"Hill a '90-es évek amerikai valóságát bemutatni szándékozó felszínes, vicceskedő, futószalagon gyártott nosztalgiameneteknek is bemutat egy nagyot."

Jonah Hill filmet rendezett, méghozzá a tavalyi év egyik legérdekesebb filmes kísérletét tette le az asztalra: évtizedes rendezői tapasztalattal bíró direktorokat megszégyenítően tartja kézben a viszonylag egyszerű képi eszközökkel operáló, de annál őszintébbnek ható filmjét, közben pedig a '90-es évek amerikai valóságát bemutatni szándékozó felszínes, vicceskedő, futószalagon gyártott nosztalgiameneteknek is bemutat egy nagyot.

A faék egyszerűségű történet egy 13 éves fiúról szól, aki a '90-es évek Los Angelesében keveredik egy meglehetősen lecsúszott társaságba, miközben a családjával, főleg a bátyjával is vérre menő csatákat vív lemezekért, poszterekért és minden apró cuccért, ami abban a korban élet-halál kérdésének számított.

A 13 éves létére egész pofás filmográfiával rendelkező (az Egy szent szarvas meggyilkolásában Colin Farrell fiát alakította) Sunny Suljic nagyszerű választás volt Stevie szerepére, pedig könnyen benne volt a pakliban, hogy a kiváló rendezés és forgatókönyv ellenére a gyerekszínészen bukik a dolog, lévén, az egész film mozgatórugója az ő történetének az elmesélése. Nyugodtan mondhatom, nem bukott, sőt... A film társproducere által összehozott első találkozó Suljic és Hill között hol máshol, mint egy gördeszkapályán volt, utóbbi pedig valószínűleg már ott megbizonyosodhatott arról, hogy ennél a srácnál nem fognak jobbat találni. Minden vásznon töltött percén érződik a beleélés és a manírmentesség remek ötvözete egyrészt talán a kora, másrészt a tehetsége miatt, ahogy igaz ez a filmbeli barátaira is, a velük töltött jelenetek pont ezért váltják ki azt az érzést a nézőben, hogy egy fura csapat valós életébe nyert betekintést, mint azt, hogy egy filmet néz éppen.

Hill elhelyez bennünket egy nagyon egyszerű történetben, nem ad semmiféle kirakóst, amit hosszú fejtegetés után megoldhatna a néző, csak hagyja, hogy a film szereplőivel együtt sodródjunk a néha lassan, néha szélvészgyorsan zajló cselekményben. Mindössze annyit mond: tessék, valakiknek ilyen volt fiatalnak lenni a '90-es években. Tele nevetéssel, szomorúsággal, sikerrel, kudarccal, elrontott és kijavított emberi kapcsolatokkal, kilátástalansággal, reménnyel...

Bár egyértelmű, hogy Stevie haverjai rossz hatással vannak rá, a film konfliktusforrása egyértelműen az ő kapcsolatuk (illetve a testvérével való harca, de ez a Mid90s egyik gyenge pontja), rájuk sem lehet haragudni. Mindössze 84 perc a játékidő, mégis egy átfogó képet kapunk a legtöbbjükről és a helyzetről, hogy is találták magukat ebben a társaságban. Arról, hogy mi érdekelte a kilátástalan jövőbe tartó, pénz és remény nélkül tengődő emberek sokaságát, akik talán tehetségesen gördeszkáznak vagy rappelnek, még sincs senki, aki egy jobb világ felé terelje őket. Stevie barátokat lát bennük, ők pedig nem kihasználják a nagyon fiatal, naiv fiút, hanem társként tekintenek rá, ez pedig majdnem az összes hülyeségüket Stevie és a néző számára is elfedi. (Kifejezetten igaz ez az utolsó jelenetre).

A Mid90s képi világa és a 16mm-es formátum mintha a bizonyítéka lenne megannyi mással egyetemben, hogy Hill a '90-es évek fiatalságát bemutató coming-of age filmek követése helyett egy teljesen új utat, a saját vízióját akarta bemutatni, ami lehet sokaknak unalmas, vontatott és a részletekben elvesző lesz, de másoknak (mint például nekem) pont ezért válik olyan őszintévé és hitelessé. Ha az elsőfilmes Hill ilyen érzékenyen tapint ezekre a témákra, sok kamera mögött töltött időt kívánok még neki.

Ahogy említettem, negatívumot talán csak a családi jelenetekben és a kissé hirtelen befejezésben találok. Azt érteni vélem, hogy Stevie anyukájának a hanyagsága és a bátyja, Ian erőszakos jelleme egy elég hatásos tolóerő volt ahhoz, hogy később egy ilyen társaságba sodródjon, de a kapcsolatuk bővebb bemutatására egyáltalán nem került sor, ahogy Ian teljesen bizarr viselkedésére sem. Utóbbira rátérve pedig ritkán mondok ilyet, de erre a filmre kifejezetten ráfért volna, ha húsz perccel hosszabb attól függetlenül, hogy az utolsó percek rengeteg mindent elárultak.

Végezetül az A24-nek is nagy köszönet jár. A százmilliókat, milliárdokat termelő blockbusterek nézettségi görbéinek emelkedésébe eszét vesztett hollywoodi producerek számára a film értéke aligha fejezhető ki másban, mint a bevételben, így mindig üde színfolt, hogy az amerikai filmkészítés apró kis zugában, az A24 környékén mindig van kereslet elgondolkodtató és nagy kasszasikereket ugyan ritkán hozó, de értékes és minőségi alkotásokra. Jonah Hill a Mid90s elkészítésével sokaknak bizonyított, ezt a lehetőséget pedig nem szabadna kiengedni a kezéből. Még több ilyet kérünk!

Értékelés: 9/10

Cím: Mid90s
Rendező: Jonah Hill
Forgatókönyvíró: Jonah Hill
Vágó: Nick Houy
Operatőr: Christopher Blauvelt
Szereplők: Sunny Suljic, Katherine Waterson, Lucas Hedges

Twitter: Filmmániás

Megosztás a facebookon