Kritika: Haverok fegyverben (War Dogs, 2016)

"Sok helyen bele lehetne kötni, de felesleges, mert egy érdekes, néhol vicces, néhol szomorú, a végén pedig egy kicsit megdöbbentő is az a világ, amit egy rövid ideig megmutatott nekünk. Ugye ki gondolta volna a Másnaposok 3. idején, hogy ilyeneket is fog mondani valaki egy Todd Phillips filmről?"

Todd Phillips mindig is imádta a zűrös arcokat (hogy ne menjünk messzire, Másnaposok), ez pedig a Haverok fegyverben esetében sincs  másképp: a folyamatosan bajba kerülő, ittas farkasfalka helyett most egy kétszemélyes bandát kapunk, akiknek története egyáltalán nem hasonlítható össze Phillips korábbi filmjeihez. Igaz történet alapján, szarós/fingós poén nélkül, komolyan adja elő David Packouz és Efrai Diveroli sztoriját.

Talán megkomolyodott? Bízok benne, hogy igen, mert ha ilyen, amikor komoly, akkor én bátran befizetek a következőre is. A személyes közvéleménykutatásom alapján elég sokan meglepődtek a végeredményt látva, ami nem túl váratlan dolog, hiszen az előzetesben kb. az összes drogozós jelenetet bevágták, és aki esetleg gyanakodni kezd, hogy ez egy igaz történet, lehet mégsem minden a féktelen bulizásról szól, akkor érkezik a „from the director of the hangover trilogy” felirat.

Ezer helyen elmondták már, de tényleg rettenetesen hasonlít a Wall Street farkasára, ami egy kifejezetten jó film a műfajában, de semennyire se érdekelt volna a Haverok fegyverben, ha néhány évvel később ugyanezt látom vissza a vásznon, csak épp más rendezővel, más szereplőkkel. (Na jó, utóbbi annyira nem igaz, Jonah Hill ott is szerepelt.)

De szerencsére nem ez történt annak ellenére is, hogy sok helyen igazgatják bankkártyával a fehér csíkokat a íróasztalon és vannak olyan jelenetek, amikor főszereplőink a fű miatt nincsenek a helyzet magaslatán, de koránt sem erről szól ez a történet.

Ahogy már említettem, a történet két egyszerű hapsiról szól, akik összeállnak és elhatározzák, hogy különböző fegyvereket, eszközöket szállítanak/szállítatnak az államnak. Az egyszerűnek tűnő pénzszerzést azonban több dolog is hátráltatja: maguknak kell elvinni a rakományokat, úton útfélen át akarják vágni őket, miközben nemcsak a pénzüket, de az életüket is egyre többen akarják.

A film első felében teljesen azt lehetett érezni, mintha Phillips szépen felírta volna A Wall Street farkasának cselekményvázlatát, és a saját szereplőit ültette volna abba a környezetbe. Kisstílű, leégett emberek társulnak egymáshoz, majd az első sikeres üzlet megkötése után nem bírnak leállni a pénz hajkurászásával, miközben a legutolsó kérdésük is egy ordas nagy hazugság.

A szerencséje viszont az, hogy egy idő után ezt nem folytatta és sokkal jobban elmélyült a karakterei bizniszeinek részletezésével, mint azokban a dolgokban, amiket Jordan Belfortnak köszönhetően már láttunk néhány évvel ezelőtt.

A lőszeres albán sztorit például kifejezetten jó volt nézni, sőt, a lebukás pillanatai is izgalmasak voltak, pedig nem sok kérdésem volt a végkimenetellel kapcsolatban.

Ami egy kicsit fáj, hogy Phillips-ben a motiváció legkisebb szikráját sem láttam, hogy a War Dogs-szal valami igazán maradandót alkosson. Talán maga a történet sem a legerősebb alapanyag, de jó lett volna, ha nem egyszerűen szórakoztatni akar, hanem valami üzenetet is átadni. Ezt alapesetben nem várnám el tőle, de látva, hogy maga is próbálta komolyan venni a filmet, így nem értem, miért nem mondott valami olyat a Bush-kormányról vagy a háborúról, amit a többi, ehhez hasonló filmekben nem mondtak még.

A Rolling Stone cikkét olvasva, ami bővebben leírja a két férfi történetét, elég vicces volt, hogy ennek a két embernek egyetlen külső tulajdonsága sem hasonlít a megformálóikra.

Jonah Hill a szokásosnál kicsit tokásabb, Miles a szokásos arcát hozza, de annyi különlegességet azért kapunk, hogy a szokásos, vagy a szokásosnak hitt szerepek felcserélődnek. Teller az, aki teljesen le van égve, ő a szerényebb, az esetlenebb, míg Hill az elejétől kezdve olyan, mint egy kiskirály. Ez a felállás viszont nagyszerűen működik, mind a karakterek, mind a színészek szempontjából.

Az alakításokról felesleges nagyon hosszú dolgokat mondani, ahogy mondtam, megvan kettejük között az a kémia és az alakításaikba sem lehet belekötni, ettől függetlenül valószínűleg egyiküknek sem ez volt életük nagy kihívása a szakmában.

Neil Armstrong híres mondatát átfordítva a Haverok fegyverben kis lépés ez az emberiségnek, de nagy lépés az embernek. Todd Phillips sok más rendező kéznyomain kívül azért a sajátját is hordozza ezen a filmen, amibe sok helyen bele lehetne kötni, de felesleges, mert egy érdekes, néhol vicces, néhol szomorú, a végén pedig egy kicsit megdöbbentő is az a világ, amit egy rövid ideig megmutatott nekünk. Ugye ki gondolta volna a Másnaposok 3. idején, hogy ilyeneket is fog mondani valaki egy Todd Phillips filmről?

Értékelés: 10/8

Cím: Haverok fegyverben
Rendező: Todd Phillips
Forgatókönyvíró: Todd Phillips, Stephen Chin, Jason Smilovic
Producer: Bradley Cooper, Mark Gordon, Todd Phillips
Operatőr: Lawrence Sher
Szereplők: Jonah Hill, Miles Teller, Ana de Armas, Barry Livingston, Kevin Pollak, Shaun Toub, Bradley Cooper

Kritika: Ave, Cézár! (Hail, Caesar, 2016)

"Nem tudták kordában tartani a saját filmjüket és megfelelően elosztani a sztorikat, mindenből kapunk néhány perces blokkokat, pont annyit, hogy újra érdekelni kezdjen az adott sztori, mire vége lesz."

Hollywood előszeretettel mutatja magát jó és rossz fényben is. Előbbi általában egy csodálatos világban játszódik, ahol mindenki kedves, nincsenek őrjöngő producerek és határidők, a munka pedig gördülékenyen folyik.

Utóbbinak viszont pont az ellentétje a baj, hogy csak a rosszat, csak a sötét oldalt mutatja életunt, depressziós sztárokkal, kiállhatatlan rendezőkkel és rengeteg problémával. A Coen tesók filmje, az Ave, Cézár abban a tekintetben jó választásnak bizonyult, hogy egyik „oldalt” sem képviseli, ugyanakkor szórakoztató is, de nagy hibája, hogy a dráma és a vígjáték műfaj között egyensúlyoz: előbbihez nem elég súlyos, utóbbihoz pedig nem elég vicces.

A színésznő terhes, de nincs férje és ez nagy gond.

Az Ave, Cézár főszereplőjét, Baird Whitlock színészt elrabolják a filmvégi nagymonológja előtt, méghozzá feldühödött kommunista írók.

Ez csak kettő abszurd probléma a sok közül, melyet a Capitol Pictures hivatásos problémamegoldójának kell elsimítania, ugyanis akkoriban még a színészek úgymond stúdióhoz kötöttek voltak, pont úgy, mint egy politikus a pártjához. Ha tehát valami rossz dolog történt a színésszel, az bizony a stúdiót is sújtotta.

A Coen testvérek az Égető bizonyíték és az Egy komoly ember után újra vicces kedvükben voltak, és három évvel a llewyn David világa után elkészítették ezt az elképesztő sztárparádét felvonultató filmet, amit én személy szerint egy kis negatív csalódásként éltem meg.

Az első, ami nem teljesen a filmélménnyel kapcsolatos, de nagyon szúrta a szememet, az a már említett szereposztás: legalább tizenöt olyan színészlegenda van, aki kisebb szerepekre beugrik, ellenben a film szerves részét Josh Brolin, George Clooney és Alden Ehrenreich karaktere adja.

Ezzel nincs is semmi baj, de annak köszönhetően, hogy Jonah Hill és a többi, szinte cameónak nevezhető szerepekben feltűnő húzónevet egytől egyig a poszteren mutogattak, rendesen csalódnom kellett, hiszen az Ave, Cézar cselekmény tényleg csak Eddie Mannix körül forog, és a többi szereplő csak mellékesen van jelen a forgatagban.

A legnagyobb hibája az, hogy nem bírja el ezt a rengeteg mellékszálat és karaktert, mondhatni maga is belebonyolódik a történetvezetésbe. Mivel Coenék valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, hiszen eddig csak nagyon ritkán fordult ez elő, nem tudták kordában tartani a saját filmjüket és megfelelően elosztani a sztorikat, mindenből kapunk néhány perces blokkokat, pont annyit, hogy újra érdekelni kezdjen az adott sztori, mire vége lesz.

A hangulat viszont, ahogy már megszokhattuk, remek. A Llewyn Davis világa is elképesztő atmoszférával operált, a néző már-már átérezte a dohos, cigarettafüsttel teli bárokat, és az Ave, Cézárral is hasonló a helyzet: a rövid filmrészletek, amiket Mannix a stúdióban néz, nagyon hangulatosak és tényleg visszaadják a kor stílusát, szellemét és a korabeli díszletek is csodálatosak.

A színészekről egy kicsit: Ralph Fiennes, aki szintén csekély szerepet kapott, lubickolt a pojácaságában. Olyan volt egy kicsit, mint Tim Roth karaktere az Aljas nyolcasban: nem kell az eljátszásához nagy megerőltetés, de öröm volt nézni.

Ja, és ha valaki még meglepődne, Tilda Swintont megint a megismerhetetlenségig elmaszkírozták. Ő játssza azt az újságírónőt és annak testvérét, aki folyton bele akar kötni szerencsétlen Mannix munkájába, de szerencsére kellően kevés szerepet kap, hogy ne váljon idegesítővé.

A filmnek egyébként remek humora van. Egyértelműen nem vígjáték, hiszen egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor nevettem úgy igazán, Coenék inkább a megmosolyogtató vicceket részesítették előnyben. Nekem bejött ez a visszafogottság, bár nem is úgy készültem, hogy végig fogom röhögni az egész játékidőt. Az a néző viszont, aki tömény röhögésre számít és az Ave, Cézárra ül be, nagyot fog csalódni.

A Coen testvérek mintha kicsit direkt szolidabbra vették volna a figurát mindenben. Rajta hagyták a kéznyomukat, ez tagadhatatlan, és a poénok nagy része tényleg inkább abszurd, sem mint igazán humoros, de ennek ellenére mégsem éreztem azt, hogy bármit hozzátettek volna, amit egy másik, kevesebb tapasztalattal bíró rendező ne tudott volna.

Összefoglalva reméljük, Coenék csak egy kis időtöltés céljából készítették el az Ave, Cézárt, amíg egy újabb mesterművet nem raknak le az asztalra. Félreértés ne essék, a film egyáltalán nem rossz, sőt, de két ilyen kaliberű fickótól sokkal többet vár az ember. 

Értékelés: 10/6

Cím: Ave, Cézár!
Rendező: Ethan Coen, Joel Coen
Forgatókönyvíró: Ethan Coen, Joel Coen
Vágó: Ethan Coen, Joel Coen
Operatőr: Roger Deakins
Szereplők: Josh Brolin, George Clooney, Ralph Fiennes, Alden Ehrenreich, Channing Tatum, Jonah Hill, Tilda Swinton, Dolph Lundgren, Christopher Lambert, Frances McDormand, Scarlett Johansson

Kritika: Itt a vége (This is the End, 2013)

"Undorítóan jó."

Már a címe is sugallja, hogy itt bizony mindennemű épeszű gondolkodás és értelem egy pillanat alatt elillant, de az a legkisebb elvárás egy ilyen eszement szereplőgárdával operáló filmnél, hogy őrült legyen és bizarr. A Seth Rogen és Evan Goldberg által rendezett Itt a vége fricskát mutat az összes létező filmnek és színésznek, na meg persze a katasztrófa és poszt-apokaliptikus műfajnak, mindezt olyan nevek mellett, mint a már említett Rogen, James Franco, Jonah Hill vagy éppen Emma Watson, akiknek köszönhetően egy percre sem ül le a cselekmény.

De tényleg. Az itt a vége az elsőtől az utolsó percig pont olyan bizarr, sok helyen undorító, furcsa, abszurd, ugyanakkor mégis rohadtul vicces és a maga módján még izgalmas is. A történet szerint James Franco, aki önmagát alakítja mint minden más szereplő, házavató partit tart újdonsült lakhelyén. Elhív mindenkit, aki csak számít, de még az is eljön, aki kevésbé. A gond csak az, hogy valami megmagyarázhatatlan dolog miatt közbeszól a világvége és egyúttal az önfeledt szórakozás is oda van. Egy csapat Hollywoodi sztár együtt próbálja túlélni a véget!

Valószínűleg nem ütött volna akkorát, ha a színészek egy más karaktert adnak elő és nem saját magukat, így viszont, az Itt a vége személyében garantált egy 110 perces, megállíthatatlanul robogó szórakozásbomba. Persze csak akkor, ha megbarátkozol a néhol igazán undorító, erőszakos jelenetekkel vagy dialógusokkal, és az is sokkal szórakoztatóbbá teszi a filmet, ha tisztában vagy a szereplők korábbi alkotásaival és érted az utalásokat. Mert bizony abból is rengeteg van.

A teljesség igénye nélkül, csak hogy tudd, mivel (vagy kikkel) állsz szembe, A This is the End a mellékszerepekben is borzasztóan erős: itt van Jason Segel, Michael Cera, Kevin Hart, Rihanna, Channing Tatum, Paul Rudd és Martin Starr is. A nagy részüket sajnos benyeli a lyuk vagy különböző okok miatt hamar elhaláloznak, de akkor is mind fullba nyomták a kretént, a jobbik értelemben.

Az effektekre sem lehet igazán panasz, ami azért is igazán fontos, hisz ki nevet egy olyan, esetünkben katasztrófafilmekre hajazó paródián, ha az maga is egy paródia a rosszul megkomponált CGI miatt? Szerencsére ezzel sincs gond, és a legnagyobb félelmem sem következett be, miszerint Seth Rogen túl Seth Rogen-es lenne.

Azokat is megnyugtatnám, akik esetleg azért nem merik megnézni az alkotást, mert a Judd Apatow-féle poénoktól/szerelmektől/romantikáktól félnek. Aggodalomra semmi ok, kőkemény kanos vicceket kapunk és a romantika is kimerül abban, hogy Emma Watson hat embert akar megölni egyszerre egy baltával.

Az üresjáratokat tehát remekül kikerüli, az egyetlen baj talán azzal van, hogy a legtöbb ember számára, legyen az bármelyik színész rajongója is, túl soknak érez néhány jelenetet. Azt mondanom sem kell, hogy egy ilyen felhozatal mellett az altesti poénok igazán nagy szerepet kapnak, a probléma viszont az, hogy egyes viccek és viccesnek szánt dolgok néha több percen keresztül is tartanak és akármennyire is tudom értékelni azt a rengeteg abszurditást és komolyságot, egyszerűen elveszíti a báját és csak annyit ér el vele, hogy feszengeni kezd a néző.

Ez viszont szerencsére a ritkább eset, legtöbbször tudják hogy hol a határ a ténylegesen komikus és a feleslegesen undorító jelenetek között, és ha Az itt a vége ugyan egy igazi rétegfilmnek mondható, abban a bizonyos rétegben viszont nem kétlem, hogy néhány éven belül kultfilmmé fogja kinőni magát. Hozzáteszem, megérdemelten.

Az a különösen jó benne, hogy bárhogyan működik. Akkor is, ha paródiát akarsz nézni és akkor is, ha önálló vígjátékot. Ügyesen megfürdik a fricskákban és az utalásokban, ugyanakkor mégsem erre megy ki teljesen a játék: Rogen és Goldberg filmje viccet csinál Hollywood-ból és a lehető legtöbb filmből, amit csak meg lehet említeni 110 perc alatt, és összességében is több, mint egy jó vígjáték, melyet nem tudok ajánlani mindenkinek, már csak a sok altesti poén miatt is, viszont a 18-35 korosztály nagyon fogja élvezni, ezt garantálhatom. Nem ad semmi többet, mind kicsivel kevesebb, mint két órás tömény, megállás nélküli szórakozást néhány hatalmas színész közreműködésével. Undorítóan jó.

Értékelés: 10/8

Cím:Itt a vége
Rendező: Seth Rogen, Evan Goldberg
Forgatókönyvíró: Seth Rogen, Evan Goldberg, Jason Stone
Vágó: Zene Baker
Operatőr: Brandon Trost
Szereplők: James Franco, Seth Rogen, Jay Baruchel, Paul Rudd, Emma Watson, Danny McBride, Jonah Hill, Jason Segel, Michael Cera, Rihanna, David Krumholtz, Kevin Hart, Craig Robinson, Martin Starr

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

 

 

Kritika: Igaz történet (True Story, 2015)

"Járkálunk ide-oda tárgyalásokra, beszélgetésekre, átlapozunk néhány cikket és információt, de végső soron mégsem jut el sehova ez a sok felgyülemlett infó, az utolsó húsz percben pedig már megérkezünk oda, hogy nem is érdekel semmi ezzel kapcsolatban, csak legyen már vége.

Elsősorban Jonah Hill és James Franco sokat ígérő alakítása miatt vártam nagyon az Igaz történet című 2015-ös drámát, mivel előbbi egyáltalán nem érdemli meg, hogy összekössék a nevét néhány semmitmondó, káromkodásban, bulizásban és szexben megállást nem ismerő filmmel, utóbbi alkotásainak minőségei pedig szépen szólva is eléggé hullámzó tendenciát mutatnak. Kettejük párosára lehetne azt mondani, hogy különleges, viszont mégis jól működik. A filmmel ellentétben. A True Story beáll a sorba és a tipikus, sokat markol, de keveset fog hibába esik, ami leginkább az utolsó 35-40 percben jön elő igazán.

Jonah Hill, Seth Rogen, James Franco és néha Judd Apatow is befigyel: manapság ők szolgáltatják a vígjátékokat szigorúan 18 éven felülieknek, néhányan szerepelnek is a 2013-as Itt a vége című filmben, ahol James Franco tart egy házibulit haverjainak, a világvége azonban közbeszól. Mindannyian sokkal többet tudnak, mint amit először ki lehet nézni belőlük, bár Franco azért a drámaibb mozgóképekben is előszeretettel mutatkozik. A nagy kérdés tehát az volt, vajon működik-e kettejük között a kémia és egyáltalán, Hill mennyire tud majd megbirkózni ezzel a szereppel.

Legnagyobb meglepetésemre egyikkel sem volt probléma, a baj forrása teljesen máshonnan jött. A történet szerint, mely már a címéből is utal rá, hogy ez mind-mind megtörtént, Michael Finkel újságíróról szól, akit nemrég küldtek el a New York Times-tól, mivel egyik cikkében nem teljesen az igazat írta le. Akkor kerül kapcsolatba Christopher Longo-val, amikor megtudja, hogy gyakran az ő nevén mutatkozott be. Egy furcsa, baráti(??) kapcsolat alakul ki a két ember között és sokáig az is kérdéses, hogy Longo, aki a vád szerint megölte a családját, vajon tényleg bűnös-e.

Kezdjük a karaktereknél. Nem tudom, hogy a való életben Michael Finkel milyen érzésekkel ült le Christopher Longo-val szemben, de abban biztos vagyok, hogy nem úgy, ahogy a filmbeli Michael. Egyszerűen nem értem, hogy tud valaki egy gyilkossal beszélgetni, aki nem elég, hogy a vád szerint kegyetlenül megölte a lányát és a feleségét, még Finkel nevén is mutatkozott be másoknak. Már az elején teljesen kötetlenül, barátságosan beszélgetnek, ez pedig roppantul idegesítő.

Aztán a True Story mindent elkövet annak érdekében, hogy egy okosan felépített, misztikumokkal teli gyöngyszemként emlékezzünk vissza rá a későbbiekben. Több tízperces jelenetek, hosszú snittek és dialógusok, fájdalmas tekintetek. Egy igazi művészfilmként próbálja beadni magát, pedig csak egy unalmas, lassú és borzasztóan erőltetett dráma.

Az sem véletlen, hogy elég kis költségvetésből és kevés helyszínen játszódik a film. Rupert Goold direktornak ez az első egész estés mozija, csak néhány minisorozaton munkálkodott eddig. Sajnos meg is érződik a folyamatos bizonytalanság és a biztonsági játék, ami nem is lenne baj, csak ne érződne annyira, hogy igazából el akart szakadni a szokásos életrajzi filmek vonulatától, viszont mégsem mert valami különlegeset, mást letenni az asztalra.

Kisebb mellékszerepekben feltűnik Ethan ez a pasi játszott már főszerepet? Suplee, de itt van a Pókerarcokból is ismert Gretchen Mol, akinek tényleg csak annyi cselekmény jutott, hogy sírnia kell és fogni a szerettei kezét. Felicity Jones pedig, aki a Mindenség elméletével emelkedett fel számomra a nagyok közé, Finkel barátnőjét játssza, aki a végén jól be is olvas ennek a furcsa barátnak.

Az a baj ezzel a filmmel, hogy tulajdonképpen semmi nem történik benne. Járkálunk ide-oda tárgyalásokra, beszélgetésekre, átlapozunk néhány cikket és információt, de végső soron mégsem jut el sehova ez a sok felgyülemlett infó, az utolsó húsz percben pedig már megérkezünk oda, hogy nem is érdekel semmi ezzel kapcsolatban, csak legyen már vége.

Jonah Hill, James Franco és Felicity Jones borzasztóan jól színészkedik, mind együtt, mind külön, és ha másra nem is jó ez a film, legalább bizonyítja, hogy nem szabad beskatulyázni az embereket és egy szinte csak vígjátékokból ismert pacák is ugyanúgy megállja a helyét bociszemű újságíróként, mint sörvedelő gimnazistaként.

Értékelés: 10/4

Cím:Igaz történet
Rendező: Rupert Goold
Forgatókönyvíró: Rupert Goold
Vágó: Nicolas De Toth, Christopher Tellefsen
Operatőr: Masanobu Takayanagi
Szereplők: James Franco, Jonah Hill, Felicity Jones, Ethan Suplee, Gretchen Mol

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.