későbbi, Kasszandra álma című filmjére, egy nagyon megrázó és érdekes, fájdalmas mozgókép a szerelemről, a szerencséről, a halálról, mely egyáltalán nem egy szombat esti, könnyű darab a barátnővel, inkább azoknak tudnám ajánlani, akik szeretnek sok ideig rágódni a filmeken. Ezen lehet.
Értékelés: 10/8
Megosztás a facebookon
"Annyira üde, annyira szórakoztató, annyira bugyuta, hogy nem lehet nem szeretni, sőt, személy szerint a kedvenc Allen filmem."
Akaratlanul is, de minden rendezőnek vannak olyan darabjai, amelyek teljesen elkerülték a nézők és a kritikusok figyelmét is, pedig duplán megérdemelnék a jó szavakat. Woody Allen esetében ez az 1971-es Banánköztársaság, melynek nem csak a rendezését és az írását vállalta el, hanem maga játssza a főszerepet, Fielding Mellish karakterét is.
Persze annyi film után, amennyit ő elkészített, nem csoda, hogy nem mindegyik egy Annie Hall. Vagy mégis? Felesleges lenne pont nekem elemezni a mester két filmjét, hisz egyrészt mindkettő teljesen különbözik egymástól, másrészt én nem tartom nagy klasszikusnak az Annie Hall-t. Mentségemre szóljon, ebben leginkább a borzasztó fordítás játszott közre..
A film az említett Fielding-ről szól, aki menthetetlenül szerelmes lesz egy aktivista lányba, aki egy idő után viszont nem viszonozza az érzést. Az ügyefogyott férfi egy tévedés folytán pedig San Marcos-ban találja magát, pontosabban egy véres forradalomban, tele kommunista diktátorokkal.
A Banánköztársaság nagy előnye, hogy keveset foglalkozik a politikával, és 100%-ban egy komolytalan, szombat esti szórakozás akar lenni. Továbbá szinte az összes geget elsüti, ami csak létezik a világon, ezek nagy része pedig a napig is megállná a helyét.
Fontos hozzá tenni, hogy nagy része, hisz rengeteg poént az évek során "újrahasznosítottak", gondolok itt a magazinos jelenetre, amikor Fielding disznóújságot akar venni suttyomban, a pénztáros pedig hangosan felkiált kollégájának a magazin nevét kiáltva. Ha nem is ugyanaz az alaphelyzet vagy a helyszín, nagy hasonlóságokat vélek felfedezni Trunkó Barnabás a Gyógyszertárban című kabaréjában, ami nem a film hibája, de csak elmosolyogtatni tudott, amin akkoriban konkrétan szakadtak az emberek.
De hál' Istennek csak néhány kivétel van, ugyanis a Banánköztársaság rövidke játékideje alatt szinte az összes poénon nevetni tudtam, hol a hasamat fogva, hol pedig leesve a székről. Görbe tükör a társadalomnak, a kommunista elnyomásnak, miközben kevés olyan film tudott ennyire szórakoztatni, mint a Bananas.
A mester mindig is értett ahhoz, hogyan lehet jó kedélyállapotúvá tenni csupán zenével a filmjeit, de mivel már magának a Banánköztársaságnak is az egyik legnagyobb előnye, hogy hangulatos, konkrétan 80 perc tömény boldogságot kapsz a képedbe.
Woody korai filmjeiben is érezhető volt már a stílusa, nyolc percet kellett várni például, hogy a színes bőrű emberekről beszéljen, de előtérbe került a szerelem és a szex is. A Banánköztársaság egyik legnagyobb pozitívuma pedig, hogy azok is tehetnek vele egy próbát, akik alapból utálják a WA filmeket, mert egyáltalán nem a megszokott mederbe megy, sőt, az egyik legkülöncebb alkotása a sok közül, nem utolsó sorban pedig a 70-es évek egyik legjobb vígjátéka.
Annyira üde, annyira szórakoztató, annyira bugyuta, hogy nem lehet nem szeretni, sőt, személy szerint a kedvenc Allen filmem, ami egyáltalán nem kapott akkora figyelmet, mint amilyet kapnia kellett volna, Woody bácsinak pedig üzenném, hogy tessék most is ilyen filmeket csinálni!
Értékelés: 10/10
"Egyre rosszabbá és kínosabbá válik az egész, végeredményképpen pedig kapunk 130 perc irtózatos unalmat, amit még a legrosszabb ellenségeimnek sem kívánnék."
Azt hihetnénk, hogy a '60-as években csupa jó filmekkel traktálták az embereket. Sok blogger regéket ír arról, hogy akkoriban a filmművészet a csúcsponton volt, és az akciódús westerneken át a ultravicces vígjátékokig minden műfajban feltalálták magukat, és nem vétettek. Ma pedig minden második film értékelhetetlen...
No persze ebből sok minden nem igaz. Persze ha mondanod kellene hirtelen egy filmet a '60-as évekből, amit szívből utáltál, vagy nem tudnál mondani, vagy hosszas gondolkodás után kinyögnéd, hogy a Casino Royale.
A másik szeterotípia a színészekkel kapcsolatban van. Egy film jelentős részét teszik ki a színészek, ez tagadhatatlan, de nem az egészet. Sokan hajlamosak mindenféle sztori ismeret nélkül beülni egy filmre a moiba, csak mert a kedvenc színésze játszik benne. (Manapság a borsos jegyárak miatt, lehet, hogy ez a szám kissé alábbhagyott.)
Az 1967-es Bond paródia, a Casino Royale már a forgatás előtt halálra volt ítélve. Tudni illik, a film producerének nem sikerült megvenni a jogokat egy igazi James Bond filmre, ezért ehelyett készített egy vígjáték paródiát belőle. A nézőnek kissé olyan érzése van, mintha Charles K. Feldman úgy lett volna vele, hogy az igazi ötletét elvetették, hát csinál valami mást, ami bevonzza a nézőket a moziba.
A következő bökkenő a rendezők/forgatókönyvírók sokasága. Elég buta dolog lenne a nemrég kijött Movie 43-at összehasonlítani a Casino Royale-lal, de próbáljuk meg: mindkettő filmnek temérdek rendezője és írója van, és mindkettő bukás lett. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az ilyen típusú filmek mind rosszak lennének, de meggondolandó, hogyha sok elme összeül, abból nagy eséllyel csak kuszaság fog születni.
Forgatókönyvírói kredited kapott többek között Iam Fleming, Billy Wilder, Peter Sellers, Woody Allen, és John Law. Szerintem mindenkinek egy saját külön ötlete volt, amit a rendezők próbáltak egy filmbe összegyúrni, és igaz, hogy született egy két halovány poén és geg, összesítésben katasztrofális az eredmény.
Teljesen érthetetlen, a jelenetek buták, a zene az elején még kellemes, de két óra után rendkívül idegesítő, David Niven-ről pedig csak annyit, hogy volt már jobb formában is.
Ezzel azonban korán sincs vége a problémáknak: Sellers például nem volt hajlandó együtt szerepelni Orson Weles-szel, pedig a film egyik igen fontos jelenetében beszélnek egymással, ezért a két színészt külön kellett felvenni. Emellett Sellers sokszor nem jelent meg a forgatáson, Woody Allen pedig ekkoriban még csak bontogatta a szárnyait.
Egyébként ajánlom mindenkinek ezt a cikket, sok érdekes dolog van benne: http://sabotagetimes.com/reportage/a-cocktail-recipe-for-disaster-peter-sellers-and-orson-welles-on-the-making-of-casino-royale/
Nem hiába mondom tehát, hogy a Casino Royale már előre halálra volt ítélve. Elég bátor dolog, hogy vígjátékot csináltak egy olyan filmsorozatból, aminek első részét a paródia előtt öt évvel készítették el. Ez a film egyszerűen érthetetlen. Valamelyik pillanatban Jimmy Bond, alias Dr. Noah agymenését láthatjuk, valamikor meg a botrányosan kínos Bond-Mata Hari szerelmi szálat.
A Casino Royale nem meglepő módon elenyész a nagy színészek filmográfiája között, Ursula Andress karaktere például teljesen felesleges, csak azért kellett, hogy mégis legyen valami fricska a Dr. No-nak is, amiben ő is szerepelt, mint legelső Bond lány.
Ráadásul érthetetlenül hosszú. Mindannyian ismerjük Judd Apatow ars poeticáját, miszerint a jó vígjáték a hosszú vígjáték, ez esetben azonban ahogy ismerjük meg a történetet és a szereplőket, egyre rosszabbá és kínosabbá válik az egész, végeredményképpen pedig kapunk 130 perc irtózatos unalmat, amit még a legrosszabb ellenségeimnek sem kívánnék.
Értékelés: 10/2
Megosztás a facebookon
