"Robin Swicord bár belehelyezi a cselekménybe a „jó munkahely-gyönyörű feleség-csodaszép kertvárosi otthon” jól megszokott kliséjét, de címszereplője krízisének eredeti és ötletes bemutatásával ezt ellensúlyozni tudja."

Tavalyelőtt a Telluride Filmfesztiválon debütáló Wakefield csendben jelent meg, majd tűnt is el villámsebességgel, alig néhány százezer dolláros bevételt összekapirgálva. Bár elsőként furcsának tűnhet, hogy se Bryan Cranston, se Jennifer Garner neve hallatán nem kapta fel a fejét a közönség, a cselekményt és úgy magát az egész filmet elnézve viszont már jóval nyilvánvalóbb, hogy miért nem harapott rá a moziba járó tömeg egy olyan filmre, mely nem kínál mást, mint egy ötvenes kaliberű férfi családjának lassú összeomlását.

Címszereplőnk, Howard Wakefield éppen a munkájából tart hazafelé, amikor egy áramszünetnek köszönhetően leszállítják a vonatról és gyalog kell hazamennie. Már este lett, amikor megérkezett, majd egy, a padlásra felszökő mosómedve miatt ő is ott találja magát. Úgy dönt, ott alszik, majd lassan realizálja, hogy semmi kedve visszatérni a családjához, ehelyett inkább egyszerű megfigyelőként a saját feleségét és a házukba vissza-visszatérő embereket mustrálja az ablakon keresztül.

Egyfajta Hátsó Ablakként is értelmezhetjük a filmet, csak a bűncselekmény itt nem gyilkosság, hanem életek tönkretétele, a tettes pedig pont ahogy Hitchcock remekművében, itt is kérdéses. Az emberi kapcsolatokat – lévén, hogy a filmben alig van párbeszéd – inkább Wakefield narrációjából ismerhetjük meg, aminek többsége a hatszor megcsavart filozofálós körmondatok mellett a családja és ismerősei gyalázásból áll.

Nyilvánvalóvá válik, hogy tele van dühvel és bosszúvággyal, a narrálásában pedig – én azt gondolom ez pozitívumként írható fel – nem törekszik semmilyen objektivitásra, sőt, elbeszéléseiben igazából csak és kizárólag a saját véleményét ismerhetjük meg. Sokat elmond róla, hogy még akkor is kétségbe vonja felesége érzelmeinek valódiságát, amikor az egyedül sír a konyhában.

Robin Swicord – aki írta és rendezte is a filmet – nagyon jól építi fel az alkotását még annak ellenére is, hogy a „jó munkahely-gyönyörű feleség-csodaszép kertvárosi otthon” jól megszokott kliséjébe helyezte a cselekményt. Ezt viszont ellensúlyozni tudja, hogy a férfi krízisét eredeti és ötletes módon tudja bemutatni.

Azt hiszem nem sokan akarnánk belegondolni, milyen lehetett az elmúlt években Howard Wakefieldnek lenni. Természetesen nem hat újdonságként senki számára a kiégés fogalma, de talán el sem tudhatjuk képzelni azt a fajta kibírhatatlan monotonitást, melynek végeredményeként egyetlen nap szokatlansága ezt a hatást váltja ki a férfiből.

A jó drámák igazi mutatója az, ha a közönség a megtekintés után többet foglalkozik a karakterekkel és azoknak a viszonyairól, konfliktusairól, mint az (amúgy természetesen fontos) operatőri munkáról vagy a vágásról. A Wakefield esetében a legfontosabb kérdés az, hogy minek, pontosabban kinek köszönhető, hogy a házaspár ennyire elhidegült egymástól azon túl, hogy a gyerekei úgy kerülik a férfit, mintha leprás lenne.

Wakefield gondolataiban cseppnyi önkritika sincsen, azonban az objektív néző számára világos, hogy ennyi mindenért nem lehet egyetlen embert hibáztatni pláne úgy, hogy a történet előrehaladtával Cranston karakterének visszásságai is jócskán megmutatkoznak. (Ne felejtsük el azt sem, hogy bár kilépett az addigi életéből egy elég bizarr módon, de hogy végleg pontot tegyen életének ezen szakaszára, ahhoz gyáva volt.)

Mivel Diana nézőpontját nem ismerjük meg, így csak találgatni tudunk, de valószínű –ahogy az ilyen esetekben a való életben is lenni szokott - mindketten nyakig benne vannak.

Ahogy már említettem, az utolsó harmada sajnos egyre érdektelenebbé válik, ami köszönhető annak is, hogy ezt a fajta „Wakefield a családja után leskelődik, majd titokban beugrik enni és közben átgondolja az életét” formátum nem sokáig tud működőképes lenni. A sztoriban – ebben a megvalósításban – ennyi volt, és szerencse, hogy az alkotók erre előbb vagy utóbb, de rájöttek.

Az biztos, hogy Anna Gunn és Jennifer Garner vitatkozhatnának, hogy Cranston Walterként vagy Wakefieldként a rosszabb férj, abban viszont – számomra legalábbis – nincs kérdés, hogy a film bár az esetek többségében nem tudott, de legalább megpróbált újat mondani a mindennapos életünk értelmetlenségéről, amellett, hogy izgalmas, néhol megérintő és szomorú is, Bryan Cranston one man show-jára pedig még sokáig emlékezni fogunk. (Már azon kevesek, akik látták a filmet.)

Értékelés: 7/10

"a Keep Quiet egy nagyon fontos és tanulságos film egy olyan emberről, aki ugyan két szék közül a pad alá esett, de volt annyi ereje, hogy felkeljen, és immáron határozottan leüljön egyre."

A rendszerváltás utáni magyar politikai élet aligha nevezhető túlságosan nyugodtnak, az egyik legnagyobb visszhangot pedig Szegedi Csanád Jobbikos politikus botránya kapta, akinek történetét aligha minden ember ismeri, aki az elmúlt években Magyarországon élt: az antiszemita, habzó szájjal zsidózó férfi 2012-ben egy telefonhívás után megtudja, hogy maga is zsidó származású.

Szegedi sokszor elmondja a film folyamán, hogy leginkább a neveltetésének köszönhető, hogy

A film nagyszerűen, egyszerű hagyományos dokumentarista eszközökkel meséli el azt a folyamatot, hogyan jut el egy ember odáig, hogy ilyen radikális nézeteket valljon. A szélsőségesség bemutatása elég közkedvelt műfaj, az Imperium például egy nagyon pozitív csalódás volt, ugyanakkor mégis van különbség mondjuk egy Edward Norton által alakított karakter és egy hús-vér ember között.

Szegedi kiskorától kezdve jobboldali, konzervatív környezetben élt, majd elmondása szerint a radikalizmus felé az erősen rasszista újságok vezették, melyekkel olyannyira azonosulni tudott, hogy lényegében az egész fiatalságát a politikában töltötte le. A Jobbik alapítója és hat évig alelnöke, a Magyar Gárda Egyesület tagja, EP képviselő: ilyen tisztségek után aligha gondolta, hogy néhány éven belül egy valóságos ellenség lesz a tábora számára.

A Keep Quiet nem moralizál Szegedi különös történetén, kérdésként is mindössze egyet fogalmaz meg: higgyünk-e ennek az embernek? Azt gondolom, teljesen jogosak ez a felvetés, hiszen ha felütjük a volt politikus nevét a google képkeresőjén, egyszerre találunk olyan fotókat, ahol kipával a fején imádkozik és egyszerre beszél több ezer antiszemitának egy „Magyarország a magyaroké!” tábla mellett.

Ez az ember két olyan világot is megtapasztalt, aminek bármelyik részét is csak nagyon kevesen ismerhetik. Ha valaki nem zsidó, akkor nincs nagy tapasztalata a zsidó kultúrával, ha meg nem antiszemita, akkor meg azzal a kultúrának nem nevezhető csoportosulással. Ellenben Szegedi Csanád mindkettőben megmártózott már, és maga ez a tény, hogy annak a tudta nélkül zsidózik, hogy ő is zsidó, valami iszonyatosan nehéz feldolgozandó lelki trauma.

Fogalmunk sincs, hogy milyen dilemmákon kellett küzdenie, amíg elhatározta magát, hogy a sok addigi hiba után kiáll és megmutatja, hova tartozik. A zsidósághoz. Megtehette volna, hogy miután befejezi az aktív politizálást 2012-ben, elmegy a családjával valami távoli országba és ott kezd új életet. Vagy Magyarországon marad, de nem beszél a származásáról. Ellenben ő igenis megtette ezt, és ez minden addigi hibája után is nagyon becsülendő dolog.

A film viszont pont a minimalizmusa miatt nem ad akkora sokkot, amilyenre én számítottam. Ha van téma, ahol egy alkotásnak nem lehet kímélnie, akkor az biztosan Szegedi Csanád története. Persze egy nem magyar embernek, aki még nem hallott az esetről, valószínűleg elég sokkoló maga az alaptörténet is.  

Sok ember megszólal a film folyamán, hiszen tévedés, hogy ez csak annak fáj, aki mindezt átélte. Képzeljük el Szegedi nagymamájának a sok éves fájdalmát, amikor zsidó emberként, kezén az Auschwitzban kapott sorszámmal hallania kellett unokája zsidóellenes és antiszemita megszólalásait. A családban a származása tabu volt, épp ezért a férfi nem is tudott semmit egészen addig, amíg egy bizonyos Ambrus Zoltán, aki szintén megszólal a filmben, fel nem hívta őt telefonon.

Milyen lehetett a felismerés, amikor nagymamája elmondása után tényleg rájön, hogy ez nem tréfa, nem hazugság, hanem a kőkemény valóság? Az eset 2012 áprilisában történt, ahol valószínűleg az is nyilvánvaló lett számára, hogy ez a pártból való kilépést is jelenti. Ez júliusban történt meg.

Szegedinek Oberlander Báruch ortodox haszid vallási vezető lett a segítsége, aki hisz a férfinek, hogy változni akar és vezekelni az addig elkövetett bűneiért. Ezt viszont nem mindenki gondolja így, a külföldön tartott előadásaiban például nem hisznek túlságosan a nagy megtérésnek.

A Keep Quiet elsősorban azt szeretné, hogy a történetben szereplő emberek lelki világát értsük meg. Nem számít az eset mikor történt, mi lett a következménye vagy milyen atrocitások érték a férfit, mert ez nem egy ilyen dokumentumfilm. Itt tényleg elég az, ha leül egy kamera elé és elmondja az érzéseit.

Összefoglalva Joseph Martin és Sam Blair filmje ugyan nem használja ki az összes lehetőségét és egy csomó megválaszolatlan, sőt, fel sem tett kérdést hagy maga után, de egy nagyon fontos és tanulságos film egy olyan emberről, aki ugyan két szék közül a pad alá esett, de volt annyi ereje, hogy felkeljen, és immáron határozottan leüljön egyre. 

Értékelés: 7/10

Cím: Keep Quiet
Rendező: Joseph Martin, Sam Blair
Vágó: Ben Stark, Kim Gaster
Producer: Alex Holder, Danielle Clark, Nicole Stott
Operatőr: Vízkelety Márton
Szereplők: Szegedi Csanád, Anna Applebaum, Dezső András, Boruch Oberlander,  

"A 20. századi nők tipikusan az a film, amit megnézel és annyira magával sodor az egész, hogy csak a végén jössz rá, mennyire király filmet láttál."

A 20. századi nők nem egy nézőbarát film, de mivel ezt pontosan tudja magáról, így a közönséggel való megfelelési kényszerrel sem kell túlságosan aggódnia. Ez láthatóan nagyon sokat segített Mike Mills alkotásán, mely egy tinédzser fiú felnövését meséli el 1979 Californiájában.

Lehet, hogy ez nem a legjobb ajánlólevél egy film számára, de nagyon kevés történet nélküli film tud ennyire ütős lenni. Persze a cselekmény megállás nélkül megy, de aki a klasszikus történetmesélés lépcsőfokait akarja viszont látni, ami a tankönyvekben meg van írva, annak csalódnia kell.

Pont azért hat ilyen üdítően Mills filmje, mert felrúg minden szabályt és úgy tud érdekes, sőt, gyakran izgalmas maradni két órán keresztül, hogy karaktereinek többsége nem beszél másról, csak az érzéseiről.

Nem kell sok filmet látni ahhoz, hogy az ember le tudja szűrni, hogy mi a valós és mi a kreált „műérzelem”. Lehet egy színész jó, ha nyálas, semmitmondó szavakat adnak a szájába, és fordítva is igaz, ha a színész rontja el az érzelmesség hitelét. A 20. századi nőkben egyik sem történik meg, soha nem válik sekélyessé vagy unalmassá a rengeteg dialóg, hiszen nagyon együtt lehet szurkolni a karakterekkel, melyek egy valós kor valós problémáira reflektálnak különböző, nem túl szokványos módokon.

Nagyon jó húzás, hogy a film egyszerre szomorúan komoly és rémesen szórakoztató. Mills ezzel kicsit a nézőket is felülteti arra az érzelmi hullámvasútra, amiben a szereplők is szenvednek. Nem tudják, mit akarnak, hogy akarják, kivel akarják, ahogy a közönségnek sem könnyű feladat, hogy két ilyen végletet a helyén tudjon kezelni. De összességében nagyon jól működik.

De a stílus nem ért volna semmit, ha nincsenek a remekül megírt karakterek, akik az egész film szívét és lényegét adják. A srác, Jamie, az ő anyja, Dorothea és a bérlői, William, Abbie és Julie életét követhetjük nyomon egy mindenki számára megviselő korszakban, ahol a technológia már a finisben volt, az emberek viszont még csak a kezdeti lépéseket tették meg ennek megértésére. (Ez csak egy példa volt a sok közül, amiért olyan ellentmondásos a ’70-es évek vége, ’80-as évek eleje.)

Egy fura kapcsolat van közöttük, a lényeg, hogy mindenki jóban van mindenkivel, próbálják támogatni és segíteni egymást, de leginkább a saját maguk démonaival kell megküzdeniük. Dorothea, az anya karakteréről tanulmányokat lehetne írni, aki, ahogy a fia mondta, depressziós, de olyan depresszióban szenved, amiről talán maga sem tud.

Próbál mindent elfojtani maga körül, közben egyengeti a fia életét is, ami gyakran egy megoldhatatlan feladatnak tűnik. De nem Jamie az egyetlen, akinek segítségre van szüksége, lényegében egytől-egyig mindenki valami nehéz krízisen megy keresztül. Abbie rákos, Jamie a tinédzserkor nehézségeivel küzd, William csak tengődik az életben, Julie szintén nem tudja, mit akar, Dorothea pedig úgy próbál segíteni ennek a kis alakulatnak, hogy közben maga is teljesen a padlón van.

Nagyszerű ötletnek tartom, hogy a filmben nincsen egyetlen klasszikus értelemben vett antagonista, aki lépten-nyomon keresztbe tenne hőseinknek, hiszen a való életben is gyakoribb, hogy sokkal inkább ezt saját magunkkal tesszük meg. A 20. századi nők nem is egy igazi film, hanem egy két órás kordokumentum játékfilmes formátumban, ami realisztikusan, egyben eredetien mutatja be az adott időszak hús-vér embereit.

A filmben volt egy nagyon fontos jelenet, amit feltétlen meg kell említenem. Már az utolsó fél óra környékén járhattunk, amikor egy vacsora alkalmával, vendégek előtt Abbie, a szabadszájú önmegvalósító csaj a menstruációról kezd el beszélni. Mindenki összerezzen, felhúzza a szemöldökét, főleg Dorothea, aki nem veszi jó néven a tabu téma felhozását.

Aztán Jamie is egyre hangosabban kimondja, hogy menstruáció, majd Jamie elmeséli, hogy 14 éves korában vesztette el a szüzességét és fájt neki. Sőt, még William is hozzászól a dologhoz. A tabu téma egyre inkább levetette magáról azt a jelmezt, amit a prűdnek mutatott társadalom rávett. Számomra azt jelenti ez a néhány perc, hogy igenis bármilyen módon, ha kell, a széllel szembe hugyozva is, de mondjuk ki azt, amit gondolunk, és ne éljünk a tömeg által felállított, gyakran képmutató szabályok szerint. Ha kimondjuk a véleményünk, garantáltan szerzünk társakat is, ahogy Abbie is tette Jamie, Julie és William csatlakozásával.

A színészekre egyszerűen nincsenek szavak. Elfogultságot kell bejelentenem, Anette Bening a kedvenc színésznőm, de nem véletlen, hogy Golden Globe-ra is jelölték idén. Lehengerlő, mennyire eggyé vált a karakterével, ahogy Elle Fanning, Greta Gerwig és a Matthew Mcconaughey-re kínosan hasonlító Billy Crudup is. A 20. századi nők tipikusan az a film, amit megnézel és annyira magával sodor az egész, hogy csak a végén jössz rá, mennyire király filmet láttál.

Összefoglalva csak annyit tudok mondani, hogy egy ideális világban Mills művének sokkal nagyobb sikere lenne, mint a mostaniban. A forgatókönyv tökéletesen működik, a karakterek hitelesek, nagyon ritkán van üresjárata és a comedy/drama egyvelege is egy remek példa a műfaj létjogosultságára. A pénzügyi bukás sajnos kiszámítható volt, szóval lehet bennem van a hiba és inkább még egyszer a Transformerset kellett volna megnéznem.

Értékelés: 9/10

Cím: 20. századi nők
Rendező: Mike Mills
Forgatókönyvíró: Mike Mills
Producer: Anne Carey
Operatőr: Sean Porter
Szereplők: Annette Bening, Billy Crudup, Greta Gerwig, Elle Fanning, Laura Wiggins, John Billingsley, Alia Shawkat

"A Nagy Falban minden benne van, ami miatt borzasztóan rühellem az ostoba látványfilmeket, amiknek még véletlenül sincs szándékában, hogy a hangos zörejek és robbanásokon túl valami másfajta élményt is nyújtson a nézőnek."

 Keveset beszélünk róla, de tagadhatatlanul aggasztó jelenség napjaink filmes világában Kína térnyerése. Néhány statisztikai adat és boksz office jelentés is elég ahhoz, hogy az ember rájöjjön, bizonyos műfajokban sokkal nagyobb piacot jelent az ázsiai ország, mint az USA. Ez elsőre félelmetesen hangzik és másodjára sem túl jobb, hiszen ennek a rétegnek a többségének felesleges bármi minőségit adni, elég a behugyozásig tolt CGI és egy-két sárkány.

Azt érzem, A Nagy Fal megszületése is egy ehhez hasonló célból született meg. A 150 millióból készült PG-13-as film összesen 330 mllió körül hozott, hazájában csúnyán megbukva, kevesebb, mint ötven milliót termelve. Nem kell sokat találgatnunk, hogy melyik ország bolt Matt Damonék nagy megmentője.

A Nagy Fal sajnos borzasztó lett. De nem elég, hogy borzasztó, még a játékidő összes percében is azt az érzést kell elfogadni, hogy ez nem a te szórakoztatásodra készült. Ez a kínaiak szórakoztatására készült. Számomra külön fájó ez a dolog, hiszen azt gondolom, a film egy remek módja annak, hogy egy sötét, székekkel teli teremben egy különleges élményt kapjon sok ismeretlen ember, de amikor egy olyan filmet látok, ami már az első másodpercben tisztába teszi, hogy melyik csoport számára készült, akkor eléggé szomorú leszek.

De akkor sem jobb egy fikarcnyit Yimou Zhang alkotása, ha ezeket a dolgokat elfelejtjük.

A történet szerint William és Tovar zsoldos kereskedők, akik puskaport keresnek, hogy otthon nagy pénzekért eladják azt. Üldözni kezdik őket és a nagy falnál kötnek ki, ahol véletlenül sem mennek rendben a dolgok, ugyanis az ex-császár kapzsisága miatt zöld szörnyek támadják a falat. Főhősünk, William pedig beszáll a harcba.

Már az alapvető kérdéseket vet fel, hogy William karaktere, aki maga is elmondja, hogy rengeteg zászló alatt volt zsoldos, miért gondolta azt, hogy pontosan most kell úgy tekintenie a kínaiakra és a falra, mintha maga is egy lenne közülük. Nem a por megszerzése miatt, mert arról társával ellentétben hamar lemondott. Akkor mégis mi hozta ki belőle ezt a nagy áldozatvállalást?

Bár más helyeken dicsérték, nekem a látvány sem nyerte el a tetszésemet. Bár a szörnyek kellően undorítóak, de maga fal és a harci jelenetek nagyon kiábrándítóak. Mintha egy gameplayt néznék, ahol Matt Damon egy csúnya grafikájú stratégia játékot nyüstöl. Ami azért is szomorú, mert a film nagyjából fél óránként előhúz valami elképesztően kreatív vizuális jelenetet, ami miatt felmerül, hogy miért nem lehetett volna így az egészet? (Most a léggömbös és a fénybeszűrős részre gondolok.)

Én tényleg nem akarom megbántani szegény kínaiakat, de akkor is tény, hogy a CGI- és látványmániájuk még a Transformers filmeken nevelődött fiatal generációt is simán lehagyja. Most sem vallottak kudarcot, a 170 milliós bevétel akár lehetne több is, de egyáltalán nem kevés. Ez már csak azért is szomorú, mert ezen kisebb-nagyobb sikerek láttán az amerikai-kínai koprodukciók felé is egyre szélesebb kaput nyit. Kína akkor is egy mentőövet fog jelenteni a stúdiók számára, ha az adott film otthon megbukik, pont, mint A nagy fal.

Annyira érdektelen és unalmasan lapos az egész másfél óra, hogy nézni is fájdalmas. Ugráltam örömömben, amikor láttam, hogy a szokásosnál hosszabb a stáblista (tíz perces) és nem kell még kínoznom magam. A Nagy Falban minden benne van, ami miatt borzasztóan rühellem az ostoba látványfilmeket, amiknek még véletlenül sincs szándékában, hogy a hangos zörejek és robbanásokon túl valami másfajta élményt is nyújtson a nézőnek.

Persze ha nincs kereslet, akkor kínálat sem lesz.

Nem is kevés amerikai színészt sikerült megnyerni, Damon főszerepe mellett itt van Willem Dafoe és a Narcosból és a Trónok harcából ismert Pedro Pascal is. Ő egyébként a Kingsman folytatásában is benne lesz egy kisebb szerepben.

Az akciók semmilyenek, tét nincs, ahogy izgalmak sem: röviden úgy rossz, ahogy van. A rövid játékidő az egyetlen, ami miatt nem nézhetetlen, de ha egy filmnek a rövidsége az egyik legnagyobb pozitívuma, ott valami nagyon félrement.

Összefoglalva A Nagy Fal biztos jól kiszolgált valamilyen igényt, az enyémet viszont nem tudta. Van néhány látványos jelenete és jobbnak mondható periódusa, de Zhang Yimou filmje akkor is az év legrosszabbjai között foglal helyet.

Értékelés: 3/10

Cím: A Nagy Fal
Rendező: Zhang Yimou
Forgatókönyvíró: Tony Gilroy, Carlo Bernard, Doug Miro
Producer: Jon Jashni, Peter Loehr, Thomas Tull
Operatőr: Stuart Dryburgh
Szereplők: Matt Damon, Willem Dafoe, Pedro Pascal, Andy Lau, Tian Jing

"Azt a filmet, ami egyszerre tud ilyen visszafogottsággal is ennyire mély és erőteljes érzelmeket felvonultatni olyan témákkal kapcsolatban, mint a halál, a depressziós és a világvége, azt csak dicsérni lehet."

Lars von Trier sosem arról volt híres, hogy a rendezői vízióit háttérbe szorítaná csak azért, hogy a néző ne érezze magát annyira rosszul. A Melankólia esetében azonban mégis erősen érezni egy kis visszafogottságot, mely az Antikrisztus húsbavágósága után kifejezetten jó eső volt, főleg akkor, ha egyfajta nem hagyományos folytatásként értelmezzük a Kirsten Dunst és Charlotte Rampling főszereplésével készült haláltusát a világgal.

Amikor egy filmes egy igazán komoly történetet szeretne elmesélni, akkor két út áll előtte: vagy humoros köntösben teszi mindezt a „kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon” elv szerint, és inkább a háttérben, csendben megbújva beszél igazi problémákról, vagy egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy a nagyérdemű, akinek a film készül, milyen módon fogja befogadni az alkotását.

Előbbire példa sok más rendezővel együtt Woody Allen, utóbbira pedig kézenfekvő, hogy a dán botrányhős, aki pont a Melankólia Cannes-i sajtótájékoztatóján mondott „enyhén” félreérthető médiahack után lett kegyvesztett.

Az említett mérsékelt, kicsit hallgatag stílus azonban von Trier rendezése alatt még így is egy kemény jobbhorogként hat, mely biztosan nyomot fog hagyni a lelkeden a megtekintés utáni néhány napon keresztül.

A történet egyszerre ötvözi az emberi és a világi katasztrófákat. Épp akkor kezd minden rosszra fordulni, amikor az egyik főszereplő, Justine és Michael összeházasodik. A rengeteg kibírhatatlan családtag és rokon között hamar elindul először csak a szurkálódás, majd a dolgok egyszerre teljesen felborulnak, ráadásul egy Melankólia nevű kisbolygó is a Föld felé tart, mely könnyen a végét jelentheti mindennek.

A világvége és a halál ilyen közeli bemutatása két tényezőnek köszönhető: elsősorban Justine depressziójának, másrészt pedig a Justine és testvére, Claire közötti borzasztó ellentétnek, melyek egészen a végkifejletig semmit nem változnak.

Rengeteg olyan jelenet van a filmben, amik többet mondanak egy csomó felesleges szónál. Az ismerőseim, akikkel alaposan átbeszéltem a Melankóliát, leginkább Justine borzalmas viselkedését emelték ki, ami számomra viszont egyáltalán nem volt rosszabb egy átlagos beteg ember viselkedésénél.

Az elképesztően érzékenyen játszó Kirsten Dunst arcára van írva, hogy depressziója mellett miket kellett átélnie, amikor például egy rövid levelet maga után hagyva inkább mégis úgy dönt az apja, hogy hazamegy az esküvőről. Vagy amikor olyan csúnyán lehordja a mindenféle közösségi eseményt utáló anyja, Gaby.

Nyilvánvaló, hogy senkire sem számíthat igazán, kivéve talán nővérére, akivel viszont rengetegszer van összetűzése a jellemük teljes különbsége miatt. Azt pontosan ismerhetjük, milyen rossz, amikor egy egészséges ember egyedül van, és csak képzelni tudjuk akkor, ha egy olyasvalakivel történik, aki néhány pillanatában lábra se bír állni a betegségétől.

A depressziónak, mint betegségnek a tökéletes mivoltát írta le a Claire férje, John és Justine közötti rövid párbeszéd, mely nagyjából így hangzott:

- Piszkosul boldognak kellene lenned.

- Igen, annak kellene…

A Melankólia szereplői pedig csendben, hangosan, nevetve, sírva, szomorúan, boldogan, magabiztosan és bizonytalanul várják a bolygót, Lars von Trier viszont már az első percekben teljesen egyértelművé teszi a végkimenetelt. Talán ettől még nehezebb is nézni a karakterek lelki őrlődését.

Látszólag két különböző történetszálról van szó, amikor a Justine/Claire testvérpár viszonyáról és a kisbolygó közeledéséről beszélünk, de a végén egy gyönyörű jelenettel ez az egész összeáll egy torokszorító, ugyanakkor szívbemarkoló filmélménnyé, amit sokáig raktározni fog az ember.

Egy Lars von Trier film mindig hálás feladat egy színésznek, a Melankólia pedig igazi sztárparádét vonultat fel, úgy mint Kirsten Dunst, Charlotte Gainsbourg, Kiefer Sutherland, Alexander Skarsgard, Stellan Skarsgard, John Hurt és Charlotte Rampling. Félelmetes ennyi ilyen kiváló színészt együtt látni.

Azonban a túlságosan színpadias, modoros stílus és a néhol teljesen összefüggéstelenül viselkedő karakterek nem írhatóak a film pozitív részei közé. Számomra teljesen érthetetlen volt, hogy Justine és Michael hogyan inthettek ilyen hamar búcsút egymásnak, ahogy Gaby viselkedése és a mindennel szembeni utálatának okai is kaphattak volna egy-két jelenetet. Érthetetlen, hogy miért nem éltek ezekkel a jó lehetőségekkel.

Összefoglalva viszont a Melankólia van olyan fontos és sokatmondó alkotás, aminek kétszer ennyi hibája is lehetne, akkor sem érdekelne. Hiszen azt a filmet, ami egyszerre tud ilyen visszafogottsággal is ennyire mély és erőteljes érzelmeket felvonultatni olyan témákkal kapcsolatban, mint a halál, a depressziós és a világvége, azt csak dicsérni lehet.

Értékelés: 8/10

Aki annak idején a Pi élete kapcsán olyan jelzőket használt, hogy díjhajhász, vagy klisés, az ezeket a szavakat az Ang Lee rendezte Billy Lynn hosszú, félidei sétájával kapcsolatban hatványozottan mondhatja.

Különösen vicces látni, hogy pont egy évvel ezelőtt még az Indexen „Ez a film nyeri jövőre az összes Oscart” címmel harangozták be az előzetesét.

Persze nem csak ők mentek bele nagy jövendőmondásba, sok helyen nagy esélyesként titulálták, aztán a kifejezetten télre időzített film csúnyán a várakozások alatt teljesített, és egyértelmű volt, hogy egy ekkora kritikai és bevételi bukást követően az Akadémia sem fogja jelölésekkel elszórni.

Konkrétan egyet se kapott, és az elmúlt két órát látva teljesen jogosnak gondolom a mellőzését. Sok olyan filmet láttam már, mely kifejezetten a mélyen tisztelt hollywoodi belterjes közösségnek szólt, a Billy Lynn.. azonban ennek a műfajnak a művészetét egy teljesen új platformra emelte.

Az utolsó jelenetnél például tényleg lehetett volna egy olyan montázst csinálni, hogy a címszereplő megformálója, Joe Alwyn egy „for your consoderation” táblát tart a kezében, miközben hősként ünnepli őt és alakulatát az egész aréna. (Arról nem is beszélve, hogy 120 képkocka/másodperccel készült, szóval a látványos jelöléseket is oda neki!)

Történetünk Ben Fountain ugyanazon címen íródott könyve alapján készült, melyben a Billy és társai igazi amerikai hősként térnek vissza Irakból. Az ezzel járó kötelességeknek azonban eleget kell tenniük, ez pedig magában foglal egy felkérést a Dallas Cowboys csapatától egy félidei műsorban.

Eközben pedig a jelenben és a múltban játszódó jelenetek próbálják elmesélni nekünk, hogy milyen megpróbáltatásokon is ment keresztül a Bravo, kiknek most egy meccs szünetében sztárok módjára kell jópofizniuk a Destiny’s Child mellett.

Az egy dolog, hogy a film ismertet nekünk néhány szituációt, melyben láthatjuk, hogy Billy igazából egyáltalán nem akar hős lenni, és a maga szerénységében próbálja túlélni azokat a borzalmakat, amik láthatóan keményen megsebezték őt lelkileg Irakban.

Ez a része rendben is lenne, azonban van egy borzalmasan rossz tulajdonsága a filmnek, az pedig az erőltetett, lazának gondolt viccekedés, ami legalább 5-10 perces időközönként biztosan feltűnik a cselekményben.

Az pedig csak hab a tortán, hogy a filmnek egyáltalán nincsen stílusa, sőt, a cselekmény néhány pontja akár arra is enged következtetni, hogy Ang Lee talán dugóba került a forgatásra menet és nem is ő vezényelte ezt az egészet. Lee egyébként 2014-ben került a képbe, de Yann Demange neve is felmerült, aki a szintén háborúval kapcsolatos ’71-et készítette.

Azt viszont látványosan nem veszi észre a film, hogy egyáltalán nem bír el egy ilyen fajsúlyos történettel, sőt, egyszerre kettőt is akar markolni egy teljesen kusza és időhúzó szállal, melyben a hollywoodi producerek és pénzemberek gátlástalanságát akarták bemutatni, csak az nem volt érthető, minek. (Az egész dolog úgy került a képbe, hogy a Chris Tucker által alakított Albert, a csapat menedzsere bejelenti, hogy akár meg is filmesítenék ezt az ízig-vérig amerikai történetet.)

Szóval a saját dolgát is nehezíti a film, ami kifejezetten jól tette volna, ha egy dologra fókuszál, hiszen elvitathatatlan tény, hogy voltak kifejezetten feszültséggel teli jelenetei, főleg az akció része. De ha egy filmet 120 fps-sel forgatnak és a kétharmadában igazából csak beszélgetnek, nem értem a nagy technikai újítás miértjét. Persze az Aljas nyolcashoz hasonlóan ez a tény sem rossz reklám.

A Billy Lynn.. valószínűleg teljes káoszba fordult volna, ha nem lenne maga a címszereplő, Billy Lynn, akivel bár könnyű azonosulni, még sincs meg az a szikra, ami egy igazán erős karakterré tenni. DE! Ha egy olyan filmet nézel, mint ez, ahol az egyébként nagy nevű mellékszereplők direkt arra játszanak, hogy minél kibírhatatlanabb legyen a viselkedésük, akkor rögtön felértékelődik egy simán csak átlagos szereplő.

Itt van nekünk rögtön Albert, a menedzser, aki folyamatosan csak telefonál és visszagondolva még haszna sem volt, hiszen a deal nem is lett megkötve a bájgúnár és szintén őrjítően bosszantó producer között, akit Steve Martin alakít.

Az egyetlen igazán értékes pillanatok akkor születtek, amikor Billy és testvére, Kathryn vitatkoztak ennek az egésznek az értelmetlenségéről. Talán ezek voltak az egyetlen részek, amikor igazán azt éreztem, hogy tudtak újat mondani. Könnyen meg lehetett érteni azt, hogy mit érez Billy, aki mindenáron a hazáját akarja szolgálni, és testvére, akinek szemmel láthatóan ő az egyetlen fontos ember az életében.

Nem is kell mondani, egy-egy ilyen szegmens után egyből jöttek a hülyeségek, a csapat például semmiféle jelentőség nélkül háromszor kezdett el bunyózni a stadion biztonsági embereivel. Háromszor! Az utolsónál pedig olyan feelingem volt, mintha egy westernt néztem volna eddig és most jönne a végső nagy összecsapás.

Szóval egyetlen indokot sem tudnék mondani, miért kellene pont a Billy Lynn hosszú, félidei sétáját megnézned és nem a több ezer hasonló témájú filmet. Joe Alwyn, mint Billy kifejezetten jól játszik, a sztárok azonban, Chris Tucker, Vin Diesel vagy Steve Martin szemmel láthatóan semmit nem tudtak kezdeni a bugyuta karaktereikkel. Ang Lee pedig a Pi élete után sajnos igazán mellényúlt, nem elég, hogy ezt az összevisszaságot nem tudta egybe tartani, szemmel láthatóan nem is nagyon akarta.

Értékelés: 5/10

"A Toni Erdmann egyaránt tud fontosakat mondani a világról, ami lassan megemészt bennünket, és két ember kisiklott kapcsolatáról, aminek darabjait egyenként kell újra a helyére rakni."

Nem lennék annak a rendezőnek a helyében, aki éppen egy olyan film tervét vázolja a lehetséges befektetőknek, amiben a főszereplő és társai legalább tíz percen keresztül meztelenül feszengenek egymás mellett, de ez még mindig szombati matiné a 2016-os év legbizarrabb „szexjelenetéhez” képest, ahol egy süti tetejéről majszolnak ondót. Aki látta, nyilván érti, hogy miért van ott az idézőjel.

De igazából teljesen mindegy a Toni Erdmann előélete, a lényeg az, hogy elkészült és csodálatos dolog egy olyan alkotást látni, ami alapjaiban eltér attól a rendszertől, ami nélkül már nem is nagyon készülhet el film mostanában.

A Cannes-ban csúnyán hoppon maradt Toni Erdmann rendezője, Maren Ade a jó értelemben magasról tesz arról, hogy a nézők a harmincadik, a negyvenedik, vagy akár az ötödik percben elhagyja-e a mozitermet.

Van egy célja, hogy elmeséljen egy különleges történetet, és ezt mindenféle máz és körítés nélkül meg is teszi. Már-már elképzelhetetlen volt a mostani filmes felhozatalból egy olyan darabot látni, amelyik egyáltalán nem akarja kielégíteni a közönség igényeit pl. azzal kapcsolatban, hogy egy jót nevessen vagy sírjon. Eközben pedig szépen lassan mindkettőt megteszi.

Persze ehhez kellenek egyfajta adottságok, hiszen a fent említett dolgok azért nem pillanatok alatt történnek, másképp szólva a 162 perces játékidő elég időt hagy a karakterek kibontakozására. Leginkább a kitartás a kulcs ahhoz, hogy igazán jól tudjunk szórakozni, ha pedig beszippant ez a keserédes és rengeteg mögöttes üzenettel bíró alkotás, amely nem mellesleg remek vitatéma is, akkor nagyon meg lehet szeretni.

A történet egy apa-lánya kapcsolatról szól, a furcsán bohókás, az embereket műfogsorral szórakoztatni próbáló Winfried kutyája halála után elhatározza, hogy közelebb kerül a Romániában dolgozó lányához, akivel enyhén szólva elhidegültek egymáshoz. Amikor pedig Winfriedként nem sikerül elérnie semmit, előveszi a kissé szerencsétlen, bugyuta alteregóját, és Toni Erdmannként kezdi el üldözni a teljesen begyepesedett, csak a munkájának élő lányát, Inest.

Már az elején kifejtettem, micsoda kockázatot vállal egy rendező, amikor valami olyanhoz adja a nevét, aminek már a létezése is kisebb fajta csoda, főleg akkor, ha minden olyan elemet elhagy, amit az emberek nagy része kifejezetten szeretne látni egy filmben.

A rengeteg pörgős sorozathoz hozzászokott közönség gyomrát pedig alighanem megüli a Toni Erdmann, és ennél a pontnál el is érkezünk egy nagyon fontos dologhoz. Hiszen méltathatom én a remek forgatókönyvet és a rendezést, a lenyűgözően érzékenyen játszó színészeket vagy a kiválóan megírt hús-vér karaktereket, ha ez a fajta stílus, amit a film alkalmaz, nem jön be, akkor ezek az érdemek mind semmissé válnak majd a szemedben, ha már úgy érzed, két életet leéltél és még fél óra sem telt el a filmből.

A Toni Erdmann pofátlanul kimondja, hogy ez a fajta történetmesélés nem való mindenkinek. Én viszont nagyon fogékony vagyok ezekre az ínyencségekre, így értelmű volt, hogy előbb-utóbb szánok egy hétvégét Ines és Winfried/Toni kalandjainak.

A film fő mozgatórugója természetesen a két szereplő. Egyikük sem az a fajta ember, akivel egyből szimpatizálni lehetne. Viszont ha vesszük a fáradtságot és a dolgok mélyére nézünk, egyből látjuk, hogy mindkettejük szenved valamitől és ebből a perspektívából sokkal jobban meg lehet őket érteni.

Gondoljunk csak a nőre, akinek apja kínosan zavarja őt, de mégis sírásban tör ki, amikor az elmegy, de azt sem bírja ki könnyek nélkül, amikor bevágja a lábát. Mindeközben ugyanez a nő képes gyakorlatilag mindent felhasználni ahhoz, hogy elérje a célját a munkájában.

Ezt a munkamániát és „életmentes életet” próbálja apja feloldani, de ez nagyjából a vak vezet világtalant esete, hiszen pont az a Winfried akar felemelni valakit a földről úgy, hogy közben maga is totálisan a padlón van. Lásd: feszengősen fájó első jelenet a műfoggal és műbátyóval.

Nem tudom, készítettek-e felmérést a 2016-os év egy filmre jutó legtöbb emlékezetes jelenetéről, de a Toni Erdmann biztos dobogóhelyen végezne. És az az igazán jó, hogy ezeknek a pillanatoknak a többsége nem elsősorban a nevetésről szóltak, vagy nem csak arról. Az én meglátásom szerint például az éneklős rész volt az első, amikor apa és lánya először egymásra talált, majd ezt követte a meztelen buli, ahol az sem elhanyagolható tényező, hogy egy nagyon őszinte öleléssel végződött.

Összefoglalva a Toni Erdmann néhány üresjárata eltörpül a sok érdekes felvetés és gondolat mellett, főleg akkor, ha egy 162 perces filmről van szó. Ines és Winfried tökéletesre csiszolt jellemét nagyszerűen adja át a két színész, Peter Simonischek és Sandra Hüller, közben pedig egyaránt tud fontosakat mondani a világról, ami lassan megemészt bennünket, és két ember kisiklott kapcsolatáról, aminek darabjait egyenként kell újra a helyére rakni.

Értékelés: 8,5/10