"John Goodman érces, kemény hangja és a félelemkeltő tekintete pont elég ahhoz, hogy féljél tőle, ha pedig ez a termetes, ijesztő hapsi cselekszik is.. na akkor összedől a ház."

J.J. Abrams szisztémája, miszerint minél kevesebbet lát a néző, annál jobban akarja, a Lost óta működik. A Cloverfield Lane 10 például úgy futott be a magyar mozikba, hogy szinte semmit nem hallottam, emiatt pedig egyből ahogy megtudtam a létéről, érdekelni kezdett. A Cloverfield folytatása? Vagy másféle lesz? Régi szereplők feltűnnek?

A helyzet azonban az, hogy Dan Trachtenberg filmje tulajdonképpen egy háromszereplős kamaradráma egy igazán erős klausztrofób élménnyel nyakon öntve. Mert aki egy látványos sci-fi-re vágyik, az nagyot fog csalódni, aki viszont egy kicsit mást akar a megszokottól, annak mindenképpen érdemes megpróbálkozni a filmmel, melynek egyébként forgatókönyvét Josh Campbell és Matthew Stuecken mellett a Whiplash atyja, Damien Chazelle is írt.

Michelle az éjszaka közepén balesetet szenved, majd nem sokkal később egy pincében ébred, ahol lábai ki vannak kötve, az ajtó pedig zárva. Az elrablója vagy megmentője azonban közli, hogy bizony neki köszönheti az életét, ugyanis a saját, előre kiépített bunkerébe vitte, hogy megmeneküljön a gyilkos szennyeződéstől.

Michelle egy lehetetlen helyzetbe kerül, a dillema pedig, hogy megbízhat-e ebben a titokzatos ember avagy sem, rettentően erős. Gyakran belegondoltam, hogy én egy ilyen szituációban mit tudnék cselekedni.

Teljesen megbízni az idegenben, aki azt állítja, hogy megmentette az életünket egy elég kockázatos dolog, ugyanakkor a szabadulás sem lehet túl jó megoldás, hiszen ha igazat mond, a levegő szennyezett és a menekülés egyet jelent a halállal. Michelle számára tehát rendesen fel van adva a lecke, az első filmes Trachtenberg és a producer Abrams pedig a legjobb irányba terelte a cselekményt.

Némelyik jelenet ’majd felrobbant a feszültségtől, nagyban köszönhető ez John Goodman észveszejtően remek játékának. Már az érces, kemény hangja és a félelemkeltő tekintete is pont elég ahhoz, hogy féljél tőle, ha pedig ez a termetes, ijesztő hapsi cselekszik is.. na akkor összedől a ház.

Továbbá a főszereplő és a néző között nagyon erős a kapocs. Ő az egyetlen, akiben teljesen meg lehet bízni. A bunker megalkotója, Howard egy labilis idegállapotú, bizarr alak, Emett pedig, a másik lakó ugyan hasonló helyzetben van, mint a lány, mégis van benne valami, amitől nem lehet teljesen megbízni benne.

Ennek a filmnek rettentően jót tett, hogy nem nagy költségvetésből és szinte egy helyszínen játszódik. A 2008-as Cloverfield után jó döntés volt, hogy nem a rongyosra használt found-footage stílust erőltették, az élmény így még nagyobb volt.

KIS SPOILER:

Lehet csak nekem szúrta egy kicsit a szemem, hogy Howard egy szerencsétlen rejtett kamerát sem szerelt fel az egész bunkerben. Mindig utólag, közvetlen a megvalósítás előtt deríti ki, hogy a két vendége milyen szökési tervet eszelt, de ha neki tényleg az a célja, hogy embereket zár be és hazudja azt, hogy itt a világvége, valószínű tisztába akart lenni azzal is, hogy a fogvatartottjai miket csinálnak az ő háta mögött.

KIS SPOILER VÉGE:

A másik, ennél azért jóval nagyon súllyal bíró problémám a filmmel az a befejezés volt. Értem én, hogy miért volt szükség rá, de egyszer csak derült égből villámcsapásként érkezik a meglepetés, ami nem mellesleg jelentős mértékben rontott számomra az összképen.

Hibái ellenére azonban a Cloverfield Lane 10 egy újabb pozitív példa arra, hogy a kevesebb néha több. Azért az utolsó néhány percre kapunk egy kis látványos csetepatét, a film nem a látványra helyezi a hangsúlyt, nincsenek nagy összecsapások és lám.. mégis működik.

Sok esetben egyébként a tavaly bemutatott Z, mint Zakariás jutott az eszembe, ahol szintén három ember, két férfi és egy nő szembesül azzal a problémával, hogy a világ bizony csak belőlük áll.

Régóta kijárt már nekünk ez a film, mivel jobban belegondolva minden olyan elemet tartalmaz, amit az utóbbi években külön-külön láthattunk, de együtt, összegyúrva nem igazán: gondolok itt a színészi alakításokra, a pattanásig feszült hangulatra, az okos és egy perc nyugtot nem adó forgatókönyvre és olyan ötletes megoldásokra, melyek bizonyítják, hogy a több százmillió dolláros szuperhős filmeken túl is van élet.

Na, csak kibújt belőlem a sznob így a végére..

Értékelés: 10/8

 

Megosztás a facebookon

"A Gambler semmi újat és különlegeset nem tartalmaz, amitől egyedi, vagy csak egyáltalán jó lenne, ha igazi szerencsejátékról szóló filmeket keresünk, akkor inkább a Pókerarcokat, vagy a Casino-t javaslom."

Sokszor hangoztattam már, hogy Mark Wahlberg-gel szinte minden szerepet el lehet adni, mert a legélettelenebb karaktert is újra tudja éleszteni a lendületességével, a profizmusával, és a higgadtságával. Miatta nem hánytuk szét magunkat az új Transformers filmen, de a 2 kalibert is ő mentette meg Denzel Washington-nal karöltve, hogy ne csak egy egyszernézős akcióvígjátékként maradjon meg bennünk. A sors fintora, hogy a Transformers filmbe egy tudóst, itt pedig egy irodalomtanárt/docenst alakít, vagyis azt a két karaktert, ami a legkevésbé illik hozzá..

Aztán itt van nekünk a The Gambler, amivel igen nagy problémába vagyok: annak ellenére, hogy a legkülönfélébb szerepeket is el tudja játszani, viszont úgy tűnik, ebbe még az ő bicskája is beletört. Mentségére szóljon, nem Wahlberg hibájából.

Filmünk főszereplője Jim Bennett, aki egy totális idióta, nem mellesleg szerencsejátékos és egyetemi tanár. (Úgy tűnik, az egyetemi tanárok nem bírnak magukkal, hiszen Kevin Spacey is nagyban nyomta a Black Jack-et a 21 című alkotásban.) A 110 perces játékidő alapjába véve pont elég lenne arra, hogy kibontakozhasson minden cselekményszál, de ezt a rendező visszautasítja, helyette pedig ötven percig azt látjuk, hogy pénzt próbál csórni, ötven percben pedig azt, hogy az összegyűjtött money-t elegánsan eljátssza.

A megmaradt időben pedig el kell ismerni, valóban érdekes gondolatokat vet fel. A film talán legjobb jelenete volt, amikor a tanteremben a diákjainak az írásról beszélt, és arról, hogy két értelmes mondat leírása után még rohadtul nem vagyunk géniuszok, bármennyire is próbáljuk ezt bebeszélni magunknak.

Azon már rég túl voltam, hogy a forgatókönyv szürke és nem tudja, merre menjen, de azt már kevésbé nézem el, hogy mennyire idegesítően mutatja be Bennett karakterét. Sokat vitatkozhatnánk a szerencsejátékról, mint betegségről, de erről a fontos témáról a film teljesen eltereli a figyelmet azzal, hogy a főszereplőnek senki nem tud szólni, hogy ne csodálkozzon, ha hatodjára is újraforgatja a pénzét, és veszít.

Szerintem a szenvedélybetegség egy olyan dolog, amiről keveset beszélünk, pedig nagyon fontos téma, hiszen ha nem foglalkozunk vele, könnyen úgy járhatunk, mint a Gambler főszereplője. Jó kérdés, hogy Bennett-nek vajon ez a munkája, vagy ugyanolyan szenvedélybeteg, mint mások?

Már a nézőt zavarja, hogy mennyi adósságot halmoz fel Wahlberg karaktere, de ezzel még nem lenne baj, egészen addig, ha ezt nem ilyen unalmas és semmitmondó módon tenné. A The Gambler Rupert Wyatt nevéhez fűződik, aki a 2011-es Majmok bolygója filmet is rendezte James Franco főszereplésével, ezen kívül hozzá köthető a teljesen felejthető Menekülők is.

A Gambler semmi újat és különlegeset nem tartalmaz, amitől egyedi, vagy csak egyáltalán jó lenne, ha igazi szerencsejátékról szóló filmeket keresünk, akkor inkább a Pókerarcokat, vagy a Casino-t javaslom.

Értékelés: 10/4

 

 

Megosztás a facebookon