Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"A 20. századi nők tipikusan az a film, amit megnézel és annyira magával sodor az egész, hogy csak a végén jössz rá, mennyire király filmet láttál."
A 20. századi nők nem egy nézőbarát film, de mivel ezt pontosan tudja magáról, így a közönséggel való megfelelési kényszerrel sem kell túlságosan aggódnia. Ez láthatóan nagyon sokat segített Mike Mills alkotásán, mely egy tinédzser fiú felnövését meséli el 1979 Californiájában.
Lehet, hogy ez nem a legjobb ajánlólevél egy film számára, de nagyon kevés történet nélküli film tud ennyire ütős lenni. Persze a cselekmény megállás nélkül megy, de aki a klasszikus történetmesélés lépcsőfokait akarja viszont látni, ami a tankönyvekben meg van írva, annak csalódnia kell.
Pont azért hat ilyen üdítően Mills filmje, mert felrúg minden szabályt és úgy tud érdekes, sőt, gyakran izgalmas maradni két órán keresztül, hogy karaktereinek többsége nem beszél másról, csak az érzéseiről.
Nem kell sok filmet látni ahhoz, hogy az ember le tudja szűrni, hogy mi a valós és mi a kreált „műérzelem”. Lehet egy színész jó, ha nyálas, semmitmondó szavakat adnak a szájába, és fordítva is igaz, ha a színész rontja el az érzelmesség hitelét. A 20. századi nőkben egyik sem történik meg, soha nem válik sekélyessé vagy unalmassá a rengeteg dialóg, hiszen nagyon együtt lehet szurkolni a karakterekkel, melyek egy valós kor valós problémáira reflektálnak különböző, nem túl szokványos módokon.
Nagyon jó húzás, hogy a film egyszerre szomorúan komoly és rémesen szórakoztató. Mills ezzel kicsit a nézőket is felülteti arra az érzelmi hullámvasútra, amiben a szereplők is szenvednek. Nem tudják, mit akarnak, hogy akarják, kivel akarják, ahogy a közönségnek sem könnyű feladat, hogy két ilyen végletet a helyén tudjon kezelni. De összességében nagyon jól működik.
De a stílus nem ért volna semmit, ha nincsenek a remekül megírt karakterek, akik az egész film szívét és lényegét adják. A srác, Jamie, az ő anyja, Dorothea és a bérlői, William, Abbie és Julie életét követhetjük nyomon egy mindenki számára megviselő korszakban, ahol a technológia már a finisben volt, az emberek viszont még csak a kezdeti lépéseket tették meg ennek megértésére. (Ez csak egy példa volt a sok közül, amiért olyan ellentmondásos a ’70-es évek vége, ’80-as évek eleje.)
Egy fura kapcsolat van közöttük, a lényeg, hogy mindenki jóban van mindenkivel, próbálják támogatni és segíteni egymást, de leginkább a saját maguk démonaival kell megküzdeniük. Dorothea, az anya karakteréről tanulmányokat lehetne írni, aki, ahogy a fia mondta, depressziós, de olyan depresszióban szenved, amiről talán maga sem tud.
Próbál mindent elfojtani maga körül, közben egyengeti a fia életét is, ami gyakran egy megoldhatatlan feladatnak tűnik. De nem Jamie az egyetlen, akinek segítségre van szüksége, lényegében egytől-egyig mindenki valami nehéz krízisen megy keresztül. Abbie rákos, Jamie a tinédzserkor nehézségeivel küzd, William csak tengődik az életben, Julie szintén nem tudja, mit akar, Dorothea pedig úgy próbál segíteni ennek a kis alakulatnak, hogy közben maga is teljesen a padlón van.
Nagyszerű ötletnek tartom, hogy a filmben nincsen egyetlen klasszikus értelemben vett antagonista, aki lépten-nyomon keresztbe tenne hőseinknek, hiszen a való életben is gyakoribb, hogy sokkal inkább ezt saját magunkkal tesszük meg. A 20. századi nők nem is egy igazi film, hanem egy két órás kordokumentum játékfilmes formátumban, ami realisztikusan, egyben eredetien mutatja be az adott időszak hús-vér embereit.
A filmben volt egy nagyon fontos jelenet, amit feltétlen meg kell említenem. Már az utolsó fél óra környékén járhattunk, amikor egy vacsora alkalmával, vendégek előtt Abbie, a szabadszájú önmegvalósító csaj a menstruációról kezd el beszélni. Mindenki összerezzen, felhúzza a szemöldökét, főleg Dorothea, aki nem veszi jó néven a tabu téma felhozását.
Aztán Jamie is egyre hangosabban kimondja, hogy menstruáció, majd Jamie elmeséli, hogy 14 éves korában vesztette el a szüzességét és fájt neki. Sőt, még William is hozzászól a dologhoz. A tabu téma egyre inkább levetette magáról azt a jelmezt, amit a prűdnek mutatott társadalom rávett. Számomra azt jelenti ez a néhány perc, hogy igenis bármilyen módon, ha kell, a széllel szembe hugyozva is, de mondjuk ki azt, amit gondolunk, és ne éljünk a tömeg által felállított, gyakran képmutató szabályok szerint. Ha kimondjuk a véleményünk, garantáltan szerzünk társakat is, ahogy Abbie is tette Jamie, Julie és William csatlakozásával.
A színészekre egyszerűen nincsenek szavak. Elfogultságot kell bejelentenem, Anette Bening a kedvenc színésznőm, de nem véletlen, hogy Golden Globe-ra is jelölték idén. Lehengerlő, mennyire eggyé vált a karakterével, ahogy Elle Fanning, Greta Gerwig és a Matthew Mcconaughey-re kínosan hasonlító Billy Crudup is. A 20. századi nők tipikusan az a film, amit megnézel és annyira magával sodor az egész, hogy csak a végén jössz rá, mennyire király filmet láttál.
Összefoglalva csak annyit tudok mondani, hogy egy ideális világban Mills művének sokkal nagyobb sikere lenne, mint a mostaniban. A forgatókönyv tökéletesen működik, a karakterek hitelesek, nagyon ritkán van üresjárata és a comedy/drama egyvelege is egy remek példa a műfaj létjogosultságára. A pénzügyi bukás sajnos kiszámítható volt, szóval lehet bennem van a hiba és inkább még egyszer a Transformerset kellett volna megnéznem.
Értékelés: 9/10
Cím: 20. századi nők
Rendező: Mike Mills
Forgatókönyvíró: Mike Mills
Producer: Anne Carey
Operatőr: Sean Porter
Szereplők: Annette Bening, Billy Crudup, Greta Gerwig, Elle Fanning, Laura Wiggins, John Billingsley, Alia Shawkat
"Egy nagyon izgalmas, helyenként kiborító, nem utolsó sorban pedig rettentően elgondolkodtató filmet kapunk, ami tisztán, klisétől mentesen mutatta be, mi is történt pontosan abban az alagsorban."
Nem sok alkalommal dolgozták fel eddig a Stanfordi börtönkísérlet igaz és megrázó történetét, amikor is Philip Zimbardo 1971 augusztusában hat napra a külvilágtól teljesen elzártan, a Stanford egyetem alagsorából kialakított börtönt épített, azt pedig megtöltötte lelkes fiatalokkal, akik pénz ellenében vállalták, hogy őrök vagy foglyok lesznek.
Ebből a nagyon érdekes alaphelyzetből, ami temérdek feszültséget és erkölcsi kérdést vet fel, indult el a The Stanford Prison Experiment rendezője, Kyle Patrick Alvarez. A kis költségvetésű, nagy hányadosában egy helyszínen játszódó film pedig szinte mindent ki is hoz, amit ez a téma rejt magában: látunk nagyon kemény, bármiféle sallangtól vagy manírtól mentes jeleneteket, amik úgy, hogy a néző és az őrök/foglyok is tudják, ez csak egy teszt, még erősebben hat.
Egy igazi börtönben játszódó filmben kit érdekel, ha egy ellenálló rabot finoman szólva elnáspángolnak jó keményen? Senkit. De így, hogy csak egy pénzérme döntött arról, ki lesz az őr és ki a fogoly, egészen megdöbbentő hatást ér el. Nincs különbség a bebörtönözöttek és az irányítók között, sőt, ha néhány méterrel távolabb vannak, teljesen egyenrangú személyek.
Legalább annyira rémisztő látni, hogy a valódi életükben teljesen normális életet élő emberek már-már a legkegyetlenebb szadista állatokat idéző módon kínozzák a rácson túl levőket, mint azt, hogy maga Zimbardo ebben sokáig semmi kivetnivalót nem lát.
Persze nyilvánvaló, hogy az első nap nem szakítható meg egy ilyen nagy projekt, ami amúgy tényleg nagyon érdekes eredményekkel szolgált, de úgy gondolom, egyetlen ilyen siker sem ér meg ennyi ember szenvedését.
A film végén egy nagyon érdekes dolgot mond az egyik legkegyetlenebb őr: megkérdezi a már „kiszabadult rabtól”, hogy az ő helyében mit csinált volna. Akármennyire is azt hangoztatja, ő nem lett volna ennyire őrült, én nem hiszek neki. A Stanfordi börtönkísérlet csak egy példa a sok közül, ami bebizonyítja, hogy a hatalom teljesen megrészegíti az embereket.
Nem azzal a bizonyos személlyel van a legnagyobb baj, aki ezeket műveli, hanem magával a hatalom pszichológiájával, ami teljesen kifordítja és átváltoztatja őket.
Még egy nagyon elgondolkodtató jelenet, amikor Zimbardo, akit Billy Crudup alakít, megszakítja a kísérletet a film egyik utolsó szegmensében, pontosan az egyik kínzás közepette. Amikor belépett és közölte, hogy a tesztnek annyi, hirtelen mindenki ugyanaz a védtelen, hétköznapi ember lett, a 3401-es fogolyból pedig Gavin Lee.
A színészekről csak annyit, hogy Crudup, Tye Sheridan és Ezra Miller nevén kívül nem nagyon találkoztam ismerőssel, de pont emiatt is volt nagyon hatásos az alakításuk. Tényleg elképesztően jól csupaszította le mindenki a karakterét, teljesen úgy tűnt, hogy nem színészkedtek, hanem ők is megélték a szituációt, ennél pedig nincs is fontosabb egy alakításnál.
Egy valakin azonban még felkaptam a fejem, az pedig Thomas Mann, aki az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni című filmben is az egyik főszereplőt alakította. Itt jóval kisebb szerepet kapott, az első órában még nincs is szerepe, de jó volt látni, hogy egyre jobban futtatják, mert egyébként baromira megérdemli.
Vannak azonban gyermekbetegségei a filmnek, ami leginkább a rendező tapasztalatlanságának tudható be. Gondolok itt például arra a nem elhanyagolható dologra, hogy a teret egyáltalán nem sikerült jól ábrázolnia. Az a klausztrofób élmény, amit az igazi szereplők biztosan átéltek, annak a kis szikráját sem láthatjuk, valamint azt sem értettem, hogy olyan ziccereket hagytak ki a karaktereket, amik csak arra engedtek feltételezni, hogy ezek nem is akarnak innen elmenni.
Ez persze nem igaz, de elég furcsa volt, hogy pont a családi látogatásnál nem kért segítséget valaki. Nyilván volt egy kis előzetes elbeszélés, mit mondhatnak és mit nem, de hogy mindenki azt hazudta, nem is rossz itt az élet és ráadásul pont azoknak, akik tudnának is ez ellen tenni valamit, számomra teljesen nonszensz volt.
Összefoglalva nem egy remekművel, de egy nagyon izgalmas, helyenként kiborító, nem utolsó sorban pedig rettentően elgondolkodtató filmet kapunk, ami tisztán, klisétől mentesen mutatta be, mi is történt pontosan abban az alagsorban. Úgy gondolom, Alvarez további munkáira érdemes lesz odafigyelni.
Értékelés: 10/8
"Nem kérdés, hogy idén februárban kinek is drukkolok, hogy megkapja azt a bizonyos szobrocskát."
Tom McCarthy egy bátor ember. Miért? Nos, a Spotlight után valószínűleg mindenki arra gondolna, azért, mert ennyire pártatlan és hiteles módon adja vissza a nézőnek, milyen bűnöket követtek el a papok és azokat az egyház milyen módon próbálta eltussolni, bár én inkább azért tartom bátornak, mert 2014-ben képes volt összehoznia egy filmet Adam Sandlerrel, ami nem is nevezhető vállalhatatlannak. (Azért ezt se felejtsük el.)
Megérdemelte már ezt az egyöntetű kritikai sikert a Cipőbűvölő után, és még csak nem is érdemtelenül! Először is térjünk ki a film két legfontosabb elemére: a színészekre és a forgatókönyvre. Michael Keaton, Mark Ruffalo, Rachel McAdams, Liev Schreiber, Stanley Tucci, John Slattery.. Egy ilyen szereposztás mellett az embernek vannak bizonyos elvárásai.
A szkript pedig eléri a pörgős, egy pillanatra sem megálló dialógusaival, cselekményeivel és az üresjáratok elkerülésével, hogy a néző, aki ugyan egy 128 perces drámát lát, a körmeit és a hajszálait tépkedve üljön a székben és süllyedjen bele ebbe a tömény mocsokba, ami 2001-ben került nyilvánosságra a Spotlight nevű bostoni újságírócsapatnak köszönhetően.
Pattanásig feszült pillanatoknak lehetünk szem- és fültanúi, ahol nem az számít, hogy mi lesz a vége ennek az egész botránynak, hanem az út, ahogy ezek az újságírók eljutnak a vég felé. McCarthy pedig bármiféle körítés vagy totojázás nélkül közli a nézővel a fájó igazságot, ami gyakran kegyetlenül megüti a szívet.
Mint már mondtam, történetünk 2001-ben játszódik, amikor a Boston Globe újsághoz új főszerkesztő érkezik Marty Baron személyében. A zsidó vallású Baronnak, akit már csak ezért sem látnak túl jó szívvel itt, gyökeres változásokat akar hozni a szerkesztőségben, és rögtön egy baromi kemény témájú, eddig legtöbbször eltussolt témát ajánl a Spotlightnak: egy gyermekmolesztálási ügyet egy helyi pappal szemben.
A történet innentől kezd igazán érdekes lenni. Walter ’Robby’ Robinson és csapata jár utána az ügynek, kezdetben egy pap elkövetővel. Aztán többel. Aztán többel. Aztán még többel.
Már eleve felfoghatatlan hogy ez mind megtörtént, az pedig, hogy az egyház mennyi erőt és pénzt belefektetve küzdött azért, hogy ezek az ügyek ne kerüljenek nyilvánosság elé, egyenesen hihetetlen. Fontos leszögezni, hogy a Spotlight teljes egészében a napilap íróinak munkáját követi, tehát egyes interjúkon kívül, amit a szerkesztőségnek adnak az áldozatok, nem fogjuk őket látni az élet többi területén.
Ami már csak azért is meglepő döntés, mert a film könnyen monoton vagy vontatott lehetett volna, hiszen tényleg arról van szó, hogy egy-két oknyomozó Globe-os érintetteket keres az üggyel kapcsolatban.
Mégis az év legizgalmasabb darabja a Spotlight. Nem kell több millió dolláros robbantás és akciójelenetek sokasága, hogy a nagyközönség egy moccanás nélkül ülje végig a játékidőt, mi több, a testünkön érezzük a párbeszédek és a kimondott szavak súlyát, erejét.
Összefoglalva a Spotlightot mindenkinek látnia kell. Egy letisztult, ugyanakkor baromira nehéz és elgondolkodtató mozgóképet tett le az asztalra McCarthy, melyben a színészek brillíroznak, a díszlet korhű, a forgatókönyvben egyetlen felesleges mondat sincsen, a rendezés pedig már-már hibátlan.
Innentől nem kérdés, hogy idén februárban kinek is drukkolok, hogy megkapja azt a bizonyos szobrocskát.
Értékelés: 10/10
