Kritika: Haverok fegyverben (War Dogs, 2016)

"Sok helyen bele lehetne kötni, de felesleges, mert egy érdekes, néhol vicces, néhol szomorú, a végén pedig egy kicsit megdöbbentő is az a világ, amit egy rövid ideig megmutatott nekünk. Ugye ki gondolta volna a Másnaposok 3. idején, hogy ilyeneket is fog mondani valaki egy Todd Phillips filmről?"

Todd Phillips mindig is imádta a zűrös arcokat (hogy ne menjünk messzire, Másnaposok), ez pedig a Haverok fegyverben esetében sincs  másképp: a folyamatosan bajba kerülő, ittas farkasfalka helyett most egy kétszemélyes bandát kapunk, akiknek története egyáltalán nem hasonlítható össze Phillips korábbi filmjeihez. Igaz történet alapján, szarós/fingós poén nélkül, komolyan adja elő David Packouz és Efrai Diveroli sztoriját.

Talán megkomolyodott? Bízok benne, hogy igen, mert ha ilyen, amikor komoly, akkor én bátran befizetek a következőre is. A személyes közvéleménykutatásom alapján elég sokan meglepődtek a végeredményt látva, ami nem túl váratlan dolog, hiszen az előzetesben kb. az összes drogozós jelenetet bevágták, és aki esetleg gyanakodni kezd, hogy ez egy igaz történet, lehet mégsem minden a féktelen bulizásról szól, akkor érkezik a „from the director of the hangover trilogy” felirat.

Ezer helyen elmondták már, de tényleg rettenetesen hasonlít a Wall Street farkasára, ami egy kifejezetten jó film a műfajában, de semennyire se érdekelt volna a Haverok fegyverben, ha néhány évvel később ugyanezt látom vissza a vásznon, csak épp más rendezővel, más szereplőkkel. (Na jó, utóbbi annyira nem igaz, Jonah Hill ott is szerepelt.)

De szerencsére nem ez történt annak ellenére is, hogy sok helyen igazgatják bankkártyával a fehér csíkokat a íróasztalon és vannak olyan jelenetek, amikor főszereplőink a fű miatt nincsenek a helyzet magaslatán, de koránt sem erről szól ez a történet.

Ahogy már említettem, a történet két egyszerű hapsiról szól, akik összeállnak és elhatározzák, hogy különböző fegyvereket, eszközöket szállítanak/szállítatnak az államnak. Az egyszerűnek tűnő pénzszerzést azonban több dolog is hátráltatja: maguknak kell elvinni a rakományokat, úton útfélen át akarják vágni őket, miközben nemcsak a pénzüket, de az életüket is egyre többen akarják.

A film első felében teljesen azt lehetett érezni, mintha Phillips szépen felírta volna A Wall Street farkasának cselekményvázlatát, és a saját szereplőit ültette volna abba a környezetbe. Kisstílű, leégett emberek társulnak egymáshoz, majd az első sikeres üzlet megkötése után nem bírnak leállni a pénz hajkurászásával, miközben a legutolsó kérdésük is egy ordas nagy hazugság.

A szerencséje viszont az, hogy egy idő után ezt nem folytatta és sokkal jobban elmélyült a karakterei bizniszeinek részletezésével, mint azokban a dolgokban, amiket Jordan Belfortnak köszönhetően már láttunk néhány évvel ezelőtt.

A lőszeres albán sztorit például kifejezetten jó volt nézni, sőt, a lebukás pillanatai is izgalmasak voltak, pedig nem sok kérdésem volt a végkimenetellel kapcsolatban.

Ami egy kicsit fáj, hogy Phillips-ben a motiváció legkisebb szikráját sem láttam, hogy a War Dogs-szal valami igazán maradandót alkosson. Talán maga a történet sem a legerősebb alapanyag, de jó lett volna, ha nem egyszerűen szórakoztatni akar, hanem valami üzenetet is átadni. Ezt alapesetben nem várnám el tőle, de látva, hogy maga is próbálta komolyan venni a filmet, így nem értem, miért nem mondott valami olyat a Bush-kormányról vagy a háborúról, amit a többi, ehhez hasonló filmekben nem mondtak még.

A Rolling Stone cikkét olvasva, ami bővebben leírja a két férfi történetét, elég vicces volt, hogy ennek a két embernek egyetlen külső tulajdonsága sem hasonlít a megformálóikra.

Jonah Hill a szokásosnál kicsit tokásabb, Miles a szokásos arcát hozza, de annyi különlegességet azért kapunk, hogy a szokásos, vagy a szokásosnak hitt szerepek felcserélődnek. Teller az, aki teljesen le van égve, ő a szerényebb, az esetlenebb, míg Hill az elejétől kezdve olyan, mint egy kiskirály. Ez a felállás viszont nagyszerűen működik, mind a karakterek, mind a színészek szempontjából.

Az alakításokról felesleges nagyon hosszú dolgokat mondani, ahogy mondtam, megvan kettejük között az a kémia és az alakításaikba sem lehet belekötni, ettől függetlenül valószínűleg egyiküknek sem ez volt életük nagy kihívása a szakmában.

Neil Armstrong híres mondatát átfordítva a Haverok fegyverben kis lépés ez az emberiségnek, de nagy lépés az embernek. Todd Phillips sok más rendező kéznyomain kívül azért a sajátját is hordozza ezen a filmen, amibe sok helyen bele lehetne kötni, de felesleges, mert egy érdekes, néhol vicces, néhol szomorú, a végén pedig egy kicsit megdöbbentő is az a világ, amit egy rövid ideig megmutatott nekünk. Ugye ki gondolta volna a Másnaposok 3. idején, hogy ilyeneket is fog mondani valaki egy Todd Phillips filmről?

Értékelés: 10/8

Cím: Haverok fegyverben
Rendező: Todd Phillips
Forgatókönyvíró: Todd Phillips, Stephen Chin, Jason Smilovic
Producer: Bradley Cooper, Mark Gordon, Todd Phillips
Operatőr: Lawrence Sher
Szereplők: Jonah Hill, Miles Teller, Ana de Armas, Barry Livingston, Kevin Pollak, Shaun Toub, Bradley Cooper

Kritika: Az ételművész (Burnt, 2015)

"John Wells sorozatkirály komikai elemekkel is átszőtt drámája ezúttal sem mutat bármi újat a műfajról, de ettől még teljesen szórakoztató, egyes részeiben pedig még izgulni is lehet a szereplőkért."

Gasztrofilmet elég nehéz úgy készíteni, hogy a végére még bármi eredetiség is maradjon benne, hiszen tény, hogy az utóbbi évtizedekben talán több ilyen műfajú alkotás készült, mint kellett volna. A 2014-es Élet ízei viszont egy nagyon is pozitív csalódás volt, ami új dolgokat tényleg nem mondott, legalább volt benne valódi konfliktus, de közben azért mosolyra is állt néhányszor az ember szája.

De nem Lasse Hallström művéről fogok beszélni, hanem a tavaly bemutatott Az ételművészt veszem górcső alá, amellett viszont nem mehetek el szó nélkül, hogy mennyire sok is a hasonlóság a két film között, azon kívül, hogy mindkettő az ételkészítés kemény valóságába kalauzol el bennünket.

De ami a legfontosabb párhuzam a kettő között, hogy mindkettő jó. Bevallom, nem számítottam arra, hogy egy igazán komolyan vehető, humort csak a legkisebb mértékben használt filmet fogunk látni annak ellenére, hogy az előzetesben is a komoly jeleneteket ollózták össze.

A Burnt, ami a Google-n egyébként még mindig „Untitled John Wells Project” címen van nyilvántartva, sokkal jobb, mint amilyennek tűnik. Legfontosabb érv emellett talán az, hogy nagyon ritkán áll meg a cselekmény. Mindig érkezik egy újabb és újabb helyzet, amit a nem túl szerencsés hősünknek vagy társainak meg kell oldania.

A feszültségteremtésben is remekel. Nem akarok spoilereket elsütni, mert bármennyire hihetetlen, nem is egy van belőle, de nem csak a vásznon, hanem bennem is teljesen megfagyott a levegő, amikor Omay Sy karaktere, Michel visszaadja azt a bizonyos dolgot Adam-nek.

Hatalmas húzás volt és tényleg teljesen ésszerű, az viszont már teljes hülyeségnek és a kötelező happy-endnek tudható be, hogy ennek később semmilyen következménye nem lett. Csak ennyit mondhatok, a többit nézzétek meg magatok, mert érdemes.

A történet szerint Adam Jones valaha a séfek királya volt, mostanra azonban semmije se maradt. Egy kis gasztronómiai vezeklés után úgy dönt, nem elég neki a két Michelin-csillag és meg akarja szerezni a bűvös harmadikat is. Az új étterem kialakításában segít neki régi társa, Tony, egykori ellensége, Michel, és egy új munakerő, Helene is.

Az addig remekül felépített film tehát pont az egyik nagyon fontos pillanatában hozza be a kliséit, ugyanakkor fogalmam sem volt például, miért kell azt a tartozásos dolgot erőltetni vagy miért tűnik fel minden fél órában Adam mesterének lánya és mint egyszer említették, volt szerelme, Anne Marie.

Viszont kifejezetten bátor dolog, hogy a főszereplő, Adam gyakran egy rohadt nagy szemét. Azért is bátor, mert pont egy ilyen filmnél lehet kritikai szempont az, kivel lehet azonosulni és kivel nem, de fittyet hányva ezekre pont egy olyan központi karaktert építenek fel, ami egy igazi mesterszakácsra vall, többek között a mérhetetlen egójával, a cinizmusával, a káromkodásival és a nem egyszer a 200-at csapkodó vérnyomásával gondoljuk azt, ez a szakma megköveteli ezeket a jelzőket.

Az ételművész egyébként úgy vonultat fel egy elképesztő sztárparádét, hogy közben észre sem veszed. Cooper mellett láthatjuk Alicia Vikander, Uma Thurman, Emma Thompson, Sienna Miller és Daniel Brühl játékát is kisebb-nagyobb szerepekben. Egy séfet, szakácsot alakítani nem túl hálás feladat, mint ahogy az előző bekezdésben mondtam, de jó volt látni, hogy a többségük próbált kibújni a felszínességből és saját magukat is beleadni egy kicsit.

A filmnek tehát tagadhatatlanul vannak kisiklásai, ugyanakkor mégis fenntartja az érdeklődést. Persze az is hozzátartozik, hogy jó döntés volt a vágóasztalon elhagyni részeket, hiszen a másfélórás játékidő még pont nem elég kikészítő ahhoz, hogy fejvesztve menekülj ebből a világból.

Összefoglalva John Wells sorozatkirály komikai elemekkel is átszőtt drámája ezúttal sem mutat bármi újat a műfajról, de ettől még teljesen szórakoztató, egyes részekben pedig még izgulni is lehet a szereplőkért. Azt hiszem, egy gasztrofilm esetében ez pontosan elég.

Értékelés: 10/7

Cím: Az ételművész
Rendező: John Wells
Forgatókönyvíró: Steven Knight, Michael Kalesniko
Zene: Rob Simonsen
Operatőr: Adriano Goldman
Szereplők: Bradley Cooper, Alicia Vikander, Lily James, Uma Thurman, Sienna Miller, Emma Thompson, Daniel Brühl, Matthew Rhys, Sarah Greene

Kritika: Serena (Serena, 2014)

"A Serena nem kínál mást, mint száz perc tömény unalmat és az izgalom teljes mellőzését. A Lawrence-Cooper páros kémiája erőtlenebb, mint bármikor máskor, Susanne Bier-nek pedig lehet, hogy újra az otthonában kellene alkotnia.

A Serena a legjobb példa rá, hogy egy olyan profi, általában remekműveket alkotó rendező, ebben az esetben Susanne Bier is tud hatalmasat hibázni. Fogalmam sincs, hogy ez a film miért is készült el. Nem azért, mert vállalhatatlanul rossz lenne, egyszerűen csak teljesen érdektelenül és unalmasan mutat be két olyan embert, akik nem elég, hogy legalább ötször az agyamra mentek a játékidő alatt, még az együttérzés legkisebb formáját sem tudtam tanúsítani irántuk egy-egy drámai szituációban.

A Serena struktúráját nagyjából hat szóban összetudnám foglalni: egy ilyen, leginkább meglepetésekre és váratlan, jónak gondolt fordulatokra épített filmben nincs is rosszabb, amikor a néző már maga is tudja, mi fog következni. No nincsenek Poirot-i magasságok és senki sem teszi fel a „De vajon ki tette?” kérdést, de tény, hogy Bier és csapata, talán ötletek hiányában, rettentően kiszámítható cselekményt építettek fel.

Bár némiképp elérte a célját. Legalábbis elég nagy meglepetés ért, hogy Serena és George a megismerkedésük után tíz másodperccel későbbi vágásban már elválaszthatatlanul szeretik egymást. Hogy s mint alakult a kapcsolatuk és George mivel is bűvölte el a hölgyet, fogalmunk sincs. Nem azzal van a baj, hogy hirtelen történt, hanem semmi átvezetés vagy nyomaték nem volt, hogy ez a két ember tényleg szimpatikus egymásnak, kivéve azt a jelenetet, amikor EGYSZER egymásra mosolyogtak.

A Serena alapvetően érdekes kérdéseket próbál felvetni, mondjuk ez sem az alkotók érdeme, mivel Ron Rash bestselleréből készült.

És itt van a kaka a palacsintában: azok a fontos és izgalmas kérdések vagy dilemmák nem jönnek át a vásznon, amit a könyv teljes mértékben átad. Lehet, hogy a regény ismerete is rontott az értékelésemen, de nem tudok eltekinteni, hogy ég és föld a kettő.

George Pemberton egy híres faipari vállalkozást üzemeltet a világa háta mögött, az addigi élet azonban felborul, amikor megérkezik felesége, Serena. A talpraesett, rideg nő mindent a kezébe vesz, az irányításmániája viszont nem tetszik George társának, aki azzal fenyegetőzik, beszámol a város seriffjének Pemberton nem túl tiszta üzleteiről.

Akármennyire is próbál a két főszereplő, Jennifer Lawrence és Bradley Cooper menteni a menthetetlent, attól, hogy a karakterek rosszak, az alakítások sem tudnak igazán kiemelkedni. Hogy tovább folytassam a szereplők iránti ellenszenvem kifejezését, ha egy listát kellene csinálni a legutálatosabb szerelmespárokról, Serena és George biztosan az élmezőnyben végezne.

A nőnek egy határozott elképzelése van arról, mit akar elérni az életben, a férfi ezzel szemben megvezethetőbb, mint némelyik magyar nyugdíjas.

A Serena főkonfliktusa lehet az, hogy egy kapcsolatban az „erősebbik nem”, ebben az esetben a női hogyan formálja át a saját céljai érdekében a másikat, de ehelyett a film belevisz terhességet, gyilkosságot, kétes üzleteket és minden olyan szánalmas dologgal próbálja leplezni azt, mennyire is unalmas és ötlettelen.

Erről jut eszembe: azt valaki tudja, George mégis milyen illegális dolgot csinál? Próbáltam nagyon figyelni, de képtelen voltam rájönni, mi is lehet abban a féltve őrzött jegyzetfüzetben.

Mint már említettem, hibái ellenére mégsem tudom azt mondani, hogy a nézhetetlen kategóriába tartozna. Tipikusan az a film, ami minden részében ugyanazt a silány minőséget hozza. Se nem kiugróan rossz, de távolról sem nevezhető jónak.

Továbbá azért sem tudok igazán haragudni az amúgy általam nagyon is kedvelt Susanne Bier munkájára, mert tényleg minden összeesküdött az ellen, hogy a Serena ne készülhessen el. Az elején például egyáltalán nem ez volt a felállás, a címszereplő Angelina Jolie, a rendező pedig Darren Aronofsky lett volna.

De felesleges bele menni, mi lett volna ha.. A helyzet az, hogy itt van ez a film, ami nem kínál mást, mint száz perc tömény unalmat és az izgalom teljes mellőzését. A Lawrence-Cooper páros kémiája erőtlenebb, mint bármikor máskor, Susanne Bier-nek pedig lehet, hogy újra az otthonában kellene alkotnia. 

Értékelés: 10/4

Cím: Serena
Rendező: Susanne Bier
Forgatókönyvíró: Christopher Kyle, Ron Rash
Vágó: Pernille Bech Christensen
Operatőr: Morten Soborg
Szereplők: Jennifer Lawrence, Bradley Cooper, Rhys Ifans, Sean Harris, Toby Jones, Ana Ularu, David Dencik

Kritika: Cloverfield Lane 10 (10 Cloverfield Lane, 2016)

"John Goodman érces, kemény hangja és a félelemkeltő tekintete pont elég ahhoz, hogy féljél tőle, ha pedig ez a termetes, ijesztő hapsi cselekszik is.. na akkor összedől a ház."

J.J. Abrams szisztémája, miszerint minél kevesebbet lát a néző, annál jobban akarja, a Lost óta működik. A Cloverfield Lane 10 például úgy futott be a magyar mozikba, hogy szinte semmit nem hallottam, emiatt pedig egyből ahogy megtudtam a létéről, érdekelni kezdett. A Cloverfield folytatása? Vagy másféle lesz? Régi szereplők feltűnnek?

A helyzet azonban az, hogy Dan Trachtenberg filmje tulajdonképpen egy háromszereplős kamaradráma egy igazán erős klausztrofób élménnyel nyakon öntve. Mert aki egy látványos sci-fi-re vágyik, az nagyot fog csalódni, aki viszont egy kicsit mást akar a megszokottól, annak mindenképpen érdemes megpróbálkozni a filmmel, melynek egyébként forgatókönyvét Josh Campbell és Matthew Stuecken mellett a Whiplash atyja, Damien Chazelle is írt.

Michelle az éjszaka közepén balesetet szenved, majd nem sokkal később egy pincében ébred, ahol lábai ki vannak kötve, az ajtó pedig zárva. Az elrablója vagy megmentője azonban közli, hogy bizony neki köszönheti az életét, ugyanis a saját, előre kiépített bunkerébe vitte, hogy megmeneküljön a gyilkos szennyeződéstől.

Michelle egy lehetetlen helyzetbe kerül, a dillema pedig, hogy megbízhat-e ebben a titokzatos ember avagy sem, rettentően erős. Gyakran belegondoltam, hogy én egy ilyen szituációban mit tudnék cselekedni.

Teljesen megbízni az idegenben, aki azt állítja, hogy megmentette az életünket egy elég kockázatos dolog, ugyanakkor a szabadulás sem lehet túl jó megoldás, hiszen ha igazat mond, a levegő szennyezett és a menekülés egyet jelent a halállal. Michelle számára tehát rendesen fel van adva a lecke, az első filmes Trachtenberg és a producer Abrams pedig a legjobb irányba terelte a cselekményt.

Némelyik jelenet ’majd felrobbant a feszültségtől, nagyban köszönhető ez John Goodman észveszejtően remek játékának. Már az érces, kemény hangja és a félelemkeltő tekintete is pont elég ahhoz, hogy féljél tőle, ha pedig ez a termetes, ijesztő hapsi cselekszik is.. na akkor összedől a ház.

Továbbá a főszereplő és a néző között nagyon erős a kapocs. Ő az egyetlen, akiben teljesen meg lehet bízni. A bunker megalkotója, Howard egy labilis idegállapotú, bizarr alak, Emett pedig, a másik lakó ugyan hasonló helyzetben van, mint a lány, mégis van benne valami, amitől nem lehet teljesen megbízni benne.

Ennek a filmnek rettentően jót tett, hogy nem nagy költségvetésből és szinte egy helyszínen játszódik. A 2008-as Cloverfield után jó döntés volt, hogy nem a rongyosra használt found-footage stílust erőltették, az élmény így még nagyobb volt.

KIS SPOILER:

Lehet csak nekem szúrta egy kicsit a szemem, hogy Howard egy szerencsétlen rejtett kamerát sem szerelt fel az egész bunkerben. Mindig utólag, közvetlen a megvalósítás előtt deríti ki, hogy a két vendége milyen szökési tervet eszelt, de ha neki tényleg az a célja, hogy embereket zár be és hazudja azt, hogy itt a világvége, valószínű tisztába akart lenni azzal is, hogy a fogvatartottjai miket csinálnak az ő háta mögött.

KIS SPOILER VÉGE:

A másik, ennél azért jóval nagyon súllyal bíró problémám a filmmel az a befejezés volt. Értem én, hogy miért volt szükség rá, de egyszer csak derült égből villámcsapásként érkezik a meglepetés, ami nem mellesleg jelentős mértékben rontott számomra az összképen.

Hibái ellenére azonban a Cloverfield Lane 10 egy újabb pozitív példa arra, hogy a kevesebb néha több. Azért az utolsó néhány percre kapunk egy kis látványos csetepatét, a film nem a látványra helyezi a hangsúlyt, nincsenek nagy összecsapások és lám.. mégis működik.

Sok esetben egyébként a tavaly bemutatott Z, mint Zakariás jutott az eszembe, ahol szintén három ember, két férfi és egy nő szembesül azzal a problémával, hogy a világ bizony csak belőlük áll.

Régóta kijárt már nekünk ez a film, mivel jobban belegondolva minden olyan elemet tartalmaz, amit az utóbbi években külön-külön láthattunk, de együtt, összegyúrva nem igazán: gondolok itt a színészi alakításokra, a pattanásig feszült hangulatra, az okos és egy perc nyugtot nem adó forgatókönyvre és olyan ötletes megoldásokra, melyek bizonyítják, hogy a több százmillió dolláros szuperhős filmeken túl is van élet.

Na, csak kibújt belőlem a sznob így a végére..

Értékelés: 10/8

Cím: 10 Cloverfield Lane
Rendező: Dan Trachtenberg
Forgatókönyvíró: Josh Campbell, Damien Chazelle, Matthew Stuecken
Vágó: Stefan Grund
Operatőr: Jeff Cutter
Szereplők: Mary Elizabeth Winstead, John Goodman, John Gallagher Jr., Bradley Cooper, Suzanne Cryer, Douglas M. Griffin

 

Kritika: Amerikai mesterlövész (2014)

"Eastwood ahelyett, hogy bemutatta volna az érem két oldalát, a mesterlövészt úgy ábrázolta, mintha mindenki hősként tekintett volna rá, ami pedig valljuk be, nem igaz."

Az Amerikai mesterlövésszel szinte minden megtörtént, amire nem számítottak: hatalmasat robbant a kasszáknál, hat Oscar-díjra jelölték, köztük a "Legjobb film" kategóriába is, sőt, Bradley Cooper is elnyerte zsinórban harmadik jelölését az Akadémiánál. Hogy miért nem kapta meg most sem, azt az előbbi cikkemben részleteztem.

Az akut filmmániában szenvedők talán felkeltek hajnali kettőkor, mint én, és egy PRO7 közvetítés vagy egy stream keretében élőben nézték a szobrocskák átadását, többi társaink pedig 7:00 vagy 8:00 óra körül felébredtek, és a neten egy szempillantás alatt megnézték a nyerteseket. Nem tudják, mit hagynak ki...

De térjünk át a filmre: Egy olyan rendező neve, mint Clint Eastwood, baromira fel tudja kelteni az érdeklődést az emberek között, ráadásul úgy, hogy Chris Kyle élete és halála még ma is téma az amerikai emberek között, duplán vált érdekessé a film.

Kevés olyan ember van, főleg az USA-ban, aki ne ismerné Chris Kyle-t, és az ő 160 találatát, ami egyes információk szerint jóval meghaladta a 200-at is, csak ennyit ismernek el neki hivatalosan.

Clint Eastwood mind színészként, mind rendezőként bizonyította, hogy ő az egyik legtehetségesebb filmes, akit valaha hátán hordott a föld, emlékezzünk csak a Gran Torino, a Millió dolláros bébi, vagy a Levelek Ivo Dzsimáról című filmekre: mind remekművek, melynek rendezője és egyes esetekben egyik főszereplője Eastwood bácsi.

A filmnek azonban vannak kisebb/nagyobb hibái. Annak ellenére, hogy végig le tudott kötni és az igaz történet tudomása ellenére élveztem az Amerikai mesterlövészt, rendkívül egysíkúan mutatta be az egészet: Chris Kyle-t hősként mutatta be, ami Amerikában igen nagy visszhangot keltett. Sokan az életrajzi könyvéből úgy vették ki, hogy élvezetből ölt, ami szerény véleményem szerint addig nem baj, amíg ezt terroristákkal teszi. Eastwood pedig ahelyett, hogy bemutatta volna az érem két oldalát, a mesterlövészt úgy ábrázolta, mintha mindenki hősként tekintett volna rá, ami pedig valljuk be, nem igaz.

Sokan csak a "Legendának" szólították.

A másik gond a filmmel, hogy csakis a SEAL-os időszakára van kihegyezve, egy életrajzi film esetében pedig elvárnám, hogy kicsit bővebben bontakoztassa ki, miért is akart cowboy lenni, milyen megfontolásból lett katona, milyen a kapcsolata a szüleivel, mert oké, hogy látunk egy-két flashback-et, meg az első tíz perc a katonaság előtti éveiről készült, de ez egy 130 perces játékidő mellett édeskevés.

Ami kissé meglepett, az az, hogy Eastwood konkrétan úgy mutatta be a mesterlövész életét, hogy egy csöppnyi bátorságot sem vitt bele, olyan volt, mintha csak tiszteletből készítette volna az alkotást Kyle családjának. Ennek eredménye pedig az lett, hogy kissé vontatott, könyvízű, ámbár érdekfeszítő filmet készített, melyre egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy középszerű, de hat Oscar-jelölést talán én sem adtam volna neki. Az pedig, hogy Kyle halálát, akiről az egész film szólt, csak egy kétsoros felirattal oldotta meg, csak a család iránti tisztelet lehet az oka.

A sok negatívum után azért jó dolgai is vannak a filmnek: Bradley Cooper remek volt, végre kitört a buta, Másnaposok kaliberű karakterekből, Sienna Miller-nek elég csekély szerep jutott, de abban jó volt, a többi szereplő pedig 5-5 perc után el is tűnt a vászonról, szóval még értékelni sem volt időm. (Egy sztorit például félbe is hagytak, így végül nem derült ki, mi történik a mesterlövész testvérével, visszatér e Irakból, vagy sem.)

Amerikában igen nagy visszhangot váltott ki 2014 legtöbb bevételt hozó filmje, de 400 millió dollár ide-oda, tény, hogy a 6 Oscar-jelöléséből csak egyet tudott díjra váltani, azt is csak a "hangos" kategóriákban.

Az American Sniper tehát mindenképpen egy maradandó élmény marad, amihez kell egy kis idő, hogy fel tudd dolgozni, de már csak Bradley Cooper alakításáért is érdemes megnézni, a hibái azonban kissé elnyomja a drámaiságát, és most nem a műbabára gondolok, amit a mindent látó kritikusok persze most is kiszúrtak.

Ajánlom, foglalkozzunk inkább az üzenetével.

Értékelés: 10/7,5

 

 

Amerikai mesterlövész (2014)

Szereplők
Rendezte:
Forgatókönyv:
Zene:

háborús akciófilm

134 perc