Kritika: Férfiak, nők és gyerekek (Men, Women & Children, 2014)

A Férfiak, nők és gyerekek egyetlen mondanivalója az, hogy „srácok, többségünk élete el van cseszve és még az internet is veszélyes!”

 A generációs különbségek ellenére napjaink társadalmában a kevés közös pont egyike minden bizonnyal a mobiltelefon és a különböző elektronikus eszközök használata, amivel szociális életünket próbáljuk több-kevesebb sikerrel egyengetni. Valaki attól érzi jól magát, ha névtelenül trollkodhat és bánthat másokat. Némelyikünk elfojtott szexuális vágyait próbálja kielégíteni a képernyőn keresztül, de az sem ritka, ha a fiatalság egy internetes játékban találja meg a helyét a való világ helyett. Nagyjából ennyi mindenről akart szólni a Férfiak, nők és gyerekek, de egyetlen mondanivalója az, hogy „srácok, többségünk élete el van cseszve és még az internet is veszélyes!”

A két órás játékidő alatt egyenlően elosztva nagyjából féltucat történetszálat látunk, így kifejezetten főszereplő sincsen. Jason Reitman viszont a szó rossz értelmében tett arról, hogy alkotása karakterei emlékezetesek maradjanak.

A történet néhány középiskolás fiatalról és szüleikről szól, akik mindannyian küzdenek a saját démonaikkal. Tönkrement házasságok, kibeszéletlen problémák és hazugságok övezik a családok életét, amiket egyre kevésbé tudnak leplezni.

A film a mindennapi gondjainkról akar mesélni miközben hosszan taglalja, mennyire ismeretlenek is vagyunk a saját családunk vagy a barátaink számára. Ergo ez egy hétköznapi történet szeretett volna lenni átlagos karakterekkel, akik a szomszédunkban is élhetnek (netán magunkra is ismerhetünk). A Férfiak, nők és gyerekek azonban a lehető legszélsőségesebb példákkal mutatja be társadalmunk szexuális és megannyi más frusztráltságát.

Elsősorban Patriciára gondolok, aki „lánya biztonsága” érdekében úgy dönt, hogy egyszerre válik az FBI és a CIA legjobb kémévé és különböző módszerekkel megfigyelteti őt. A sima SMS írás már nem játszik: Patricia átkutat mindent olyan eszközt, amivel egyetlen szót is el lehet küldeni más embereknek. Figyeli, hol van a lánya, kikérdezi mindenről, sőt, még a billentyűleütéseit is kinyomtatja.

Hogy történt-e már ilyen a világon? Többször is. A probléma ott van, hogy Reitman ezt úgy mutatja be, mintha egy teljesen hagyományos dolog lenne úgy minden harmadik családban. Nem én akarok az emberiség védelmezője lenni, de abban azért megállapodhatunk, hogy nem ez a megszokott sem Amerikában, sem a világ más részein.

Pornófüggőség, játékfüggőség, mobilfüggőség, többszörösen elrontott emberi kapcsolatok: nem kis célja volt a filmnek azzal, hogy mindezt hitelesen bemutassa, de a piros ponton kívül, amit a bátor témaválasztásért kap tőlem, nem sok dicséretet tudok adni neki az elmúlt két órát látva.

Úgy mondom ezt, hogy nem egy kifejezetten rossz film, sőt, örülök, hogy Reitman az Egek ura, a Juno vagy a Köszönjük, hogy rágyújtott után is fontosnak tartja, hogy alkotásaiban a néző számára nem túl kényelmes dolgokat is a felszínre hozzon.

Azonban egy ilyen forgatókönyvvel sajnos egyetlen súlyos témát sem tudott volna érdemlegesen megmutatni, nemhogy egyszerre négyet-ötöt. Sajnos a színészeken is meglátszik, hogy alig tudtak kezdeni valamit a szkripttel. Emma Thompson film eleji narrációja pont olyan remek, mint amilyen rossz a befejezésnél. Kicsit úgy érződött, mintha Reitman abban a két percben próbálta volna elmagyarázni, hogy „hé, igazából erről szólt a filmem!”

A főbb szereplők, Adam Sandler, Jennifer Garner, Ansel Elgort és Timothée Chalamet egyáltalán nem rosszak, de a mesterkélt mondataikkal  nem tudnak akkora súlyt adni a karaktereiknek, mint amekkorát a film szeretett volna. Így kapunk egy csomó olyan embert, akik bár eléggé szenvednek, együtt érezni nemigen tudunk velük. (A casting viszont elég ütős, pláne annak tükrében, hogy napjainkra Elgort és Chalamet is befutott színészek lettek.)

A Férfiak, nők és gyerekek nagy szerencséje az, hogy hibáitól függetlenül nem válik unalmassá. Reitman eléri, hogy megvessük és kiboruljunk filmje szereplőitől, közben viszont az is érdekeljen, hogy mi lesz velük a játékidő utolsó perceiben. Elég ambivalens érzés, ami nem menti meg az egész produkciót, de könnyebben fogyaszthatóvá teszi.

Értékelés: 5/10

Cím: Férfiak, nők és gyerekek
Rendező: Jason Reitman
Forgatókönyvíró: Jason Reitman, Erin Cressida Wilson
Vágó: Dana E. Glauberman
Operatőr: Eric Steelberg
Szereplők: Adam Sandler, Jennifer Garner, Judy Greer, Dean Norris, Ansel Elgort, Rosemarie DeWitt, Kaitlyn Dever, Timothée Chalamet

Kritika: Life Itself (2014)

"Egy fontos és értékes dokumentumfilm egy fontos és értékes emberről."

Roger Ebert kétség kívül a legnagyobb hatású kritikus volt, aki valaha megszületett. Tény, hogy a szakma nem tartozik a legnépszerűbbek közé és egy-egy negatív írás megjelentetése után könnyen hadjárat indulhat az adott publicista ellen, Ebertnek viszont nem kellett ettől félnie: nemcsak a színészek és a filmkészítők, hanem a nézők és az olvasók is egy emberként tartották korszakalkotó újságírónak, akinek véleménye (talán) többet ért minden másénál. A saját memoárjából készített Life Itself című dokumentumfilm is alátámasztja hihetetlen akaraterejét a munkájában és később a betegségében is.

Steve James dokujában kiváló egyveleget alkot a kétfelé ágazó cselekmény. Az egyikben azt láthatjuk, amit ilyenkor egy dokumentumfilm mutatni szokott, azaz megismerjük Ebert kezdeti éveit, a családját, az első munkahelyét és írásait, a másik síkon viszont már az idős, a halállal is többször szembenéző Ebert „beszél” laptopja segítségével a munkásságáról és a rákról, ami láthatóan borzasztóan megviseli, de eközben eszébe sem jut, hogy visszavegyen a munkatempójából.

A Life Itself egy nagyon informatív film. Én személy szerint rengeteg Ebert-kritikát olvastam, sőt, még könyvem is van tőle, arról viszont fogalmam sem volt, hogy az Amerikában nagyon népszerű Sneak Previews, majd később At The Movies című filmkritikai műsor kezdeti éveiben Roger Ebert és társa, Gene Siskel mennyire ki nem állhatta egymást. Egy nagyon különleges, vitákkal teli barátságot fest le Ebert és a filmben megkérdezettek, ahogy arról is sok érdekes infót megtudunk, hogy az a férfi, akinél kevesen tudnak többet a film művészetéről, mi a fenét látott Russ Meyer Beyond the Valley of the Dolls című alkotásában, ami miatt elfogadta a film forgatókönyvének megírását. Spoiler: csöcsöket. (Aki kíváncsi Ebert jegyzetére a filmről, az itt megteheti.) 

Miközben olyan emberek szólalnak meg a két óra alatt, mint Martin Scorsese és Werner Herzog, a Life Itself egy pokolian szomorú film is egyben. Ebert és felesége, Chaz nem viszolyogtak megmutatni a kamerának, mennyire nehéz is, amikor egy ember, pontosabban emberek ilyen helyzetben találják magukat. Azt gondolnánk egy kritikusnak, aki folyamatosan ír, beszél, vagyis a gondolatait mondja el más embereknek, mennyire kiszolgáltatott lesz, ha elveszik az egyik nagy képességét. Ebert viszont egy pillanatig sem gyötörte magát, hogy csak nagy kínok között, egy csövön keresztül tudja táplálni magát úgy, hogy közben beszélni sem tud, ehelyett még nagyobb hangsúlyt fektetett a blogjára és az írásaira.

Számomra az egyik legszebb jelenet, mely a filmek iránti mérhetetlen szeretetét is megmutatja, amikor nagybetegen, több hónap kórházban töltött idő után összeír egy listát azokról a filmekről, amiket valamilyen módon megszeretne nézni. Köztük volt a Django elszabadul, a Szerelem, a Jack Reacher és a Nyomorultak is.

A Life Itself nézése közben teljesen elfelejti a néző, hogy egy dokumentumfilmet lát. A műfaj alapjait bár megtartotta, de érdekes tartalommal töltötte fel és egyetlen részénél sem volt érezhető, hogy egy téma vagy egy sztori túl lenne tolva. Emellett hazugság lenne azt mondani, hogy ez egy imázsfilm, hiszen minden rossz szokásáról, például az alkoholproblémáiról is sokat beszélnek, vagy arról a bizonyos Pulitzer-díjról, amire mindig nagyon szeretett hivatkozni.

Tud vicces, szomorú és elgondolkodtató is lenni, de összességében egy fontos és értékes dokumentumfilm egy fontos és értékes emberről, aki rengeteget adott a filmművészetnek és aki, ahogy többször is elmondták, csak egyet szeretett jobban a mozinál: az életet.

Értékelés: 10/10

Cím: Life Itself
Rendező: Steve James
Forgatókönyvíró: Paul Harris Boardman, Scott Derrickson
Zeneszerző: Joshua Abrams
Operatőr: Dana Kupper
Szereplők: Roger Ebert, Chaz Ebert, Gene Siskel, Martin Scorsese, Werner Herzog, Ava DuVernay, Ramin Bahrani

Kritika: Serena (Serena, 2014)

"A Serena nem kínál mást, mint száz perc tömény unalmat és az izgalom teljes mellőzését. A Lawrence-Cooper páros kémiája erőtlenebb, mint bármikor máskor, Susanne Bier-nek pedig lehet, hogy újra az otthonában kellene alkotnia.

A Serena a legjobb példa rá, hogy egy olyan profi, általában remekműveket alkotó rendező, ebben az esetben Susanne Bier is tud hatalmasat hibázni. Fogalmam sincs, hogy ez a film miért is készült el. Nem azért, mert vállalhatatlanul rossz lenne, egyszerűen csak teljesen érdektelenül és unalmasan mutat be két olyan embert, akik nem elég, hogy legalább ötször az agyamra mentek a játékidő alatt, még az együttérzés legkisebb formáját sem tudtam tanúsítani irántuk egy-egy drámai szituációban.

A Serena struktúráját nagyjából hat szóban összetudnám foglalni: egy ilyen, leginkább meglepetésekre és váratlan, jónak gondolt fordulatokra épített filmben nincs is rosszabb, amikor a néző már maga is tudja, mi fog következni. No nincsenek Poirot-i magasságok és senki sem teszi fel a „De vajon ki tette?” kérdést, de tény, hogy Bier és csapata, talán ötletek hiányában, rettentően kiszámítható cselekményt építettek fel.

Bár némiképp elérte a célját. Legalábbis elég nagy meglepetés ért, hogy Serena és George a megismerkedésük után tíz másodperccel későbbi vágásban már elválaszthatatlanul szeretik egymást. Hogy s mint alakult a kapcsolatuk és George mivel is bűvölte el a hölgyet, fogalmunk sincs. Nem azzal van a baj, hogy hirtelen történt, hanem semmi átvezetés vagy nyomaték nem volt, hogy ez a két ember tényleg szimpatikus egymásnak, kivéve azt a jelenetet, amikor EGYSZER egymásra mosolyogtak.

A Serena alapvetően érdekes kérdéseket próbál felvetni, mondjuk ez sem az alkotók érdeme, mivel Ron Rash bestselleréből készült.

És itt van a kaka a palacsintában: azok a fontos és izgalmas kérdések vagy dilemmák nem jönnek át a vásznon, amit a könyv teljes mértékben átad. Lehet, hogy a regény ismerete is rontott az értékelésemen, de nem tudok eltekinteni, hogy ég és föld a kettő.

George Pemberton egy híres faipari vállalkozást üzemeltet a világa háta mögött, az addigi élet azonban felborul, amikor megérkezik felesége, Serena. A talpraesett, rideg nő mindent a kezébe vesz, az irányításmániája viszont nem tetszik George társának, aki azzal fenyegetőzik, beszámol a város seriffjének Pemberton nem túl tiszta üzleteiről.

Akármennyire is próbál a két főszereplő, Jennifer Lawrence és Bradley Cooper menteni a menthetetlent, attól, hogy a karakterek rosszak, az alakítások sem tudnak igazán kiemelkedni. Hogy tovább folytassam a szereplők iránti ellenszenvem kifejezését, ha egy listát kellene csinálni a legutálatosabb szerelmespárokról, Serena és George biztosan az élmezőnyben végezne.

A nőnek egy határozott elképzelése van arról, mit akar elérni az életben, a férfi ezzel szemben megvezethetőbb, mint némelyik magyar nyugdíjas.

A Serena főkonfliktusa lehet az, hogy egy kapcsolatban az „erősebbik nem”, ebben az esetben a női hogyan formálja át a saját céljai érdekében a másikat, de ehelyett a film belevisz terhességet, gyilkosságot, kétes üzleteket és minden olyan szánalmas dologgal próbálja leplezni azt, mennyire is unalmas és ötlettelen.

Erről jut eszembe: azt valaki tudja, George mégis milyen illegális dolgot csinál? Próbáltam nagyon figyelni, de képtelen voltam rájönni, mi is lehet abban a féltve őrzött jegyzetfüzetben.

Mint már említettem, hibái ellenére mégsem tudom azt mondani, hogy a nézhetetlen kategóriába tartozna. Tipikusan az a film, ami minden részében ugyanazt a silány minőséget hozza. Se nem kiugróan rossz, de távolról sem nevezhető jónak.

Továbbá azért sem tudok igazán haragudni az amúgy általam nagyon is kedvelt Susanne Bier munkájára, mert tényleg minden összeesküdött az ellen, hogy a Serena ne készülhessen el. Az elején például egyáltalán nem ez volt a felállás, a címszereplő Angelina Jolie, a rendező pedig Darren Aronofsky lett volna.

De felesleges bele menni, mi lett volna ha.. A helyzet az, hogy itt van ez a film, ami nem kínál mást, mint száz perc tömény unalmat és az izgalom teljes mellőzését. A Lawrence-Cooper páros kémiája erőtlenebb, mint bármikor máskor, Susanne Bier-nek pedig lehet, hogy újra az otthonában kellene alkotnia. 

Értékelés: 10/4

Cím: Serena
Rendező: Susanne Bier
Forgatókönyvíró: Christopher Kyle, Ron Rash
Vágó: Pernille Bech Christensen
Operatőr: Morten Soborg
Szereplők: Jennifer Lawrence, Bradley Cooper, Rhys Ifans, Sean Harris, Toby Jones, Ana Ularu, David Dencik

Kritika: Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről (A Pigeon Sat on a Branch Reflecting on Existence, 2014)

"Mindenesetre van aki imádni fogja, van aki gyűlölni, én pedig pont középen vagyok, tehát elismerem és méltatom Andersson 2014-es művét, de szórakozni csak részben tudtam rajta."

Ha eltántorít a tény, hogy a rendező Roy Andersson egyáltalán nem alkalmaz bármiféle kameramozgást és a szkeccsek közben semmiféle vágás nincsen, megértem. Ha eltántorít a tény, hogy a film címe az, hogy Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről, megértem. Ha eltántorít az a tény, ez egy svéd művészfilm, megértem.

A látszat azonban nem igen fedi a valóságot: Andersson hét éves kihagyás után újra visszatért a mozgóképek világába, megfűszerezve és feldobva ezúttal a szkeccs és a vígjáték műfajt, a művészet szinte minden egyes ágát belecsempészve. De tényleg! Durva, hogy leginkább nem is egy filmre, hanem egy műalkotásra hasonlít, melyet galériákban néznek meg az emberek és utána hosszasan tűnődnek a létezésről. Pont, mint az a galamb.

Andersson furcsa módszerének azonban most is vannak hátulütői. Én speciel roppantul szeretem az abszurd, bizarrnak ható alkotásokat, a száz perces játékidő és a több, mint harminc, néhol összetartozó szkeccsjelenetek jelentős része viszont többször is unalomba fullad.

Nem feltétlen azért, mert nincs sok dialóg, mozgás, vagy bármiféle izgalom benne, hanem mert teljesen felesleges. Bár az is lehet, hogy Andersson pont az unalmas jelenetek alatt akarta, hogy a néző tűnődjön a gondolkodásról, kettő “mikor lesz már ennek a résznek vége?’ felkiáltás között.

Egyes jelenetek unalmasak, igen. A többi jelenet sem mondható túl izgalmasnak, beismerem, viszont azokban ténylegesen tűnődik az ember. Többször körülnéz a képernyőn, megcsodálja a rendkívül élénk látványvilágú díszleteket, és elgondolkozik a lehető legabszurdabb dolgokon, amit a film csak felvet: például mi lesz akkor, ha egy férfi pont akkor rendeli ki a szendvicsét és a sörét, amikor éppen meghal? Mi lesz azzal a kajával és piával? Kidobják? Vagy valakinek meg kéne ennie? Bizarr jelenetek ezek, viszont gondolkodtat, a maga humoros oldalán.

Ha arra készülsz, hogy ezen a filmen majd a földön fetrengve fogsz nevetni, akkor már előre bukta van. Érdemes először az előzetessel megpróbálkozni, mert amellett, hogy “felkészít” a vágás nélküli jelenetek sokaságára, nagy részében ugyanazt a hangulatot adja két percbe összesűrítve, amit az egész film nyújt a nézőnek. Ha nem tetszik ez a kegyetlen mennyiségű groteszk képsor a trailerben, magával az alkotással sem érdemes túlságosan foglalkozni.

A magyar vonatkozást sem hagyhatjuk ki, az Egy galamb..-ot ugyanis Borbás István, majd a betegsége miatt távozni kényszerülő Borbást helyét Pálos Gergely vette át.

De hogyan tudtak találni ilyen festői szépségű helyszíneket? A válasz az, hogy sehogy, ugyanis az egészet Roy Andersson műtermében vették fel. De a díszlet nem elég, a rendező és a stábtagok több éven keresztül dolgoztak, hogy minden egyes fény, szereplő és tárgy ott legyen, ahol lennie kell, és ez nagyon meg is látszik a filmen.

Ennek ellenére viszont egyáltalán nem mestermű, sőt, nagyon távol van tőle. Egyrészt túlságosan sok belőle, egy bő 20-25 percet könnyedén ki lehetett volna vágni, főleg a film második felén érezni, hogy rengeteg benne az üresjárat és a felesleges cselekmény. Már ha cselekménynek lehet nevezni a semmit.

Meglepő módon az Egy galamb.. viszont mégis képes olyan megkapó, bájos lenni a szürreális momentumainak köszönhetően, hogy az előbb említett üresjáratokat könnyedén megbocsátom neki, ha nem is felejtem el. Mindenesetre van aki imádni fogja, van aki gyűlölni, én pedig pont középen vagyok, tehát elismerem és méltatom Andersson 2014-es művét, de szórakozni csak részben tudtam rajta.

Értékelés: 10/6

Cím: Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről
Rendező: Roy Andersson
Forgatókönyvíró: Roy Andersson
Zene: Hani Jazzar, Gorm Sundberg
Operatőr: Borbás István, Pálos Gergely
Szereplők: Holger Andersson, Nils Westblom, Viktor Gyllenberg, Lotti Törnros

 

Kritika: Liza, a rókatündér (Liza the Fox-Fairy, 2014)

"A Liza egy látványokban, szórakozásban gazdag száz percet ad a nézőnek, mely nem egy mestermű, de ennél különcebb, egyben érdekesebb koncepciójú filmet ma Magyarországon aligha találni."

Évek óta ugyanazt a kérdést tesszük fel a magyar filmgyártásnak: mi történt? Annyi különbséggel, hogy bő öt-hat esztendeje még mogorván, lekezelően mondtuk ezt, mostanában azonban egyre jobban azt veszem észre, hogy kifejezetten értékes és érdekes hazai alkotásokat nézhetünk a mozikban, és ezáltal a kérdésből is nem az értetlenség, hanem a kíváncsiság árad. Kinek köszönhető ez? A tehetséges fiatal rendezőknek? A Filmalapnak? Vagy netán a hőn szeretett Andy Vajnánk drága kis feleségének, aki gondosan, több tíz órás munkával nyálazza át a forgatókönyveket nap mint nap és javítja ki a rossz dolgokat? Ki tudja. Mindenesetre, mi nézők, boldogok vagyunk, hogy a “magyar film” kifejezés ténylegesen él, és nem csak anekdotákból kell visszaemlékeznünk rá.

Gondoljunk csak a VAN-ra, mennyire frissen, üdítően hatott az érzés, hogy egy magyar filmen szívből, jóízűen tudunk nevetni, mai kiszemeltünk, a Liza, a rókatündér is egy hasonlóan vidámnak mondható produkció, ám a drámai részek is nagyon fontos részét képezik a cselekménynek. Ujj Mészáros Károly nevét eddig nem hallottam, bár ami azt illeti, biztos vagyok benne, hogy az elkövetkezendő néhány évben hasonlóan nagy sikerű filmmel fogja boldogítani majd a nagyérdeműt, hisz szintén a VAN-nal egyetemben nem csak remek nézőszámokat ért el, még a nemzetközi díjakat is tucatjával kapja.

Történetünk Csudapesten játszódik, főszereplőnk pedig Liza, a magányos ápoló, akinek egyetlen társasága Márta néni, a munkaadója, és egy csak a fejében létező japán énekes, Tomy Tani. Az eredetiséget már itt kimaxolták, de van tovább is: Lizáról hamarosan kiderül, hogy egy rókatündér, mely azzal a cseppet sem biztató ténnyel jár, hogy minden férfi, akivel kicsit komolyabban megismerkedik, meghal, kivéve azt az egyet, akivel tényleg kölcsönösen szeretik egymást. De ki az az egy, és hogy fogja megtalálni?

Én ilyen furcsa világú és ennél innovatívabb, bájosabb vizualitású magyar filmet talán még nem is láttam. Az utolsó húsz percben még jobban kiteljesedik az az érzés, hogy te egy ártatlan, ugyanakkor roppant szellemes mesében vagy: a fényekkel, színekkel való játszadozás, az operatőri munka, mely nélkül előbbi kettő semmit sem érne, a remek színészi alakítások és a zene.. Az a zene. Annak egy külön cikket kellene szentelni.

Ilyet láttunk már Magyarországon? Biztos vagyok benne, hogy még sosem. Ez persze egyrészt a már említett látványvilágnak köszönhető, de kifejezetten tetszett, hogy a részletekre is pont ugyanolyan hangsúlyt és fontosságot szenteltek, mint az előtérben levő dolgoknak.

Ujj Mészáros Károly azonban a legeslegjobban mégis a karaktereket nyomatékozza. Liza, akármennyire is egy elképesztően naiv szereplő, pont emiatt is annyira szerethető, Zoltán zászlós maga testesíti meg a hőst, a nagy szerelmest, aki ugyan minden pillanatban a halál közelébe kerül, sosem dobja fel a pacskert, Henrik egy csajozós szemétláda, aki előbb jegyzi meg a könyvek ISBN számát, mint a barátnői nevét, az Ezredesnek pedig annyit üzennék, hogy sürgősen keresse fel O. Nagy Gábor “Magyar szólások és közmondások” című könyvét, ha nem akarja az egész életét heves kurvaanyázások között leélni.

A karakterek, akármennyire is különlegesek, mégis azokat a tulajdonságokat hordozzák magukon, mint az egyszerű emberek. Lizának valószínűleg egyetlen forintja sem lenne, ha a cselekmény idején létezett volna a Teleshop, mivel annyira hiszékeny és jóhiszemű, de a teljes szereplőgárdát és azoknak az emberei jellemvonásait.

McDonalds helyett MekkBurger, Budapest helyett Csudapest, a japán zene használata az általános, megszokott helyett, és a színek bátor használata: nem nagy dolgok ezek, mégis mesébe illővé és szokatlanná teszik a Lizát.

Ha viszont nagyon akarunk, tudunk benne némi hibát találni. Elsősorban számomra nem volt annyira vicces, mint azt például előtte beharangozták sok helyen: félreértés ne essék, jókat mosolyogtam rajta, de sajnos egy kezemen meg tudom számolni, hányszor röhögtem rajta úgy igazán.

Továbbá kicsit soknak éreztem az elhalálozottak számát. Nem azzal van a baj, hogy meghaltak, hanem az, hogy sokadjára is megtörténik velük ugyanaz és kiszámítható az egész. Legalább viccesen végezték volna, de a 2015-ben az már nem igazán számít poénosnak, hogy elcsapja a busz, vagy leesik egy tetőről.

A színészek egyébként csodásak, látszik rajtuk, hogy nagyon át tudták élni az adott szerepüket, Balsai Móni, aki egyébként a rendező Ujj Mészáros Károly felesége, egy kiváló választás volt, már csak a megnyugtató, aranyos hangja miatt is, mely leginkább az öregkori Pogány Juditra emlékeztet engem.

Összefoglalva a Liza egy látványokban, szórakozásban gazdag száz percet ad a nézőnek, mely nem egy mestermű, de ennél különcebb, egyben érdekesebb koncepciójú filmet ma Magyarországon aligha találni.

Értékelés: 10/7,5

Cím: Liza, a rókatündér
Rendező: Ujj Mészáros Károly
Forgatókönyvíró: Hegedűs Bálint, Ujj Mészáros Károly
Zene: Tövisházi Ambrus, Csengery Dániel
Operatőr: Szatmári Péter
Szereplők: Balsai Mónika, David Sakurai, Bede Fazekas Szabolcs, Schmied Zoltán, Cserna Antal, Reviczky Gábor, Kovács Lehel, Szabó Győző, Hajdú Steve, Molnár Piroska, Bán János, Kocsis Mariann, Gubík Ági

 

Kritika: VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (For Some Inexplicable Reason, 2014)

"A képi világ, a stílus, a rengeteg poén, ugyanakkor a szomorkás hangulat remek kombinációja egy különleges élményt ad a nézőnek. Nem hibátlan alkotás, de ritkán találni ennél szórakoztatóbbat!"

Nincs olyan filmszerető ember itt Magyarországon, ha máshol nem is, de az interneten ne látott volna legalább három-négy elismerő kritikát vagy hírt, hogy a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan újabb díjat zsebelt be külföldön. Leginkább azoknak ajánlanám Reisz Gábor alkotását, akik annyi magyar siker után még mindig elszégyellik magukat a társaságban, ha valaki elismerően beszél egy hazai mozgóképről. Hamar le kell szögezni, hogy a VAN egy diplomafilm, emellett pedig a Vajna-korszak hetedik legnézettebb filmje, kicsivel több mint hatvan ezer nézővel.

Ez egy elképesztően nagy siker, mától pedig én is beállok abba a hosszú-hosszú sorba, mely a VAN-t élteti. Gyakorlatilag a család első közös vacsorájától kezdve éreztem, hogy ez tulajdonképpen rólam is szól. Mindenkiről. Ahogy drága szüleink vitatkoznak, hogy ezt a zöldséget nem onnan kellett volna hozni, vagy ahogy hajnalban, csak úgy spontán gyros-t eszel a haverjaiddal, ezek mind olyan dolgok, amik bármelyik átlagos nap megesnek a jó öreg fővárosban.

Attól, hogy a főszereplő, Áron mellett kiemelt, sőt, talán még nagyobb szerepet kap Budapest, nem jelenti azt, hogy ez csak az ott lakóknak szól. Persze biztos örömmel konstatálják azok, akik a film egyes jelenetein észreveszik, hogy “nahát, tegnap itt mentem el” stb.., de ígérem, a vidékieknek is ugyanolyan jó szórakozást tud nyújtani a film.

Továbbá, amit még nagyon fontos tudni, mielőtt belekezdtek, hogy a főhős, Áron egy céltalan, már-már kórosan ügyetlen és az élete sötét középkorát élő fővárosi fiatal. Ezzel rengetegen nem barátkoztak meg és véleményük szerint a film minden pestit ilyennek állít be. Gondolom nem kell mondanom, de ez hülyeség. Azt még megértem, hogy azzal a ténnyel nem vagy kibékülve, hogy a főszereplő, aki az esetek legnagyobb részében mindig ott van, egy tengődő, kicsit depressziós huszonéves, de azt nem tudom, ezek az emberek honnan veszik, hogy minden fiatalt így ábrázol a film.

Reisz Gábor bebizonyította, hogy elsőfilmesként, nemrég végzett “diákként” is lehet ugyanolyan látványvilágú és minőségű filmet csinálni, amire ráadásul még kíváncsiak az emberek. Hatvan ezren! Mert lássuk be, nagyon kevés olyan színészt és stábtagot tudnék mondani a VAN-ból, akik miatt feltétlen meg kellene néznem. A VAN mindössze a jó visszajelzésekből és abból az elég fontos tényből hozott össze hatvan ezer nézőt, hogy a film tényleg jó.

De hogy folytassam a történet bővebb kibontását, a munkanélküli Áron, aki nem igazán találja magát a világban és ennek tetejébe még a barátnője is elhagyja, úgy dönt, iszik egy kicsit a barátival és véget vet a depressziónak. Az este azonban olyan fordulatokat vesz, hogy másnap nem emlékszik semmire, és csak egy email-ből jön rá, hogy jegyet vett egy portugáliai járatra. Egy nem elhanyagolható, ugyanakkor elég hirtelen végződő mellékszál pedig egy BKV-sról szól, egy lányról, aki nagyon megtetszik a fiúnak és szinte minden energiáját abba öli, hogy újra összefussanak.

Ebben a filmben tényleg van valami furcsa és megmagyarázhatatlan. Egyrészt rengeteget nevetünk rajta, hisz igazából az a valóság, amit a képernyőn, egy filmben látunk, másrészt viszont borzasztóan melankolikus, már-már drámai hangulattal is bír, főleg Áron út- és célkeresése, és már nézni is rossz, hogy ez az ember ennyire elrontotta az életét és legnagyobb kihívása az, hogy egy ismeretlen lányt keres a fővárosban, akivel, ahogy mondja, egyszer-kétszer találkozott egész életében.

Továbbá visszatérve a valóság részére, a karakterek egyáltalán nem olyan összeszedetten, megfontoltan beszélnek, mint a többi filmben, sőt, sokszor megbicsaklik a nyelvük, értetlenkednek, “őőőőznek”, “hogyoznak”, és tulajdonképpen ettől is csak élethűbbé válik az egész.

A karaktereket mintha csak rólunk írták volna és szerencsére a színészek is csak hozzátesznek, sem mint elvesznek. Attól sem kell tartani, hogy az Áront játszó Ferenczik Áron nem hivatásos színész, sőt, együtt végzett rendezői szakot Reisz Gáborral, nagyon ügyesen hozza a szerepét, a kedvencem viszont ennek ellenére is Kovács Zsolt, vagyis az apa karaktere, aki valami elképesztő módon vicces és ontja magából a jobbnál-jobb szövegeket.

Összefoglalva a VAN egy olyan film, amit látnod kell. A képi világ, a stílus, a rengeteg poén, ugyanakkor a szomorkás hangulat remek kombinációja egy különleges élményt ad a nézőnek. Nem hibátlan alkotás, de ritkán találni ennél szórakoztatóbbat!

Értékelés: 10/8

Cím: VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan
Rendező: Reisz Gábor
Forgatókönyvíró: Reisz Gábor
Koproducer: Petrányi Viktória
Operatőr: Reisz Gábor
Szereplők: Ferenczik Áron, Horváth Miklós, Jakab Juli, Makranczi Zalán, Takács Katain, Lukács Roland, Bach Kata

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

 

Kritika: A csajok bosszúja (The Other Woman, 2014)

"Ebben a filmben sikerült összesűríteni 110 percben annyi klisét, annyi idegesítő jelenetet és karaktert, hogy az mindenképpen díjra esélyes, ha másra nem is, Arany Málnára biztosan.

Cameron Diaz kegyetlenül megbukott kritikai szempontból a 2014-es évben, ez persze nem azt jelenti, hogy a kasszáknál ne lett volna sikeres: akár nézhetjük az Annie, a Csajok bosszúja, vagy a Szexvideó esetében is, egyik büdzséje sem volt magasabb hetven millió dollárnál, és ahogy annak lennie kell, legalább a dupláját vissza is hozta mindegyik, sőt, a The Other Woman esetében majdnem a kétszáz milliót is megugrotta. Hiába, mi zabáljuk Diaz munkásságát, én pedig, mielőtt tényleg rátérnénk mostani filmünkre, egy nagy beismeréssel tartozom. Én moziban láttam ezt a filmet!

Most, hogy mindössze három ember maradt a blogon, amiért nagyon hálás is vagyok, el kell mondanom, hogy A csajok bosszúja valami kegyetlenül rosszul sikerült barbárkodás egy rossz passzban levő rendezőtől. Ennyi. Akár itt és most le is zárhatjuk az egész posztot, hisz gyakorlatilag ez a legtöbb, amit el lehet mondani róla. Az ember egy súlytalan, ugyanakkor szórakoztató, kikapcsoló vígjátékot vár, már aki nem ismeri Cameron Diaz korábbi filmjeit egy-két kivétellel.

Ehelyett Nick Cassavetes egy bevált taktikát követ: semmi újítás, semmi változás, szépen-lassan halad a brutálisan rossz vígjátékok mocsaras, szurkos útján, eközben pedig gyakorlatilag egy új rekordot állít fel, hisz kevés alkotás mondhatja el magáról, hogy az első tíz percben, lényeges cselekmény vagy bármi történés nélkül kínossá tud válni.

Az alapsztori egy sikeres bombanőről szól, (értsd: Cameron Diaz egy filmben szerepel), a szép, idill állapotot azonban jócskán lerombolja az a tény, hogy a szerelme igazából házas. A feleséggel összefog, hogy móresre tanítsák ezt a szemétládát, aki egyébként tényleg egy címeres szemétláda, de itt igazából senki nem százas. A rossz értelemben.

Nem tudom, csináltak-e már a film megjelenése után egy olyan listát, melyben a legidegesítőbb karaktereket szedték össze, de ebben a filmben nem túlzok, a szereplők három negyede simán elférne a felsorolásban. Kezdjük ott, hogy Leslie Mann, vagyis a feleség egy kiállhatatlan, folyamatosan ordibáló és elviselhetetlen nőszemély, olyan típus, akit kb. három perce ismertél meg, de tudod, hogy azonnal el kell tűnnöd a közeléből, különben te is ilyen leszel.

A csaló férj, azaz a Trónok Harcából ismert Nikolaj Coster-Waldau már-már túlzottan is köcsög, ami akármennyire is direkt van, egyszerűen irritál és bocs, ha nem tudok 2015-ben egy olyan jeleneten nevetni, mely arról szól, hogy Waldauval a két csaj valami furcsa port itatott meg és attól fosik valami elképesztő módon.

A csajok bosszúja egyébként pont olyan, mint a plakátja. Együgyű, idegesítő és első ránézésre látni, hogy itt valami brutális mennyiségű pénzhajhászás miatt készítették el ezt a förmedvényt.

Amikor a fejesek megnézték a forgatókönyv kezdeti szakaszát, valószínűleg annyira vállalhatatlannak tartották, hogy rögtön az első számú bomba fegyverükkel támadtak: két Uptonnal, izé, Kate Uptonnal és az ő melleivel. Hát ez a bombafegyver kétszáz milliót hozott.

Azt hiszem két poénon tudtam elmosolyodni, és az is az én rossz ízlésemnek volt köszönhető, amúgy egy vállalhatatlan, unalmas, kínos, és iszonyúan hosszú(!!) film. De tényleg, 109 perces! Egyetlen kérdésem, hogy miért? Az amatőr stúdiók is pontosan tudják, hogy az egyetlen kiút a kegyetlenül rossz vígjátékokból az a kellemes, 80-90 perces játékidő, amellyel a néző is azt fogja érezni, hogy “szar volt, szar volt, de legalább rövid.”

Ez A csajok bosszúja esetében egyáltalán nincs így, hosszú a bevezetés, hosszú a befejezés, sőt, néha a roppant csekély, akár harminc másodperces, viccesnek szánt jelenetek is marha hossz ideig tartanak. Legalábbis úgy érzed.

Nick Cassavetes és csapata egyértelműen összehozta a 2014-es év egyik legrosszabb filmjét. Egyszerűen sikerült összesűrítenie 110 percben annyi klisét, annyi idegesítő jelenetet és karaktert, hogy az mindenképpen díjra esélyes, ha másra nem is, Arany Málnára biztosan.

Értékelés: 10/2

Cím: A csajok bosszúja
Rendező: Nick Cassavetes
Forgatókönyvíró: Melissa Stack
Zene: Aaron Zigman
Operatőr: Robert Fraisse
Szereplők: Cameron Diaz, Kate Upton, Leslie Mann, Nikolaj Coster-Waldau, Taylor Kinney, Nicki Minaj

 

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.