"Mindenesetre van aki imádni fogja, van aki gyűlölni, én pedig pont középen vagyok, tehát elismerem és méltatom Andersson 2014-es művét, de szórakozni csak részben tudtam rajta."

Ha eltántorít a tény, hogy a rendező Roy Andersson egyáltalán nem alkalmaz bármiféle kameramozgást és a szkeccsek közben semmiféle vágás nincsen, megértem. Ha eltántorít a tény, hogy a film címe az, hogy Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről, megértem. Ha eltántorít az a tény, ez egy svéd művészfilm, megértem.

A látszat azonban nem igen fedi a valóságot: Andersson hét éves kihagyás után újra visszatért a mozgóképek világába, megfűszerezve és feldobva ezúttal a szkeccs és a vígjáték műfajt, a művészet szinte minden egyes ágát belecsempészve. De tényleg! Durva, hogy leginkább nem is egy filmre, hanem egy műalkotásra hasonlít, melyet galériákban néznek meg az emberek és utána hosszasan tűnődnek a létezésről. Pont, mint az a galamb.

Andersson furcsa módszerének azonban most is vannak hátulütői. Én speciel roppantul szeretem az abszurd, bizarrnak ható alkotásokat, a száz perces játékidő és a több, mint harminc, néhol összetartozó szkeccsjelenetek jelentős része viszont többször is unalomba fullad.

Nem feltétlen azért, mert nincs sok dialóg, mozgás, vagy bármiféle izgalom benne, hanem mert teljesen felesleges. Bár az is lehet, hogy Andersson pont az unalmas jelenetek alatt akarta, hogy a néző tűnődjön a gondolkodásról, kettő “mikor lesz már ennek a résznek vége?’ felkiáltás között.

Egyes jelenetek unalmasak, igen. A többi jelenet sem mondható túl izgalmasnak, beismerem, viszont azokban ténylegesen tűnődik az ember. Többször körülnéz a képernyőn, megcsodálja a rendkívül élénk látványvilágú díszleteket, és elgondolkozik a lehető legabszurdabb dolgokon, amit a film csak felvet: például mi lesz akkor, ha egy férfi pont akkor rendeli ki a szendvicsét és a sörét, amikor éppen meghal? Mi lesz azzal a kajával és piával? Kidobják? Vagy valakinek meg kéne ennie? Bizarr jelenetek ezek, viszont gondolkodtat, a maga humoros oldalán.

Ha arra készülsz, hogy ezen a filmen majd a földön fetrengve fogsz nevetni, akkor már előre bukta van. Érdemes először az előzetessel megpróbálkozni, mert amellett, hogy “felkészít” a vágás nélküli jelenetek sokaságára, nagy részében ugyanazt a hangulatot adja két percbe összesűrítve, amit az egész film nyújt a nézőnek. Ha nem tetszik ez a kegyetlen mennyiségű groteszk képsor a trailerben, magával az alkotással sem érdemes túlságosan foglalkozni.

A magyar vonatkozást sem hagyhatjuk ki, az Egy galamb..-ot ugyanis Borbás István, majd a betegsége miatt távozni kényszerülő Borbást helyét Pálos Gergely vette át.

De hogyan tudtak találni ilyen festői szépségű helyszíneket? A válasz az, hogy sehogy, ugyanis az egészet Roy Andersson műtermében vették fel. De a díszlet nem elég, a rendező és a stábtagok több éven keresztül dolgoztak, hogy minden egyes fény, szereplő és tárgy ott legyen, ahol lennie kell, és ez nagyon meg is látszik a filmen.

Ennek ellenére viszont egyáltalán nem mestermű, sőt, nagyon távol van tőle. Egyrészt túlságosan sok belőle, egy bő 20-25 percet könnyedén ki lehetett volna vágni, főleg a film második felén érezni, hogy rengeteg benne az üresjárat és a felesleges cselekmény. Már ha cselekménynek lehet nevezni a semmit.

Meglepő módon az Egy galamb.. viszont mégis képes olyan megkapó, bájos lenni a szürreális momentumainak köszönhetően, hogy az előbb említett üresjáratokat könnyedén megbocsátom neki, ha nem is felejtem el. Mindenesetre van aki imádni fogja, van aki gyűlölni, én pedig pont középen vagyok, tehát elismerem és méltatom Andersson 2014-es művét, de szórakozni csak részben tudtam rajta.

Értékelés: 10/6

 

Megosztás a facebookon