Kritika: Toni Erdmann (2016)

"A Toni Erdmann egyaránt tud fontosakat mondani a világról, ami lassan megemészt bennünket, és két ember kisiklott kapcsolatáról, aminek darabjait egyenként kell újra a helyére rakni."

Nem lennék annak a rendezőnek a helyében, aki éppen egy olyan film tervét vázolja a lehetséges befektetőknek, amiben a főszereplő és társai legalább tíz percen keresztül meztelenül feszengenek egymás mellett, de ez még mindig szombati matiné a 2016-os év legbizarrabb „szexjelenetéhez” képest, ahol egy süti tetejéről majszolnak ondót. Aki látta, nyilván érti, hogy miért van ott az idézőjel.

De igazából teljesen mindegy a Toni Erdmann előélete, a lényeg az, hogy elkészült és csodálatos dolog egy olyan alkotást látni, ami alapjaiban eltér attól a rendszertől, ami nélkül már nem is nagyon készülhet el film mostanában.

A Cannes-ban csúnyán hoppon maradt Toni Erdmann rendezője, Maren Ade a jó értelemben magasról tesz arról, hogy a nézők a harmincadik, a negyvenedik, vagy akár az ötödik percben elhagyja-e a mozitermet.

Van egy célja, hogy elmeséljen egy különleges történetet, és ezt mindenféle máz és körítés nélkül meg is teszi. Már-már elképzelhetetlen volt a mostani filmes felhozatalból egy olyan darabot látni, amelyik egyáltalán nem akarja kielégíteni a közönség igényeit pl. azzal kapcsolatban, hogy egy jót nevessen vagy sírjon. Eközben pedig szépen lassan mindkettőt megteszi.

Persze ehhez kellenek egyfajta adottságok, hiszen a fent említett dolgok azért nem pillanatok alatt történnek, másképp szólva a 162 perces játékidő elég időt hagy a karakterek kibontakozására. Leginkább a kitartás a kulcs ahhoz, hogy igazán jól tudjunk szórakozni, ha pedig beszippant ez a keserédes és rengeteg mögöttes üzenettel bíró alkotás, amely nem mellesleg remek vitatéma is, akkor nagyon meg lehet szeretni.

A történet egy apa-lánya kapcsolatról szól, a furcsán bohókás, az embereket műfogsorral szórakoztatni próbáló Winfried kutyája halála után elhatározza, hogy közelebb kerül a Romániában dolgozó lányához, akivel enyhén szólva elhidegültek egymáshoz. Amikor pedig Winfriedként nem sikerül elérnie semmit, előveszi a kissé szerencsétlen, bugyuta alteregóját, és Toni Erdmannként kezdi el üldözni a teljesen begyepesedett, csak a munkájának élő lányát, Inest.

Már az elején kifejtettem, micsoda kockázatot vállal egy rendező, amikor valami olyanhoz adja a nevét, aminek már a létezése is kisebb fajta csoda, főleg akkor, ha minden olyan elemet elhagy, amit az emberek nagy része kifejezetten szeretne látni egy filmben.

A rengeteg pörgős sorozathoz hozzászokott közönség gyomrát pedig alighanem megüli a Toni Erdmann, és ennél a pontnál el is érkezünk egy nagyon fontos dologhoz. Hiszen méltathatom én a remek forgatókönyvet és a rendezést, a lenyűgözően érzékenyen játszó színészeket vagy a kiválóan megírt hús-vér karaktereket, ha ez a fajta stílus, amit a film alkalmaz, nem jön be, akkor ezek az érdemek mind semmissé válnak majd a szemedben, ha már úgy érzed, két életet leéltél és még fél óra sem telt el a filmből.

A Toni Erdmann pofátlanul kimondja, hogy ez a fajta történetmesélés nem való mindenkinek. Én viszont nagyon fogékony vagyok ezekre az ínyencségekre, így értelmű volt, hogy előbb-utóbb szánok egy hétvégét Ines és Winfried/Toni kalandjainak.

A film fő mozgatórugója természetesen a két szereplő. Egyikük sem az a fajta ember, akivel egyből szimpatizálni lehetne. Viszont ha vesszük a fáradtságot és a dolgok mélyére nézünk, egyből látjuk, hogy mindkettejük szenved valamitől és ebből a perspektívából sokkal jobban meg lehet őket érteni.

Gondoljunk csak a nőre, akinek apja kínosan zavarja őt, de mégis sírásban tör ki, amikor az elmegy, de azt sem bírja ki könnyek nélkül, amikor bevágja a lábát. Mindeközben ugyanez a nő képes gyakorlatilag mindent felhasználni ahhoz, hogy elérje a célját a munkájában.

Ezt a munkamániát és „életmentes életet” próbálja apja feloldani, de ez nagyjából a vak vezet világtalant esete, hiszen pont az a Winfried akar felemelni valakit a földről úgy, hogy közben maga is totálisan a padlón van. Lásd: feszengősen fájó első jelenet a műfoggal és műbátyóval.

Nem tudom, készítettek-e felmérést a 2016-os év egy filmre jutó legtöbb emlékezetes jelenetéről, de a Toni Erdmann biztos dobogóhelyen végezne. És az az igazán jó, hogy ezeknek a pillanatoknak a többsége nem elsősorban a nevetésről szóltak, vagy nem csak arról. Az én meglátásom szerint például az éneklős rész volt az első, amikor apa és lánya először egymásra talált, majd ezt követte a meztelen buli, ahol az sem elhanyagolható tényező, hogy egy nagyon őszinte öleléssel végződött.

Összefoglalva a Toni Erdmann néhány üresjárata eltörpül a sok érdekes felvetés és gondolat mellett, főleg akkor, ha egy 162 perces filmről van szó. Ines és Winfried tökéletesre csiszolt jellemét nagyszerűen adja át a két színész, Peter Simonischek és Sandra Hüller, közben pedig egyaránt tud fontosakat mondani a világról, ami lassan megemészt bennünket, és két ember kisiklott kapcsolatáról, aminek darabjait egyenként kell újra a helyére rakni.

Értékelés: 8,5/10

Cím: Toni Erdmannk
Rendező: Maren Ade
Forgatókönyvíró: Maren Ade
Vágó: Heike Parplies
Operatőr: Patrick Orth
Szereplők: Peter Simonischek, Sandra Hüller, Hadewych Minis, Lucy Russell, Vlad Ivanov