"Egy nagyon izgalmas, helyenként kiborító, nem utolsó sorban pedig rettentően elgondolkodtató filmet kapunk, ami tisztán, klisétől mentesen mutatta be, mi is történt pontosan abban az alagsorban."

Nem sok alkalommal dolgozták fel eddig a Stanfordi börtönkísérlet igaz és megrázó történetét, amikor is Philip Zimbardo 1971 augusztusában hat napra a külvilágtól teljesen elzártan, a Stanford egyetem alagsorából kialakított börtönt épített, azt pedig megtöltötte lelkes fiatalokkal, akik pénz ellenében vállalták, hogy őrök vagy foglyok lesznek.

Ebből a nagyon érdekes alaphelyzetből, ami temérdek feszültséget és erkölcsi kérdést vet fel, indult el a The Stanford Prison Experiment rendezője, Kyle Patrick Alvarez. A kis költségvetésű, nagy hányadosában egy helyszínen játszódó film pedig szinte mindent ki is hoz, amit ez a téma rejt magában: látunk nagyon kemény, bármiféle sallangtól vagy manírtól mentes jeleneteket, amik úgy, hogy a néző és az őrök/foglyok is tudják, ez csak egy teszt, még erősebben hat.

Egy igazi börtönben játszódó filmben kit érdekel, ha egy ellenálló rabot finoman szólva elnáspángolnak jó keményen? Senkit. De így, hogy csak egy pénzérme döntött arról, ki lesz az őr és ki a fogoly, egészen megdöbbentő hatást ér el. Nincs különbség a bebörtönözöttek és az irányítók között, sőt, ha néhány méterrel távolabb vannak, teljesen egyenrangú személyek.

Legalább annyira rémisztő látni, hogy a valódi életükben teljesen normális életet élő emberek már-már a legkegyetlenebb szadista állatokat idéző módon kínozzák a rácson túl levőket, mint azt, hogy maga Zimbardo ebben sokáig semmi kivetnivalót nem lát.

Persze nyilvánvaló, hogy az első nap nem szakítható meg egy ilyen nagy projekt, ami amúgy tényleg nagyon érdekes eredményekkel szolgált, de úgy gondolom, egyetlen ilyen siker sem ér meg ennyi ember szenvedését.

A film végén egy nagyon érdekes dolgot mond az egyik legkegyetlenebb őr: megkérdezi a már „kiszabadult rabtól”, hogy az ő helyében mit csinált volna. Akármennyire is azt hangoztatja, ő nem lett volna ennyire őrült, én nem hiszek neki. A Stanfordi börtönkísérlet csak egy példa a sok közül, ami bebizonyítja, hogy a hatalom teljesen megrészegíti az embereket.

Nem azzal a bizonyos személlyel van a legnagyobb baj, aki ezeket műveli, hanem magával a hatalom pszichológiájával, ami teljesen kifordítja és átváltoztatja őket.

Még egy nagyon elgondolkodtató jelenet, amikor Zimbardo, akit Billy Crudup alakít, megszakítja a kísérletet a film egyik utolsó szegmensében, pontosan az egyik kínzás közepette. Amikor belépett és közölte, hogy a tesztnek annyi, hirtelen mindenki ugyanaz a védtelen, hétköznapi ember lett, a 3401-es fogolyból pedig Gavin Lee.

A színészekről csak annyit, hogy Crudup, Tye Sheridan és Ezra Miller nevén kívül nem nagyon találkoztam ismerőssel, de pont emiatt is volt nagyon hatásos az alakításuk. Tényleg elképesztően jól csupaszította le mindenki a karakterét, teljesen úgy tűnt, hogy nem színészkedtek, hanem ők is megélték a szituációt, ennél pedig nincs is fontosabb egy alakításnál.

Egy valakin azonban még felkaptam a fejem, az pedig Thomas Mann, aki az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni című filmben is az egyik főszereplőt alakította. Itt jóval kisebb szerepet kapott, az első órában még nincs is szerepe, de jó volt látni, hogy egyre jobban futtatják, mert egyébként baromira megérdemli.

Vannak azonban gyermekbetegségei a filmnek, ami leginkább a rendező tapasztalatlanságának tudható be. Gondolok itt például arra a nem elhanyagolható dologra, hogy a teret egyáltalán nem sikerült jól ábrázolnia. Az a klausztrofób élmény, amit az igazi szereplők biztosan átéltek, annak a kis szikráját sem láthatjuk, valamint azt sem értettem, hogy olyan ziccereket hagytak ki a karaktereket, amik csak arra engedtek feltételezni, hogy ezek nem is akarnak innen elmenni.

Ez persze nem igaz, de elég furcsa volt, hogy pont a családi látogatásnál nem kért segítséget valaki. Nyilván volt egy kis előzetes elbeszélés, mit mondhatnak és mit nem, de hogy mindenki azt hazudta, nem is rossz itt az élet és ráadásul pont azoknak, akik tudnának is ez ellen tenni valamit, számomra teljesen nonszensz volt.

Összefoglalva nem egy remekművel, de egy nagyon izgalmas, helyenként kiborító, nem utolsó sorban pedig rettentően elgondolkodtató filmet kapunk, ami tisztán, klisétől mentesen mutatta be, mi is történt pontosan abban az alagsorban. Úgy gondolom, Alvarez további munkáira érdemes lesz odafigyelni.

Értékelés: 10/8

Megosztás a facebookon