"A 20. századi nők tipikusan az a film, amit megnézel és annyira magával sodor az egész, hogy csak a végén jössz rá, mennyire király filmet láttál."

A 20. századi nők nem egy nézőbarát film, de mivel ezt pontosan tudja magáról, így a közönséggel való megfelelési kényszerrel sem kell túlságosan aggódnia. Ez láthatóan nagyon sokat segített Mike Mills alkotásán, mely egy tinédzser fiú felnövését meséli el 1979 Californiájában.

Lehet, hogy ez nem a legjobb ajánlólevél egy film számára, de nagyon kevés történet nélküli film tud ennyire ütős lenni. Persze a cselekmény megállás nélkül megy, de aki a klasszikus történetmesélés lépcsőfokait akarja viszont látni, ami a tankönyvekben meg van írva, annak csalódnia kell.

Pont azért hat ilyen üdítően Mills filmje, mert felrúg minden szabályt és úgy tud érdekes, sőt, gyakran izgalmas maradni két órán keresztül, hogy karaktereinek többsége nem beszél másról, csak az érzéseiről.

Nem kell sok filmet látni ahhoz, hogy az ember le tudja szűrni, hogy mi a valós és mi a kreált „műérzelem”. Lehet egy színész jó, ha nyálas, semmitmondó szavakat adnak a szájába, és fordítva is igaz, ha a színész rontja el az érzelmesség hitelét. A 20. századi nőkben egyik sem történik meg, soha nem válik sekélyessé vagy unalmassá a rengeteg dialóg, hiszen nagyon együtt lehet szurkolni a karakterekkel, melyek egy valós kor valós problémáira reflektálnak különböző, nem túl szokványos módokon.

Nagyon jó húzás, hogy a film egyszerre szomorúan komoly és rémesen szórakoztató. Mills ezzel kicsit a nézőket is felülteti arra az érzelmi hullámvasútra, amiben a szereplők is szenvednek. Nem tudják, mit akarnak, hogy akarják, kivel akarják, ahogy a közönségnek sem könnyű feladat, hogy két ilyen végletet a helyén tudjon kezelni. De összességében nagyon jól működik.

De a stílus nem ért volna semmit, ha nincsenek a remekül megírt karakterek, akik az egész film szívét és lényegét adják. A srác, Jamie, az ő anyja, Dorothea és a bérlői, William, Abbie és Julie életét követhetjük nyomon egy mindenki számára megviselő korszakban, ahol a technológia már a finisben volt, az emberek viszont még csak a kezdeti lépéseket tették meg ennek megértésére. (Ez csak egy példa volt a sok közül, amiért olyan ellentmondásos a ’70-es évek vége, ’80-as évek eleje.)

Egy fura kapcsolat van közöttük, a lényeg, hogy mindenki jóban van mindenkivel, próbálják támogatni és segíteni egymást, de leginkább a saját maguk démonaival kell megküzdeniük. Dorothea, az anya karakteréről tanulmányokat lehetne írni, aki, ahogy a fia mondta, depressziós, de olyan depresszióban szenved, amiről talán maga sem tud.

Próbál mindent elfojtani maga körül, közben egyengeti a fia életét is, ami gyakran egy megoldhatatlan feladatnak tűnik. De nem Jamie az egyetlen, akinek segítségre van szüksége, lényegében egytől-egyig mindenki valami nehéz krízisen megy keresztül. Abbie rákos, Jamie a tinédzserkor nehézségeivel küzd, William csak tengődik az életben, Julie szintén nem tudja, mit akar, Dorothea pedig úgy próbál segíteni ennek a kis alakulatnak, hogy közben maga is teljesen a padlón van.

Nagyszerű ötletnek tartom, hogy a filmben nincsen egyetlen klasszikus értelemben vett antagonista, aki lépten-nyomon keresztbe tenne hőseinknek, hiszen a való életben is gyakoribb, hogy sokkal inkább ezt saját magunkkal tesszük meg. A 20. századi nők nem is egy igazi film, hanem egy két órás kordokumentum játékfilmes formátumban, ami realisztikusan, egyben eredetien mutatja be az adott időszak hús-vér embereit.

A filmben volt egy nagyon fontos jelenet, amit feltétlen meg kell említenem. Már az utolsó fél óra környékén járhattunk, amikor egy vacsora alkalmával, vendégek előtt Abbie, a szabadszájú önmegvalósító csaj a menstruációról kezd el beszélni. Mindenki összerezzen, felhúzza a szemöldökét, főleg Dorothea, aki nem veszi jó néven a tabu téma felhozását.

Aztán Jamie is egyre hangosabban kimondja, hogy menstruáció, majd Jamie elmeséli, hogy 14 éves korában vesztette el a szüzességét és fájt neki. Sőt, még William is hozzászól a dologhoz. A tabu téma egyre inkább levetette magáról azt a jelmezt, amit a prűdnek mutatott társadalom rávett. Számomra azt jelenti ez a néhány perc, hogy igenis bármilyen módon, ha kell, a széllel szembe hugyozva is, de mondjuk ki azt, amit gondolunk, és ne éljünk a tömeg által felállított, gyakran képmutató szabályok szerint. Ha kimondjuk a véleményünk, garantáltan szerzünk társakat is, ahogy Abbie is tette Jamie, Julie és William csatlakozásával.

A színészekre egyszerűen nincsenek szavak. Elfogultságot kell bejelentenem, Anette Bening a kedvenc színésznőm, de nem véletlen, hogy Golden Globe-ra is jelölték idén. Lehengerlő, mennyire eggyé vált a karakterével, ahogy Elle Fanning, Greta Gerwig és a Matthew Mcconaughey-re kínosan hasonlító Billy Crudup is. A 20. századi nők tipikusan az a film, amit megnézel és annyira magával sodor az egész, hogy csak a végén jössz rá, mennyire király filmet láttál.

Összefoglalva csak annyit tudok mondani, hogy egy ideális világban Mills művének sokkal nagyobb sikere lenne, mint a mostaniban. A forgatókönyv tökéletesen működik, a karakterek hitelesek, nagyon ritkán van üresjárata és a comedy/drama egyvelege is egy remek példa a műfaj létjogosultságára. A pénzügyi bukás sajnos kiszámítható volt, szóval lehet bennem van a hiba és inkább még egyszer a Transformerset kellett volna megnéznem.

Értékelés: 9/10

Cím: 20. századi nők
Rendező: Mike Mills
Forgatókönyvíró: Mike Mills
Producer: Anne Carey
Operatőr: Sean Porter
Szereplők: Annette Bening, Billy Crudup, Greta Gerwig, Elle Fanning, Laura Wiggins, John Billingsley, Alia Shawkat

"Tűpontosan megalkotott film A burzsoázia diszkrét bája, ahol mindennek és mindenkinek jelentősége van még akkor is, ha annyi minden odafigyelnivalót találni, hogy az ember képtelen a legapróbb utalásokat is észrevenni."

Egy film rengeteg módon képes hatni az érzelmekre. Némely rendezőhöz közelebb áll, ha alkotásai mondanivalói kérdést sem hagynak a nézőben, amikor az feláll a megtekintés után, és esetenként már szájbarágós módon minden apró szál lezárásra kerül, nehogy bármi érthetetlenség merüljön fel. Azonban ezeknek a filmeknek a többségét a néző már akkor elhagyja, amikor kimegy a moziból vagy kikapcsolja a tévét/gépet.

Ennél én egy fokkal jobban szeretem, ha a rendező kicsit játszadozik velem és nem minden olyan fekete-fehér és egyértelmű, ilyen nézőpontból Luis Buñuel pedig a lehető legjobb választás. A szürrealista mozi nagymestere már pályája végén készítette el egyik legjobb művét, a Burzsoázia diszkrét báját, mely akkora pofont ad a pöffeszkedő francia középosztálynak, hogy az még a nézőnek is fáj.

Az én megítélésem szerint Buñuel van olyan jó rendező, hogy egy lapon lehessen emlegetni Fellinivel vagy Bergmannal, ám míg az előbb említett két direktor sem filmjei könnyű befogadhatóságáról ismertek, addig a mexikói még két lapáttal rátesz erre. Már első mozgóképes munkája, a Salvador Dalí-val közösen készített Andalúziai kutya is megmutatta, hogy 29 évesen egy olyan erős vízióval van megáldva, hogy azt nagy hiba lenne háttérbe szorítani.

Így alakult tehát, hogy tulajdonképpen ugyanarról, ugyanúgy mesélt egész életében, ám sosem vontatottan. Az 1972-es A burzsoázia diszkrét bája egy hatalmas filmélmény tud lenni, ha hagyod, hogy a film és annak különböző, hihetetlen jelenetei belemenjenek a zsigereidbe és úgy hassanak rád, hogy ne érdekeljen, ennek meg ennek a jelenetnek mi is volt az értelme.

Ha megnézzük a film dramaturgiáját, sokan kritizálják különböző fórumokon, hogy ezek a szürreális kalandok, amik a szereplőkkel megesnek, csak véletlenszerűen egymásra pakolt szatirikus jeleneteknek hatnak, amit mindenki ki tud találni. A válaszom erre az, hogy nagyon nem, ugyanis bár valóban nem látszik, elképesztően tűpontosan megalkotott film A burzsoázia diszkrét bája, ahol mindennek és mindenkinek jelentősége van még akkor is, ha annyi minden odafigyelnivalót találni, hogy az ember képtelen a legapróbb utalásokat is észrevenni.

A film jelenetei egyébként simán beleillenének Duke és Gonzo drogos kalandjaiba, ugyanis a játékidő nem áll másból, csak abból, hogy hőseink megpróbálnak egymás társaságában étkezni, de sosem jön össze nekik, mert mindig közbejön valami olyan dolog, amire azok a tapasztalt nézők se számítottak, akik akkora filmrajongók, hogy már születésük előtt olvasták az „1000 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz” című könyvet.

Magával a történettel szoros párhuzamokat lehet vonni az 1962-es Az öldöklő angyallal, ahol a szintén vacsorára összegyűlt szereplők valami oknál fogva képtelenek elhagyni a házat, mert mindenki a másikat figyelve próbál közelebb jutni az ajtóhoz.

Nagyjából ez is mutatja, hogy az a téma, amit  Buñuel  körbejár a filmjeiben, mennyire sokrétű és szerteágazó, hiszen lényegében ugyanaz a társadalomkritika remekül hatott Az öldöklő angyalban és remekül hatott A burzsoázia diszkrét bájában.

Persze ahhoz, hogy ne váljon önismétlővé, a rendezőzseni is kellett.

A YouTube-on magyar szinkronnal is megtekinthető alkotásban olyan hidegrázós jelenetek vannak, mint például amikor a meghívott, vacsorázni vágyó társaság előtt hirtelen felmegy a függöny és kiderül, hogy igazából színházban vannak, de nem közönségként, hanem színészként. A szöveget pedig senki nem tudja.

De az se volt semmi, amikor a kertésznek beöltözött püspököt elzavarják a háztól, majd miután rendes püspöki ruhába egy perc múlva visszajön, már úgy üdvözlik, mintha nem is történt volna előtte semmi.

Ilyen és ehhez hasonló szürreális, teljességgel érthetetlen, ugyanakkor mégis értelmes jelenettel van tele a film ráadásul úgy, hogy még kifejezetten köznapi értelemben vett konfliktust is nehezen találni. A szereplők egyszerűen csak vannak, beszélgetnek, álmodoznak, de leginkább szenvednek.

Hogy miért? Azért, mert a hat szereplő borzalmas kínokon megy át, hol álmukban, hol a valóságban, ám érdekes módon ezeknek többségét elképesztő könnyedséggel ugorják át. Amivel viszont igazán nem bírnak megbirkózni, az a lelkükből jön. Kinek nagyobb, kinek kisebb problémái vannak, de ami biztos, hogy maguk meglátásában a saját bajuk a legnagyobb baj.

Sokan nem tudják, de csak forgatás közben derült az ki, hogy Buñuel igazából a francia tőkés társadalmi osztályt akarja kifigurázni, sőt, még a munkacímben sem volt benne a burzsoázia. Ettől függetlenül, vagy pont emiatt lenyűgözőek azok a remek utalások, amivel a cselekmény operál. Gondolok itt a halálra, amire a szereplők törvényszegő mivoltukból folyamatosan gondolnak, de az is egy nagyon érdekes felvetés, hogy pontosan akkor nem tudnak békességben, nyugodtan lenni, amikor görcsösen törekednek erre.

A színészek egész egyszerűen letaglózóak. Ők is tökéletes részét képezik ennek a nagy egésznek, ami képes egy akkora filmélményt nyújtani, hogy a fényképezés, a vágás, de még a színészek is teljesen másodlagos részét képezik a történetnek.

Bárki bármit mond a forgatókönyvek működéséről, én örülök neki, hogy ebben a világban is vannak olyan „köztörvényes bűnözők”, mint Buñuel, aki fittyet hány a szabályokra és pontosan úgy alkotja meg a filmjeit megalkuvás nélkül, ahogy az az ő fejéből kipattant. Több Buñuelre lenne szükségünk.

Értékelés: 9/10

"DeNiro egyenesen lubickol ebben a szerepben, csodálatos volt látni, ahogy kilép kicsit a komfortzónájából és pöfékelő kaszinótulajdonos, esetleg maffiózó helyett egy ilyen karaktert játszik."

Martin Scorsese a gengszterfilmek koronázatlan királya olyan nagy címekkel a filmográfiájában, mint a Nagymenők, a Casino vagy A tégla. Sokan azonban elfelejtik, hogy a mester nemcsak ebben a műfajban alkotott maradandót, és bár tény, hogy öregkorára már nem akar semmi újat mutatni a megszokott, ugyanakkor még mindig érdekes témáin kívül, de régebben komédiákat is készített. Méghozzá nem is akármilyeneket!

A komédia királya és a Lidérces órák ezek közül a legismertebbek, de egyikre sem mondható igazán, hogy az a szakadós vígjáték, ami után a hasad is megfájdul a nevetéstől. Sőt, bizonyos tekintetben előbbi Scorsese egyik legszomorúbb darabja.

A történet főszereplője a kiváló névvel megáldott Rupert Pupkin, akinek nem elég, hogy mindenki félreérti, rosszul mondja a nevét, még sikere sincs. Ezen próbál meg változtatni, amikor felkeresi a műsorvezetők műsorvezetőjét, a kor bálványát, Jerry Langford-ot. A siker azonban csak nem akar eljönni, Pupkin pedig egyre elvetemültebb módszerekkel próbálja magára terelni a reflektorfényt.

Mivel az egész film mozgatórugója a levakarhatatlan, önmagát csodásnak gondoló Pupkin, nagy gond lett volna, ha a készítők átesnek a ló túloldalára és egy olyan embernek festik le, akivel képtelenség lenne rokonszenvet érezni. Ehelyett viszont, ha másért nem is, nagyon akartam, hogy eljusson a nagyszínpadig és megmutassa, tényleg megállja-e a helyét a stand-up világában vagy csak egy öntelt pojáca.

Miért is mondtam, hogy A komédia királya a címmel ellentétben egy nagyon szomorú mű? Az a jelenet hangsúlyozza ki igazán, hogy ebben a filmben sokkal több van, mint amit első ránézésre látni, amikor Pupkin a film késői szakaszában végül is tisztázza, miért is annyira fontos neki ez az egész hacacáré.

Arra gondolok, amikor azt mondja, hogy „Inkább legyek király egy este, mint balek egy életen át.” Ekkor jön át igazán az, hogy ennek az embernek az életében valószínűleg soha semmi nem sikerült és nem csoda, ha minden vágya az, hogy egyszer végre kiálljon az emberek elé, akik nevetnek a viccein.

De Pupkin nem áll meg a valóság határán és több álomjelenetet is láthatunk, ahol nagyjából minden ugyanolyan, mint a valóságban csak épp fordított felállásban: ő a híres, őérte esedeznek az emberek és ő az, aki nem talál időpontot olyan hírességnek, mint Jerry Langford. Ez jelentősen megkérdőjelezi hősünk pszichés állapotát is, főleg akkor, amikor két bábuhoz beszélget kedélyesen.

Most mondjam azt, hogy van itt még egy film, amiben Robert DeNiro sokadjára is zseniális? Hát mondom! Rupert Pupkin figurájának egy nem túl bonyolult célja van, amiért minden képes megtenni. DeNiro egyenesen lubickol ebben a szerepben, csodálatos volt látni, ahogy kilép kicsit a komfortzónájából és pöfékelő kaszinótulajdonos, esetleg maffiózó helyett egy ilyen karaktert játszik.

A hapsi egyébként tiszta Columbo, az egyik állandó humorforrás például az, hogy sosem hagyja csak úgy abba a beszélgetést és mindig vissza-visszafordul, megkérdez valamit, és így tovább. Még egy dolog a poénokról: nem feltétlenül a dialógokban érdemes keresni a vicceket, sőt, maga az alapszituáció a legmókásabb, ahogy ez a két szerencsétlen küzd azért, hogy ha néhány percre is, de meghallgassa Jerry a mondanivalójukat.

Merthogy Rupert nincs egyedül, társa, Masha is egy megrögzött nőszemély, Sandra Bernhard pedig egy fokkal sem nyújt kevesebbet, mint maga DeNiro.

Sajnos A komédia királya is csak egy a sok olyan kiváló film közül, ami hatalmas bukta lett a kasszáknál és csak később kapta meg azt az igazi sikert és státuszt, amit igazán megérdemelt: a több mint tízmillió dolláros költségvetésből hármat sem hozott vissza, ezzel Scorsese egyik leggyengébb mozija lett a bevételek tekintetében.

Rá is szolgált, hogy sok évvel később kultfilmként emlékezzenek rá, hiszen nagyon kevés film tudja azt elérni, hogy ne csak a főszereplő sorsa érdekeljen, hanem az ugyanolyan kemény megpróbáltatásokon keresztülmenő mellékszereplő, Langford is. Szinte nincs egy olyan pillanat, amikor ne zavarnák vagy ismernék föl az utcán és állítanák le egy autogramra vagy kezdenének el vele beszélgetni. Ez pedig hosszú idő után teljesen kikészíti az embert.

Látjuk is, mennyire egy begyepesedett egy figura, és ugyan nem rossz dolog a hírnév, azért én minden sztárpalántának megmutatnám ezt a filmet, ami manír nélkül mutatja be a show business árnyoldalait és a kőkemény valóságot.

SPOILER:

A film némiképp happy-enddel végződik. Rupert Pupkin híres, rengetegen ismerik a nevét és műsora is van. A sors, pontosabban az alkotók fintora azonban, hogy egy pillanatra sem a humorával vagy tehetségével került reflektorfénybe, hanem azzal, hogy elrabolta Jerry Langford műsorvezetőt. 

Értékelés: 10/9

"Egy páratlan élményt tud nyújtani ez a nem mindennapi dramedy, melyben ugyanolyan jól működik egymás mellett a dráma és a humor is."

Erre most nem álltam készen. De tényleg. Mégis ki gondolta volna, hogy az eddig csak sorozatokat készítő Alfonso Gomez-Rejon három fiatal színésszel és egy íróból lett forgatókönyvíróval az év egyik legszívhezszólóbb, legkegyetlenebb drámáját teszi le az asztalra? Régóta nem tudott egy film ennyire játszani az érzelmeimmel: gyakorlatilag olyan voltam, mint egy terhes nő, csak éppen nem a pikáns ételeket váltogattam percenként, hanem az érzéseimet.

A haldokló lány történetét már rengetegen filmre vitték, de így még sosem. A Sundance-en is diadalmaskodó Én, Earl és a csaj aki meg fog halni végre nem arról szól, hogy csak pozitívan kell tekinteni a dolgokra és másnap úgy kelsz fel az ágyadból, hogy az összes létező bajod, problémád eltűnt. Persze jó lenne ebbe hinni, de sajnos nem így van. A tömény valóságot kapjuk kőkeményen az arcunkba, (csak úgy mint Gaspar Noé Love-jába a tudjátokmit).

Azt se tudom hol kezdjem, annyi pozitívum van. Elsősorban fontos megemlíteni, hogy az Én, Earl, és a csaj.. 2015 legkülönlegesebb filmje volt.

Igen tudom, hogy ilyenkor mellészoktuk tenni az „egyik” jelzőt, de én mégsem teszem ezt. Kijelenthetem, hogy számomra nincs még egy olyan mozgókép tavalyról, amely ennyire jól kerülte ki a sztori kliséit.

Még egy dolgot le kell szögeznünk, amit Greg, a főhősünk is hamar a néző tudomására ad: ez nem egy romantikus történet. Nem látsz csókolózó szerelmespárt a kórteremben, se máshol. Ha erre vagy kíváncsi, ott a szintén nagy sikerű Csillagainkban a hiba.

Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni egy nagy kincs birtokában van, ugyanis a fő szál mégiscsak az, hogy mi lesz a beteg lánnyal és ezeket a nehéz időket hogyan élik meg a barátaival együtt, de emellett ugyanolyan érdekes és egyenrangú rész volt például az, amikor az elején Greg az antiszociális mivoltját taglalja, vagy amikor hirtelen eltűnik a „láthatatlansága” és verekedésbe keveredik, de megemlíthetném Mr. McCarthyt is, az ultramenő tanárt, akire ránézel és rögtön ki akarod deríteni, hogy melyik suliba tanít és hogy lehet oda bekerülni.

A filmben a betegség tényleg csak egy szimpla kiindulópont, mivel ahogy egyre haladunk beljebb a cselekményben, temérdek érdekes, vicces, szomorú, megdöbbentő vagy abszurd jelenet követi egymást, amik az esetek többségében egyformán jók a fő szállal.

Rájöttem, hogy Gomez-Rejon alkotása pont olyan, mint főhőse, Greg: elképesztően különc, a szó jó értelmében. A film egyáltalán nem követi a kitaposott útvonalat, mer új vizekre evezni egy látszólag olyan témában, ahol már nem lehet, azt pedig, hogy Hugh Jackman pontosan mit is keresett a filmben (mert hogy keresett), nem mondom meg, tessék szépen megnézni!

Thomas Mann, R.J. Cyler és Olivia Cooke egyszerűen lehengerlőek. Nem viccelek, amennyire álomszerű a megvalósítás vizuálisan, annyira élethűek a fiatal színészek alakításai. Mint látom, Thomas Mann karrierje felívelőben van, a Barely Lethal, a Welcome to Me és a szóban forgó filmünk után még a The Stanford Prison Experimentben is szerepet kapott, aminek kifejezetten örülök.

Amit viszont kicsit hiányoltam, az az Earl és Rachel közötti kapcsolat bemutatásának szinte teljes mellőzése. Amikor Greggel megismerkedik, szinte lépésről lépésre látjuk, hogy mindkettejüknek mennyire kínos eleinte ez a kötelező lógás, viszont később, ahogy egyre jobban megismerik egymást, barátokká válnak. Ellenben miután Greg bemutatja Earlt a lánynak, semmi ismerkedés, semmi kedves szó, a következő jelenetben pedig már ugyanolyan jó haverok, akárcsak Greggel.

A két srác nagy filmrajongó (még egy plusz pont), és szabadidejükben forgatnak is. Eredeti ötletek hiányában azonban a régi nagy klasszikusokat idézik fel, a címüket pedig néhány betűvel megváltoztatják. Így lett például a Clockwork Orangeból Suckwork Orange. Nem nagy dolgok ezek, de mégis eredetivé és borzasztó viccessé teszi, ami egy kis időre is, te elfelejteti, hogy mennyire is egy szomorú alkotást látsz. A Rachelnek szánt film megnézése szerintem az év egyik legmeghatóbb jelenetei között van.

Összefoglalva Gomez-Rejon művének vannak kisebb hibái és egy-két karakternek sem kellett volna akkora teret engedni, mint amekkorát kaptak, de ezektől eltekintve egy páratlan élményt tud nyújtani ez a nem mindennapi dramedy, melyben ugyanolyan jól működik egymás mellett a dráma és a humor is. Ezek után nagy kíváncsisággal várom a rendező úr következő munkáját, mely a The Current War címet viseli, a főszerepekben pedig Benedict Cumberbatch és Jake Gyllenhaal látható.

Értékelés: 10/9

"Kevés rendező létezik a világon, aki ennyire ügyesen, aprólékosan és ilyen precízen adagolva “nyomja” a nézőbe a feszült pillanatokat, de Sidney Lumet ezek közé tartozik."

Sidney Lumet előszeretettel használ kevés helyszínt a filmjeiben, a Kánikulai délutánban sincs ez másképp, de akár gondolhatunk első, és talán megismételhetetlenül jó alkotására, a 12 dühös emberre is. Mégis, ha belegondolunk, mennyire is pattanásig feszült mozgóképeiben a feszültség, az alátámasztja azt a tényt, hogy egyáltalán nincs szükség ezer meg egymillió fegyverre és töltényre ahhoz, hogy a néző köpni-nyelni ne tudjon és a fejét fogja a látottaktól. Kevés rendező létezik a világon, aki ennyire ügyesen, aprólékosan és ilyen precízen adagolva “nyomja” a nézőbe a feszült pillanatokat, de Sidney Lumet ezek közé tartozik.

A Kánikulai délután nem csak a kiváló rendezéstől és forgatókönyvtől vált kultikussá: itt van nekünk máris két színészlegenda a főszerepben, Al Pacino és John Cazale. A filmben akármennyire is különböző jelleműek, hisz Sal egy visszahúzódó, csendes megfigyelő, addig társa, Sonny egy szószátyár, gyakran viccelődő karakter, a való életben nagy barátok voltak. Ez a barátság a munkában mutatkozott ki leginkább, háromszor is dolgoztak együtt Cazale rövid és tragikus élete során.

A film egy 1972 augusztusában megtörtént bankrablást dolgoz fel, nem is akármilyen módon! Sonny, Sal és egy másik, a dolgok előrehaladtával elslisszoló férfi pont azután akarja megfosztani a fiókot, hogy elvittek onnan szinte minden pénzt. A rendőrség pedig már itt van. Patthelyzet alakul ki, folyamatos tárgyalások, túszejtések és telefonhívások követik egymást, Sonny és Sal pedig egyre türelmetlenebb.

A helyzet az, hogy Sonny és Sal egyszerre viselkednek ésszerűen, ismerik a bank minden helységét és a protokollt rablást esetén, mégis amatőröknek nevezhető. Nem hinném, hogy valaha bárkinek is ártottak volna, annak ellenére, hogy Sal tekintete és haja leginkább egy sorozatgyilkoséhoz hasonlít, aki embereket eszik reggelire. Inkább a sima bolti rablást nézem ki belőlük, mivel többször is említették, hogy “én nem akarok visszamenni a börtönbe”. Még rossz embereknek sem nevezhetők, Sonny-nak egy nem elhanyagolható indoka is van a mihamarábbi pénzszerzésre.

Fegyvert tartani tanítja a banki dolgozókat, elbeszélget a főnökkel és tulajdonképpen egy nagyon furcsa, bizarr kapcsolat kezdődik a bezártak között. Stockholm-szindróma azért nem alakul ki, megnyugtatok mindenkit, viszont annak ellenére sem éreztem életszerűtlennek a dolgot, hogy tényleg “idill” a hangulat a fogvatartók és a fogvatartottak között.

De mégis mi lenne életszerűtlen egy valóban megtörtént filmben? Azért nem minden egyes dolognak van köze a valósághoz, Sal például a valóságban a húsz éves sem volt, az egyik rabló például egy levélben azt írta, hogy Lumet alkotása csak 30%-ban tükrözi a valóságot.

Érdekes ábrázolásmódot választott Lumet, ugyanis fogalmunk sincsen, hogy kinek szurkoljunk igazából, ugyanis, mint már mondtam, egyáltalán nem tudom elítélni ezt a két embert, akiken érződni, hogy egyszerű, józan paraszti ésszel megáldott tolvajok/rablók, másrészt pedig egyértelmű, hogy a bankigazgató és a bankban dolgozókért is szorít az ember, hisz főleg utóbbiak aztán egyáltalán nem tehetnek a kialakult helyzetről.

Említettem, hogy Sonny és Sal között hatalmas a különbség. Előbbi adja a parancsokat, megmondja hova álljon, kire forga a fegyvert, és úgy általánosságban is ő a pozitívabb, bizakodó karakter. Ez főleg akkor érződik, amikor egy repülőgéppel akar elmenekülni az Államokból. Sal-nek még csak a szeme sem csillog fel, és csak annyit tud mondani, hogy Wyoming-ba akar menni. (Ez a dialóg amúgy nem volt megírva a forgatókönyvben, de Lumet-nek annyira tetszett Cazale improvizációja, hogy benne hagyta a filmben.)

Összefoglalva a Kánikulai délután egy hatalmas klasszikus, Lumet egyik legjobb filmje. Az alakítások egyszerűen hibátlanok, egyetlen szempillantásból, rezdülésből érezni, hogy mit gondol, mit érez az adott szereplő. Pacino és Cazale egyértelműen remekül működnek együtt, a hangulat néhol elképesztően komor, majd vidámabb, és újra komor, de ha másért nem is, a világ legbizarrabb bankrablós jelenetéért érdemes megnézni ezt a remekművet.

Értékelés: 10/9

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

"A Goodnight Mommy okosan, ugyanakkor borzasztóan lassan építi fel a cselekményt, akinek van ideje kivárni és persze szeret gondolkodni a látott dolgokon, annak mindenképpen ajánlom ezt az alkotást. Már csak a gyerekszínészek és az anyuka meglepően jó alakításai miatt is a 2014-es év egyik legjobbja."

Aha, szóval egy ausztriai művészhorror. Hát nem mondom, hogy nem voltak kétségeim a filmmel kapcsolatban, az előzetes alapján azonban kellően betegnek és groteszknek tűnt ahhoz, hogy elnyerje a tetszésemet. Például emlékeztek arra a jelenetre az előzetesből, amikor az anya megeszi azt a bogarat, amit a gyerekek a szájába tettek? Na, az egy rohadt nagy svindli, viszont mégis megmosolyogtam, hisz roppant leleményesek voltak a trailer készítői. Amúgy valami chips vagy nasi, amit a nő ropogtat, a sors fintora pedig az, hogy a film folyamán tényleg valaki szájában végződik egy bogár.

De térjünk a lényegre: a Goodnight Mommy egy végtelenül kiismerhetetlen, furcsa, ugyanakkor mégis kegyetlenül érdekes és eredeti módon megvalósított, műfajba nem nagyon behelyezhető film, de leginkább azok számára ajánlott, akik vevők a legtöbbször egy helyszínen, kevés szereplőkkel játszódó, erős hangulatú alkotásokra.

A történetünk egy baleset után játszódik, melyben az anya olyannyira csúnya sebeket szerez, hogy a kórházból kiengedése után is még sokáig rajta kell lennie a fején a maszknak. Az anyuka azonban teljesen megváltozott, a két gyereke szerint talán nem is ő az. De akkor mi az igazság?

Az igazság az, hogy a Goodnight Mommy van annyira szemét, hogy a legfontosabb, legégetőbb kérdésekre sem adja meg a választ. Rengeteg az üresjáratnak hitt jelenet, mely csak később kap értelmet, emellett pedig fingunk sincs az egész cselekményről és a karakterek gondolkodásmódjától, ennek ellenére viszont a legostobább döntésekre sem fogod azt mondani, hogy na ezt azért nem kellett volna.

De. A filmnek egyetlen felesleges perce sincsen, minden megy valahova, csak ez abban az adott pillanatban még nem derül ki. Furcsa, titokzatos hangulata van mind a tájnak, mind annak a roppantul ijesztően kinéző háznak is, mely mindig rejteget magában egy-két váratlan meglepetést.

Térjünk át a Goodnight Mommy egyik legfontosabb részére, a karakterekre, és azoknak a megismerésére. Az alapsztori ugye az, hogy az anyuka megváltozott és nagyon furcsán viselkedik a gyerekek szerint, ők pedig különféle brutális módszerekkel akarnak megbizonyosodni róla, hogy ő nem az anyjuk.

Az egyik teóriám az, hogy igazából nem az anyuka a rossz, hanem a gyerekek, azon belül is Lukas. Mivel ő tulajdonképpen nem létezik, ami egy teljesen váratlan fordulat volt számomra főleg egy olyan filmben, amiben az ember nem számít ilyenekre, ennek ellenére ikertestvére, Elias elméjében tovább él és az alapján cselekszik, amit Lukas mond. Az anyukának is vannak persze megmagyarázhatatlan és igazából teljesen felesleges jelenetei (az erdős rész például), viszont mégsem gondolnám, hogy egy gonosz embert láttunk.

Az embert kegyetlenül meg tudja viselni egy olyan baleset, ahol az egyik gyermekét elveszíti, ezek után pedig még egy veszélyes műtét is vár rá, szóval nem csoda, ha inkább egyedül szeretne lenni egy kis ideig. Elias és Lukas viszont olyan könyörtelen, szinte teljességgel hihetetlen dolgokat művel a nővel, hogy alaposan elgondolkodik, kinek is van itt most igaza.

A záró fordulat, mely szerintem egyenesen megkoronázta a filmet és ezáltal egy teljesen más szemszögből tudjuk látni: annyira evidens, itt volt a szemem előtt, viszont mégsem jöttem rá. Így a karakterek is egy másik dimenzióba kerülnek. Nyilvánvaló, hogy a tetteket mind Elias csinálta, hisz ő volt ott ténylegesen, az irányító pedig Lukas a testvére fejében.

Egy másik nagy pozitívum a vágás és az operatőri munka. Egy művészfilmben nem ritka, ha a rendező a szép beállításokra törekszik, így van ez a Goodnight Mommy esetében is. Remek látni azt, ami történik, de mindenkit megnyugtatok, nem (csak) erre ment ki a játék, vagyis nem érzed azt, hogy a szép képek a történet vagy bármi más rovására megy. Mert van ilyen is!

Vegyünk egy példát: Elias igazságtalanságnak élte meg, hogy csak ő kap reggelit és testvére nem. Ez és még megannyi számára dühítő és értelmetlen helyzet (na meg Lukas irányítása) miatt tehette azt, amit tett a film legvégén. A Goodnight Mommy okosan, ugyanakkor borzasztóan lassan építi fel a cselekményt, akinek van ideje kivárni és persze szeret gondolkodni a látott dolgokon, annak mindenképpen ajánlom ezt az alkotást. Már csak a gyerekszínészek és az anyuka meglepően jó alakításai miatt is a 2014-es év egyik legjobbja.

Értékelés: 10/9

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

" Minden olyan érzelmet felvonultat, amire csak szükség van, hogy egy egy igazán jó film váljék belőle, az Egy durva év tehát teljes mértékben egy kihagyhatatlan darab és évente legalább egyszer érdemes újranézni."

Valószínűleg sokan nem értenek velem majd egyet, de számomra C.J. Chandor neve, egészen idáig, egyáltalán nem jelentett garanciát. A 2011-es Krízispont óriási színészeket vonultatott fel és feszültségben nagyon erős volt, ennek ellenére mégsem nevezném mesterműnek, a két évvel ezelőtti Minden odavan pedig csak egy egyszerű Robert Redford magánszám, ami egyrészt unalmas, másrészt meg teljesen érdektelen.  Ennek ellenére viszont egyiket sem tartom rossznak és kíváncsian vártam, vajon a Most Violent Year-nek sikerül-e megugrania végre a rendező korábbi filmjeit és tényleg maradandóvá válnia. Hát sikerül. Chandor végre minden olyan elemet bevetett, amit eddig nem sikerült, vagy nem akart, az eredmény pedig 120 percnyi tömény izgalom, amit ha egyszer elkezdesz, képtelen vagy abbahagyni.

Először is meg kell dicsérnem a kiváló casting-ot: Oscar Isaac ugyan sokszor megmutatta már tehetségét a vásznon, szerintem viszont élete eddigi legjobb alakítását nyújtja az Egy durva év-ben. Igen, láttam az Ex Machiná-t, ahogy az Inside Llewyn Davis-t is, de akkor is ezt kell mondanom: egyszerűen tökéletes, de filmbeli felesége, Jessica Chastain is hasonlóan nagyon jól alakít.

A Most Violent Year egy olyan vállalkozásról szól, ami látott már jobb éveket is: a tartálykocsikat folyamatosan ellopják, a sofőröket megverik és a tulajdonos családját is zaklatják. Ha pedig ez még nem lenne elég, a rendőrség is kutakodik Abel és Anna Morales cége után.

Igen, ennyi az egész. Ez egy olyan történet, mely bármelyik hasonló vállalattal megtörténhetne és gyakran, meg is történik. A filmben egyébként Abel, azaz Isaac borzasztóan tisztességes ember és az esetek kilencven százalékában mindent illegálisat mellőz, ennek ellenére viszont mindenhonnan támadás éri. Nem titkok persze, hogy vannak dolgok, amelyben hibázott, de ha belegondolunk, az sem neki, hanem az őt körülvevő embereknek köszönhető.

Amiben még nagyon erős Chandor filmje, az a forgatókönyv. A szereplőket ennél jobban szerintem lehetetlen lett volna bemutatni, minden cselekményszál kidolgozott és értelmes, a párbeszédek közben pedig gyakran nem is vettem levegőt. (Bár ez lassan szokássá vált, hogyha nagyon tetszik egy film, akkor nem veszek levegőt.)

Az Egy durva év ugyanakkor fontos kérdéseket is feszeget: vajon tényleg lehet minden egyes fennakadó problémát egy vállalkozásban tisztességesen megoldani? Vagy sikkasztás nélkül végigcsinálni? Abel egy jó ember, annak ellenére, hogy mások belevitték a rosszba, a film végi monológja viszont mindennél többet ér.

A kosztümökről és a helyszínekről még nem is beszéltem? Nagy hiba, hiszen gyakorlatilag az egész filmet lerombolta volna, ha Chandor nem tudja visszaadni a ‘80-as évekbeli New York-i hangulatot, erről viszont szó sincs, valami elképesztő, hogy mennyire jól kidolgozott helyszínekkel operál a film. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy még a ténylegesen a ‘80-as években készült mozgóképek nagy része sem tudja visszaadni ezt a hamisítatlan amerikai hangulatot.

Csak egyetlen hibát véltem felfedezni, persze ezt is simán a szőnyeg alá söpörhetjük, hisz valószínűleg csak nem volt már-már idegesítő és egyben abszurd, hogy Abel, akármennyire is jól próbál csinálni mindent, semmi nem jön össze neki és egymás után, szép sorban dől össze az eddigi felépített vállalata. De tényleg, a film háromnegyedéig minden olyan negatív dolog megtörténik, ami csak megtörténhet egy céggel, és talán még több is.

A Morales házaspár viszont elképesztően erős, és ezt most nem a színészekre, hanem a karakterekre értettem. A rengeteg probléma és fájdalom ellenére nem esnek össze, bíznak egymásban és tényleg csak akkor veszekednek, amikor már senki nem lenne képes higgadtan beszélni.

Az egy durva év egy lassú folyású, ugyanakkor mégis izgalmas krimi, ami, ha ráérzel a hangulatára, egy kiváló filmélmény tud lenni, ebben pedig a színészek is közrejátszanak: Jessica Chastain egy Golden Globe-jelölést is begyűjtött. A forgatókönyv és a rendezés bitang erős, a 2014-es évben talán az egyik legjobb, J.C Chandor pedig két egyszer nézhető film után végre tényleg csinált egy majdnem mesterművet. Érdekes, néha fájdalmas, izgató és kegyetlen. Minden olyan érzelmet felvonultat, amire csak szükség van, hogy egy egy igazán jó film váljék belőle, az Egy durva év tehát teljes mértékben egy kihagyhatatlan darab és évente legalább egyszer érdemes újranézni.

Értékelés: 10/9

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.