"Azoknak tudnám ajánlani, akik szeretnek sok ideig rágódni a filmeken. Ezen lehet."

Nagyon úgy tűnik, hogy Woody Allen kinevette magát a hossz évek során, amíg nagy részt csak vígjátékokat rendezett és írt, de egyúttal a filmjeiben vegyítve voltak a brutálisan jó poénok és az elgondolkodtató mondanivalók, 2005-ös alkotásában, a Match Point-ban viszont teljes mértékben a drámai énjének adott utat, méghozzá nagyon is sikeresen. Nem mondom azt, hogy amihez ő hozzáér, arannyá válik, de kevesen tudtak volna egy ilyen elcsépelt sztoriból kihozni a lehető legtöbbet. Mindezt csodálatos művészeti körítéssel. Tulajdonképpen ez is egy ízig-vérig W. A. film, hisz a vicces jelenetek kivételével minden megtalálható benne, ami egy Woody komédiában csak fellelhető.

Történetünk Chris Wilton egykori teniszjátékosról szól, aki jobb híján mára már csak tanítja szeretett sportját, ám egy nap kiderül, hogy sok közös van benne és tanítványába, Tom-ba, utóbbi családjával együtt pedig elmennek egy operett előadásra. Chris ekkor ismerkedik meg barátja testvérével, Chloe-val. A gond csak akkor kezdődik, amikor Tom menyasszonya és Chris között romantikus kapcsolat szövődik. A végkifejlet viszont mindennél több izgalmat és meglepetést tartogat.

Alapjába véve az IMDb-n három műfaj is fel van tüntetve, Dráma, Romantikus és Thriller, de ezek közül utóbbi csak az utolsó 25-30 percben bontakozik ki. Tehát fontos megemlíteni, hogy egy viszonylag lassú folyású műről beszélünk, rengeteg operettel és festménnyel, szóval egyes emberek unalmasnak is találhatják, hozzáteszem, joggal.

De ha túl tudunk esni ezeken, akkor egy nagyon megrendítő és elgondolkodtató filmről van szó. Emlékezzünk csak vissza, mik is a kezdő képsorok. Csak egy teniszpályát, egy hálót és egy labdát látunk, ami ide-oda pattog, az egyik pillanatban azonban beleakad a hálóba. Ekkor Chris kezd el beszélni a szerencséről: ha tovább megy, nyerő vagy, ha visszaesik, akkor vesztettél. Először nem szenteltem túl nagy jelentőséget ennek a jelenetnek, ám a film közben egy hasonló kulcsfontosságú résznél rájöttem, hogy ez a két szekvencia teszi ki az egész filmet. A tanulság pedig: mérhetetlen sok szerencse kell az élethez.

Woody-nak pedig igaza van. Vannak olyanok, akik nem hisznek a szerencsében, pedig ha jobban belegondolunk, rengeteg olyan fontos esemény történik velünk nap mint nap, amik befolyással vannak az életünkre, pedig nagy része csak szerencse kérdése.

A legendás direktor egyik kedvenc színésznője, Scarlett Johansson itt már egy értékelhetőbb alakítást nyújt, mint a Fülesben, de dicséretet érdemel a mostanában jobb napokat is látott Jonathan Rhys Meyers, aki akkoriban pusztán a tekintetével biztosan sok női szívet dobogtatott meg a képernyő előtt.

Felesleges lenne bármit is mondani a muzsikáról, hisz nagyon régóta tudjuk, hogy Allen-nek kíváló zenei ízlése van bármilyen műfajtól függetlenül, a váratlan meglepetésre pedig csakis azok számítanak, akik már látták a filmet. (És ezzel most valami nagyon okosat mondtam.)

A Golden Globe és az Oscar jelöléseket sem tudta "elkerülni", ezt azért mondom ilyen negatívan, mert köztudottan a rendező nincs oda a filmek versenyeztetésében, ezért szokták általában versenyen kívül bemutatni az alkotásait Cannes-ban. De visszatérve a gálákra, a jelölésekből sajnos egyet sem tudott díjra váltani.

A Match Point, mely lényegében hasonlít Allen két évvel későbbi, Kasszandra álma című filmjére, egy nagyon megrázó és érdekes, fájdalmas mozgókép a szerelemről, a szerencséről, a halálról, mely egyáltalán nem egy szombat esti, könnyű darab a barátnővel, inkább azoknak tudnám ajánlani, akik szeretnek sok ideig rágódni a filmeken. Ezen lehet.

Értékelés: 10/8

 

 

 

Megosztás a facebookon

"A 98 perces játékidő alatt úgy éreztem, mintha törölközővel fojtogatna egy dhampir, az alkotók pedig a pokol legmélyebb bugyraiban fognak elégni, hatalmas szenvedések között."

Mégis mi viszi rá az embereket arra, hogy újra és újra megnézzék és esélyt adjanak a "mesteri filmművészet első emberének", Uwe Boll-nak? Hiszen minden ellene szól. A rendszerint teljesen félresikerült játékadaptációi olyan brutálisan rosszak, hogy megjárták az egész világot, sőt, nem egy rajongói klubról tudok, akik Boll mestert ösztönzik a további munkára. A német fenegyerek egyik leghíresebb alkotását fogjuk most kivesézni, a BloodRayne-t.

Tisztában vagyok vele, hogy videojátékok megfilmesítése nagyon nehéz feladat, mivel egyik oldalon ott áll a népes rajongótábor, akik egyetlen egy változtatást és hibát sem tűrnek meg, a másik oldalon pedig a laikusok, akik azt sem tudják, hogy hívják a játékbeli főszereplőt, csupán azért nézik meg, mert érdekesnek találják a film címét.

Attól, hogy valaki elsőfilmesként megbukik, egy dolog, hiszen nem egy rendezőt ismerünk, akiknek az első alkotásuk nem jött be, mára azonban világhírűek lettek. De ez még korántsem azt jelenti, hogy ennyi éven át erőltetni kellene azt a karriert, ami nem áll másból, mint híres és néha jó játékok filmbéli megerőszakolása.

A 2013-as Assault on Wall Street című filmje, az örökre B-filmekben maradó Dominic Purell főszereplésével már jókora haladásnak tekinthető, de még van hova fejlődnie a direktornak. A 2005-ös BloodRayne-ben olyan jobb napokat is látott színészek is játsszanak, mint Michael Madsen, aki az évek múlásával már inkább a rosszabb térfélen keresi a kenyérre valót, aztán itt van Ben Kingsley, akit viszont nem értek.

Rendszerint kap szerepeket is, legutóbb például Ridley Scott kivonulásában láthattuk, az Exodus-ban, szóval még csak meg sincs szorulva, ezért nem is értem, mit keres ilyen elmaradott társaságban. Madsen pedig maga tehet, hogy ide jutott, el se tudom hinni, hogy ez a pasas a '90-es években még Tarantino egyik legfontosabb embere volt a filmjeiben.

Kristanna Loken, aki BloodRayne karakterét "kelti életre", leginkább csak látványosságként kápráztatja el a nézőket, sem mint a színészi játékával, de olyan filmes pálya után, mint a Mortal Kombat, a Terminátor 3., vagy A gyűrű átka, minek is kell jó alakítás...

A BloodRayne egyszerűen buta, értelmetlen, semmitmondó, és iszonyúan felesleges. Komolyan, milyen kritikát írjak egy olyan filmről, amiben több szereplő is dhampir. Dhampir?? Mégis ki találta ki ezt az aberrált, elmeháborodottakra utaló, teljesen értelmetlen és nevetséges szót egy olyan filmbe, ami egyébként teljesen komolyan veszi magát.

Sokan meséltek már a nagyközönségnek Boll mester munkamoráljáról, és hogy mennyire is "komolyan veszi" a forgatókönyvet, ezért úgy döntöttem, olvasok én is tőle egy-két interjút, amikből legtöbbször azt szűrtem le, hogy egy dilettáns, öntelt német hapsi összeszedett némi pénzt, amiből leforgatott néhány filmet. (Példa: Kérdezték egy filmről, ami amúgy nagyságrendekkel jobban van elkészítve, mint Boll alkotásai, és hevesen elkezdte azt kritizálni.)

Már-már polgárpukkasztó módon nem vesz tudomást saját filmjei hibáiról, amiben a BloodRayne messze uralja a ranglistát. A fényképezés és a vágás csapnivaló, de még így is élvezetesebb, mint a színészi alakítások és a díszlet, ami konkrétan abból áll, hogy műkardokkal ugrándoznak a szereplők egy várban, fáklyákkal körülvéve, amiből a nézőnek természetesen rögtön le kell szűrnie, hogy a helyszín Erdély. (Mi sem egyértelműbb..)

A szereplők táborát erősíti még Geraldine Chaplin és Billy Zane is, előbbit teljesen nem tudom hova tenni, utóbbi viszont lassacskán Madsen szintjére ér. Egyetlen értékelhető alkotása a Titanic-ban volt, azóta viszont ontja magából a hülyébbnél hülyébb filmeket.

A 98 perces játékidő alatt úgy éreztem, mintha törölközővel fojtogatna egy dhampir, az alkotók pedig a pokol legmélyebb bugyraiban fognak elégni, hatalmas szenvedések között. Bár Uwe Boll már bejáratos oda..

Értékelés: 10/2

 

Megosztás a facebookon