"Nem tudták kordában tartani a saját filmjüket és megfelelően elosztani a sztorikat, mindenből kapunk néhány perces blokkokat, pont annyit, hogy újra érdekelni kezdjen az adott sztori, mire vége lesz."

Hollywood előszeretettel mutatja magát jó és rossz fényben is. Előbbi általában egy csodálatos világban játszódik, ahol mindenki kedves, nincsenek őrjöngő producerek és határidők, a munka pedig gördülékenyen folyik.

Utóbbinak viszont pont az ellentétje a baj, hogy csak a rosszat, csak a sötét oldalt mutatja életunt, depressziós sztárokkal, kiállhatatlan rendezőkkel és rengeteg problémával. A Coen tesók filmje, az Ave, Cézár abban a tekintetben jó választásnak bizonyult, hogy egyik „oldalt” sem képviseli, ugyanakkor szórakoztató is, de nagy hibája, hogy a dráma és a vígjáték műfaj között egyensúlyoz: előbbihez nem elég súlyos, utóbbihoz pedig nem elég vicces.

A színésznő terhes, de nincs férje és ez nagy gond.

Az Ave, Cézár főszereplőjét, Baird Whitlock színészt elrabolják a filmvégi nagymonológja előtt, méghozzá feldühödött kommunista írók.

Ez csak kettő abszurd probléma a sok közül, melyet a Capitol Pictures hivatásos problémamegoldójának kell elsimítania, ugyanis akkoriban még a színészek úgymond stúdióhoz kötöttek voltak, pont úgy, mint egy politikus a pártjához. Ha tehát valami rossz dolog történt a színésszel, az bizony a stúdiót is sújtotta.

A Coen testvérek az Égető bizonyíték és az Egy komoly ember után újra vicces kedvükben voltak, és három évvel a llewyn David világa után elkészítették ezt az elképesztő sztárparádét felvonultató filmet, amit én személy szerint egy kis negatív csalódásként éltem meg.

Az első, ami nem teljesen a filmélménnyel kapcsolatos, de nagyon szúrta a szememet, az a már említett szereposztás: legalább tizenöt olyan színészlegenda van, aki kisebb szerepekre beugrik, ellenben a film szerves részét Josh Brolin, George Clooney és Alden Ehrenreich karaktere adja.

Ezzel nincs is semmi baj, de annak köszönhetően, hogy Jonah Hill és a többi, szinte cameónak nevezhető szerepekben feltűnő húzónevet egytől egyig a poszteren mutogattak, rendesen csalódnom kellett, hiszen az Ave, Cézar cselekmény tényleg csak Eddie Mannix körül forog, és a többi szereplő csak mellékesen van jelen a forgatagban.

A legnagyobb hibája az, hogy nem bírja el ezt a rengeteg mellékszálat és karaktert, mondhatni maga is belebonyolódik a történetvezetésbe. Mivel Coenék valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, hiszen eddig csak nagyon ritkán fordult ez elő, nem tudták kordában tartani a saját filmjüket és megfelelően elosztani a sztorikat, mindenből kapunk néhány perces blokkokat, pont annyit, hogy újra érdekelni kezdjen az adott sztori, mire vége lesz.

A hangulat viszont, ahogy már megszokhattuk, remek. A Llewyn Davis világa is elképesztő atmoszférával operált, a néző már-már átérezte a dohos, cigarettafüsttel teli bárokat, és az Ave, Cézárral is hasonló a helyzet: a rövid filmrészletek, amiket Mannix a stúdióban néz, nagyon hangulatosak és tényleg visszaadják a kor stílusát, szellemét és a korabeli díszletek is csodálatosak.

A színészekről egy kicsit: Ralph Fiennes, aki szintén csekély szerepet kapott, lubickolt a pojácaságában. Olyan volt egy kicsit, mint Tim Roth karaktere az Aljas nyolcasban: nem kell az eljátszásához nagy megerőltetés, de öröm volt nézni.

Ja, és ha valaki még meglepődne, Tilda Swintont megint a megismerhetetlenségig elmaszkírozták. Ő játssza azt az újságírónőt és annak testvérét, aki folyton bele akar kötni szerencsétlen Mannix munkájába, de szerencsére kellően kevés szerepet kap, hogy ne váljon idegesítővé.

A filmnek egyébként remek humora van. Egyértelműen nem vígjáték, hiszen egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor nevettem úgy igazán, Coenék inkább a megmosolyogtató vicceket részesítették előnyben. Nekem bejött ez a visszafogottság, bár nem is úgy készültem, hogy végig fogom röhögni az egész játékidőt. Az a néző viszont, aki tömény röhögésre számít és az Ave, Cézárra ül be, nagyot fog csalódni.

A Coen testvérek mintha kicsit direkt szolidabbra vették volna a figurát mindenben. Rajta hagyták a kéznyomukat, ez tagadhatatlan, és a poénok nagy része tényleg inkább abszurd, sem mint igazán humoros, de ennek ellenére mégsem éreztem azt, hogy bármit hozzátettek volna, amit egy másik, kevesebb tapasztalattal bíró rendező ne tudott volna.

Összefoglalva reméljük, Coenék csak egy kis időtöltés céljából készítették el az Ave, Cézárt, amíg egy újabb mesterművet nem raknak le az asztalra. Félreértés ne essék, a film egyáltalán nem rossz, sőt, de két ilyen kaliberű fickótól sokkal többet vár az ember. 

Értékelés: 10/6

Megosztás a facebookon

"Egyszer mindenképpen érdemes megnézni azoknak, akik nem rohannak rögtön ki a világból, ha meghallják azt a nevet, hogy Woody Allen."

Hopp, egy újabb Woody Allen film. Nem akarattal írok zsinórban másodjára a mester munkáiról, egyszerűen csak így jött ki a lépés. Az Annie Hall után, mely engem csak közepes mértékkel ragadtatott el, a Vicky Cristina Barcelona kerül górcső alá. Az utóbbi néhány évben Woody legtöbb filmjét nem szeretett hazájában, Amerikában forgatta, hanem Európában. A teljesség igénye nélkül ezek közé tartozik a kiválóan sikerült Match Point, a Rómának szeretettel, amiről már nem lehet ugyanezt elmondani, az Éjfélkor Párizsban, a Káprázatos holdvilág és a mostani filmünk is, mely a csodálatos Barcelonába vezeti el a kedves közönséget.

Ez persze nem olyan meglepő, a rendező legtöbb alkotásában nagy hangsúlyt fektet a tájra vagy legalábbis a helyszínekre, sokszor ez adja meg a hangulatát a cselekményeknek is. Itt pedig magától értetődött, hogyha Spanyolország, akkor csodaszép táj, és ha ezek mellé még társul egy jó fényképezés is, ami képes mindent megmutatni és olyan érzetet kelteni, mintha a néző is ott lenne, akkor egy kiváló filmmel van dolgunk.

Woody azonban szerencsére nem érte be ennyivel, emellé kapunk egy parádés szereposztást is, ami többek között Scarlett Johansson, Javier Bardem, Rebecca Hall, Penélope Cruz és Patricia Clarkson nevét jelenti, plusz egy borzasztóan egyszerű és nagyszerű alapsztorit.

Adott két nő, akik a legjobb barátok, de minden tekintetben más felfogásban élik az életüket: egyikük Vicky, aki házasodni készül és úgy összességében sokkal felnőttesebben viselkedik, mint társa, Cristina, aki minden elképzelhető méretben keresi a kalandot és a boldogságot. Ők ketten elindulnak a nyár elején Barcelonába, egy nagy kiruccanás erejéig. Azonban feltűnik egy jóképű, sikeres férfi, aki mindkét lány kiszemeltje lesz.

Woody egy rém egyszerű alapszituációból csinált egy ízig-vérig temperamentumos, kissé furcsa, de mindenképpen érdekes filmet, ami a kellemes hangulatából adódóan egy romantikus vígjáték néha-néha drámai elemekkel, szóval Match Point-szerű hosszas, nyomasztó monológokra és fájdalmakra nem kell számítani.

Tipikus az a mozi, amikor az ember leül, megnézi, feláll, majd elfelejti. Ehhez társul a kissé  semmitmondó befejezés, ami nagyjából azt jelenti hogy ami Spanyolországban történt, az Spanyolországban marad, az előtte levő 85-90 percben viszont egy sok helyen érdekes, néha viszont unalomba fulladó, legalább három szálon játszódó cselekménynek lehetünk a tanúi, ami legalább a műfaja ellenére mindennemű lehetséges klisét és közhelyet ügyesen elkerül.

Érdekes volt látni ezt a különös szerelmi háromszöget, főleg egy két nő/egy férfi felállásban, de mindenképpen adott a filmnek egy löketet és egy nem mindennapi hangulatot, amiben természetesen közrejátszottak a gyönyörű építmények, helyszínek, valamint a csodálatos zene, azon belül is a nyitó, valamint a záró pillanatban felcsendülő, na azt bármikor meg tudnám hallgatni újra és újra.

A gondok mind a történetben, mind igazából a férfi volt feleségének feltűnése okozza. A Penélope Cruz által játszott Maria Elena egy idegesítő, cseppet sem szimpatikus, heves vérű nőszemély, aki anno még kést döfött férjébe, válásuk után viszont kicsivel jobb lett a kapcsolatuk. Az elején még vicces, ahogy nyomatja a végtelenül hosszú és pörgős spanyol szövegeit, a későbbiekben viszont szimplán csak borzasztóan kellemetlen alak. Nem tagadom, hogy magára a karakterre szükség volt a film szempontjából, hisz kell valaki, aki mindkét főszereplőt rendesen kiosztja és felkavarja az állóvizet, de annyira bosszantó és mindenben csak a hibát kereső fruska, hogy nehezen bírod nem negatív szavakkal illetni a karakterét. Cruz persze ebből is kihozza a legjobbat, bár sokan az alakítására csak Johansson kisasszony és közte történő csók miatt emlékeznek.

Javier Bardem is tisztességesen megállta a helyét a három nő között, bár nem állnak messze tőle a macsó szerepek, plusz külön piros pontot érdemel a kiválóan megírt narráció, melytől még otthonosabban éreztem magam a tájak pontos leírása és az érezhetően nagy hangulat miatt.

A Vicky Cristina Barceloná-nak tehát határozottan vannak erényei és ha szereted a tipikus Woody alkotásokat, amiben nem tűnik fel, mint színész, nyugodtan próbálkozz meg vele, ellenben rengeteg idegesítő pillanata van, valamint sok párbeszéd-kevés igazi cselekmény típusú filmmel van dolgunk, egyszer viszont mindenképpen érdemes megnézni azoknak, akik nem rohannak rögtön ki a világból, ha meghallják azt a nevet, hogy Woody Allen.

Értékelés: 10/7

 

 

Megosztás a facebookon

"Azoknak tudnám ajánlani, akik szeretnek sok ideig rágódni a filmeken. Ezen lehet."

Nagyon úgy tűnik, hogy Woody Allen kinevette magát a hossz évek során, amíg nagy részt csak vígjátékokat rendezett és írt, de egyúttal a filmjeiben vegyítve voltak a brutálisan jó poénok és az elgondolkodtató mondanivalók, 2005-ös alkotásában, a Match Point-ban viszont teljes mértékben a drámai énjének adott utat, méghozzá nagyon is sikeresen. Nem mondom azt, hogy amihez ő hozzáér, arannyá válik, de kevesen tudtak volna egy ilyen elcsépelt sztoriból kihozni a lehető legtöbbet. Mindezt csodálatos művészeti körítéssel. Tulajdonképpen ez is egy ízig-vérig W. A. film, hisz a vicces jelenetek kivételével minden megtalálható benne, ami egy Woody komédiában csak fellelhető.

Történetünk Chris Wilton egykori teniszjátékosról szól, aki jobb híján mára már csak tanítja szeretett sportját, ám egy nap kiderül, hogy sok közös van benne és tanítványába, Tom-ba, utóbbi családjával együtt pedig elmennek egy operett előadásra. Chris ekkor ismerkedik meg barátja testvérével, Chloe-val. A gond csak akkor kezdődik, amikor Tom menyasszonya és Chris között romantikus kapcsolat szövődik. A végkifejlet viszont mindennél több izgalmat és meglepetést tartogat.

Alapjába véve az IMDb-n három műfaj is fel van tüntetve, Dráma, Romantikus és Thriller, de ezek közül utóbbi csak az utolsó 25-30 percben bontakozik ki. Tehát fontos megemlíteni, hogy egy viszonylag lassú folyású műről beszélünk, rengeteg operettel és festménnyel, szóval egyes emberek unalmasnak is találhatják, hozzáteszem, joggal.

De ha túl tudunk esni ezeken, akkor egy nagyon megrendítő és elgondolkodtató filmről van szó. Emlékezzünk csak vissza, mik is a kezdő képsorok. Csak egy teniszpályát, egy hálót és egy labdát látunk, ami ide-oda pattog, az egyik pillanatban azonban beleakad a hálóba. Ekkor Chris kezd el beszélni a szerencséről: ha tovább megy, nyerő vagy, ha visszaesik, akkor vesztettél. Először nem szenteltem túl nagy jelentőséget ennek a jelenetnek, ám a film közben egy hasonló kulcsfontosságú résznél rájöttem, hogy ez a két szekvencia teszi ki az egész filmet. A tanulság pedig: mérhetetlen sok szerencse kell az élethez.

Woody-nak pedig igaza van. Vannak olyanok, akik nem hisznek a szerencsében, pedig ha jobban belegondolunk, rengeteg olyan fontos esemény történik velünk nap mint nap, amik befolyással vannak az életünkre, pedig nagy része csak szerencse kérdése.

A legendás direktor egyik kedvenc színésznője, Scarlett Johansson itt már egy értékelhetőbb alakítást nyújt, mint a Fülesben, de dicséretet érdemel a mostanában jobb napokat is látott Jonathan Rhys Meyers, aki akkoriban pusztán a tekintetével biztosan sok női szívet dobogtatott meg a képernyő előtt.

Felesleges lenne bármit is mondani a muzsikáról, hisz nagyon régóta tudjuk, hogy Allen-nek kíváló zenei ízlése van bármilyen műfajtól függetlenül, a váratlan meglepetésre pedig csakis azok számítanak, akik már látták a filmet. (És ezzel most valami nagyon okosat mondtam.)

A Golden Globe és az Oscar jelöléseket sem tudta "elkerülni", ezt azért mondom ilyen negatívan, mert köztudottan a rendező nincs oda a filmek versenyeztetésében, ezért szokták általában versenyen kívül bemutatni az alkotásait Cannes-ban. De visszatérve a gálákra, a jelölésekből sajnos egyet sem tudott díjra váltani.

A Match Point, mely lényegében hasonlít Allen két évvel későbbi, Kasszandra álma című filmjére, egy nagyon megrázó és érdekes, fájdalmas mozgókép a szerelemről, a szerencséről, a halálról, mely egyáltalán nem egy szombat esti, könnyű darab a barátnővel, inkább azoknak tudnám ajánlani, akik szeretnek sok ideig rágódni a filmeken. Ezen lehet.

Értékelés: 10/8

 

 

 

Megosztás a facebookon

"A Lucy tehát egy nagyon-nagyon-nagyon buta film, és most nem feltétlenül Besson a hibás, hiszen abban mindenki egyetért, hogy senki sem tudja bemutatni, milyen az, ha az ember az agya 100 százalékát használja. Főleg nem mozgóképen."

Luc Besson-től sosem volt túl meglepő, hogy eszement, kicsit sem reális filmeket kreáljon, de hát ezzel együtt kell élni, a filmtársadalom ezzel együtt szerette/utálta meg.

Kezdeti időszakában, amikor még csak a szárnyai bontogatta, olyan neves alkotásokat hozott tető alá, mint a Nagy kékség, a Nikita, vagy 1994-ben a Léon, a profi.
Aztán persze akarva-akaratlanul minden rendezőnek és színésznek becsúszik egy-egy olyan szerep, amit a néző sehova sem tud tenni, és legszívesebben elfelejtene.
Az ő filmográfiájában számomra az Artúr és a villangók testesíti meg ezt a sztereotípiát. Amúgy az Adéle és a múmiák rejtélye című francia fantasy-val se túlságosan dicsekednék a mester filmjei közül.

Ezeken a hanyatlásokon túl kell esni, el kell felejteni, amennyira ez csak lehetséges, és gőzerővel folytatni a munkát, no nem a rosszat.

Egy kis boncolgatás után el is érkeztünk a Lucy című, 2014-es filmhez, Scharlet Johansson főszereplésével, aki még a leg**arabb karaktereket is olyan átéléssel tudja eljátszani, mintha Júliát játszaná.
Magyar embertársaim már nagyon várták Luc Besson új agymenését, amit csak azzal tudok kimagyarázni, hogy Johansson kisasszony és Morgan Freeman is elég népszerű kis hazánkban.

Lucy egy igen nagy és sok kérdőjellel rendelkező véletlen folytán egy kínai seftelésbe keveredik, ami pontosabban azt jelenti, hogy a hasán keresztül akarnak átjuttatni egy új drogot egy másik országba, néhány másik emberrel együtt.

A drog zacskója azonban egy ütés hatására kilyukad, aminek az a következménye, hogy Lucy falat mászik, más emberek gondolataiban turkál, és embereket repít fel a plafonra. Ez az egész film folyamán így megy, egészen addig, amíg el nem éri azt a bizonyos 100 százalékot. Merthogy eléri!!

A film igazi nagy hibája, hogy ennek a nőnek egyszerűen nincs ellensége. Oké, hogy itt van a japán maffia, akiknek ráadásul még fegyverük is van, de semmit nem ér egy olyan emberhez képest, aki az agykapacitása több mint 20 százalékát használja.

Továbbá azon már meg sem lepődünk, hogy Lucy karakterén kívül senki sincs normális módon kidolgozva, ahogy egy filmtől elvárandó lenne.
Teszem azt, itt a másik főszereplő, Norman professzor, akiről igazából semmit nem tudunk, azon kívül, hogy rengeteg évtizede foglalkozik az emberei agykapacitással. Ennyi.

Arról már ne is beszéljünk, hogy itt van még "Lucy szerelme" is, a rendőrfőnök, aki az egész szituációt csak a háttérből nézi, vagyis nem csinál semmit. Kérdem én, akkor miért is kell ez a karakter?

A Lucy tehát egy nagyon-nagyon-nagyon buta film, és most nem feltétlenül Besson a hibás, hiszen abban mindenki egyetért, hogy senki sem tudja bemutatni, milyen az, ha az ember az agya 100 százalékát használja. Főleg nem mozgóképen.

Értékelés: 10/5,5

 

Megosztás a facebookon